BÁTHORY ISTVÁN ÖZVEGYE

Antekirtt doktor érkezése nagy port vert fel nemcsak Raguzában, hanem az egész dalmát partvidéken. Az újságok rávetették magukat erre a zsákmányra, hírül adták, hogy a kétárbocos befutott a gravozai kikötőbe, de azután is egy sor csábító riportot reméltek tőle. A Savarena tulajdonosa így nem tudott elmenekülni a megtiszteltetés elől, és ugyanakkor a hírnévvel járó kényelmetlenségeket sem tudta elkerülni. Állandóan róla beszéltek. Itt is szárnyára vette a monda. Nem tudták, kicsoda, honnan jött, hová megy. Ez csak még jobban felcsigázta az emberek kíváncsiságát. És természetesen amikor senki sem tud biztosat, a képzelet elszabadul, és ezt kihasználja, az emberek pedig annak hisznek, aki a legjobban értesültnek látszik.

A riporterek ki akarták elégíteni olvasóikat, ezért Gravozába siettek - néhányan még a kétárbocos fedélzetére is feljutottak. De nem pillanthatták meg azt a személyt, akivel a közvélemény oly makacsul foglalkozott. A parancs határozott volt. A doktor nem fogadott senkit. Ezért Narsos kapitánynak a látogatók kérdéseire adott válaszai változatlanul egyformán hangzottak:

– De honnét jött a doktor?

– Ahonnét tetszett neki.

– És hová megy?

– Ahová kedve tartja.

– De hát ki is ez a doktor?

– Senki nem tudja, és talán ő maga sem tudja jobban, mint akik ezt kérdezik!

Nem könnyű tájékoztatni az olvasókat ilyen kurta válaszok alapján. Ezért tehát a szabadjára engedett képzelet a fantázia világában kezdett szabadon kalandozni. Antekirtt doktorból mindenki azt faragott, amit csak akart. Minden volt, amit csak a kétségbeesett krónikásoknak kedvük szottyant kitalálni. Egyesek azt írták róla, hogy kalózvezér. Mások szerint nagy afrikai birodalom királya, aki inkognitóban utazik, hogy tapasztalatokat gyűjtsön. Volt, aki azt állította, hogy politikai menekült, más meg, hogy forradalom űzte el hazájából, s ő filozófusként meg kíváncsiságból járja a világot. Tehát bőven lehetett választani. A neve mellett álló doktori címről még azoknak is más és más véleményük volt, akik elismerték e cím használatának jogosságát: egyesek véleménye szerint nagy orvos, aki reménytelen esetekben is csodálatosan meggyógyította betegeit; mások úgy vélték, hogy a legnagyobb kuruzsló, és bizony nehéz helyzetbe kerül, ha be kell mutatnia okleveleit vagy diplomáit!

Mindenesetre a gravozai és raguzai orvosoknak nem nyílt alkalmuk arra, hogy kuruzslás címén feljelentsék. A doktor állandóan rendkívül tartózkodó volt, és amikor orvosi tanácsot kértek tőle, a megtiszteltetés elől mindig kitért.

Különben a Savarena tulajdonosa nem bérelt lakást a szárazföldön. Még csak szállodai szobát sem vett ki a városban. Gravozai tartózkodásának első két napján legfeljebb Raguzáig ment el. Csak néhány sétát tett a környéken, és két-három alkalommal Pointe Pescade-ot is magával vitte, akinek természetes észjárását sokra tartotta.

De ha ő maga nem is ment el Raguzába, egy nap Pointe Pescade-ot küldte el. Valami bizalmas megbízást adott neki - talán érdeklődnie kellett valami után -, és a derék fiú visszatértekor sorjában válaszolt a feltett kérdésekre.

– Szóval a Stradonén lakik?

– Igen, doktor úr, vagyis a város legszebb utcájában. Egy előkelő házat foglal el, nem messze attól a tértől, ahol az idegeneknek mutogatják a régi dózse-palotát, valóságos palotában él nagy személyzettel, és több kocsija is van. Úgy él, mint valami milliomos.

– És a másik?

– A másik vagy inkább a többiek? - felelte Pointe Pescade. - Ugyanazon a környéken laknak, de az ő házuk elvész a meredek, szűk, kanyargós utcák mélyén (igazából ezek az utcák lépcsők), amelyek a legszegényebb városrészhez vezetnek.

