Allahabad.

Benaresztől Allahabad körülbelül százharminc kilométer távolságra fekszik. Az országút csaknem folytonosan a Ganges jobbpartján halad, a folyam és a vasútvonal közt. Storr jól ellátta magát szénnel s megrakta vele az egész széntartót, úgyhogy elefántunk több napra el volt látva táplálékkal. Szépen megtisztítva, ne mondjam kikefélve, - alig várta, hogy induljunk. Nem pöfögött ugyan, de meg-megrázkódott olykor, kerekei meglóbálódtak egy kissé, mutatva, hogy a gőz feszültsége mielőbb eléri kellő fokát.

Vonatunk május 24-én kora hajnalban indult, egyszerre meglehetős és egyenletes sebességgel, mely három-négy kis mérföldet tett óránként.

Az éj minden esemény nélkül mult el; a bengálit nem láttuk viszont.

Említsük meg itt, egyszer mindenkorra, hogy a napirendet: fölkelés és lefekvés, reggeli, villásreggeli, ebéd, pihenő, - mindig katonai pontossággal tartottuk meg a gőzházban, éppen úgy, mint azelőtt a kalkuttai bungalóban. Haladtunkban a vidék szüntelen változott, de életünk oly egyforma volt, mintha helyünket se változtattuk volna; s a mellett úgy beletaláltuk magunkat ebbe az életmódba - s egyhangúságát leszámítva, oly jól is találtuk benne magunkat - mintha soha más életet nem folytattunk volna.

Ezen napon tizenegy óra tájban egy sajátságos alakú, mongol építésű mauzoleum tűnt szemeinkbe, melyet az izlám két szentjének, Kasim-Szolimán nevű apának és fiának tiszteletére emeltek. Félórával később a csunári tekintélyes erősség mellett haladtunk tova, melynek festői falai a Ganges fölött százötven láb magasra emelkedő bevehetetlen kősziklát koszorúznak. Eszünkbe sem jutott állomást tartani, hogy ez erődöt meglátogassuk, mely a Ganges völgyén a legfontosabbak egyike s úgy van berendezve, hogy védőinek lőporra nincs szükségük; kövekkel és szikladarabokkal képesek visszaverni bármily ostromot. A vár alatt terül el a hasonló nevű kis városka, kacérul a zöld lombos fák mögé bújó csinos fehér házaival.

Benareszban, mint láttuk, számos kiváltságolt hely van, melyeket a hinduk a világon legszentebbnek tartanak. Ily szent helyet százával találni a hindu-félszigeten. A csunári váracsnak is megvan a magáé; egy márványlap, melyen - hitök szerint, - az év minden napján más-más isten jő délutáni pihenőjét tartani. Természetesen az isten láthatatlan: azért nem is kerestük fel pihenő helyét.

Acél-óriásunk estére Mirzapórnál állapodott meg, hogy ott töltsük az éjt. A város templomok hijjával sincs, de gyáraik is vannak s igen látogatott kikötője van, az e vidéken termelt gyapot hajókra rakása és tova szállítása céljából. Valaha gazdag kereskedőváros lesz belőle.

Másnap, május 25-én, délután két órakor gázlón mentünk át a kis Tonza patakán, melyben ekkor alig volt egy lábnyi víz. Öt órakor meg azon pontnál haladtunk el, ahol a Bombayból Kalkuttába menő vasút könyököt csinál. Közel ahhoz, ahol a Jumna a Gangesbe ömlik, bámultuk a nagyszerű vas-szerkezetet, melyen átrobog a vasút s melynek hatvan láb magas hat oszlopa a szent folyam e büszke mellékfolyója vizében áll. A kocsiút hajóhídon vezet át a folyam jobbpartjáról a balra, - mi azon mentünk át, minden nagyobb nehézség nélkül s estére Allahabad egyik külvárosának a szélénél állottunk meg éjjeli szállásra.

A május 26-iki napot e nevezetes város meglátogatására szándékoztunk szentelni, mely Hindosztán fő vasútvonalának kiindulási pontjául szolgál. Bámulatosan szerencsés fekvése van, termékeny vidék közepette, a Ganges és a Jumna két karja közt pihenve. A természet mindent megtett arra, hogy Allahabad az angol India fővárosa, a kormányzat központja s az alkirály székhelye lehessen. Nem is lehetetlen, hogy azzá lesz egykor, kivált ha Kalkuttát a Ganges szeszélyéből valami baj éri. Allahabad éppúgy szívében fekszik az indiai angol területnek, mint Párizs Franciaországnak, London nem esik Anglia közepébe, de nem is bír azzal a fölénnyel Liverpol, Manchester, Birmingham stb. fölött, mint Párizs Franciaországnak valamennyi többi városa fölött.

– S innen kezdve, - kérdeztem Bankstól - egyenesen északnak fogunk haladni?

– Körülbelül majdnem egyenesen, Allahabad nyugati végpontja utazásunk ez első szakaszának.

– Végre! - kiáltott fel Hod kapitány. - Szépek a nagy városok is, de a nagy mezők, nagy ingoványok még sokkal szebbek! Ha mindig vasutak mentén haladunk, elefántunk egészen az egyszerű mozdonyok színvonalára sülyed. Mily kár volna!

– Ne féljen, - felelt a mérnök; - ez nem fog megtörténni. Nemsokára oly vidékeken törtetünk, amilyeneket ön szeret.

– E szerint egyenest az indo-kínai határszélnek tartunk, Lucknowt nem is érintve?

