A GÓLYÁK ÜNNEPE

November huszonharmadikán a Szung-Ettelate-síkság, amely Tripolisz falai előtt húzódik, érdekes látványt nyújtott. Ki tudja megmondani ezen a napon, hogy ez a síkság termékeny vagy terméketlen-e? Földjén bojtokkal és harsogó színű zászlókkal feldíszített, sokszínű sátrak; nyomorúságos tákolmányok, amelyeknek kifakult és toldott-foldott vászna csak igen kevéssé védhette lakóit a gibly nevű, metsző, száraz déli szél ellen; itt-ott gazdag, keleti szerszámokkal felcicomázott lovak csapata, gyors tevék nyújtják előre lapos fejüket a homokon, hasonlóan egy félig üres tömlőhöz; kis szamarak, amelyek nem nagyobbak jól megtermett kutyáknál; öszvérek hatalmas arab nyereggel, amelynek első és hátsó kápája úgy kerekedik, mint a teve púpja; aztán lovasok, hátukon átvetett puskával, mellükig felhúzott térddel, lábuk keleti papucshoz hasonló formájú kengyelben, övükön kétélű karddal ügettek egy sereg férfi, nő, gyermek között, nem törődve azzal, hogy széttiporhatnak valakit útjukban; a bennszülöttek csaknem kivétel nélkül berber burnuszban, amelyben nemigen lehetne megkülönböztetni a nőt a férfitól, ha a férfiak nem kapcsolnák össze a köpeny redőit egy rézszeggel a mellükön, míg a nők a köpeny felső szárnyát hajtják arcukra, és csak bal szemükkel látnak - ez az öltözet társadalmi osztályok szerint változik -, a szegények egyszerű gyapjúkabátot viselnek meztelen testükön, a tehetősebbek bő arab köntöst és bugyogót viselnek, a gazdagok pompás, fehér-kék kockás fátyolszövetből készült burnuszt terítenek a gyapjúburnusz fölé, és így a selyem ragyogása a gyapjú fénytelenségével keveredik az aranypikkelyekkel díszített ing felett.

Vajon csak tripolisziak nyüzsögtek ezen a síkságon? Nem. A főváros környékén gadameszi és szoknai kereskedők siettek fekete rabszolgáik kíséretében; környékbeli zsidók, a nők fedetlen arccal és a környékbeli szokásokhoz illően: kövérkésen és éppen nem csinos bő bugyogókban; aztán a szomszéd faluból négerek, akik elhagyták nyomorúságos gyékény- és pálmakunyhóikat, hogy részt vegyenek a nyilvános ünnepélyen - több volt rajtuk az ékszer, mint a ruha, durva réz karkötőket viseltek, kagylóból készült nyakláncokat, állatfogból összeállított nyakékeket, ezüstkarikákat, a fülcimpájukon és az orrukba erősítve; aztán benuliak, avagirok a Nagy-Szirtisz partjairól, ahol a hazai datolyafa szolgáltatja a bort, a gyümölcsöt, a kenyeret és a lekvárt. Végül a mórok, berberek, törökök, beduinok és muszafirok, vagyis európaiak tömegében, pasák, sejkek, kádik, arab főtisztviselők, helyi nagyságok páváskodtak, áthaladtak a ráják tömegén, amely jámborul és óvatosan megnyílt a katonák meztelen kardja vagy a zapti rendőrök botja előtt, amikor fenséges közömbösséggel elhaladt ennek az afrikai szialetnak, vagyis török birodalmi tartománynak a főkormányzója, aki a szultán nevében gyakorolja a hatalmat.