– És a lakásuk?...

– Lakásuk szerény, kicsi, kívülről szomorkás látványt nyújt, noha belül, elképzelem, tisztán tartják. Érződik, hogy szegény, de büszke emberek laknak benne.

– És a hölgy?...

– Nem láttam, azt mondták, hogy szinte soha nem hagyja el a Marinella utcát.

– És a fia?...

– Őt láttam, doktor úr, éppen akkor, amikor hazatért az anyjához.

– És milyennek találtad?...

– Elgondolkodónak, sőt nyugtalannak. Mintha ez a fiú megjárta volna a szenvedés iskoláját... Az ilyesmi nyomot hagy az emberen!

– De te is szenvedtél, Pointe Pescade, és mégsem hagyott rajtad nyomot!

– A testi szenvedés nem egyenlő a lelki szenvedéssel, doktor úr! Ezért tudtam én mindig eltitkolni a magamét, és még nevetni is rajta!

A doktor már tegezte Pointe Pescade-ot - erre ő kérte meg a doktort -, amit Cap Matifou csakhamar kihasznált. Valóban, a Herkules túl tiszteletet keltő volt ahhoz, hogy oly hamar tegezni lehetett volna!

Attól kezdve, hogy a doktor a kérdéseire ezeket a válaszokat kapta, többé nem sétált Gravoza környékén. Mintha valamit várt volna, amit nem akart siettetni azzal, hogy Raguzába megy, ahol nyilván tudtak érkezéséről a *Savarená*n. Így a hajón maradt, és amit várt, be is következett.

Május huszonkilencedikén délelőtt tizenegy óra tájban a doktor látcsövén át figyelte a gravozai rakpartot, aztán parancsot adott, hogy készítsék elő indulásra a csónakot, beszállt, majd a csónak a móló közelében kötött ki, ahol egy férfi állt, s mintha őt leste volna.

„Ez ő! - gondolta a doktor. - Bizony ő!... Megismerem, bármennyit is változott!”

A férfi aggastyánnak látszott, akit nagyon megviselt az idő, bár csak hetvenéves lehetett. A kortól meghajlott fejét fehér haj borította. Arca komoly volt, szomorú, alig élénkítette tompa fényű tekintete, látszott, hogy szemét gyakran lepték el a könnyek. Mozdulatlanul állt a rakparton, és tekintetét nem vette le a csónakról attól kezdve, hogy az elvált a kétárbocostól.

A doktor úgy tett, mintha észre sem venné ezt az öregembert, s még kevésbé akarta elárulni, hogy felismerte. Mintha tudomást sem vett volna arról, hogy az aggastyán ott áll. De alig tett néhány lépést, az öregember elébe lépett, és a kalapját levéve, alázatosan így szólt:

– Antekirtt doktor?

– Az vagyok - felelte a doktor, és a szegény emberre nézett, akinek szempillája meg sem rebbent, amint rászegezte tekintetét. Aztán hozzátette: - Ki maga, barátom, és mit akar tőlem?

– A nevem Boros - felelte az öregember -, Báthoryné szolgálatában állok, s ő küldött, hogy találkozót kérjek öntől...

– Báthoryné? - ismételte a doktor. - Annak a magyarnak a felesége volna, aki életével fizetett hazafiságáért?...

– Ő az - válaszolta az öregember. - És jóllehet, ön sohasem látta, lehetetlen, hogy ne ismerje, hiszen ön Antekirtt doktor!

Antekirtt doktor figyelmesen hallgatta az öreg szolgát, aki még mindig lesütött szemmel állt előtte. Az orvos mintha azon töprengett volna, vajon nem rejtőzik-e valami hátsó gondolat e szavak mögött.

Aztán így folytatta:

– Mit akar tőlem Báthoryné?

– Önnek tudnia kell, doktor úr, miért szeretne önnel beszélni.

– Meglátogatom.

– Jobb szeretne ő jönni a hajóra.

– Miért?

– Fontos, hogy a beszélgetés titokban maradjon.

– Titokban?... Ki előtt?

– A fia előtt! Péter úrnak nem szabad megtudnia, hogy Báthoryné fogadta önt!

Mintha a válasz meglepte volna a doktort; de ezt nem mutatta Borosnak.

– Inkább én keresem fel Báthorynét az otthonában - folytatta -, nem mehetnék olyankor, amikor a fia nincs otthon?

