AZ UTOLSÓ TÉT

A Külföldiek Körének - népszerű nevén a Kaszinónak - szalonjai tizenegy órakor nyitottak. Noha játékos még kevés volt, néhány rulettasztal már működött.

Ezeknek az asztaloknak az állását előzetesen már kiegyengették, mert lényeges, hogy az asztal lapja teljesen vízszintesen álljon. Ugyanis ha valamiféle rendellenesség megváltoztatná a forgó tányérra dobott golyó mozgását, hamar észrevennék, és a bank rovására használnák fel.

A hat rulettasztal mindegyikén 60 000 frankot helyeztek el aranyban, ezüstben és bankjegyekben, a Harminc és negyven két asztalán 150 000 frankot. Ez a bank szokásos tétje a főszezon kezdetéig, és igen ritkán fordult elő, hogy az igazgatóság kénytelen volt megújítani az alaptőke összegét. Döntetlen játszma esetén, vagy ha a nulla jön ki, a bank nyer - és rendszerint nyer is. Ha tehát a szerencsejáték már önmagában erkölcstelen, ráadásul még ostobaság is, hiszen ilyen egyenlőtlen feltételekkel folyik.

A hat rulettasztal körül elhelyezkedett egy-egy krupié a számára fenntartott helyen, kis lapáttal a kezében. Mellette ültek vagy álltak a játékosok meg a nézők. A szalonokban felügyelők sétáltak, és figyelték a krupiékat és a hazárdjátékosokat, közben pedig pincérek sürögtek-forogtak, kiszolgálták a közönséget és az alkalmazottakat, akiknek száma a játékasztalok környékén legalább százötven volt.

Fél egy tájban a nizzai vonat meghozta a megszokott játékoshadat. Ezen a napon talán még nagyobb számban is jöttek. Az a tizenhetes piros sorozat megtette a maga hatását. Az esemény híre nagy vonzóerőnek bizonyult, és mindenki eljött, aki csak a szerencséből élt, és még nagyobb hévvel követte forgandóságát.

Egy óra múlva a szalonok megteltek. Főként e rendkívüli nyerési sorozatról beszélgettek, de csak halkan. Ezek a hatalmas termek vészjósló hangulatot árasztottak, és ezen nem segített semmi, sem a dús aranyozás, a szeszélyes díszítések, a fényűző berendezés, a pazarul csillogó gázlámpák, nem is szólva a hosszú csillárokról, amelyeknek zöld ernyős olajlámpái elsősorban a játékasztalokat világítják meg. Rengeteg itt a vendég, de mégsem a beszélgetés zaját hallja az ember, hanem az arany- és ezüstpénzek csengését, amint leszámolják vagy egyszerűen a posztóra hajítják őket, a bankjegyek zizegését, és a játékvezetők állandó, színtelen hangját: „Nyert a piros” - vagy: „tizenhét, fekete, páratlan és manque” - és ez igen szomorú.

A két vesztes, aki az előző este leghíresebb vesztő játékosai közé tartozott, még nem tűnt fel a szalonokban. Már néhány játékos igyekezett kifürkészni az esélyeket, megragadni a szerencsét, egyesek ruletton, mások a *Harminc és negyven*en. De a nyereség és a veszteség kiegyenlítődött, és úgy látszott, hogy az előző esti „jelenség” nem ismétlődik meg.

Sárkány és Torontál Simon csak három óra felé lépett a Kaszinóba. Mielőtt megjelentek volna a játéktermekben, végigsétáltak az előcsarnokon, ahol a közfigyelem azonnal feléjük fordult. Nézték, lesték őket, azon töprengtek, vajon megküzdenek-e újra a véletlennel, amely eddig olyan sokba került nekik. Néhány mesterjátékos szívesen kihasználta volna az alkalmat, hogy rájuk sózza „a nagyobb tét, biztos nyereség”-en alapuló, csalhatatlan fogásokat, de ők csaknem megközelíthetetlenek voltak e pillanatokban. A bankár zavaros arckifejezéssel állt, s nemigen látta, mi történik körülötte. Sárkány hidegebb és zárkózottabb volt, mint valaha. Mindketten arra a pillanatra gondoltak, amikor utoljára próbálnak szerencsét.

Nézőik között, akik azzal a sajátos érdeklődéssel figyelték őket, ahogy a betegeket vagy elítélteket bámulják meg, akadt egy idegen, aki úgy tűnt, egy pillanatra sem akarja szem elől veszteni a két férfiút.

