A szél fordulása.

Június 2-ika a legforróbb napok egyike volt, melyeket eddigelé megértünk. Ha az utat kétfelől nagy fák nem árnyékolták volna, azt hiszem, a szó teljes értelmében megsültünk volna kerekes-házunkban. A hőmérő árnyékban 47 (Cels.) fokra emelkedett s a legkisebb szellő sem lengett. Lehetséges volt ennélfogva, hogy ily hőmérséklet mellett, e tüzes légkörben a ragadozó vadállatok se igen hagyták el hűs vackaikat, csakis éjszaka idején. Ez lehetett az oka, hogy Hod kapitánynak nem nyílt alkalma vadász-szenvedélye kielégítésére.

Június 3-ikán, napfeljöttekor először történt, hogy a láthatár kissé ködösnek mutatkozott nyugaton. Ekkor nyílt alkalmunk láthatni a legszebb tünemények egyikét, azt a gyönyörű látványt, melyet India egy részében székot-nak, vagyis lég-palotának, más részében pedig desszaur-nak, vagyis csalóka-képnek neveznek.

Ez nem valamely délibábszerű ál-víztükör a sugártörés csodás tüneteivel, hanem kevéssé emelkedett dombok hosszú láncolatának a csalóka képe, melyeken, a legszeszélyesebb alakú paloták látszanak, mint a rajnaparti kastélykoszorúzta halmok. Mintha nemcsak Európába, de éppen a középkor kellő közepébe lettünk volna átvarázsolva.

E tünemény, melynek bámulatosan tiszta körrajzai a valódiság teljes csalódását idézik elő, mindnyájunkat csodálattal töltött el s úgy éreztük, mintha a képzelet világában járnánk, mely a XI. század egy panorámáját vonta fel előttünk a mai India közepén.

– Hála Istennek s természet-asszonynak! - kiáltott föl Hod kapitány elragadtatva, - hogy annyi minaret és pagoda után végre lovagvárak tornyait láthatjuk, román és gótstílű pillérekkel!

A káprázat azonban, nem tartott sokáig s alig mondottuk el élceinket az egyszerre költőivé magasztosult Hod kapitány rovására, már a láthatár színvonalán felül emelkedő nap egyszerre megváltoztatta a sugártörés szögét s az iménti lovagkastélyok mint kártyaházak omlottak össze s a dombok sora ismét ellapult az egyenes síkságba...

– Nos, miután a káprázat eltűnt s vele Hod barátunk költői fellengzése is - kezdte Banks mérnök, - akarjátok-e tudni, mi jóslat rejlik e légtüneményben?

– Halljuk, halljuk, - szólt Hod.

– Időváltozás, barátaim és pedig mielőbbi. Különben is június első napjaiban vagyunk, melyek éghajlati változást idéznek elő rendesen. A passzát-szelek fordulása az esős évszakot hozza.

– Kedves Banks, - mondtam, - mi biztos fedél alatt vagyunk, nemde? Hadd jöjjön az eső! Ha özönvízi eső lesz is, jobb mint ez a pokoli hőség.

– Meg lesz ön elégedve, kedves barátom, - felelt Banks. - Az eső nincs messze, délnyugatról nemsokára tornyosulni látjuk majd a fellegeket.

Banks nem csalódott. Estefelé a nyugati ég felhőkkel kezdett terhesedni, ami kétségtelenül mutatta a szél fordulását. Az indiai óceánról jött a passzát, át a félszigeten, hozva villamossággal telített ködeit, Eolusz isten duzzadó tömlőihez hasonlóan, melyek vészt és vihart rejtenek belseikben.

Más jelenségek is mutatkoztak még a nap folytában, melyeket az indiai-angol ember félre nem ismerhetett. Porforgatagokból tölcsérek kavarogtak az utakon, sűrűbben s nagyobb erővel, mint amennyire a kerekek magok fölverhették volna. E por sárgás színt váltott s minden porszemben egy izzó pont látszott rejleni... Voltak pillanatok, mikor egész kerekes házunk lángok közepett látszott haladni, de nem meleg, csak halványszínű lángok közt. Storr beszélte, hogy ő már látott ily lángszínű porfelhőket hasonló körülmények közt s Banks is megerősítette a gépész állítását. E jelenség mintegy negyedóráig tartott. A levegő hősége felülmulta a gépét; valóban kiállhatatlan volt s majdnem fullasztó, még a legyező hűsítő ereje mellett is, mely - természetesen - csak annál forróbb levegőt hajtott arcainkra.

Este hét órakor a gőzház megállott. A megállapodásra Banks által kiszemelt hely egy felséges banánerdő széle volt. Az erdő végetlenig látszott terjedni észak felé. Meglehetős szép út szegte át, mely a következő napra kellemes utazást igért az árnyékban.

A banánok, India flórájának ez óriásai, valódi ősapjai a növényzetnek s a kis fák és bokrok mint unokák nőnek lábaiknál, mint csirkék az arany madár szárnyai alatt; óriás, sudár oszlopként merednek égnek s dús lombozatuk fiatalabb fákra támaszkodik, melyek idővel szintén ily hatalmas oszlopokká fognak izmosodni.