– De lehet, doktor úr, ha már holnap hajlandó eljönni. Báthory Péter ma Zárába utazik, és huszonnégy órán belül nem jön vissza.

– És mi Báthory Péter foglalkozása?

– Mérnök, de mostanáig nem tudott elhelyezkedni. Ó, az élet nem volt könnyű sem anyjának, sem neki!

– Nem volt könnyű!... - ismételte doktor Antekirtt. - Báthorynénak nincs jövedelme...

Elhallgatott. Az öregember lehajtotta fejét, mellét zokogás rázta.

– Doktor úr - szólalt meg végül -, nem mondhatok önnek többet. Báthoryné azért kérte a találkozást, hogy elmondjon önnek mindent, amit megtudhat.

A doktornak erősen kellett uralkodnia magán, hogy ne mutassa ki meghatottságát.

– Hol lakik Báthoryné? - kérdezte.

– Raguzában a Stradone negyedben, a Marinella utca 17. szám alatt.

– Odahaza találom Báthorynét holnap egy és két óra között?

– Igen, doktor úr, majd én nyitok kaput.

– Mondja meg Báthorynénak, hogy számíthat rám a megbeszélt időben.

– Köszönöm az ő nevében! - felelte az öregember. Aztán némi habozás után hozzátette: - Elképzelhető, hogy valami szívességet szeretne öntől kérni...

– És mikor kellene megtennem? - kérdezte élénken a doktor.

– Azt nem tudom - felelte Boros.

Majd alázatosan meghajolt, s elindult a gravozai úton Raguza felé.

Az öreg szolga utolsó szavai nyilván meglepték Antekirtt doktort. Mozdulatlanul állt a rakparton, s nézte a távolodó Borost. A hajóra érve kimenőt adott Pointe Pescade-nak és Cap Matifounak, aztán bezárkózott szobájába, egyedül kívánt maradni a nap hátralevő részében.

Pointe Pescade és Cap Matifou igazi tőkepénzesekként használták ki hát a szabadságot. Még azt az örömet sem tagadták meg maguktól, hogy bemenjenek a vásár egyik-másik mutatványosbódéjába. De tévedés lenne azt hinni, hogy a fürge bohóc nem jött kísértésbe, hogy ki ne oktasson holmi ügyetlen kötéltáncost, és a nagy Herkulesnak nem lett volna kedve részt venni a birkózó versenyeken. De egyikük sem felejtette el, hogy a Savarena személyzetéhez tartoznak, és ez nagy tisztesség. Így megmaradtak egyszerű nézőnek, és nem fukarkodtak a tapssal, amikor a komédiások megérdemelték.

Másnap a doktor kevéssel déli tizenkét óra előtt a partra vitette magát. Csónakját visszaküldte a hajóhoz, aztán rátért a Gravozából Raguzába vezető útra - arra a szép, part menti sugárútra, amelyet két kilométer hosszúságban villák szegélyeznek, és fák árnyékolnak.

A sugárút még nem volt olyan élénk, mint néhány órával később, amikor ellepi a fogatok, a sétálók és lovaglók sokasága.

A doktor arra gondolt, hogy találkozik Báthorynéval, s az egyik mellékfasoron haladt előre; csakhamar a Borgo-Pilléhez érkezett, ez amolyan kőfalféle, amely a raguzai erődítések hármas védősáncán kívül húzódik. A kapu nyitva állt, és három várfalon áthaladva az ember bejuthatott a városba.

A Stradone, a város kikövezett főutcája a Borgo-Pillétől a Plocce külvárosig vezet, és átszeli az egész várost. Egy domb tövében kiszélesedik, ahol a házak amfiteátrumhoz hasonlóan épültek egymás fölé. Az utca végében áll a hajdani dózse-palota, XV. századbeli szép épület, belső udvarral, reneszánsz oszlopcsarnokkal, félköríves ablakokkal, amelyeknek karcsú kis oszlopai a toszkán építőművészet legszebb korszakára emlékeztetnek.

A doktornak nem is kellett eddig a térig elmennie. A Marinella utca, amelyről Boros az előző nap beszélt neki, bal felé nyílt, a Stradone közepe táján. Most meglassította léptét, amíg gyors pillantást vetett egy gránitból épült előkelő házra, amelynek gazdagon díszített homlokzata és derékszögben hozzáilleszkedő melléképületei jobb oldalon emelkedtek. A kapu most nyitva volt, és pompás fogatú főúri kocsi állt bent, kocsissal a bakon, egy elegáns veranda feljárója előtt pedig egy inas feszített.