Bár Tripolisz tartománynak több mint másfél millió lakosa és hatezer katonája van - ezer Dzsebelben és ötezer Kirenaikában -, Tripolisz városban magában nem lakik húsz-huszonötezer léleknél több. De állíthatjuk, hogy ezen a napon ez a lélekszám legalább megkétszereződött a kíváncsiskodókkal, akik a vidék minden pontjáról ide sereglettek. Ezek a „falusiak” különben egyáltalán nem óhajtottak letelepedni a kormányzóság fővárosában. Az erőd egyáltalán nem rugalmas falai között sem a rossz minőségű anyagból épített és korai összeomlásra ítélt házak, sem a szűk, kanyargós, kövezetlen utcák - ahonnan még az eget sem látni -, sem a móló menti városnegyed, ahol a konzulátusok találhatók, sem a nyugati negyed, ahol a zsidók törzse zsúfolódott össze, sem a városból a muzulmánoknak megmaradó negyed nem bírta volna befogadni ezt a népáradatot.

De a Szung-Ettelate-síkságon bőven elfért a résztvevők tömege. A Gólyák Ünnepére érkeztek, amelynek mondáját még mindig tiszteletben tartják Afrika keleti országaiban. Ez a síkság - a Szahara egy darabja, amelynek sárga homokját néha a tenger felől jövő erős keleti szelek felkavarják - három oldalról veszi körül a várost, és körülbelül egy kilométer széles. Déli határán a sivataggal éles ellentétben tárul elő a Menchié-oázis ragyogó fehér házaival, kertjeivel, ezeket bőrtömlős vízi kerekek öntözik, amelyeket sovány tehenek hajtanak; ezen a területen, ahol sok a narancs-, citrom- és datolyaliget, zöldellő cserje- és virágcsoport, antilop, gazella, sivatagi róka, flamingó, nem kevesebb, mint harmincezer lakos él. Rajta túl már a sivatag kezdődik, amely Afrika egyetlen pontján sem közelíti meg ennyire a Földközi-tengert, a sivatag, mozgó dűnéivel, hatalmas homokszőnyegével, ahol Krafft báró szerint „a szél oly könnyen rajzol hullámokat, mint a tengeren”, a líbiai óceán, amelyről még a köd sem hiányzik, mert finom porfelleg lebeg felette.

Tripolisz - csaknem akkora terület, mint Franciaország - a Tuniszi kormányzóság, Egyiptom és a Szahara között terül el, 300 kilométer hosszúságban húzódik a Földközi-tenger partvidékén.

Észak-Afrika egyik legkevésbé ismert vidéke, ahol legtovább találhat az ember minden üldözés ellen búvóhelyet; ide menekült Sárkány is, miután elhagyta Tetuánt. Tripoliszi születésű lévén, ez volt első jeles cselekedeteinek színhelye, s most csupán visszatért szülőföldjére. Egyébként - talán még nem felejtette el az olvasó - Észak-Afrika legfélelmetesebb szektájának tagja volt, és joggal számíthatott támogatásra a szenuszitáknál, akiknek állandó ügynöke volt külföldön, ő szerezte be a fegyvereket és a lőszert. Épp ezért, amint Tripoliszba érkezett, a kerületbeli szenusziták elismert vezetőjének, Szidi Hazamnak, a moqaddemnak a házában nyert elhelyezést.

Miután Torontál Simont elrabolták a nizzai országúton, Sárkány elhagyta Monte-Carlót - de ez az emberrablás még most is megmagyarázhatatlan dolog maradt számára. Utolsó nyereségéből maradt néhány ezer frankja, ezt óvatosságból nem tette fel mint végső tétet, és ez lehetővé tette számára, hogy fedezze útiköltségeiket és azokat a kiadásokat, amelyekkel az első időben számolnia kellett. Joggal tarthatott attól, hogy Torontál kétségbeesésében bosszúra vetemedik, akár úgy, hogy múltjáról beszél, akár hogy felfedi Száva tartózkodási helyét. A bankár pedig jól tudta, hogy a fiatal lány Tetuánban van, és Namir őrzi. Ezért határozta el Sárkány, hogy a legrövidebb időn belül elhagyja Marokkót.