Huszonkét-huszonhárom éves, finom arcú, ravasz tekintetű, hegyes orrú fiatalember volt - olyan ember, aki még az orrával is lát. Különösen élénk szemét egyszerű, színes üvegű csíptető védte. Mintha higany futott volna ereiben, keze a felöltője zsebében, hogy elejét vegye mindenféle hadonászásnak, lábát pedig összezárta alapállásban, hogy biztosabban maradjon a helyén. Tisztes ruhát viselt, de nem követte a ficsúrok legújabb divatját; öltözéke semmiféle nagyravágyást nem mutatott; de talán így sem érezte magát túl könnyedén, jól összeválogatott holmijaiban.

Ezen nem is lepődhetünk meg: ez a fiatalember Pointe Pescade volt.

Cap Matifou pedig kint a kertben várakozott.

Az a személy, akinek megbízásából különleges feladattal jöttek ebbe a paradicsomba, illetve a monacói területre, Antekirtt doktor volt. A vízi jármű, amely előző estén a monte-carlói földnyelven letette őket, az Elektrik 2. az antekirttai hajórajból.

Céljuk a következő volt:

Két nappal azután, hogy Carpenát a *Ferrató*ra hurcolták, partra tették Antekirttán, és bárhogy tiltakozott, bezárták a sziget egyik erődjének börtönébe. Ott a spanyol fegyencgyarmat szökevénye könnyen megértette, hogy csak börtönt cserélt. Már nem a kormányzó elítéltjei közé tartozott, hanem Antekirtt doktor foglya volt, de ezt még nem tudta. Milyen vidéken? Nem tudta volna megmondani. Nyert ezzel a cserével? Ezen törte a fejét, nem minden nyugtalanság nélkül. Egyébként eltökélte, hogy mindent megtesz helyzete javítására.

Így a doktor első kérdésére habozás nélkül a legteljesebb őszinteséggel adott választ.

Ismeri-e Torontál Simont és Sárkányt?

Torontál Simont nem, Sárkányt igen, de még őt is csak nagy időközökben látta.

Volt-e Sárkánynak kapcsolata Zironéval és bandájával, amióta Catania környékén garázdálkodtak?

Igen, hiszen Sárkányt Szicíliába várták, és bizonyosan oda is jön, ha ez a szerencsétlen vállalkozás nem végződik Zirone halálával.

Most hol van Sárkány?

Monte-Carlóban, hacsak az utóbbi napokban nem hagyta el a várost, ahová rövid ideje székhelyét is tette, minden valószínűség szerint Torontál Simon társaságában.

Carpena nem tudott többet, de amennyit elmondott, elégséges volt a doktornak, hogy újra harcba kezdjen.

Magától értetődik, a spanyol nem is sejtette, milyen érdeke fűződött a doktornak ahhoz, hogy Ceutából megszöktesse, és fogva tartsa, sem pedig azt, hogy Andrea Ferrato elárulásáról tudomása van. Egyébként azt sem tudta, hogy Luigi a rovignói halász fia. Az erőd mélyén jobban őrizték a foglyot, mint a ceutai fegyházban; nem érintkezhetett senkivel addig, amíg nem döntenek sorsáról.

Így tehát a három áruló közül, akik a trieszti összeesküvés véres megoldását előidézték, az egyik a doktor kezébe került. Még a másik kettőt kellett elfognia, és Carpena most elmondta, hol találhatók.

Mivel azonban a doktort ismerte Torontál, Pétert pedig Sárkány is, jobbnak látták, ha csak akkor lépnek közbe, amikor már biztos sikerre számíthatnak. De most, hogy megtalálták a két cinkos nyomát, fontos volt, hogy ne veszítsék őket szem elől, míg az események lehetővé nem teszik, hogy felléphessenek velük szemben.

Ezért küldték Monacóba Pointe Pescade-ot, hogy kövesse őket mindenüvé, ahová csak mennek, és Cap Matifout, hogy szükség esetén Pointe Pescade segítségére siessen, és a doktor, Péter és Luigi is megérkezik a *Ferrató*val Monacóba, mihelyt eljön az alkalmas pillanat.

A két jó barát éjszaka érkezett meg, és azonnal munkához látott. Nem volt nehéz rábukkanniuk arra a szállóra, ahol Torontál Simon és Sárkány megszállt. Cap Matifou a környéken sétált, és arra várt, hogy beesteledjék, Pointe Pescade meg résen állt, és egy óra tájban látta kimenni a két bűntársat. Úgy tűnt neki, a bankár igen levert, keveset beszél, noha Sárkány elég élénken igyekszik szóval tartani. Délelőtt Pointe Pescade megtudta, mi történt előző este a Kaszinó szalonjaiban, vagyis hogy a valószínűtlen sorozat számos áldozatot követelt, s köztük főként Sárkányt és Torontált emlegették. Arra következtetett hát, hogy beszélgetésük is erről a rendkívüli balszerencséről folyt. Ezenkívül azt is megtudta, hogy a két játékos az utóbbi időben igen sokat vesztett, és nem kevésbé jó megítéléssel arra a következtetésre jutott, hogy vagyonuk utolsó roncsai is majdnem kimerültek, és közeleg az idő, amikor a doktor eredményesen léphet közbe.