Ez este jobban rendeztük az éji tanyát, mint rendesen. Mert, ha a következő nap is oly forró marad, mint ez volt, Banks azt javasolta, hogy hosszabbítsuk meg ittmulatásunkat s inkább éjszaka utazzunk.

Munro is szívesen ráállt, hogy nehány óráig e szép erdőben sétáljunk, mely csupa árny és csupa csend volt. Mindnyájan örömmel egyeztünk bele, részint mert valóban szükségünk volt a nyugalomra, részint mert a társaság vadásztagjai remélték, hogy végre találnak valami vadat is.

Még csak hét óra levén, Hod felszólította Fox-ot és Gumit, hogy éj leszállta előtt tegyenek egy kis kirándulást az erdőben. Sőt engem is csatlakozásra szólított fel. Banks ellenezte a tervet, mondván, hogy ha a vihar, éj idején ki talál törni, ami szerinte valószínű volt s az erdőben lepi meg őket, nem fognak visszatérni tudni a szállásra. De Hoddal nem lehetett beszélni. Az éj a vadászok ideje; s ő e kedvező alkalmat nem akarta elhalasztani, tudván, hogy nappal alig találhat nagyobb vadat. Így ők, Fox- és Gumival hárman, fölfegyverkezve jó vadászpuskáikkal, el is indultak s nemsokára eltűntek a magas banánok sűrűjében. Engem a nap fáradalmai s a nagy hőség oly kimerültté tett, hogy inkább a gőzházban maradásra határoztam magamat.

Banks a gép tüzét nem engedte kioltatni, csak beljebb tolatta, hogy szükség esetén bármikor indulni lehessen. Storr és Kalut a víz és tüzelőszer megújításához láttak. Az út baloldalán patak folyt, melyből a víztartót meg lehetett tölteni s a szomszéd fákból nehányat kivágtak, hogy tüzelőre legyen.

Még elég világos volt. Munro ezredes, Banks, Mac-Neil őrmester és én a patak partján heveredtünk le pihenőre. A forróság még most is nagy volt s a patak párája kellemesen hűsítette a levegőt. A nap még nem ment le egészen, s fénye kékes visszfényt vetett a ködökre, melyek egyre föllebb-föllebb emelkedtek s a zenit körül látszottak tornyosulni, míg terhes, sötét felhőkké tömörültek, melyeket semmi szél nem hajtott, mintha mozgató erejök csak önmagukban volna.

Körülbelül nyolc óráig beszélgettünk. Banks időről-időre fölemelkedett, hogy jobban körültekinthessen a láthatáron s ki-kiment az erdő szélére is, hogy tisztábban láthasson. Fejcsóválva tért onnan vissza, aggodalmas arckifejezéssel.

Utolsó ízben mi is elkísértük. A banánok árnyában már egészen besötétedett. Az erdőszélre kiérve, végetlen síkságot láttam elterülni nyugatra, melynek körvonala elmosódott a távoli halmok s a felhők rajzában. Az ég tekintete csöndes nyugalmában is, borzasztóan fenyegető volt. Egy szellőcske fuvalma sem lendítette meg a faleveleket. Nem a szunnyadó természet édes pihenése volt ez, melyet a költők annyiszor megénekeltek, hanem a beteg izgatott, súlyos álma. Mintha a levegőn fájdalmas feszültség vett volna erőt. A légkört nem hasonlíthatom egyébhez, mint egy gőzgép katlanához, melyet az összenyomott s lefojtott gőz éppen szétrobbantani készül.

A kitörés minden percben fenyegetett.

A vihar-felhők magasra tornyosultak, mint síklapályok fölött rendesen s élesen körvonalazott görbe széleket mutattak. Percről-percre változtatták alakjokat, duzzadtak meg összehúzódtak, egymásra torlódtak meg fölszakadoztak, kisebb-nagyobb tömbökbe verődtek, de azért szét nem oszlottak. Látni való volt, hogy mihamar egy nagyobb tömegbe olvadnak, mely elkezdi önteni árjait. Apróbb felhők, mintegy hatalmas vonzásnak engedve, siettek nagyobb tömegek felé s lapultak beléjök.

Félkilenc felé egy cikcakkos villám szaggatta meg hegyes szögleteivel a sötét felhőket, két-háromezer méter hosszúságban.

Hatvanöt másodperccel később hangos mennydörgés zendült fel s adta tovább, felhőről-felhőre, tompa dörejét, mely mintegy tizenöt másodpercig tartott, mielőtt elhalt volna a távolban.

– Huszonegy kilométer, - szólt Banks, megnézve óráját. - Majdnem a legnagyobb távolság, amennyire a mennydörgés elhangzik. De a vihar, ha egyszer kitör, gyorsan közelít. Ne várjuk be; menjünk menedékhelyünkre, barátaim.

– S Hod kapitány? - kérdezte Mac-Neil.

– A mennydörgés neki is jelt ad a visszatérésre, - felelé Banks, - remélem, szót fogad.

Öt perccel utóbb már tanyánkon voltunk s a szalon előtti verandán foglaltunk helyet.