BEFEJEZÉS

Sztrogof Mihály nem volt vak, de nem is volt az soha. Különös, részben fizikai, részben erkölcsi természetű jelenség semlegesítette a fehéren izzó szablyapenge hatását, amelyet Feofár kán hóhérja vont el Sztrogof szeme előtt.

Az olvasó még emlékezhetik a jelenetre, amikor a büntetés végrehajtása pillanatában Marfa Sztrogof ott állott fia előtt, s két karját feléje tárta. Sztrogof Mihály úgy nézett reá, ahogy csak fiú nézhet édesanyjára, mégpedig amikor utoljára simogatja meg tekintetével szülője kedves vonásait. Mély fájdalmában kibuggyant a könnye, amelyet hiába próbált büszkesége visszaszorítani. Ott gyülemlett fel ez a drága nedű a szemhéj alatt, s teljesen ellepte a szaruhártyát.

Így menekedett meg Sztrogof látása. Izzó könnyei gőzréteggé váltak, s védőréteget alkottak a tüzes kardpenge és szeme között. Csodálatosképpen ez a gőzréteg eléggé erős volt ahhoz, hogy megsemmisítse az izzó tűz hatását. Ugyanaz a jelenség volt ez, mint amely akkor jelentkezik, amikor a vasöntő munkás vízbe mártja a kezét, s nyomban utána minden komoly következmény nélkül cseppent izzó vasat a kezére.

Sztrogof Mihály azonban rögtön tisztában volt vele, milyen veszedelmek származhatnak belőle, ha bárkivel is közli titkát. Ugyanakkor viszont arra is gondolt, mennyire elősegítheti „vaksága” terve végre hajtásában.

Ha azt hiszik róla, hogy vak, akkor szabadon hagyják. Ezért kellett következetesen a vak embert játszania mindenki, még Nagya előtt is. Hallgatnia kellett, nehogy egyetlen szóval, egyetlen óvatlan mozdulattal is elárulja magát. Elhatározta, hogy szerepét még élete veszélyeztetése árán is végigjátssza. Tudjuk, mit kellett kiállnia, hogy ennyire ragaszkodott vállalt szerepéhez.

Egyetlen ember volt csupán, aki ismerte titkát: az édesanyja. Amikor a tomszki piactéren Sztrogof odaborult földön fekvő édesanyjához, s csókjaival borította el az öregasszonyt, akkor ott, a sötétség leple alatt fülébe súgta, mi a szándéka.

Így aztán érthető, hogy amikor Ivan Ogaref szívtelen gúnyból odatartotta a cár levelét a vaknak hitt ember szeme elé, Sztrogof könnyedén elolvasta a levelet, amely leleplezte a gaz áruló gonosz tervét. Innen vette Sztrogof azt a hihetetlen erőt, amely útja második felében lelkét eltöltötte. Innen eredt megtörhetetlen akaratereje: hogy mindenképpen el kell Irkutszkba jutnia, s levéllel vagy a nélkül, de be kell fejeznie küldetését. Tudta, nagyon jól tudta, hogy a várost el akarják árulni. Azt is tudta, hogy a nagyherceg élete veszedelemben forog. Ezért tett meg mindent, ami csak tellett tőle, hiszen a cár fivérének élete és Szibéria biztonsága egyedül tőle függött!

Néhány szóban elmondta történetét a nagyhercegnek, de arról is beszámolt, milyen sokat tett érte Nagya.

– Ki ez a leány? - kérdezte a nagyherceg.

– A száműzött Vaszilij Fedor leánya - felelte Sztrogof Mihály.

– Fedor parancsnok leánya - felelte a nagyherceg - immár nem a száműzött Fedor leánya. Irkutszkban már nincsenek száműzöttek!

Nagya, aki a jóban gyengébbnek bizonyult, mint a bajban, odaborult a nagyherceg lába elé. A nagyherceg egyik kezével felemelte a leányt, másik kezét pedig Sztrogofnak nyújtotta.

Egy óra sem telt bele, s Nagya megölelhette édesapját. Sztrogof Mihály, Nagya és Vaszilij Fedor tehát egymásra lelt. Leírhatatlan volt a boldogság, amely eltöltötte őket.