Ezeket a felvilágosításokat Pointe Pescade már kora reggel sürgönyben közölte a máltai, La Valletta-i állomással, anélkül, hogy bárkit is megnevezett volna - s ezt a sürgönyt a magánvonalon gyorsan továbbították Antekirttára.

Amikor Sárkány és Torontál belépett a Kaszinó előcsarnokába, Pointe Pescade is belépett utánuk; és amikor átlépték a rulett- meg a Harminc és negyven játékok szalonjának ajtaját, ide is követte őket.

Délután három órára járt ekkor az idő. A játék kezdett megélénkülni. A bankár és társa először is körbesétálta a termeket. Néhány pillanatra megálltak egy-egy asztalnál, figyelték a játékot, de nem vettek részt benne.

Pointe Pescade jött-ment, mintha kíváncsiskodnék, de nem tévesztette őket a szeme elől. Még arra is gondolt, hogy fel ne hívja magára a figyelmet, kockáztatnia kell néhány ötfrankost a ruletton, de amit tett, el is vesztette - egyébként a legcsodálatraméltóbb hidegvérrel. Miért is nem követte azt a kitűnő tanácsot, amelyet egy nagyérdemű mesterjátékos adott neki bizalmasan:

– Ha sikerrel akar játszani, uram, tudni kell elveszteni a kis téteket, és megnyerni a nagyokat! Ebben rejlik a játék egész titka!

Négyet ütött az óra, amikor Sárkány és Torontál úgy ítélte meg a helyzetet, hogy eljött a pillanat szerencsét próbálni. Az egyik rulettasztalnál több üres hely volt még. Leültek egymással szemben, és a krupié csakhamar azt vette észre, hogy nemcsak játékosok veszik körül, hanem az előző nap két híres vesztesének revansára kíváncsi nézők is.

Egész természetes, hogy Pointe Pescade a kíváncsiskodók első sorában helyezkedett el, és bizony nem kis érdeklődéssel figyelte a váltakozó szerencsével folyó küzdelmet.

Az első órában a szerencse valóban ingadozott. Hogy jobban kihasználják az esélyeket, Torontál és Sárkány nem együttesen játszott. Külön-külön tettek a bank ellen elég jelentős téteket, hol az egyszerű, hol az összetett kombinációkra vagy egyszerre több kombinációra, amelyeket a rulett szabályai lehetővé tesznek. A sors azonban még sem mellettük, sem ellenük nem foglalt állást.

De négy és hat óra között, úgy látszott, megint hozzájuk pártolt a szerencse. A rulettnál maximális hatezer frankot néhányszor megnyerték az egyes számokra helyezett tétjeikkel.

Torontál keze remegett, amint kinyúlt a zöld asztal fölé, és előretolta a tétet, vagy a lapátra seperte a krupié aranyait és bankjegyeit.

Sárkány, aki mindig uralkodott magán, vigyázott, hogy egyetlen érzelme se fejeződjék ki arcán. Beérte, hogy tekintetével bátorítsa szövetségesét, hisz végeredményben most Torontált segítette a szerencse, mégpedig állhatatosan.

Pointe Pescade kicsit ugyan belekábult az arany és a bankjegyek forgatagába, de azért szüntelenül figyelte mindkettőjüket. Azon töprengett, vajon elég óvatosak lesznek-e, hogy az újra kezükbe került vagyont megőrizzék, idejében abba tudják-e hagyni a játékot.

Aztán az a gondolata támadt, hogy ha Sárkánynak és Torontálnak volna annyi esze - amiben egyébként kételkedett -, most csábítást érezhetnének, hogy elhagyják Monte-Carlót, és Európa egy másik pontjára meneküljenek, neki pedig oda is utánuk kellene mennie. Ha volna elég pénzük, nem lennének annyira kiszolgáltatva Antekirtt doktornak!

„Végeredményben tehát - gondolta - sokkal jobb, ha tönkremennek, és nagyon csalódnék, ha ez a gazember Sárkány megáll a szerencse hajszolásában!”

Bárminő gondolatok születtek Pointe Pescade agyában minderről, bárminő reményeket is táplált, a szerencse nem pártolt el a két szövetségestől. Valójában három ízben is robbantották volna a bankot, ha a játékvezető nem tesz le újabb húszezer frankot.