Sárkány elhatározta hát, hogy a tripoliszi kormányzóságban keres menedéket, ahol megvannak a lehetőségei mind a cselekvésre, mind pedig a védelemre. De hogy eljusson oda, akár a tengerparti gőzösökön, akár az algériai vasúton - miként a doktor is jól sejtette -, túl nagy kockázattal járt volna. Ezért inkább csatlakozott egy szenuszita karavánhoz, amely Kirenaika felé tartott, és Marokkó, Algéria és Tunisz főbb vilajetjeiben új tagokat toborzott. Ez a karaván, amelynek gyorsan kellett megtennie a Tetuán és Tripolisz közti 500 mérföldes utat, és a sivatag északi határán haladt, október tizenharmadikán indult el.

És most Száva teljesen ki volt szolgáltatva az emberrablóknak. Elszántsága azonban továbbra is éppolyan erős maradt. Sem Namir fenyegetései, sem Sárkány haragja nem hatottak rá.

Elinduláskor a karavánhoz már vagy ötven tag, vagyis kuan csatlakozott; ezeket egy imám vezetésével sorozták be, aki szervezetbe fogta össze őket. Arról egyébként szó sem lehetett, hogy a francia uralom alatt álló területeken is keresztülvágjanak, ahol az áthaladás bizonyos nehézségekkel járhatott volna.

Afrika északi határa Algéria és Tunisz partja mentén körív alakban húzódik a Nagy-Szirtisz nyugati partjáig, majd hirtelen dél felé fordul. Ebből következik, hogy Tetuánból Tripoliszba a legegyenesebb út ennek a körívnek a húrja, és nem kanyarodik északabbra Laghonat-nál, amely a Szahara határán fekvő legtávolabbi francia városok közé tartozik.

Miután a karaván túljutott a marokkói birodalmon, először Algéria gazdag vidékeinek határán haladt, amelyet „Új-Franciaországnak” akartak elnevezni, pedig ez a föld valójában sokkal inkább tartozik Franciaországhoz, mint Új-Kaledónia, Új-Hollandia és Új-Skócia Kaledóniához, Hollandiához, illetve Skóciához, hiszen alig harmincórás tengeri út választja el a francia szárazföldtől.

Beni-Matanban, Oulad Nailben, Charfat-el-Hamelban újabb hívek csatlakoztak a karavánhoz. Így létszáma háromszáz fölé emelkedett, amikor elérte a tuniszi tengerpartot a Nagy-Szirtisz határán. Ettől fogva már csak követniük kellett a tengerpartot, és a vidék különböző falvaiban újabb kuanokat toboroztak, így érkeztek el hatheti utazás után november huszadikán a kormányzóság határára.

Így hát amikor nagy csinnadrattával akarták megülni a Gólyák Ünnepét, Sárkány és Namir még csak három napja vendégeskedett Szidi Hazam moqaddemnál, akinek háza most Sándor Száva börtönéül szolgált.

Ez a ház, amelyből egy karcsú minaret emelkedett az égnek, lőrésekkel tarkított fehér falaival, csipkés teraszaival, ablaktalanságával, keskeny és alacsony kapujával afféle kis erődítmény látszatát keltette. Igazából ez valódi kolostor volt, a városon kívül épült, a homoksíkság és a Menchié-oázis határán, és magas falakkal övezett kertjei benyúltak az oázis területére.

Belülről az épület beosztása semmiben sem különbözött a többi arab lakóházától, csak háromszor akkora volt, és három udvar vagy sétaudvar tartozott hozzá. A sétaudvarok körül árkádos, négyszögű folyosó húzódott kis oszlopokkal, ide nyíltak a ház többnyire gazdagon bebútorozott szobái. A másik udvar végében a moqaddem látogatói vagy vendégei egy hatalmas szkifát találtak - ez afféle előcsarnok vagy hall -, ahol nem egy konferenciát tartottak már Szidi Hazam elnökletével.

