TUDÓSÍTÓK MUNKÁBAN

Sztrogof most aránylag biztonságban volt, bár helyzete joggal ejthette volna kétségbe. Hűséges lova, amely eddig olyan kitartással szolgálta, ott pusztult a vízben. Mivel folytassa most már az útját? Gyalog volt, eleség nélkül, a „tatárjárás” által kipusztított földön; az emír járőre alaposan elbánt vele, s mindennek tetejébe még ugyancsak messzi volt kitűzött céljától!

„Megesküdtem, hogy eljutok Irkutszkba - így erősítgette lelkét, ha a kétségek egy-egy pillanatában azon kapta magát, hogy akaratereje kezd megtörni -, és eskümet megtartom, ha addig élek is!”

Sztrogof most kívül volt az üzbégek lőtávolán. Ezek nem mertek a folyóba beleugrani, s különben is abban a hiedelemben lehettek, hogy golyóikkal sikerült a futárt eltalálniuk, mert miután lemerült a víz színe alá, többé nem látták. Az Ob túlsó partján sem jelent meg újra. Azt persze nem is sejtették, hogy a parti bokrok lecsüngő ágainak védelme alatt a folyón kissé följebb vonszolta magát, persze nem minden nehézség nélkül, mert az áradás óta itt ragadt hínárba ugyancsak belekeveredett a lába.

Amikor aztán végre szilárd földet érzett a talpa alatt, kicsit megpihent, hogy végiggondolja legközelebbi teendőit. A tatár csapatok által elfoglalt Tomszkot mindenáron ki kellett kerülnie; ezzel eleve tisztában volt. De viszont feltétlenül el kell jutnia valamilyen faluba vagy legalább postaállomásra, ahol talán szert tehet majd egy lóra. Ha aztán sikerül lovat szereznie, akkor beveszi magát a pusztába, messzi elkerüli az országutat, amelyet majd csak valahol Krasznojarszk táján keres fel újra. Onnan aztán, úgy remélte, már szabad útja lesz, s lóhalálában vágtathat délkelet felé, a Bajkál-tó környékére. Most azonban mindenekelőtt tájékozódnia kell.

Az Ob mentén, vagy két kilométerrel odébb, festői kis város emelkedett teraszosan egy apró dombocska lejtőjén. Az égbolt szürke kárpitján néhány zöldes-aranyszínű bizánci kupola rajzolódott ki.

A helység Kolivany volt, ahová Kamszk meg a többi környékbeli város tisztviselői szoktak menekülni nyaranta, hogy legalább egy időre megkímélhessék magukat a Baraba egészségtelen kigőzölgésétől. Ha igazak voltak a hírek, amelyeket Kolivanyról sikerült a futárnak szereznie, akkor ez a városka még nem jutott a felkelők kezére. A tatár hordák ugyanis két csoportban vonultak fel: az egyik bal kéz felől Omszk, a másik jobb felől Tomszk irányában; a közbülső területtel viszont nem törődtek.

Sztrogof egyszerű és logikus terve az volt, hogy mindenképp iparkodik elérni Kolivanyt, mielőtt az Ob bal partján felfelé ügető üzbég csapat is odaérkezhetne... Itt aztán, még ha tízszeres áron is, de feltétlenül szerez magának ruhát, lovat, s aztán a déli pusztákon keresztül Irkutszk felé siet. Hajnali három óra volt. Kolivany környéke ebben a korai időpontban teljesen elhagyatottnak tűnt. Valószínű volt, hogy a környékbeli lakosság a tatár betöréstől való félelmében, amelynek képtelen lett volna ellenállni, a jenyiszejszki kormányzóság északibb vidékei felé menekült.

Sztrogof gyors léptekkel sietett Kolivany felé, amikor egyszerre messziről lövések zaját hozta feléje a szél. Megállott, s most tisztán hallhatta a tompa dübörgést, majd nyomban utána a pergőtűz jellegzetes kattogását.

„Ez ágyúszó! Ez sortűz! - állapította meg magában. - Szóval a kis orosz helyőrség összecsapott a tatár ármádiával! Hej, bár megsegítene az isten, hogy még előttük jussak el Kolivanyba!”

Sztrogof nem tévedett. Apránként mindjobban megerősödött a fegyverzaj, s amott elöl, Kolivanytól balra, apró füstfellegek sűrűsödtek fel az égen. Nem kémény vagy tűz füstje, hanem azok a jellegzetes bárányfelhők, amelyek az ágyútüzelés nyomán emelkednek az ég felé.

Az üzbég lovasok az Ob partján megállottak, hogy bevárják az ütközet eredményét.