Ez nagy eseményt jelentett a küzdelem nézőinek körében, akiknek többsége a két játékos szerencséjét kívánta. Vagy nem annak az arcátlan piros sorozatnak volt ez a revánsa, amelyet a bank alaposan kihasznált az előző este?

Végül fél hétig, amikor felfüggesztették játékukat, Torontál Simon és Sárkány húszezer aranynál nagyobb nyereségre tett szert. Ekkor felkeltek, és elhagyták a rulettasztalt. Torontál bizonytalan léptekkel haladt, mintha kicsit részeg lenne - részeg az izgalomtól és a szellemi fáradtságtól. Társa szenvtelenül figyelte, és mindenekfelett attól félt, hogy kísértése támad elszökni az oly keservesen visszanyert néhány százezer frankkal, és kivonni magát az ő befolyása alól.

Mindketten egyetlen szó nélkül ballagtak át az előcsarnokon, végigmentek az oszlopos folyosón, és szállójuk felé indultak.

Pointe Pescade messziről követte őket.

Kimenet észrevette a kert egyik kioszkja mellett Cap Matifout, aki egy padon ült.

Pointe Pescade odalépett hozzá.

– Eljött a pillanat? - kérdezte Cap Matifou.

– Milyen pillanat?

– Hát... hogy...

– Hogy színre lépjünk?..! Nem, Capom!... Még nem!... Maradj csak a színfalak mögött. Vacsoráztál?

– Igen, Pointe Pescade.

– Gratulálok! Nekem már kiesik a gyomrom!... Pedig a gyomromnak is megvan a maga helye! De visszateszem a helyére, amint egy kis időm lesz rá!... Ne mozdulj hát innen, amíg vissza nem jövök!

És Pointe Pescade a lejtő felé rohant, amelyen Sárkány és Torontál lefelé indult.

Amikor megbizonyosodott arról, hogy a két szövetséges a szobájában szolgáltatta fel a vacsorát, Pointe Pescade is leült végre a vendégasztalhoz. Már éppen ideje volt, és egy fél órán belül, amint mondta, visszakerült a gyomra a rendes helyére, amelyet ez a szerv elfoglal az emberi test gépezetében.

Aztán kitűnő szivarra gyújtva kiment, és elfoglalta őrhelyét a szálló előtt.

„Én mondom - mormolta -, őrtállónak születtem! Elvétettem hivatásomat!”

Ezt az egyetlen kérdést tette fel most magában: vajon az urak visszatérnek a Kaszinóba vagy sem?

Nyolc óra tájban Torontál és Sárkány feltűntek a szálló ajtajában. Pointe Pescade úgy értette a hangjukból, hogy élénken vitatkoznak.

Alkalmasint a bankár megpróbált még egyszer ellenállni cinkosa rögeszméinek és parancsainak, mert az végül követelőző hangon jelentette ki:

– Meg kell tennie, Simon!... Így akarom!

Ekkor felballagtak a lejtőn, hogy a monte-carlói kertekbe jussanak. Pointe Pescade követte őket, de nagy sajnálatára képtelen volt bármit is megérteni a beszélgetésükből.

Sárkány ellentmondást nem tűrő hangon így szólt a bankárhoz, akinek lassanként gyöngült ellenállása:

– Abbahagyni a játékot, Simon, amikor a szerencse visszapártolt hozzánk, esztelenség lenne!... Nyilván elvesztette a fejét!... Ha a sorozatos balszerencsében erőltettük a játékot, mint a bolondok, miért ne erőltetnénk, mint a bölcsek, a szerencsében is?! Itt az alkalom, talán az egyetlen alkalom, amely valaha is kínálkozik számunkra, hogy uralkodjunk a sorson, üstökön ragadjuk a szerencsénket, és akkor elszalasztjuk ezt az alkalmat?... Hát nem érzi, Simon, hogy a szerencse...

– Ha ugyan most cserben nem hagyott! - mormolta Torontál Simon.

– Nem! Százszor is nem! - felelte Sárkány. - Ezt nem lehet magyarázni, teringettét, de érzi az ember a csontja velejéig!... Ma este egymillió vár bennünket a Kaszinó asztalán!... Igen, egymillió, és nem hagyom kicsúszni a kezünk közül!

– Akkor játsszék maga, Sárkány!

– Én!... Egyedül játsszam?... Azt már nem! Csak magával játszom, Simon!... Igen!... És ha kettőnk közül csak egynek jutna hely, azt magának engedném át!... A szerencse személyhez kötött tünemény, és nyilvánvalóan magához pártolt... Játsszon hát, és nyerni fog!... Így akarom!