A háznak védelmet nyújtottak a magas falak, ezenkívül nagyszámú személyzet is lakott benne, és ez gondoskodhatott a biztonságról, ha megtámadnák a nomád berberek vagy a tripoliszi hatóság, amely igyekezett megfékezni a tartományban lakó szenuszitákat. A szektának mintegy ötven tagja tartózkodott ott, jól felfegyverezve mind a védelemre, mind a támadásra.

A mecsetbe egyetlen kapun át lehetett bejutni; ezt az igen vastag és erős zárakkal felszerelt kaput nehéz lett volna betörni, de ha betörik, akkor sem léphettek volna könnyen át rajta.

Sárkány így biztos menedéket talált a moqaddemnál. Itt akarta véghezvinni tervét. Ha feleségül veszi Szávát, megkapja a lánynak még mindig igen jelentős vagyonát, és szükség esetén számíthatott a szövetség segítségére is, hiszen a szenusziták közvetlenül érdekelve voltak a sikerében.

A Tetuánból érkezett vagy a körzetekben toborzott szektatagok szétszóródtak a Menchié-oázis tájékán, készen arra, hogy az első jeladásra összegyűljenek. A Gólyák Ünnepe a tripoliszi rendőrség tudtán kívül éppen a szenuszita mozgalom ügyét szolgálta. Az észak-afrikai kuanok ott, a Szung-Ettelate-síkságon veszik majd át a muftik titkos utasítását, hogy tömörüljenek a kirenaikai területen, és valóságos kalózbirodalmat alkossanak belőle egy kalifa mindenható uralma alatt.

A körülmények kedvezőek voltak, hiszen éppen a Benghazi körzetben, Kirenaikában volt a szövetség legtöbb híve.

Amikor a Gólyák Ünnepének napját tartották Tripoliszban, három idegen sétált a tömegben, a Szung-Ettelate-síkságon.

Ezekben az idegenekben, ezekben a muszafirokban senki nem ismerhette fel az arab módra öltözött európaiakat. Hármójuk közül a legidősebbik egyébként azzal a könnyedséggel viselte a maga öltözékét, amit egyedül a hosszú megszokás adhat.

Ez a doktor volt, a másik kettő pedig Báthory Péter és Luigi. Pointe Pescade és Cap Matifou a városban maradt, bizonyos előkészületek foglalták le őket, és nyilván csak akkor tűnnek fel a színen, amikor jelenésük következik.

Még csak huszonnégy órája múlt, hogy délután az Elektrik 2. horgonyt vetett a hosszúkás sziklák védelmében, amelyek a tripoliszi kikötő természetes gátját alkotják.

Az átkelés éppoly gyorsan történt visszafelé, mint odamenet. Három órát pihentek Philippeville-ben, a kis Filfila-öbölben, csak ennyi időbe tellett, hogy arab öltözetet szerezzenek maguknak. Aztán az Elektrik 2. nyomban elindult újra, anélkül, hogy elárulta volna jelenlétét a nagy Numídiai-öbölben.

Így tehát, amikor a doktor és társai odaálltak a hajóval - nem a tripoliszi rakpart mellé, hanem a kikötőn túl a sziklákhoz -, nem öt európai szállt partra a kormányzóság területén, hanem öt keleti ember, akiknek öltözete senkinek sem tűnhetett fel. A gyakorlat híján Péter és Luigi ebben az öltözékben talán elárulta volna magát a figyelmesebb szemlélő előtt; Pointe Pescade és Cap Matifou azonban gyakran viselte a mutatványosok különféle kosztümjeit, s így nem is zavarta őket.