A védők a tatároknak a város ellen intézett kettős támadását visszaverték. Vaszilij Fedor a maga kis különítményével megsemmisítette az első támadó csoportot, amely abban a hitben jelent meg a Bolsaja-kapunál, hogy tárva-nyitva találja. Fedor valami ösztönös előérzésből megmakacsolta magát, s önmaga számára tartotta fenn ennek a kapunak a védelmét.

Azzal egy időben, hogy a védőknek sikerült a tatárok támadását visszaverniük, a tűzvész továbbterjedését is sikerült megakadályozniuk. A víz színén úszó kőolaj rendkívül gyorsan leégett, s bár lángjai a part menti házakat elpusztították, a város többi negyede szerencsére épségben maradt.

Még ki sem világosodott, amikor Feofár kán csapatai már visszavonultak táborukba: halottjaik ott hevertek a város erődöve előtt.

A tatárok halottai között ott feküdt Szangár is; hiába próbálkozott meg azzal, hogy befurakodjék a városba, Ogarefhoz.

Két napon keresztül az ostromlók nem próbálkoztak újabb támadással. Ivan Ogaref halála megbénította őket. Ez az ember volt a lázadás lelke, hiszen az egész hadjáratra, ázsiai Oroszország megtámadására is Ogaref vette rá őket.

Irkutszk védőinek ébersége a siker ellenére sem csökkent. Készenlétben várták az elkövetkezőket, mert az ostrom nem szűnt meg.

Október 7-én a kora hajnali órákban egyszer csak bömbölni kezdtek az ágyúk az Irkutszk körüli magaslatokon.

Kiszelef tábornok vezérlete alatt megérkezett a felmentő hadsereg, s ágyúszóval jelezte a nagyhercegnek és a város népének, hogy felszabadulásuk küszöbön áll.

Erre aztán a tatárok sem vesztegették tovább az idejüket. Semmi kedvük sem volt hozzá, hogy nyílt ütközetet kockáztassanak. Nyomban felszedték sátorfájukat, s visszavonultak.

Irkutszk fellélegzett.

Az első orosz katonákkal egy időben Sztrogof Mihály két régi barátja is bevonult a felmentett városba. Az immár elválaszthatatlan két hírlapíró, Blount és Jolivet ép volt és egészséges.

A jégtorlaszon át sikerült az Angara jobb partjára vergődniük. A többi menekülttel együtt még az előtt értek partot, mielőtt tutajukba a lángok belekaptak volna. Alcide Jolivet az eseménnyel kapcsolatban a következő mondatot jegyezte be zsebkönyvecskéjébe:

„Majdnem úgy végeztem életemet, mint egy citromszelet az égő puncsostálban!”

Kimondhatatlan volt az örömük, amikor Nagyát és Sztrogofot hasonlóképp jó egészségben láthatták viszont, s különösen akkor ujjongtak, amikor megtudták, hogy útitársuk nem vakult meg. Ez viszont Harry Blountot a következő széljegyzet megírására késztette:

„Az izzó acél bizonyos körülmények között nem elegendő a szemideg érzékenységének elsorvasztására. Ezen az eljáráson tehát változtatni kell!”

Miután Irkutszkban megfelelően elszállásolták őket, a két riporter nyomban nekilátott, hogy rendbe szedje úti benyomásait. Nem sokkal ezután meg is született két rendkívül érdekes beszámoló a tatár betörés történetéről. Az egyik Londonba, a másik Párizsba indult. A csodálatos az volt, hogy - a rendes szokástól eltérően - a két beszámoló ezúttal alig tért el egymástól.

A hadjárat különben meglehetősen szomorúan végződött az emírre és szövetségeseire nézve. A betörés kudarcot vallott.

A visszavonuló tatárok útját a cár csapatai hamarosan elvágták, s közben lépésről lépésre visszahódították az elfoglalt városokat. Mindennek tetejébe pedig a beállott rettenetes tél valósággal megtizedelte a tatár hordákat, úgyhogy csak egészen kis hányaduk jutott vissza Tatárország pusztáira.

Az Irkutszkból az uráli hegyek felé vezető út tehát felszabadult. A nagyherceg ugyancsak sietett volna vissza Moszkvába; elutazását azonban egy rendkívül megható szertartás késleltette, amely néhány nappal az orosz csapatok irkutszki bevonulása után játszódott le.