Végeredményben Sárkány azt akarta, hogy Torontál ne érje be néhány százezer frankkal, amely lehetővé teszi számára, hogy megszabaduljon uralma alól. Éppen azt akarta, hogy cinkosa a régi milliomossá váljék, vagy veszítsen el mindent. Ha tönkremegy, kénytelen-kelletlen követi őt mindenüvé, ahová csak vinni akarja. Egyik esetben sem kell félnie tőle.

Egyébként ha Torontál meg is kísérelte az ellenállást, most úgy érezte, hogy minden játékszenvedélye ott lüktet az ereiben. Olyan nyomorult mélységbe zuhant, hogy egyszerre lobbant fel benne a vágy, hogy visszatérjen a Kaszinó játéktermeibe, és a félelem az újabb játéktól. Sárkány szavai pedig csak felkorbácsolták vérét. Láthatóan melléje állt a szerencse, és az utolsó órákban oly állhatatossággal, hogy megbocsáthatatlan bűn lett volna abbahagyni a játékot.

A bolond! Úgy tett, mint minden hozzá hasonló játékos: a jelenben is érvényesnek tartotta azt, ami csak a múltra érvényes. Ahelyett hogy azt mondta volna: „Szerencsém volt” - és ez igaz is, azt mondta: „Szerencsém van” - ez viszont már nem áll! És mégis mindazok, akik csak a szerencsére számítanak, így okoskodnak. Teljesen megfeledkeznek arról, amit nemrég mondott az egyik legnagyobb francia matematikus: „A véletlennek csak szeszélyei vannak, nem pedig szokásai.”

Eközben Sárkány és Torontál a Kaszinó elé érkezett; Pointe Pescade még mindig követte őket. A Kaszinó előtt egy pillanatra megálltak.

– Simon - mondta ekkor Sárkány -, ne habozzék tovább! Ugye, elhatározta, hogy játszik?

– Igen!... Elhatároztam, hogy mindent kockára teszek, hogy mindent megnyerhessek! - felelte a bankár, aki különben már cseppet sem habozott, amint az oszlopcsarnok első lépcsőin állt.

– Nem akarom befolyásolni! - folytatta Sárkány. - Úgy tegyen, ahogy az ösztöne diktálja, és ne rám hallgasson! Az ösztöne nem fogja megcsalni! Rulettozni akar?...

– Nem... A *Harminc és negyven*et választom - válaszolta a bankár, és belépett az előcsarnokba.

– Igaza van, Simon! Csak magára hallgasson!... A rulett csaknem egy egész vagyonnal ajándékozta meg az előbb... A többit a *Harminc és negyven*re bízzuk!

Mindketten beléptek a szalonba, de még sétálgattak egy keveset. Tíz perc múlva Pointe Pescade látta, amint helyet foglalnak az egyik *Harminc és negyven*es játékasztalnál.

Ebben a játékban valóban merészebb próbálkozásokat tehet az ember. A játék eshetőségei egyszerűek, csak az eldöntetlen játék ellen kell küzdeni, de a legmagasabb nyereség 12 000 frank, és ha a kártya sorozatosan kedvez, igen nagy veszteségek, illetve nyereségek keletkeznek. Így hát a nagy játékosok legszívesebben ezt a játékot játsszák. Ebben ugyanis olyan szédületes gyorsasággal keletkeznek és vesznek el vagyonok, hogy azt a párizsi, New York-i vagy londoni tőzsdék is megirigyelhetnék.

A Harminc és negyven asztala előtt Torontál megfeledkezett minden félelméről. Most már nem félénken játszott, hanem dühödten vagy pontosabban az olyan ember módjára, aki csakhamar elragadtatja magát. Egyébként állíthatjuk-e azt, hogy van biztos módszer, és így „be tudja-e fektetni” az ember a pénzét? Nyilvánvalóan nincs, bár erre esküsznek a megrögzött játékosok, hiszen az ember ki van szolgáltatva a véletlen szeszélyeinek. Sárkány figyelte hát a bankár játékát, mert kettős érdeke fűződött ehhez a végső játszmához, akárhogy is végződjék.

Az első órában a veszteség és nyereség körülbelül kiegyenlítette egymást. Mégis, a mérleg végül Torontál javára billent.

Sárkány is, ő is biztosra vette a győzelmet. Olyan izgalomba estek, hogy csak maximális téteket raktak. De csakhamar ismét előnyhöz jutott a bank, amelynek hidegvére megzavarhatatlan; a bank nem ismeri az elragadtatott őrületet, és a bank érdekeit az is védi, hogy a játékosok csak egy bizonyos határig emelhetik tétjeiket.