Kisvártatva egy férfi szállt be a kocsiba, a lovak gyorsan végigvágtattak az udvaron, és a kapu bezárult mögöttük.

A kocsiban ülő személy szólította meg három nappal azelőtt Antekirtt doktort a gravozai rakparton, éspedig a hajdani trieszti bankár, Torontál Simon.

A doktor el akarta kerülni a találkozást, és sebtiben hátralépett, s csak akkor folytatta útját, amikor a gyors hintó már eltűnt a Stradone végén.

– Ketten egy városban! - mormogta: - A véletlen intézte így, nem én!

A Stradone bal oldali mellékutcái szűkek, meredekek, rosszul kövezettek és szegényes külsejűek. Képzeljünk el egy széles folyót, amelybe egyik oldalról csak hegyi patakok ömlenek. A házak, hogy levegőhöz jussanak, egymás fölé emelkednek - csaknem összeérnek. Szemük egymásra mered, ha szemnek nevezhetjük a homlokzatukon nyíló ablakokat vagy padlásablakokat. Így húzódnak felfelé a házak egy domb tetejéig. Raguza mellett ugyanis két domb emelkedik, az egyiken a Mincetto-erőd, a másikon a San Lorenzo-erőd áll. Kocsinak járhatatlan út ez. Nagy eső után vízár zúdul le ezen az utcán, de amikor a víz kiszárad, olyan, mint a vízmosás, s ezeket a lejtőket, ezeket a szintkülönbségeket kis teraszokkal és lépcsőkkel kell kiegyengetni. E szerény hajlékok és a Stradone ragyogó házai és palotái között óriási az ellentét.

A doktor a Marinella utca sarkához ért, és kezdte róni felfelé a véget nem érő lépcsőket. Hatvannál több lépcsőfokon kellett felmásznia, amíg a tizenhetes számú házhoz ért.

Csakhamar kinyílt az ajtó. Az öreg Boros már várta a doktort. Szó nélkül bevezette egy tisztán tartott, de szegényesen bútorozott helyiségbe.

A doktor leült. Semmi sem árulkodott arról, hogy a legcsekélyebb mértékben is megindítaná, hogy ebben a házban tartózkodik - még akkor sem, amikor Báthoryné belépett, és megkérdezte:

– Antekirtt doktor úr?

– Az vagyok, asszonyom - felelte a doktor, és felkelt.

– Szerettem volna - folytatta Báthoryné - megkímélni attól a fáradságtól, hogy ilyen messzire és ilyen magasra kelljen feljönnie.

– Én ragaszkodtam ahhoz, hogy meglátogassam, asszonyom, és kérem, higgye el, mindenben a szolgálatára állok!

– Uram - felelte Báthoryné -, csak tegnap jutott tudomásomra, hogy Gravozába érkezett, és nyomban elküldtem Borost, hogy öntől találkozót kérjen.

– Asszonyom, hallgatom, mit óhajt mondani.

– Kimegyek - mondta az öregember.

– Nem, maradjon, Boros! - felelte Báthoryné. - Családunk egyetlen barátja, és jól tudja, mit akarok mondani Antekirtt doktornak.

Báthoryné leült, a doktor helyet foglalt vele szemben, míg az öregember az ablak mellett álldogált.

Báthory István tanár özvegye ekkor hatvanéves volt. Kora ellenére még egyenesen tartotta magát, haja hófehér volt, és arcán barázdák árulkodtak arról, mennyit küszködött a bánattal és nyomorúsággal. De még erősnek látszott, mint hajdan. Annak a férfiúnak a bátor hitvestársa és bizalmas barátja volt, aki társadalmi rangját feláldozta azért, amit kötelességének hitt, és végül cinkosa is volt ez az asszony, amikor férje Sándor Mátyással és Szathmár Lászlóval összeesküvésre adta magát.

– Uram - mondta, s hasztalanul kísérelte meg titkolni elérzékenyülését -, mivel ön doktor Antekirtt, én a lekötelezettje vagyok, és tartozom azoknak az eseményeknek az elbeszélésével, amelyek tizenöt esztendeje zajlottak le Triesztben...

