A tudás gőgje

Közmondásos, hogy üzleti ügyekben a genfi kereskedő nem ismer tréfát. Szigorúan feddhetetlen és a végletekig becsületes. Mennyire röstelkedhetett Zakariás mester, amikor nagy gonddal készített óráit mindenfelől visszaküldték!

Nos, akárhogy is, de tény, hogy ezek az órák hirtelen álltak meg, minden látható ok nélkül. Az óramű jó állapotban volt, s alkatrészei hibátlanul illeszkedtek, de a rugók elvesztették rugalmasságukat. Az órásmester hiába próbálta őket másokkal helyettesíteni: a kerekek nem indultak el. E megmagyarázhatatlan hiba igencsak megviselte Zakariás mestert. Csodás találmányai már amúgy is számos ízben sodorták a boszorkányság gyanújába, mely az idők folyamán csak erősödött. A dolog Gérande-nak is fülébe jutott, s a leány gyakorta reszketett atyjáért, ha rosszindulatú pillantások tapadtak az aggastyánra.

Mindazonáltal a szorongásos éjszakát követő napon Zakariás mester mintha némi bizakodással látott volna újból munkához. A reggeli napfény valamelyes bátorságot öntött belé. Aubert-t, aki nem sokkal később követte a műhelybe, az agg órás a lehető legnyájasabb jóreggelttel üdvözölte.

– Jobban vagyok – közölte. – Nem is tudom, miféle furcsa fejfájás gyötört tegnap; de a napfény a fellegekkel együtt elűzte.

– Szavamra, mester – válaszolta Aubert -, nem szeretem az éjszakát, sem ön, sem magam miatt!

– És igazad van, Aubert! Ha valaha felsőbb rendű emberré válsz, megérted, hogy a nappal úgy kell, mint egy falat kenyér! A nagyérdemű tudóst a többi ember hódolata élteti.

– Mester, már megint a gőg bűnébe esik.

– Mit gőg, Aubert! Rombold le a múltamat, semmisítsd meg jelenemet, foszlasd szét jövőmet, akkor majd lehetséges lesz sötétségben élnem! Szegény fiú, hát nem érted a fennkölt dolgokat, az én művészetemet? Csak szerszám volnál a kezem között?

– Node, Zakariás mester – tiltakozott Aubert -, hiszen többször is kivívtam elismerését, amiért hibátlanul szereltem össze óráink legkényesebb alkatrészeit!

– Aubert – felelte Zakariás mester -, te kétségkívül derék munkás vagy, s kedvellek is; csakhogy azt hiszed, mindössze rezet, aranyat, ezüstöt tartasz a kezedben munka közben, s nem érzed, hogy a fémek, melyeket lángelmém lélekkel ruház föl, eleven testként lüktetnek! Te bezzeg nem pusztulnál bele műveid halálába!

Zakariás mester ezzel elhallgatott; Aubert azonban megkísérelte, hogy fölvegye a beszélgetés elejtett fonalát.

– Hitemre, mester – mondta -, jólesik látnom, milyen rendíthetetlenül dolgozik! El is készül céhünk ünnepére, hiszen amint látom, szépen halad ezzel a kristályórával.

– Kétségtelenül, Aubert – rikkantott az agg órás -, s bizony igencsak becsületemre válik, hogy képes vagyok megvágni-metszeni ezt a gyémántkemény anyagot! Louis Berghem jól tette, hogy továbbfejlesztette a köszörülés tudományát, mert ily módon a legkeményebb köveket is meg bírom csiszolni, s keresztül bírom lyuggatni!

Zakariás mester csodálatos finomsággal megmunkált metszett-kristály óraalkatrészeket tartott a kezében. A szóban forgó óra megannyi kereke és tengelye, de még tokja is ugyanabból az anyagból készült; e bonyolultnál is bonyolultabb műremek a mester hihetetlen képességére vallott.

– Ugye – folytatta az aggastyán, akinek orcája lassan kipirult – szép lesz elnézni lüktetését az átlátszó burok alatt, s megszámlálni szívveréseit?

– Lefogadom, mester – válaszolta az ifjú segéd -, hogy esztendőre sem lesz egyetlen másodperc eltérése!