Besötétedéskor az Elektrik 2. elrejtőzött a kikötő másik oldalán, a szinte őrizetlen tengerpart egyik kis öblében. Ott készen állt arra, hogy a nap vagy az éjszaka bármely órájában kifusson a tengerre. A doktor és társai partra szálltak, és azonnal felmentek a sziklás parton, rátértek a nagy kőtömbökből álló útra, amely Bab-el-Bahr, a Tengeri Kapu felé vezet, és befordultak a város szűk utcáiba. Az első fogadó, amelyet találtak - nem is volt nagy a választék -, megfelelőnek látszott néhány napra vagy csak néhány órára. Ott egyszerű emberekként mutatkoztak be; azt mondták, egyszerű tuniszi kereskedők, és fel akarják használni tripoliszi tartózkodásukat, hogy részt vegyenek a Gólyák Ünnepén. Mivel a doktor éppoly jól beszélte az arabot, mint a Földközi-tenger mentén beszélt összes nyelvet, a kiejtése nem árulhatta el.

A fogadós nagy igyekezettel fogadta az öt utast, aki abban a nagy tiszteletben részesítette őt, hogy nála szállt meg. Kövér, igen beszédes ember volt. Ennélfogva a doktor hagyta beszélni, és csakhamar megtudott olyan dolgokat, amelyek közvetlenül érdekelték. Először is azt, hogy nemrég egy karaván érkezett Marokkóból Tripoliszba; így tudta meg azt is, hogy Sárkány, akit jól ismernek a kormányzóságban, szintén ezzel a karavánnal jött, és Szidi Hazam hajlékának vendégszeretetét élvezi.

Erre aztán a doktor, Péter és Luigi még aznap este megtett néhány óvintézkedést, hogy ne ismerhessék fel őket, majd a nomádok tömegébe vegyült, amely a Szung-Ettelate-síkságon táborozott. Séta közben megfigyelték a moqaddem házát a Menchié-oázis szélén.

Tehát ott tartják elzárva Szávát! A doktor raguzai tartózkodása óta nem volt ennyire közel a lányához. De jelenleg áthatolhatatlan fal választotta el őket. Igaz, hogy Száva kiszabadítása érdekében Péter mindenbe beleegyezett volna, még abba is, hogy alkudjanak meg Sárkánnyal! Sándor Mátyás gróf és ő maga is lemondott volna arról a vagyonról, amelyet ez a nyomorult megkívánt! De nem feledkezhettek meg arról, hogy meg kell büntetniük Báthory István és Szathmár László árulóját.

A jelenlegi körülmények között azonban Sárkány elfogása és Száva megmentése Szidi Hazam hajlékából csaknem megoldhatatlan feladatnak látszott. Az erőszak itt valószínűleg kudarccal végződik, ezért cselhez folyamodjanak? A másnapi ünnep talán lehetővé teszi, hogy ezt kíséreljék meg? Igen, kétségtelenül, és a doktor, Péter és Luigi egész este ezzel a tervvel foglalkozott, amely Pointe Pescade ötlete volt. Végrehajtása közben a derék fickó életét kockáztatja; de ha sikerül behatolni a moqaddem házába, talán el tudják szöktetni Sándor Szávát... Az ő bátorsága és ügyessége nem ismert lehetetlent!

Így hát a megbeszélt terv végrehajtása érdekében másnap délután három óra felé Antekirtt doktor, Péter, Luigi hármasban a Szung-Ettelate-síkságon nézett szét, miközben Pointe Pescade és Cap Matifou a szerepre készült, amelyet az ünnep legnagyobb forgatagában kell majd eljátszaniuk.

Ez ideig semmiből sem lehetett következtetni arra a zsivajgásra és tolongásra, amely besötétedés után a számtalan fáklya fényénél betölti majd a síkságot. A sűrű tömegben alig lehetett észrevenni az igen egyszerűen öltözött szenuszitákat, amint a nagy tömegben titkos jellel közlik egymással vezetőjük parancsait.

De helyénvaló, ha elmeséljük azt a keleti vagy inkább afrikai mondát, amelynek főbb mozzanatait eljátsszák a Gólyák Ünnepén, és a muzulmán lakosság szemében ez számít az ünnep csúcspontjának.