– Asszonyom, mivel én vagyok doktor Antekirtt, kímélje meg magát egy önnek oly fájdalmas elbeszéléstől! Úgyis ismerem, és hozzátehetem mivel én vagyok doktor Antekirtt, az ön élete sem titok előttem 1867. június harmincadika felejthetetlen napja óta.

– Megmondaná akkor, uram - folytatta Báthoryné -, minek köszönhetem, hogy önt érdekelte az életem?

– Ezt az érdeklődést, asszonyom, minden érző szívű ember érzi annak a magyarnak az özvegye iránt, aki nem habozott kockára tenni életét hazájának függetlenségéért!

– Ismerte ön Báthory István tanárt? - kérdezte az özvegy kissé remegő hangon.

– Ismertem és szerettem, asszonyom, és tisztelem mindazokat, akik nevét viselik.

– Ön tehát annak az országnak a fia, amelyért ő vérét ontotta?

– Én egyik országnak sem vagyok a fia, asszonyom.

– Akkor hát kicsoda ön?

– Egy halott, akinek még nincs sírja! - felelte hidegen Antekirtt doktor.

Báthoryné és Boros erre a váratlan válaszra összerezzent; de a doktor sietve hozzátette:

– Asszonyom, az imént arra kértem, ne mesélje el a történeteket, most mégis kénytelen vagyok én elmondani, mert ha ismer is bizonyos részleteket, sok mindenről nincsen tudomása, és mindez nem maradhat továbbra is titok ön előtt.

– Mondja, uram, hallgatom - felelte Báthoryné.

– Asszonyom - folytatta Antekirtt doktor -, tizenöt esztendeje, hogy három magyar nemes egy összeesküvést szervezett, amelynek az volt a célja, hogy visszaadja Magyarországnak régi függetlenségét. Ez a három férfi, Sándor Mátyás gróf, Báthory István tanár és Szathmár László gróf jó barát volt, ugyanaz a remény éltette őket régóta, a három ember szíve ugyanazért a célért dobogott.

1867. június nyolcadikán akarták megadni a jelt arra a felkelésre, amely kiterjedt volna az egész Magyarországra és Erdélyre; előző este Szathmár gróf trieszti házát, ahol az összeesküvés vezetői tartózkodtak, megszállta az osztrák rendőrség. Sándor grófot és két társát elfogták, s még aznap éjszaka a pisinói vártoronyba vitték, ott bebörtönözték, és néhány héttel később már halálra is ítélték őket.

Egy Sárkány nevű fiatal könyvelőt, akit velük együtt tartóztattak le Szathmár gróf házában, és akinek különben semmi köze nem volt az összeesküvéshez, csakhamar felmentették a vád alól, majd az ügy kivizsgálása után ezt az embert szabadlábra helyezték.

Az ítélet végrehajtására kitűzött napot megelőző este a foglyok, akiket ekkor már közös cellába zártak, megkísérelték a szökést. Sándor grófnak és Báthory Istvánnak a villámhárító huzalába fogózva sikerült is a menekülés a pisinói vártoronyból, és abban a pillanatban zuhantak a rohanó Foibába, amikor Szathmár Lászlót megragadták a fegyőrök, megakadályozva, hogy kövesse őket.

Noha a szökevényeknek vajmi kevés esélyük volt, hogy megmeneküljenek a haláltól, mivel a föld alatti folyó olyan vidékre sodorta őket, amelyet nem ismertek, mégis ki tudtak vergődni a Leme-csatorna kavicsos partjára, aztán elértek Rovigno városába, s ott menedéket találtak Andrea Ferrato halász házában.

Ez a bátor halász mindent előkészített, hogy átszállítsa őket az Adria túlsó partjára, amikor személyes bosszútól fűtve, egy Carpena nevű spanyol, aki rájött rejtekhelyükre, feljelentette a szökevényeket a rovignói rendőrségen. Másodszor is megkísérelték a szökést. De Báthory István megsebesült, és nyomban el is fogták a rendőrök. Sándor Mátyást pedig a partig üldözték, golyózáporban a víz alá merült, és az Adria még holttestét sem vetette a partra.

Másnap Báthory Istvánt és Szathmár Lászlót a pisinói várerődben kivégezték. Andrea Ferrato halászt pedig örökös kényszermunkára ítélték, és a steini fegyenctelepre szállították, mert menedéket adott nekik.

