A kigyófészek.

Az éj további része újabb esemény nélkül telt el; a král ajtait biztosan elzártuk, bár továbbra is megfejthetetlen maradt, mikép nyílhatott ki a kapu a vadállatok előtt, holott Kalagáni maga zárta és reteszelte el az este.

Hod kapitány vállát a tigris élesen meghorzsolta s ámbár csak a bőrt hasította le róla, háta közepéig, a seb - nem veszélyes ugyan, de fölöttébb fájdalmas volt s időt kívánt, míg meggyógyult.

Reggel az erős küzdelemben elesett három hindut Van Guitt úr eltemettette; mi pedig búcsút véve tőle, visszaindultunk a tanyánkra, a gőzházhoz. A vidéken a vadállatoknak semmi nyoma nem mutatkozott; a kiszabadult bivalyok közül néhány összemarcangolva, a král környékén feküdt a többi, megmenekülve az erdőbe szabadult s ott elszéledt. Van Guitt úr ezekben szenvedte a legnagyobb veszteséget s azonnal el is küldötte Kalagánit a környékbeli falvakba, hogy új bivalyokat vásároljon össze, melyek az utolsó tigrissel is kiegészített állatseregletet tova szállíthassák. Kalagáni előbb, két hinduval, kíséretül szolgált nekünk az erdőszélig, hazafelé menő utunkban.

Fann és Black, két jó kutyánk, örömcsaholással üdvözölt, mikor hazaérkeztünk. Banksnak elbeszéltük kalandunkat, melyből aránylag elég olcsó áron menekültünk, mert a vadak ilyetén támadásainál gyakori az eset, hogy az ostromlottak közül senkisem menekül, hogy hírt adjon a többiek veszedelméről. A Hod kapitány sebét is Banks, ki az orvosi tudományhoz értett, veszélytelennek nyilvánította s a kapitánynak is meg volt az az elégtétele, hogy negyvennyolc tigrisét ez éji küzdelemben eggyel szaporította.

Másnap, augusztus 27-én délután kutyáink örvendező csaholása kedves vendégeket jelentett.

Munro ezredes tért vissza, Mac-Neil és Gumi kíséretében. Útjokban a hegyek közt nem érte őket semmi baj; de nem is találtak semmi nyomra, amit kerestek. Az ezredes azt a vidéket kutatta föl, ahová Nána-Sahib menekült volt, mielőtt Bombayban utoljára megjelent. De sem Nánáról, sem testvéréről: Balao-Rao-ról, sem fegyvertársaikról semmit nem hallottak az egész környéken, csupán azt, hogy nábob a saintpounrai szorosban megöletett, hívei szétszórattak, testvérének pedig azóta teljesen nyoma veszett.

A Himalájából visszaindulásunkat e naphoz egy hétre vagyis szeptember 3-ára határoztuk. Hod kapitány sebének időt kellett engedni a teljes meggyógyulásra s elég baj volt neki, hogy nem vadászhatott az utolsó héten. Amint sebe gyógyult, erősködött is, hogy még egy kirándulást tesz, hogy tigrisei számát az ötvenre felvihesse. De Munro ezredes lebeszélte, hogy karját egészen biztosnak nem érezvén, ne tegye ki magát valamely veszélyes találkozásnak.

A hátralevő napokban Banks és Storr a gép rendbehozatalával s jó karba hozásával foglalkoztak. Elhatároztuk azt is, hogy visszautazásunk irányát megváltoztatjuk: az északnyugati tartományok nagy városait, Mirat-t, Delhi-t, Agra-t, Gwaliort stb. elkerüljük. Az 1857-iki szipoj-lázadás igen gyászos nyomokat hagyott e helyen s azokkal nem akartuk a Munro ezredes fájdalmas emlékeit felújítani. A tartományokon akartunk átmenni, hol a természet szépségei, melyekben az indiai királyság bármely mással versenyez, elég élvezetet ígértek. Acél-óriásunk a félsziget legfestőibb vidékein volt bennünket átszállítandó.

Az esős évszak megszűntével a musszonszél is lecsillapodott; szeptember első napjai gyönyörű idővel köszöntöttek be. Fox és Gumi naponként kijártak cserkészni s konyhánkat ízletes szárnyas pecsenyékkel látták el. Egy párszor még a krált is meglátogattuk. Így telt el utolsó hetünk, nagyobb események nélkül, a Tarjániban. Megérkezett szeptember 2-ika, ittidőzésünk utolsó napja.