Sztrogof Mihály megkereste Nagyát, s édesapja jelenlétében ezekkel a szavakkal fordult hozzá:

– Nagya, aki egyelőre még húgocskám vagy, mondd, amikor elhagytad Rigát, hogy Irkutszkba jöjj, édesanyád drága emlékén kívül fűzött-e valami más érzés is Rigához?

– Nem - felelte Nagya -, semmiféle emlék nem kapcsolt oda.

– Szívednek egyetlen porcikája sincs oda lekötve?

– Nincs, bátyókám.

– Hát akkor, Nagya - folytatta Sztrogof Mihály -, nem hinném, hogy az Úristen, aki egymáshoz vezetett bennünket, s aki annyi szomorú megpróbáltatást rótt ránk, mindezt csak azért tette volna, hogy most aztán elváljunk egymástól...

– Mihályom! - ez volt Nagya egyetlen válasza, s azzal máris a cár futárjának karjai közé vetette magát, majd bocsánatkérően fordult édesapjához. - Ne haragudjál, édesapám! - suttogta, s közben alaposan elpirult.

– Nagya - felelte Vaszilij Fedor doktor -, az én örömöm akkor lesz teljes, ha mindkettőtöknek azt mondhatom: gyermekeim!

Az esküvői szertartást az irkutszki főtemplomban tartották meg. A szertartás igen egyszerű volt, ellenben annál ünnepélyesebbé tette, hogy a város színe-java megjelent. Így akarták hálájukat kifejezni ezzel a két emberrel szemben, akiknek megmentésüket köszönhették, akiknek odisszeája valóságos legendává nőtt.

Alcide Jolivet és Harry Blount természetesen szintén ott volt a menyegzőn, hiszen olvasóiknak feltétlenül be akartak számolni róla.

– Mondja, kollégám, nem kapott gusztust e felemelő példa követésére? - kérdezte Jolivet angol kollégáját.

– Ugyan - felelte kurtán Blount. - Még ha olyan unokahúgocskám lenne, mint magának!...

– Csakhogy az én unokahúgom, sajnos, nincs már abban a korban, hogy férjhez mehetne - felelte kacagva Jolivet.

– Annál jobb - fűzte tovább a párbeszédet Harry Blount -, ugyanis közölni szeretném önnel, kollégám, hogy London és Peking között újabban bizonyos nehézségek merültek fel. Mondja, nem volna kedve elnézni Kínába, hogy vajon mi is van ott?

– Nekem ne volna kedvem, kedves jó Blount mester?! - kiáltott fel Alcide Jolivet. - De hiszen éppen én is ezt akartam magának ajánlani!

Így történt, hogy a két elválhatatlan riporter együtt indult el Kína felé.

Az esküvő után néhány nappal Sztrogof Mihály és Nagya Vaszilij Fedor kíséretében útra kelt Európa felé. Az út, amely odafelé valóságos golgota volt, most visszafelé a boldogság szivárványútjává lett. Szánon haladtak, amely a szibériai jeges utakon a gyorsvonat sebességével rohan előre. A csilingelő szán csak úgy röpítette őket.

De azért amikor a Dinka partjához értek, Borszkoje falu mellett mégis megállottak.

Sztrogof Mihály felkereste a helyet, ahol elföldelte szegény Miklóst. Sírjára keresztet tűztek, Nagya pedig még egy utolsó imát mondott derék, hősies lelkű kis barátjuk emlékezetére, akit egyikük sem fog soha elfelejteni.

Omszkban az öreg Marfa várakozott rájuk a Sztrogofok ősi házában. Szenvedélyes szeretettel ölelte meg a leányt, akit szívében már százszor is leányának nevezett. A bátor szibirják asszonynak ezen a napon senki sem tilthatta meg, hogy végre a magáénak vallhassa fiát, s büszkén mutatta be ismerőseinek.

Mihály és Nagya néhány napot töltött Omszkban, majd visszatértek Európába. Vaszilij Fedor Szent-Pétervárott telepedett le, s ettől fogva fia és leánya csak olyankor hagyta egyedül, amikor elutaztak, hogy öreg édesanyjukat meglátogassák.

A futárt a cár különkihallgatáson fogadta. Személyes szolgálatára rendelte be; mellére pedig feltűzte a Szent György-keresztet.

Sztrogof Mihály utóbb igen magas rangot ért el az állami szolgálatban. Ez alkalommal azonban nem a sikereiről, hanem a megpróbáltatásairól akartunk beszámolni.

– oOo -