Báthoryné lehajtotta fejét. Elszorult szívvel hallgatta a doktor elbeszélését, anélkül, hogy félbeszakította volna.

– Ismerte ön ezeket a részleteket, asszonyom? - kérdezte a doktor.

– Igen, uram, akárcsak ön, az újságokból, hisz ön is onnan ismeri, ugye?

– Igen, asszonyom, az újságokból - felelte a doktor. - De amit az újságok nem írhattak meg, hiszen ezt az ügyet a legnagyobb titokban tárgyalták, én mégis megtudtam, az erőd egyik őre révén, aki elfecsegte a titkot, amelyet most elmondok önnek.

– Beszéljen, uram - mondta Báthoryné.

– Sándor Mátyás grófot és Báthory Istvánt azért találták meg és fogták el Ferrato halász házában, mert a spanyol Carpena elárulta őket. Három héttel előbb pedig azért tartóztatták le őket a trieszti házban, mert árulók jelentették fel őket az osztrák rendőrségen.

– Árulók!... - döbbent meg Báthoryné.

– Igen, asszonyom, erről az árulásról már az ügy tárgyalása is bizonyítékot szolgáltatott. Először is az árulók elcsíptek egy postagalambot, nyakán a Sándor grófhoz intézett rejtjeles üzenettel, és másolatot készítettek róla. Másodszor: sikerült Szathmár gróf házában másolatot készíteniük a rostélyról, és ennek segítségével elolvasták az üzenetet. Amikor a levél szövegét megfejtették, az adatokat kiszolgáltatták a trieszti kormányzónak. És nyilván Sándor gróf elkobzott javainak egy részével fizették meg ezt a feljelentést.

– A nyomorultak!... És tudják, hogy kik azok?... - kérdezte Báthoryné izgalomtól reszkető hangon.

– Nem, asszonyom - felelte a doktor. - De talán a három elítélt tudta, és meg is mondta volna a nevüket, ha haláluk előtt még egyszer viszontláthatják családjukat.

Valóban, Báthoryné akkor fiával együtt nem volt Isztriában, Borost a trieszti börtönben tartották fogva, így a halálraítéltekkel nem találkozhattak a kivégzés előtt.

– Hát sohasem derül ki, hogy kik voltak ezek a nyomorultak? - kérdezte Báthoryné.

– Asszonyom - felelte Antekirtt doktor -, az árulók végül is mindig elárulják magukat. Most pedig még valamit hozzá kell tennem az elmondottakhoz.

Ön özvegyen maradt egy nyolcéves kisgyerekkel, minden jövedelem nélkül. Boros, Szathmár gróf inasa nem akarta elhagyni önt gazdája halála után; de szegény lévén, odaadásán kívül nem nyújthatott egyebet.

Ekkor, asszonyom, ön elhagyta Triesztet, és ebbe a szerény raguzai lakásba költözött. Dolgozott, két kezével dolgozott, hogy előteremtse a legszükségesebbeket, és hogy gondolatait lekösse. Mert azt akarta, hogy fia is arra a tudományos pályára lépjen, amelyen az apja is érdemeket szerzett. De mily sok küzdelmet kellett megvívnia, mennyi nyomorúságot kellett bátran elszenvednie! Mély tisztelettel hajlok meg a nemes lelkű asszony előtt, aki annyi erőt mutatott, az anya előtt, aki gondoskodásával embert faragott a fiából!

Ezt mondván a doktor felállt, és szokásos hidegsége mögött elérzékenyülés érződött.

Báthoryné nem felelt. Várt, mert nem tudta, hogy a doktor befejezte-e elbeszélését, vagy folytatja még az őt közelről érintő események sorolását, amelyek miatt ezt a találkozót kérte tőle.

– De asszonyom - folytatta a doktor, mert kitalálta gondolatát - az emberi erő sem határtalan, és annyi megpróbáltatástól betegen és kimerülten talán összeroskad munkája közben, ha egy ismeretlen, helyesebben: Báthory tanár egy barátja nem jön a segítségére. Soha nem beszéltem volna önnek erről, ha öreg szolgájával nem üzeni azt, hogy látni szeretne.

– Így is van, uram - felelte Báthoryné -, hát nem kell köszönetet mondanom Antekirtt doktornak?