Egyszer aztán rettenetes fordulat következett. Az egész nyereség, amelyet délután Torontál bezsebelt, lassanként elúszott. A bankár iszonyú látványt nyújtott, amint gutaütésesen kipirult arccal, zavaros szemmel hol az asztal szélébe kapaszkodott, hol a székébe, hol a bankjegycsomókhoz kapott, hol az aranypénz tekercseibe, amelyekről nem tudta levenni a kezét, és úgy kapálózott, rángatózott, vonaglott, mint a vízbe fúló ember. És senki sem akadt, aki megállította volna a szakadék szélén! Egyetlen kar sem nyúlt ki érte, hogy visszatartsa! Sárkány meg sem kísérelte, hogy kiszakítsa innét, hogy elragadja, mielőtt még mindent elveszít, mielőtt összecsapnak feje felett a hullámok.

Tíz órakor Torontál utolsó tétjét tette fel, utolsó maximális tétjét. Megnyerte, aztán újra elvesztette. És amikor zavaros fejjel felkelt, és csak az a vad vágy égett benne, hogy dőljenek össze a Kaszinó szalonjai, és zúzzák őt is össze mindazokkal, akik itt nyüzsögnek, már semmije sem volt - semmi azokból a milliókból, ami a Sándor gróf millióival talpra állított bankházból megmaradt.

Torontál elhagyta a játéktermet, Sárkány úgy haladt mellette, mint a börtönőre, áthaladt az előcsarnokon, és kirohant a Kaszinóból. Aztán mindketten eliszkoltak a téren át a La Turbie felé kanyargó ösvények irányában.

Pointe Pescade már a nyomukban járt; de gyorsan odaszaladt Cap Matifouhoz, felrántotta a padról, ahol a Herkules szunyókált, és rákiáltott:

– Riadó!... Nyisd ki a szemed, és szedd a lábad!

Cap Matifou rohant vele azon a nyomon, amelyet nem volt szabad elveszteniük.

Eközben Sárkány és Torontál Simon egymás mellett lépkedett, és egyre feljebb került a kanyargó ösvényeken, amelyek a hegyoldalban kígyóznak az olajfákkal és narancsfákkal benőtt kertek között. Ezek a szeszélyes kanyarok tették lehetővé Pointe Pescade-nak és Cap Matifounak, hogy ne veszítsék őket szem elől, de nem hallhatták, mit beszélnek.

– Térjen vissza a szállóba, Simon! - ismételte szüntelenül Sárkány parancsoló hangon. - Térjen vissza... és hidegvér!...

– Nem!... Tönkrementünk!... Váljunk el!... Ne is lássam többé!... Nem akarok többé...

– Váljunk el?... És miért?... Velem jön, Simon!... Holnap itt hagyjuk Monacót!... Maradt annyi pénzünk, hogy visszatérjünk Tetuánba, és ott befejezzük művünket!

– Nem!... Nem!... Hagyjon, Sárkány, hagyjon! - kiabálta Torontál.

És hevesen ellökte magától, amikor a másik meg akarta ragadni. Aztán olyan gyorsan indult meg, hogy Sárkány alig tudta utolérni. A bankár annyira nem volt tudatában cselekedeteinek, hogy minden lépésével azt kockáztatta, lezuhan a meredek vízmosásokba, amelyek fölött a kígyózó ösvények kanyarogtak. Egyetlen gondolat lett úrrá rajta egészen a megszállottságig: menekülni Monte-Carlóból, ahol megtörtént teljes tönkremenése, menekülni Sárkánytól, kinek tanácsai ebbe a nyomorba vitték, menekülni, úgy vaktában, nem tudva, hová, nem tudva, mi lesz vele.

Sárkány jól érezte, hogy nem tud felülkerekedni cinkosán, és hogy az kicsúszik a markából. Ha a bankár nem ismerte volna titkait, melyek elveszejthetik, vagy legalábbis visszavonhatatlanul elronthatják az utolsó játszmát, amelyet még meg akart játszani, nem sokat nyugtalankodott volna e miatt az ember miatt, akit a szakadék szélére taszított. De mielőtt belezuhanna, az utolsó pillanatban még kiálthat, és ezeket a kiáltásokat el kellett fojtania.

Ekkor már csak egy lépés választotta el a bűnténytől, amelynek azonnali végrehajtására elszánta magát, és Sárkány nem is habozott ezt a lépést megtenni. Amit a tetuáni úton akart elkövetni, az elhagyatott marokkói vidéken, miért ne intézhetné el még ma éjszaka ezen a csakhamar elnéptelenedő helyen?