E nap reggelén Gumi a Van Guitt úr látogatását jelentette be. Kalagáni kísérte. Azt hittük csak búcsúzni jő. De csakhamar észrevettük kerülő és mesterségesen keresett szólamain, hogy valami fontosabb célja s különösebb mondani valója is van. Banks segítette rá, hogy előálljon vele, azt a kérdést intézvén, sikerült-e bivalyokat kapni állatai elszállítására?

Bizony nem sikerült; s most már nem tudja mittevő legyen! Honnan vegyen, amivel drága készletét Bombayig szállíthassa? Egy módot tudna, de azt mondani sem meri, mert kérése bizonyosan visszautasíttatnék.

Biztató szavainkra, hogy csak mondja, előállt aztán azzal a kérdéssel, nem lehetne-e a gőzelefánt csodás erejét arra fölhasználni, hogy az ő kereken járó ketreceit is magával húzza a két gőzházon kívül?

Az ezredes kérdőleg tekintett Banksra.

– Miért ne? - mondta ez, - minden nehézség nélkül; elefántunk ezt a csekély több terhet jóformán meg sem érezné.

Ezzel a kérdés meg volt oldva s Van Guitt úrnak nagy kő esett le a szívéről. Alig győzte a hálálkodást s örömében megvallotta, hogy számított rá, hogy az ezredes nem fogja tőle megtagadni e szívességet.

– Szomszédoknak, - mondta az ezredes udvariasan, - segíteni kell egymáson, még a Himalájában is.

Rövid búcsút vettünk az udvarias szállítótól a holnapi viszontlátásig. Föltűnt, hogy Kalagáni mily figyelemmel szemlélte az ezredest, mintha arcáról akarná leolvasni hegyi kirándulásából hazahozott benyomásait.

Uti készületeink az utolsóig meg voltak téve. A fűtőkészlet felhalmozva; a gőztartóba víz hordva. A két ház készen várta, hogy elébe fogják az acélóriást, hogy őket a králig húzza, hogy ott a vadállatok kalitkáit is magához kapcsolja.

Másnap, szeptember 3-án reggel hét órakor az elefánt is készen volt. Fűteni kezdték. De ekkor egy váratlan eset adta elő magát, mely mindnyájunkat bámulatba ejtett.

Kaluth, mihelyt a gépben a tüzet meggyujtotta, arra gondolt, hogy a füstjáratot is kinyissa, meggyőződni róla rendben van-e minden. De amint azt kinyitotta, rémülten ugrott vissza, mert valami húsz kígyó ugrott ki belőle sajátságos sziszegéssel.

– Mi az, Kaluth? - kérdeztük bámulva.

– Kígyó-eső, - válaszolta ő, nem kevésbé megdöbbenve.

Valóban az volt. A kígyók a pihenőben levő gép kéményét választották alvóhelyül maguknak. A meggyujtott tűz első lángjai ott érték őket különös fészkökben; s ha Kaluthnak eszébe nem jut kinyitni a füstjáratot, mind ott sültek volna.

– Hogyan, - kiáltott Hod kapitány - acélelefántunk ormánya kigyófészek!

És pedig a legveszedelmesebb fajta kígyók voltak, melyek a melegtől hajtva, menekülni siettek.

De egy hatalmas óriás kígyónak, mely éppen az elefánt ormányában fészkelt, nem volt oly könnyű a menekülés. Fejét annak tetején vigyázva dugta ki s igyekezett feljebb csúszni e szűk kéményben, hogy szabadulhasson. De Hod kapitány vette a puskáját s egy jól irányzott lövéssel szétloccsantotta az agyvelejét. Az óriási kígyó, félig künn, félig benn, élettelenül csüngött alá.

Most Gumi az elefánt fejére mászva, fölkúszott annak ormányán, míg Kaluth és Storr a vas-állat lapos fején maradva, hármuknak közös erőfeszítéssel sikerült a rengeteg hosszú állatot egészen kihúzni rejtekéből.

Felséges állat volt, smaragdzöldbe játszó kékes és sárgás pikkelyeivel; hossza öt méter, vastagsága, mint emberi lábszáré. Egyik példánya India ama felséges kígyófajainak, melyek az állatseregletek büszkeségei szoktak lenni. Kár, hogy csak a bőre került a Van Guitt úr birtokába!