– És miért, asszonyom? Mert a Sándor grófhoz és két barátjához fűződő barátságára emlékezve Antekirtt doktor öt-hat éve küldött önnek százezer forintot, hogy segítsen az ön helyzetén? Hát nem szolgált az örömére, hogy az ön rendelkezésére bocsáthatta ezt az összeget? Nem, asszonyom, ellenkezőleg, én tartozom köszönettel, hogy volt szíves elfogadni ezt az adományt, ha ez segíthetett Báthory István özvegyén és fián!

Az özvegy meghajolt, és így felelt:

– Bárhogy van is, uram, mindenképpen ki akartam fejezni hálámat. Ez volt az első oka annak, hogy fel akartam önt keresni. De volt egy másik is...

– És az mi, asszonyom?

– Az, hogy... visszaadjam önnek ezt az összeget...

– Hogyan, asszonyom? - szólt élénken a doktor. - Nem akarja elfogadni tőlem?...

– Uram, azt gondolom, nincs jogom ahhoz, hogy rendelkezzem ezzel a pénzzel. Nem ismertem Antekirtt doktort. Még csak nevét sem hallottam soha. Ez az összeg alamizsna is lehetett azok részéről, akik ellen férjem harcolt, és az ő szánalmuk csak undort keltett volna bennem. Ezért nem akartam felhasználni még arra a célra sem, amelyre Antekirtt doktor szánta.

– Így... ez a pénz...

– Hiánytalanul megvan.

– És a fia?...

– Fiam csak önmagának köszönhet majd mindent...

– És az anyjának! - tette hozzá a doktor, akiben ennyi lelki nagyság, ilyen lelkierő csodálatot és tiszteletet keltett.

Báthoryné felkelt, kulccsal kinyitott egy szekrényt, kivett egy köteg bankjegyet, és átnyújtotta a doktornak.

– Uram - mondta -, legyen szíves, vegye vissza ezt a pénzt, mert az öné, és fogadja köszönetemet, mintha csak fiam nevelésére fordítottam volna ezt az összeget.

– Ez a pénz már nem az enyém, asszonyom! - felelte a doktor visszautasító mozdulattal.

– Ismétlem, sohasem tekintettem a magaménak.

– De ha Báthory Péter használná fel...

– A fiam talál majd tehetségéhez méltó állást, és én akkor számíthatok a segítségére, mint ahogy ő is számíthatott az enyémre!

– Ő nem utasíthatja vissza, ha apjának egy barátja kéri, hogy fogadja el!

– Visszautasítja!

– Legalább engedje meg, asszonyom, hogy megkíséreljem...

– Kérem, ne tegyen semmit, doktor úr - felelte Báthoryné. - Fiam nem is tud a pénzről, és szeretném, hogy ne is tudjon soha!

– Rendben van, asszonyom... Megértem érzelmeit, hiszen ön előtt csak ismeretlen valaki voltam, és az is vagyok... Igen! Megértem és csodálom érzelmeit... De ismétlem, ha a pénz nem az öné, már az enyém sem!

A doktor felállt. Báthoryné visszautasítását nem vehette személyes sértésnek. Ez a lelki finomság így csupán a legmélyebb tiszteletet kelthette benne. Elköszönt az özvegytől, és indulni készült, amikor még egy kérdés megállította.

– Uram - mondta Báthoryné -, ön agyafúrt cselszövésekről beszélt, amelyek Szathmár László, Báthory István és Sándor gróf halálát okozták.

– Elmondtam, ami történt, asszonyom.

– De ezeket az árulókat nem ismeri senki?

– De igen, asszonyom!

– Ugyan ki?

– Az Isten!

E szó után a doktor még egyszer meghajolt az özvegy előtt, és távozott. Báthoryné gondolataiba merült. Talán maga sem tudta, miért, de valami megmagyarázhatatlan rokonszenv fűzte ellenállhatatlanul e rejtélyes személyiséghez, aki ismerte életének legbensőbb eseményeit is. Viszontlátja-e őt valaha is, és ha a *Savarená*n csak azért jött Raguzába, hogy őt meglátogassa, vajon nem száll-e újra a tengerre, hogy soha többé vissza se térjen?

Bárhogy is van, másnap az újságok hírül adták, hogy százezer forintos névtelen adomány érkezett a város szeretetházainak javára.

Antekirtt doktor adománya volt, de vajon nem az özvegyé is, aki visszautasította a maga és fia nevében?