De ebben az órában Monte-Carlo és La Turbie közt még mászkáltak emberek, le- vagy felfelé haladva a lejtőn. Torontál segítségül hívhatta volna őket kiáltozásával, Sárkány pedig azt akarta, hogy a gyilkosság zajtalanul menjen végbe, soha senki ne gyanakodhassék. Ezért hát még várnia kellett. Feljebb, La Turbie-n és a monacói határon túl, a szerpentin úton, amely több mint 2000 láb magasságban fut a Tengeri Alpok első hegyeinek oldalában, Sárkány biztos ütést mérhet rá. Ki jönne ott már áldozata segítségére? Hogyan találnák meg Torontál Simon holttestét az utat szegélyező szakadékok mélyén?

De Sárkány most még egyszer meg akarta állítani cinkosát, hogy megpróbálja visszavinni Monte-Carlóba.

– Gyere velem, Simon, gyere! - kiáltotta, és megragadta karját. - Holnap újrakezdjük!... Még van valami pénzem...

– Nem!... Hagyjon!... Hagyjon!... - üvöltötte Torontál féktelen dühkitöréssel.

És ha ereje van, hogy megküzdjön Sárkánnyal, ha fegyver van nála, talán nem habozik, hogy megbosszulja magát azért a sok rosszért, amit hajdani tripoliszi ügynöke okozott neki.

Egyik kezével, amelybe most erőt öntött a harag, ellökte magától Sárkányt, aztán elrohant az ösvény utolsó fordulója felé, és felszaladt a sziklába vájt néhány durva lépcsőfokon, az egymás fölött húzódó kis kertek között. Csakhamar elérte La Turbie főutcáját azon a keskeny hágón át, amely a Kutyafejet elválasztja az Agel-hegy tömbjétől, vagyis ahol a régi olasz-francia határ húzódott.

– Menj csak, Simon! - kiáltott utána Sárkány. - Menj csak, úgysem jutsz messzire!

Aztán jobb felé kanyarodott, átmászott egy málló kőkerítésen, fürgén felszaladt egy lépcsősen elnyúló kerten, és azon igyekezett, hogy megelőzze Torontált az úton.

Ha Pointe Pescade és Cap Matifou nem is hallott semmit ebből a jelenetből, annyit látott, hogy a bankár hevesen eltaszítja Sárkányt, az pedig eltűnik a félhomályban.

– Ejnye, ez már nem tetszik! - kiáltotta Pointe Pescade. - Talán éppen a nagyobbik hal siklik ki a hálóból!... Még csak az hiányzik, hogy a másik elmeneküljön!... Hiszen végeredményben Torontál is jó fogás!... Egyébként nem nagyon válogathatunk!... Előre, Capom, előre!

És néhány gyors szökkenéssel mindketten Torontál Simon közelébe jutottak.

Torontál sebesen haladt La Turbie főutcáján. Balra maga mögött hagyta azt a kis halmot, amelyen Augustus tornya áll, elfutott a bezárt házak előtt, és végül a szerpentin úton találta magát.

Pointe Pescade és Cap Matifou nem egészen ötven lépésre követte. Sárkány kézre kerítéséről már nem lehetett szó, hiszen az már vagy a jobb oldali lejtő peremén haladt, vagy véglegesen elhagyta cinkosát, és ismét Monte-Carlo felé indult.

A szerpentin út egy régi római út maradványa, La Turbie-től lejtősen halad Nizza felé a hegy oldalában, fenséges sziklák, magányos kúpok, tátongó szakadékok között, amelyek a tengerpart mentén futó vasútvonalig mélyülnek. Azon túl a csillagos éjszakában, a keleten feljövő hold fényénél hat öböl tűnik fel, valamint a Saint Hospice szigete, a Var folyó torkolata, a Garoupe-félsziget, az Antibes-fok, a Juan-öböl, a Lérins-szigetek, a Napoule-öböl, a cannes-i öböl, a háttérben az Esterel-hegylánccal. Itt-ott kikötők fényei csillogtak, így Beaulieu-nél a Kis-Afrika meredek lejtőinek aljában, Villefranche-nál, a Leuza-hegy tövében, aztán néhány halászhajó lámpása csillant meg a nyílt tenger nyugodt vizén.

Ekkor már éjfél is elmúlt. E percben Torontál La Turbie utolsó házaihoz érkezett, letért a szerpentin útról, és egy kisebb útra kanyarodott, amely közvetlenül Eza felé vezet; ez amolyan sasfészek, félvad emberekkel, hetykén ül a sziklán fenyő- és szentjánoskenyérfa-ligetek felett.

Ez az út teljesen elhagyott volt. Torontál tébolyultan követte egy dombig, még csak le se lassította léptét, és hátra sem nézett, aztán hirtelen bal felé fordult, egy szűk ösvényre, amely a magas parti szirtfalnak éppen a peremén fut, a szirtfal alatt pedig a vasút és a kocsiút egy alagútba kanyarodik bele.