Erről az oldalról tehát Sztrogofnak egyelőre nem volt mitől félnie. Ezért hát csak annál gyorsabban iparkodott Kolivany felé.

A csatazaj azonban rövidesen megkétszereződött, s szemmel láthatóan közeledett. Most már nemcsak összevissza dörgés hallatszott, hanem ágyúlövések pontosan megfigyelhető sorozata. Ugyanakkor a szél is felkapta a füstöt, s irányából tisztán ki lehetett venni, hogy az ütközet dél felé húzódik el. Kolivanyt nyilván észak felől támadta meg az ellenség. A kérdés csak az volt, vajon az oroszok egyáltalán védik-e még a várost a tatárok ellen, vagy pedig már csak kiverni igyekeznek onnan Feofár kán hadait. Erre a kérdésre Sztrogof sehogy sem tudott válaszolni; tájékozatlansága erősen zavarta terveit.

Már csak fél kilométernyire lehetett Kolivanytól, amikor egyszerre hatalmas tűzcsóva csapott le a város falai közé, s nyomban utána irtózatos szikra- és pernyeeső közepette omlott be az egyik templomtorony.

Az ütközet tehát még ott zajlik Kolivany falai között: Sztrogof nem gondolhatott mást. Nyilvánvaló volt, hogy az oroszok és a tatárok ott verekszenek a város utcáin. Helyes-e hát, ha ilyen körülmények között Kolivanyban akar búvóhelyet találni? Hiszen akkor ezzel azt kockáztatja, hogy a tatárok kezére kerül, s ki tudja, ezúttal is sikerül-e majd ugyanúgy egérutat lelnie, mint az imént Omszkban?! Hirtelenében mindez a lehetőség végigvillant az agyán. Egy pillanatnyi habozás vett rajta erőt. Nem teszi-e helyesebben, ha - akár gyalog is - déli vagy keleti irányban próbál meg elérni valamilyen városkát, például Gyasinszkot, s ott szerez majd magának lovat?

Világos, hogy ennél okosabbat nem tehet. Így aztán nyomban eltávozott a folyópartról, és Kolivanyt jobb kéz felől hagyva, nekivágott az útnak. Az ágyúdörgés most rendkívül felerősödött. A lángok nemsokára átcsaptak a városka bal oldalára is. A tűzvész valószínűleg egy egész városrészt elpusztított Kolivanyban.

Sztrogof nyílegyenest vágott keresztül a pusztán; azon iparkodott, hogy az itt-ott búslakodó néhány fa közé vehesse be magát, amikor jobb kéz felől egyszerre csak egy tatár lovaskülönítmény bukkant fel. Nyilvánvaló volt, hogy ebben az irányban nem folytathatja menekülését. A lovasok gyors vágtában iparkodtak a város felé, és Sztrogofnak igen nehéz lett volna előlük elbújnia. Egyszerre azonban, egy kis csalit szögletén, fölfedezett egy magányosan álló házat, amelyet talán elérhet anélkül, hogy a lovasok észrevennék. Sztrogof elszánta magát, hogy odarohan s elbújik, aztán majd kér valami ennivalót, mert már halálosan gyötörte az éhség.

Nyakába szedte hát a lábát, s úgy rohant a nem egészen fél kilométerre eső házig. Amikor közelebb került, akkor látta, hogy a házban távíróállomás székel. Nyugat és kelet felé egy-egy sodronyszál futott ki belőle, egy harmadik pedig Kolivany irányába vitt. Valószínű volt, hogy az adott körülmények között üresen találja az állomást, de ez most nem számított. Arra mindenesetre jó volt az épület, hogy Sztrogof ideiglenesen meghúzza magát benne, s ha kell, ott várja be az éjszakát, amikor majd újra nekiindulhat a pusztának, ahol már fel-alá vágtáznak a tatár őrsök.

Sztrogof nyomban a ház ajtaja felé vette lépteit, s kemény kézzel felrántotta. Abban a szobában, ahol a távírószerkezet volt, egyetlen embert talált. Nyugodt, flegmatikus hivatalnok volt ez, aki mit sem törődött azzal, hogy mi történik odakünn. Hűségesen őrizte a maga posztját, s lécrácsa mögött türelmesen várta, hogy a nagyközönség igénybe vegye szolgálatait. Sztrogof odarohant hozzá, s a fáradtságtól elhaló hangon kérdezte tőle:

– Mi újság?

– Nincsen semmi - felelte a tisztviselő mosolyogva.

– Oroszok és tatárok ütköztek meg az imént?

– Úgy hallottam.

– De hát ki győzött?