– Erre akár mérget is vehetsz! Vajon nem adtam-e bele énem legmagasztosabb részét? Vajon van-e eltérése a szívemnek?

Aubert nem mert gazdájára pillantani.

– Beszélj csak őszintén – folytatta mélabúsan az agg. – Nem néztél-e olykor bolondnak? Nem gondolod-e néhanap, hogy vészes téboly szállt meg? Dehogynem, igaz? A leányom szeméből meg a tiédből gyakorta kiolvastam a kárhoztatást. Jaj! – fakadt ki fájdalmasan -, hát még azok sem értik meg az embert, akiket a legjobban szeret a világon! Neked azonban, Aubert, győzelmesen bebizonyítom, hogy igazam van! Ne csóváld a fejed, mert el fogsz hűlni! Aznap, amikor képes leszel engem meghallgatni és megérteni, meglátod majd, hogy fölfedeztem a lét titkait, a lélek és a test titokzatos egységének rejtelmeit!

E szavaknál Zakariás mester keble szemlátomást dagadt a büszkeségtől. Szeme természetfölötti tűzben égett; gőg feszítette minden porcikáját. S mi tagadás, ha hiúság valaha lehetett jogos, úgy az övé bizonyára az volt!

Csakugyan: Zakariás mester előtt az órásmesterség gyermekcipőkben járt. Ama nap óta, amikor Platón – négyszáz esztendővel a kereszténység színre lépése előtt – föltalálta klepszidraszerű éji óráját, mely éjszakánkint fuvolajáték hangjával jelezte az időt, az órástudomány jóformán egyhelyben topogott. A mesterek inkább a művészi kivitellel, mintsem a szerkezet megmunkálásával törődtek. Ez volt a Cellini-kancsók finomságával vetekedő szép vas-, réz-, fa- és ezüstórák korszaka. Ötvösművészeti remek volt minden óra; az időt gyatrán mérte ugyan, de mestermunkának mestermunka volt. Amikor aztán az alkotók képzeletét nem izgatta többé a formai kidolgozás tökélye, a művészi lelemény olyan órák készítésében mutatkozott meg, amelyek mozgó alakokkal és dallamos ütőszerkezettel voltak ellátva, s amelyek igen szórakoztatóan működtek. De kit is érdekelt akkortájt az idő pontos mérése? A jogi lejárat fogalmát még nem ismerték; a fizika és a csillagászat számításai még nem épültek hajszálpontos mérésekre; nem voltak meghatározott zárórájú vendéglátóipari létesítmények, sem másodpercre induló szállítóeszközök. Esténkint elkongatták a takarodót, s az éjszaka csöndjében bakter kiáltotta el az órákat. Nem vitás, az akkoriak kevesebbet éltek – már ha életen a megkötött üzletek számát értjük -, de jobban. A lelket a remekművek szemléléséből fakadó nemes érzések táplálták, s az alkotások nem rohamtempóban készültek. A templomok két évszázad alatt épültek föl; a festők épp csak néhány képet csináltak életük során; a költők életműve csakis örökbecsű, kimagasló remekeket tartalmazott.

Amikor az egzakt tudományok végre fejlődésnek indultak, föllendülésüket az órásipar is követte, jóllehet egy leküzdhetetlen nehézség gátolta előrehaladását: az idő szabályos és folyamatos mérésének megoldatlan problémája.

Nos, e pangás közepett találta föl Zakariás mester a billegőszabályozót, amelynek révén, az inga mozgását állandó erőnek vetve alá, sikerült matematikai pontosságot elérnie. Az agg órás megrészegült e találmánytól. A gőg, amely úgy szökött magasra szívében, mint hőmérőben a higany, már-már elérte a nagyzási hóbort fokát. A hasonlóság alapján anyagelvű következtetésekre ragadtatta magát, s óráit készítve azt képzelte, hogy kileste lélek és test összetartozásának titkait.