Pointe Pescade és Cap Matifou a bankár után vetették magukat.

Száz lépéssel odébb Torontál végül is megállt. Felugrott arra a sziklára, amely egy szakadék fölé nyúlt ki, és amelynek lábát több száz méterrel lejjebb már a tenger csapdosta.

Mit akar Torontál Simon? Öngyilkosság gondolata villant át agyán? Véget akar vetni nyomorult életének, és a mélységbe veti magát?

– Ezer ördög! - kiáltotta Pointe Pescade. - Élve kell megkaparintanunk... Markold meg, Cap Matifou, és tartsd erősen!

De még húsz lépést sem tettek, amikor egy embert pillantottak meg az ösvény jobb oldalán, amint végigsurran a lejtő mentén, a masztixfák és mirtuszok sűrűjében, és mászik a sziklára, ahol Torontál Simon áll.

Sárkány volt.

– Ó, teringettét! - kiáltotta Pointe Pescade. - Nyilván át akarja segíteni szövetségesét a másvilágra!... Cap Matifou, te az egyiket... én a másikat!

De Sárkány megállt... Félt, hogy észreveszik...

Egy utolsó átkozódás szökött ki száján. Aztán elrohant jobb felé, mielőtt még Pointe Pescade elérhette volna, és nyoma veszett a bokrok között.

Egy pillanattal később Torontál már készült levetni magát, de Cap Matifou megragadta, és visszahozta az útra.

– Hagyjon!... - kiabálta. - Eresszen el!...

– Hagyjuk, hogy rossz helyre lépjen, Torontál úr? - felelte Pointe Pescade. - Soha!

Az értelmes fickó nem volt elkészülve erre a váratlan eseményre, amely nem szerepelhetett utasításaiban. De ha Sárkány el is iszkolt, Torontált fülön csípték, és már csak Antekirttára kellett vinniük, ahol olyan tisztelettel fogadják, amilyet csak megérdemel.

– Elszállítanád az urat... féláron? - kérdezte Pointe Pescade Cap Matifoutól.

– Szívesen!

Torontál Simon még csak fel sem fogta, mi történt, és így a legkisebb ellenállást sem tudta kifejteni. Pointe Pescade egy elég meredek ösvényre tért, amely a homokpart felé lejtett, és megkerülte a szakadékot, Cap Matifou ezen haladt végig, és hol vonszolta, hol vitte a bankár tehetetlen testét.

A leereszkedés rendkívül nehéz volt, és Pointe Pescade csodálatos ügyessége, társának rendkívüli ereje nélkül talán mindketten lezuhannak, és nyakukat törik.

Hússzor is kockáztatták életüket, de elérték az utolsó sziklákat a tengerparton. Ott a part kis öblök sorozatából áll, amelyek szeszélyesen illeszkednek a homokkőbe, az öblöket magas, vöröslő falak, vastartalmú szirtek övezik, és ezek a megtörő hullámoknak véres színt adnak.

A nap már felkelőben volt, amikor Pointe Pescade menedéket talált az egyik üregben, amelyet a szirtfal mozgása vájt ki a földkéreg nagy megrázkódtatásainak idején; itt lehet hagyni Torontál Simont Cap Matifou őrizete alatt.

Az erőművész odavitte a bankárt, de az mintha észre sem vette volna mindezt, még csak nem is látszott nyugtalankodni, hogy mit csinálnak vele. Aztán Pointe Pescade Cap Matifouhoz fordult.

– Te itt maradsz, Capom!

– Amíg csak kell.

– És ha egy napig távol maradnék, egy napig is?

– Egy napig is.

– Étlen-szomjan?...

– Ha nem ebédelek ma délben, majd vacsorázom este... és kettőnk helyett!

– És ha nem vacsorázol kettőnk helyett, majd éjszaka eszel akár négy helyett!

Ezután Cap Matifou leült egy sziklára, hogy szemmel tartsa foglyát. Pointe Pescade meg elindult a kis öblök mentén Monaco irányában.

De hamarább visszatért, semmint gondolta. Két óra múlva rátalált az *Elektrik*re; az egyik üres öbölben horgonyzott, amelyet a hullámtörő gátak védenek a nyílt tenger hullámaitól. Egy órával később a gyors kis hajó már az öbölhöz érkezett, ahol Cap Matifou a tenger felől olyannak látszott, mint a mitológiai Próteusz, amint Poszeidón nyáját legelteti.

Egy perc múlva Torontál Simon és Cap Matifou már a hajón voltak; aztán anélkül, hogy a vámőrök vagy a part menti halászok észrevették volna, az Elektrik 2. teljes sebességgel kifutott Antekirtta felé.