Élt régen az afrikai szárazföldön egy dzsinfaj. Bulhebr volt a nevük, és nagy területet foglaltak el a Hammada-sivatag szélén, Tripolisz és Fezzán között. Erőteljes, nagyon félelmes nép volt, amelytől mindenki tartott. Igazságtalan, álnok, kötekedő, embertelen fajta. Afrika egyetlen fejedelme sem tudta észhez téríteni őket.

Egy nap Szulejmán próféta megkísérelte nem megtámadni, hanem megtéríteni a dzsineket. Ezért elküldte hozzájuk egyik apostolát, hogy a jó szeretetét és a rossz gyűlöletét prédikálja nekik. Hasztalan fáradság volt! A vad hordák elfogták a hittérítőt, és megölték.

A dzsinek azért merték ezt megtenni, mert tudták, hogy nehezen megközelíthető országukba egyetlen szomszédos király sem merne hadsereget küldeni. Egyébként azt gondolták, hogy nincs olyan hírnök, aki tudtára adhatja Szulejmán prófétának, milyen fogadtatásban részesítették apostolát. De tévedtek.

Az országban igen sok gólya élt. Köztudomású, hogy a gólya erkölcsös, módfelett értelmes és rendkívül bölcs madár, legalábbis a monda szerint soha nem telepszik le olyan vidéken, amelynek neve ezüstpénzen szerepel - mert a pénz minden rossz forrása, és a leghatalmasabb erő, amely a rossz szenvedélyek szakadékába sodorja az embert.

A gólyák látták, milyen züllött életmódot folytatnak a dzsinek, egy nap tanácskozásra gyűltek össze, és elhatározták, hogy egyikük küldöncként elmegy Szulejmán prófétához, és megkéri, álljon méltó bosszút a hittérítő gyilkosain.

A próféta nyomban hívatta búbos bankáját, legkedvesebb futárját, és megparancsolta neki, hogy gyűjtse össze az afrikai égbolt magasában a föld minden gólyáját.

Ez meg is történt, és amikor a madarak megszámlálhatatlan csapata megjelent Szulejmán próféta színe előtt, a monda szó szerint így mondja: „Akkora felhő támadt belőlük, hogy az árnyékba borította az egész országot Mezda és Marzuk között.”

Ekkor mindegyikük követ ragadott a csőrébe, és a dzsinek földje felé vette útját. Majd fölöttük keringve agyonkövezték ezt a hitvány fajt, és lelküket örökre bezárták a Hammada-sivatag mélyébe.

Így szólt a mese, amelyet ezen az ünnepen színre visznek. Több száz gólyát gyűjtenek össze hatalmas hálók alatt, amelyeket a Szung-Ettelate-síkságon feszítenek ki. Ott többnyire fél lábon állva várják a szabadulás óráját, és annyira kelepelnek, mintha dobok peregnének. Adott jelre felrepülnek, és puha agyagból gyúrt, ártalmatlan golyókat ejtenek le a hivők tömegére a nézők üvöltése, a hangszerek ricsaja és a puskák ropogása közben a sokszínű lánggal égő fáklyák fényénél.

Pointe Pescade ismerte az ünnep műsorát, és ez adta neki azt az ötletet, hogy ő is szerepet vállaljon benne. Ilyen körülmények között talán behatolhat Szidi Hazam házába.

Abban a pillanatban, amikor a nap lenyugodott, a tripoliszi erődben egy ágyúlövés adta meg a jelt, amelyet oly türelmetlenül várt a Szung-Ettelate közönsége.

Antekirtt doktort, Pétert és Luigit majdnem megsiketítette a mindenfelől felhangzó ijesztő lárma, és szemüket elvakította a síkságon felragyogó ezernyi fény.