– Szándékom elkerülni e várost, főleg pedig Cawnporet, melyek tele vannak gyászemlékekkel Munro ezredes számára.

– Igaza van, - mondtam; - jobb minél távolabb maradnunk e helyektől.

– Mondja csak Banks, - kérdezte Hod kapitány, - Benareszben nem hallott semmit Nána Sahibról?

– Semmit; azt hiszem a bombay-i kormányzót ez egyszer ismét félrevezették s Nána-Sahibot senki ott nem is látta.

– Lehet, mert azóta többet is hallatott volna magáról.

– Legyen bármint, - mondotta Banks, - alig várom, hogy elhagyhassuk a Ganges-völgyet, mely annyi gyász színhelye volt a szipoj-lázadás alatt, Allahabadtól kezdve Cawnpore-ig. Csak e város nevét ne is említsük Munro előtt, éppoly kevéssé, mint a Nána-Sahibét!

Másnap Banks szíves volt elkísérni engem, Allahabad nevezetességeinek megszemlélésére. Talán három nap kellett volna a három város bejárására, melyekből Allahabad tulajdonkép áll. De mind a három összevéve sokkal kevésbé érdekes Benáresznél, ámbár szintén a szent városok közé számíttatik.

A hindu városról nincs mit mondani. Alacsony házak, szűk utcák tömkelege, itt-ott gyönyörű tamariszkoktól árnyalva.

Az angol városról s a katonai laktanyákról sem lehet sokkal többet mondani. Jól rendezett s beültetett széles utcák, tág terek, gazdag lakások, szóval egy leendő nagyváros minden elemei megvannak benne. Messzeterjedő lapályon fekszik, melyet északon és délen a Ganges és a Jumna folyásai határolnak. E lapályt «alamizsna-lapály»-nak nevezik, mert a hindu fejedelmek ide jártak minden időben jótékonyságot gyakorolni. Azt tartották «üdvösségesebb itt egy kis pénzt adni, mint százezer aranyat másutt».

Allahabad erőde kétségkívül a legérdekesebb része a városnak s megérdemli, hogy meglátogassák. Nyugatra esik az alamizsnák lapályától, magas falai vörös gránitból, büszkén emelkednek s rajtok - mint mondani szokás - «a lövegek a két folyóba törik ki a nyakukat». Az erőd közepén egy palota, melyet most fegyvertárul használnak, hajdan Akbár szultán kedvenc tartózkodás-helye, egyik sarkában a Feroze Sháhok felséges obeliszkje, egy kőből faragott, harminchat láb magas oszlop, tetején egy oroszlánnal, nem messze tőle egy kis templom, melybe hinduknak nem szabad belépni; ezek a főpontjai az erődnek, mely méltán vonja magára az utazók figyelmét.

Bankstól hallottam, hogy az allahabadi erődnek megvan a maga legendája is, mely a jeruzsálemi Salamon-templom építéséről szóló bibliai legendára emlékeztet.

Mikor a szultán az allahabadi erőd építéséhez kezdett, a kövek nagyon ellenszegülőknek mutatták magokat. Alig raktak föl egy falat, megint összeomlott. Megkérdeztetvén az orákulum, azt mondta, hogy áldozat kell a gonosz végzet megengesztelésére. Akadt is egy hindu, aki önkéntesen ajánlkozott, hogy meg hagyja magát égetni. Ez megtörténvén, a vár akadály nélkül épült föl. A hindut Brognak hívták s róla a városnak ma is Brog-Allahabad kettős neve van.

Banks aztán elvezetett a Kozra király kertjeibe, melyek megérdemlik nagy híröket. A világ legszebb tamariszkjai árnyában áll itt több mohamedán mauzoleum; köztük a Kozra király utolsó lakóhelye is. Fehér márványfalai egyikén óriási kéz nyoma látható. Ezt nagy előzékenységgel mutatták meg nekünk, nem mint a gájai szent lábnyomokat. Igaz, hogy ezek nem is egy isten (Visnu) lábnyomai, csak egy egyszerű halandó, Mohamed kis unokaöccse kezének a nyoma.

Az 1857-iki fölkeléskor a vért Allahabadban éppoly kevéssé kímélték, mint a Ganges-völgy többi városában. De a csunár helyőrség vitéz magatartása oda vitte a dolgot, hogy a szipojok letették a fegyvert. A laktanyákban keményebben folyt a dolog. A bennszülöttek mind a lázadáshoz csatlakoztak, a börtönöket feltörték, a rakpartokat kirabolták, az európaiak lakóházait felgyujtották. Ezek után Neil ezredes, miután Benareszben a rendet helyreállította, megérkezett a maga ezredével s száz vadásszal a madrasi ezredből. Visszafoglalta a hajóhidat a fölkelőktől, fölszabadította a külvárosokat, szétkergette a fölkelők ideiglenes kormányát, melynek élén egy muzulmán állott s urává lett az egész tartománynak.

E rövid kirándulásunk alatt Allahabadba, Banks és én folyvást vigyáztunk, nem leselkednek-e utánunk itt is mint Benareszben? De ezúttal nem láttunk semmi gyanús embert.

– Mindegy - mondta a mérnök; - nem árt résen lenni. Jobb szeretnék felismeretlen maradni, mert a Munro ezredes neve nagyon ismeretes e vidék bennszülöttei előtt.

Hat órakor tértünk vissza szállásunkra, ebédre.