Ezért egy napon, látva, hogy Aubert figyelmesen hallgatja, egyszerű és meggyőződéstől áthatott hangon mondta neki:

– Tudod-e, mi az élet, gyermekem? Megértetted-e ezeknek az életadó rugóknak a működését? Belepillantottál-e önmagadba? Nem, s mégis, tudós szemmel észrevehetted volna az Isten műve meg az enyém közti szoros kapcsolatot, hiszen az ő teremtményéről másoltam le óráim szerkezetének kombinációját.

– Mester – vágott vissza élénken Aubert -, hogyan hasonlíthat össze egy rézből-acélból készült masinát a lélekkel, Isten leheletével, mely úgy kelti életre a testet, ahogy szellő rezzenti meg a virágot? Kezünket-lábunkat hogy is mozgathatnák láthatatlan rugók? Miféle, mégoly pompásan összeszerelt alkatrészektől foganhatna meg bennünk a gondolat?

– Nem erről van szó – felelte szelíden, ám a szakadék felé tartó vak konokságával Zakariás mester. – Hogy megérts, emlékezzél az általam föltalált billegőszabályozó céljára. Az óraszerkezetek szabálytalan működése láttán megértettem, hogy az önmagába zárt mozgás nem elegendő, s hogy a mozgást egy másik, tőle független szabályozó erőnek kell alárendelnünk. Arra gondoltam, hogy a billegő kitűnően megtenné a szolgálatot, ha sikerülne lengéseit szabályoznom! Nos, nem volt-e fölséges ötlet, hogy fogyó erejét éppen annak az órának a mozgása által szolgáltassam vissza neki, melyet szabályozni hivatott?

Aubert egyetértően bólintott.

– Most pedig – folytatta élénkebben az agg órás -, vess egy pillantást önmagadra! Nem veszed-e észre, hogy két külön erő lakozik bennünk: a lélek meg a test, vagyis egy mozgás meg egy szabályozó? A lélek az élet kútfeje; ő hát a mozgás. Hozza bár létre súly, rugó, avagy anyagtalan hatóerő, székhelye mindenképpen a szív. De ez a mozgás a test nélkül egyenlőtlen, szabálytalan, sőt lehetetlen volna! Így hát a test, amely maga is, akár a billegő, szabályos lengéseknek van alávetve, szabályozza a lelket. S ez olyannyira igaz, hogy az ember rosszul érzi magát, ha az ivás, az evés, az alvás, egyszóval a test funkciói nincsenek kellőképpen szabályozva! Akárcsak óráim esetében, a lélek adja vissza a lengések során elvesztett erőt a testnek. Nos! mi hozza létre test és lélek között ezt a meghitt egységet, ha nem egy csodálatos billegőszabályozó, mely az egyiknek fogaskerekeit a másikéiba illeszti? Márpedig ez az, amit föltaláltam és alkalmaztam, s előttem nincs többé titka az életnek, mely végtére is csupán elmés szerkezet!

Zakariás mester fölséges látványt nyújtott, amint látomása a végső titokig űzte. Hanem leánya, Gérande a küszöbön állt és mindent hallott. Atyja karjai közé vetette magát. Az öreg görcsösen ölelte magához.

– Mi lelt, leányom? – kérdezte.

– Ha csupán rugó volna itt benn – mondta Gérande, kezét a szívére téve -, nem szeretném önt ennyire, atyám.

Zakariás mester a leányára meredt, s nem válaszolt.

Hirtelen felhördült, szívéhez kapott, s aléltan hanyatlott öreg bőr karosszékébe.

– Atyám! mi van önnel?

– Segítség! – kiáltotta Aubert. – Scholastique!

Scholastique azonban nem került rögtön elő. Odakünn kopogtattak. A szolgáló előbb kaput nyitott, s aztán, amint a műhelybe lépett, még ki sem táthatta a száját, a föleszmélő agg órás máris így szólt hozzá:

– Fogadjunk, vén Scholastique-om, hogy megint egy ilyen átkozott, megállt órát hozol!

– Jézus! Mit tagadjam, így van – felelte Scholastique, egy órát nyomva Aubert kezébe.

– A szívem nem téved! – sóhajtotta az aggastyán.

Közben Aubert nagy gonddal fölhúzta az órát, az azonban mégsem indult el.