– Nem tudom.

Ez a lelki nyugalom, ilyen rettenetes körülmények között, ez a tökéletes közömbösség már a hihetetlenség határát súrolta.

– S a távíró vonala nincs elvágva? - kérdezte Sztrogof.

– Kolivany és Krasznojarszk között elvágták, de Kolivany és az orosz határ között még működik.

– A kormány kezében van ott a távíró?

– A kormány kezében, s az használja is, ha úgy látja jónak. De a közönség is használhatja, ha megfizeti. Itt is feladhat sürgönyt. Tíz kopek egy szó. Akar uraságod táviratozni valahová?

Sztrogof éppen azt akarta közölni a postatiszttel, hogy bár nincs táviratoznivalója, annál nagyobb szüksége volna egy falat kenyérre meg egy korty vízre, amikor feltépték mögötte a ház ajtaját.

Sztrogof azt hitte, hogy a tatárok törtek be az állomásra, s már éppen az ablakon akart kiugrani, amikor látta, hogy mindössze két emberke lép be a szobába, akik igazán a legkevésbé sem hasonlítottak a tatár kán katonáihoz.

Egyikük ceruzával írott sürgönyszöveget lebegtetett; egyetlen mozdulattal félretolta útjából társát, s azzal máris odarohant a rács elé, s átnyújtotta a cédulát az egykedvű távírótisztnek.

Bárki megértheti, micsoda csodálkozás fogta el Sztrogofot, amikor a két emberben két olyan személyiséget ismert fel, akikre e percben igazán a legkevésbé sem gondolt, s akikről úgy hitte, hogy a földi életben soha többé nem fog velük találkozni. A jövevények Harry Blount és Alcide Jolivet hírlapíró urak voltak, akik már nem úti-, hanem versenytársként, sőt ellenfélként állottak egymással szemben, tekintve, hogy mindketten itt dolgoztak a harc mezején.

Isimet rövid pár órával Sztrogof után hagyták el, s alig valamivel előtte érkeztek meg Kolivanyba, ugyanazon az úton, amelyen ő haladt; persze nem szabad elfelejtenünk, hogy Sztrogof az Irtis partján három napot veszített. Most pedig, miután sikerült mindkettejüknek az oroszok és tatárok harcát végignéznie, s miután Kolivanyt abban a percben hagyták el, amikor ott már utcai harcok kezdődtek, lóhalálában rohantak az első távíróállomásra, hogy elküldjék Európába egymással versengő sürgönyeiket, egymás elől kaparintva el az elsőség dicsőségét.

Sztrogof félrehúzódott a szoba egyik sötétebb szögletébe, ahonnan - anélkül, hogy őt magát láthatták volna - mindent láthatott és hallhatott. Valószínű volt, hogy itt most őt igen közelről érdeklő híreket hallhat majd, amelyek alapján dönthet afelől, vajon bemenjen-e Kolivanyba vagy sem.

Harry Blountnak, úgy látszik, sietősebb lehetett a dolga, mert teljes szélességben elfoglalta a lécrácsot, s odanyújtotta sürgönyét a tisztviselőnek. Közben pedig Jolivet, rendes szokásától eltérően, valósággal parázson táncolt.

– Szavanként tíz kopek az ára - szólt a távírótiszt, miután átvette a kéziratot.

Harry Blount erre odarakott elébe egy egész oszlopnyi rubelt, amelyet kollégája nem minden megütődés nélkül nézegetett.

– Helyes - szólalt meg a távírótiszt.

S azzal a világ legnyugodtabb hangján a következő sürgönyt kezdte Londonba leadni:

- Daily Telegraph, London.

Kelt Kolivanyban, az omszki kormányzóságban, Szibériában, augusztus 6-án.

Az orosz és a tatár csapatok megütköztek...

A távírótiszt fennhangon olvasta a sürgönyt, így Sztrogof értesült mindenről, amit az angol riporter a lapjának megsürgönyzött.

- Orosz csapatokat visszaverték. Tatárok mai napon bevonultak Kolivanyba...

A sürgöny ezekkel a szavakkal befejeződött.

– Most pedig rajtam a sor! - kiáltott fel Jolivet, aki a maga sürgönyét, rendes szokása szerint, a párizsi Montmartre kerületben lakó „unokahúgához” akarta elküldeni.

Jolivet-nak ez a terve azonban egyáltalán nem volt az angol riporter gusztusa szerint, mert az egyáltalán nem óhajtott tágítani a lécrács mellől: aszerint, milyen események adódnak időközben, rögtön azokkal szerette volna tovább folytatni a maga sürgönyeit.