Abban a pillanatban, amint felhangzott az ágyúlövés, a nomádok tömege még estebédjét fogyasztotta. A törökök, meg akik annak akartak látszani, sült juhot és rizses csirkét fogyasztottak; a némileg tehetős arabok kuszkuszt; messzebb egyszerű „bazinát”, vagyis olajos árpalisztpépet azok a szegény ördögök, akiknek zsebében több rézpénz csörgött, mint arany; aztán mindenfelé ömlött a „lagbi”, ez a datolyalé, amely szeszesen erjesztett állapotban a legvadabb részegséget okozza.

Néhány perccel az ágyúlövés után férfiak, asszonyok, gyerekek, törökök, arabok, négerek már nem tudtak uralkodni magukon. A barbár zeneszerszámoknak pokolian kellett harsogniuk, hogy meghallják őket e tomboló emberi zsivajgás közepette. Itt-ott lovasok ugratták lovukat, kilőtték hosszú puskájukat és nyereghez erősített pisztolyaikat, miközben rakéták és puskaporos csomagok akkora zajjal robbantak, mintha ágyúk lennének, és mindez olyan kavarodásban, amelyet le sem lehet festeni.

Itt a fáklyák fényénél, a fadobok pergésében, egyhangú dallamú ének közben egy fantasztikusan öltözött néger főnök csörgő csontocskákból font övvel, ördögi álarccal a fején izgatott a táncra vagy harminc négert; körülöttük görcsösen vonagló asszonyok verték kezükkel az ütemet.

Máshol vad ajszasszuák, akiket a végsőkig elragadott a vallási rajongás és az alkoholmámor, tajtékzó arccal, kifordult szemmel fadarabokat tördeltek, vasat rágtak, bőrüket szabdalták, izzó szénnel dobálóztak, hosszú kígyókat tekertek magukra, amelyek csuklójukat, arcukat, ajkukat harapdálták, s amelyeket viszonzásul ők is véresre harapdáltak.

De a tömeg csakhamar rendkívüli buzgósággal Szidi Hazam háza felé indult, mintha valami új látványosság vonzotta volna arrafelé.

Két férfi állt ott, az egyik hatalmas, a másik cingár - két akrobata, akiknek érdekes erő- és ügyességi mutatványai a nézők négyszeres gyűrűje közepén olyan harsány üdvrivalgásokat váltottak ki, amilyenekre tripoliszi száj képes lehet.

Pointe Pescade és Cap Matifou volt a két akrobata; ügyes mutatványaik előadására olyan helyet választottak, amely csak néhány méterre esett Szidi Hazam házától. Ebből az alkalomból mindketten újra belevágtak a vásári artistamesterségbe. Arab szövetekből szabott, csillogó ruhába öltöztek, és új sikerekre áhítoztak.

– Nem rozsdásodtál be egy kicsit? - kérdezte előzőleg Pointe Pescade Cap Matifoutól.

– Nem, Pointe Pescade.

– És nem hátrálsz meg semmilyen mutatvány előtt, hogy lázba hozd ezeket az ostobákat?

– Én?... Meghátrálni?!...

– Még akkor sem, ha fogaddal kavicsot kell szétmorzsolni, és kígyót lenyelni?

– Főve?... - kérdezte Cap Matifou.

– Nem... nyersen!

– Nyersen?...

– És élve!

Cap Matifou elfintorodott, de elhatározta, hogy ha kell, kígyót is eszik, mint bármelyik ajszasszua.

A doktor, Péter és Luigi a nézők tömegébe vegyült, és nem tévesztette szem elől két társát.

Nem! Cap Matifou nem rozsdásodott be. Mit sem vesztett csodálatos erejéből. Először is két vállra fektetett öt-hat igen erős arabot, akik ki mertek állni vele.

Aztán bűvészmutatványokkal ejtették ámulatba az arabokat, különösen amikor égő fáklyák röppentek Pointe Pescade kezéből Cap Matifouéba, és a tüzes, kígyózó vonalak keresztezték egymást.

De ennek a közönségnek arra is joga volt, hogy igényes legyen. Jócskán akadt a bámészkodók között olyan, akik látták azokat a félvad tuaregokat is, „akik olyan fürgék, mint ennek a földrésznek legfélelmetesebb állatai”, mint azt a híres Bracco-trupp reklámlapjai is hirdetik. Ezek a szakértők már megtapsolták a rettenthetetlen Musztafát, a Sivatag Sámsonát, az ágyúembert, „akinek az angol királynő azt üzente lakájával, hogy hagyja abba mutatványait, ugyanis féltette, hogy baja történik”. De Cap Matifou erőmutatványainak nem akadt párja, és egyetlen versenytársától sem kellett tartania.

Végül az utolsó mutatvány a végsőkig fokozta annak a tarka tömegnek a lelkesedését, amely körülvette az európai artistákat. Európa cirkuszaiban már unták ezt is, de úgy látszik, a tripoliszi szájtátik előtt még ismeretlen volt.

A nézők összetiporták egymást, hogy közelebbről lássák a két akrobatát, aki a fáklyák fényénél „dolgozott”.

Cap Matifou megragadott egy 25-30 láb hosszú rudat, és függőlegesen tartotta, melléhez szorított kezével. E rúd végére majom ügyességével mászott fel Pointe Pescade, és meglepően vakmerő helyzetben himbálta magát, s közben a rúd nyugtalanítóan meghajolt alatta.

De Cap Matifou nem ijedt meg, és lassan mindig arrébb ment, hogy a botot egyensúlyban tartsa. Aztán amikor Szidi Hazam házának falához ért, még volt annyi ereje, hogy kinyújtott karral felemelje a rudat, míg Pointe Pescade, akár a Hírnév istennője, csókokat dobált a közönségnek.

Az arabok és négerek tömege teljes önkívületben torkaszakadtából üvöltött, tapsolt, ugrált. Nem, soha a Sivatag Sámsona, a rettenthetetlen Musztafa, a legbátrabb tuareg sem emelkedett ilyen magasságba!

Ebben a pillanatban ágyúlövés hallatszott a tripoliszi erőd mellvédje mögül. Erre a jelre a gólyák százait hirtelen szabadon engedték a hatalmas hálókból; a madarak a levegőbe emelkedtek, és a jelképes kövek zápora hullott a síkságra, a magasból hangzó fülsiketítő kelepelés közepette, és erre nem kisebb hevességgel felelt a vad földi hangverseny.

Ez volt az ünnep tetőpontja. Mintha az Óvilág minden tébolydájának valamennyi lakója itt szabadult volna ki a tripoliszi Szung-Ettelate-síkságon!

De a moqaddem háza teljesen süketnémának tűnt, és makacsul zárva maradt mindvégig, amíg a tömeg hangosan ujjongott; Szidi Hazam egyetlen embere sem bukkant fel sem a kapuban, sem a teraszokon.

De ó, milyen csoda! Abban a pillanatban, amikor nagy szárnysuhogással a gólyák elszálltak, és a fáklyák kialudtak, Pointe Pescade hirtelen eltűnt, mintha az égbolt magasságába szállt volna, Szulejmán próféta hű madaraival.

Mi történt vele?

Cap Matifou nem látszott nyugtalankodni barátjának eltűnése miatt. Feldobta rúdját a levegőbe, majd a másik végénél ügyesen elkapta, és úgy forgatta, akár egy katonazenekar karmestere az óriási botját. Pointe Pescade eltüntetése a világ legtermészetesebb dolgának látszott a szemében.

A nézők bámulata azonban tetőpontjára hágott, és lelkesedésükben annyira üvöltöttek, hogy az még az oázis határán túlra is elhallatszott. Senki nem vonta kétségbe, hogy a fürge akrobata a gólyák birodalmába távozott a levegő tengerén át.

Hát nem azok az események hatnak leginkább a sokaságra, amelyeket nem tud megmagyarázni?