– De hiszen maga már befejezte a táviratát! - kiáltott rá Jolivet.

– Még nem végeztem - felelte Harry Blount.

S azzal nekiállott, s ott a rács előtt egymás után rótta a sorokat, amelyeket rögtön be is adogatott a távírótisztnek. Ez meg a maga nyugodt hangján folytatta a beadott szöveg felolvasását:

- Kezdetben teremté Isten az eget és a földet...

Szóval Blount nekifogott, hogy a Biblia szövegét sürgönyözze le: így akart időt nyerni, s versenytársát így próbálta meg távol tartani a távírótiszttől. Lehetséges, hogy ez a manőver lapjának néhány ezer rubeljébe kerül majd, de eléri vele, hogy az értesül elsőnek a szibériai eseményekről. Franciaország várjon addig!

Elgondolhatjuk, micsoda düh forrongott erre Jolivet-ban, aki pedig más körülmények között valószínűleg maga méltányolta volna legjobban kollégájának ezt az ügyes fogását. Mindenáron ki akarta erőszakolni a távírótisztnél, hogy fogadja el végre a sürgönyét, sőt indítsa hamarább útnak, mint a kollégájáét.

– Bocsánat, ezé az úré az elsőbbség, nagyon sajnálom... - válaszolta higgadtan a távírótiszt, s ujjával Blountra mutatott, miközben szívélyesen rámosolygott az angol úrra.

S azzal elkezdte teljes egészében és szó szerinti hűséggel lesürgönyözni a Biblia első versének szövegét. Mialatt ezzel volt elfoglalva, Harry Blount nyugodtan odament az ablakhoz, s szemüvegén keresztül élénken figyelte, mi történik Kolivany környékén. Pár perc múlva újból elfoglalta helyét a lécrács előtt, s a következő szöveget diktálta le:

- Két templom lángban áll. Jobb kéz felől a tűzvész növekedni látszik. A föld pedig vala ékesség nélkül való, és puszta és setétség vala a mélységek színén...

Keveset mondunk, ha azt állítjuk, hogy Jolivet ebben a percben legszívesebben megfojtotta volna a Daily Telegraph tiszteletre méltó tudósítóját. Megint nekitámadt a távírótisztnek, aki azonban még mindig teljesen egykedvűen, egyszerűen ezt felelte:

– Ez, kérem tökéletesen jogában áll az úrnak... Szavanként tíz kopekjával persze.

S azzal elkezdte lekopogtatni a következő hírt, amelyet Blount nyújtott be neki a lécrácson:

- Orosz menekülők futva rohannak ki a városból. Akkor mondá az Isten: Legyen világosság, és lőn világosság...

Jolivet szó szerint őrjöngeni kezdett.

Blount viszont nyugodtan visszament az ablakhoz; de ezúttal nyilván amiatt, mert a künn lejátszódó események túlságosan lekötötték a figyelmét, kissé több ideig folytatta helyszíni szemléjét. Így aztán, amikorra a távírótiszt befejezte a Biblia harmadik versének lesürgönyözését, Jolivet egészen halkan elfoglalta Blount helyét a lécrács előtt, s ugyanúgy, mint kollégája, ő is hatalmas oszlopnyi rubelt rakott a távírótiszt elé, s azzal átnyújtotta a maga sürgönyét, amelyet a távírász megint csak hangosan kezdett felolvasni:

- Madeleine Jolivet

10, Faubourg Montmartre, Paris.

Kolivanyból, a szibériai Omszk kormányzóságból, augusztus 6-án.

Menekülők tömegével futnak a városból. Az oroszokat megverték. A tatár lovasság közvetlenül a sarkukban üldözi őket...

S mire Harry Blount visszakerült az ablaktól, Alcide Jolivet hangját hallotta, aki sürgönye szövegét ezzel a dalocskával egészítette ki:

- Egyszer volt egy ember, szakálla volt kender...

Jolivet, úgy látszik, hívőbb ember volt angol kollégájánál, s ezért nem akarta profán csatajelentéssel kombinálni a szent szöveget, inkább egy nyalka kis gyerekverset választott ki erre a célra.

– Az ördög vigye el magát! - szaladt ki Blount száján.

– Hja, ez már így van - felelte Alcide Jolivet.

A helyzet azonban Kolivany körül a kedves kis párharc ellenére is mindjobban kiélesedett. A csatazaj errefelé közeledett, s a dörrenések most már hihetetlen erővel hangzottak be a helyiségbe. Ebben a pillanatban megrázkódott az egész postaépület. Az egyik ágyúgolyó átfúrta a falat, s a távírótermet vastag porfelhő töltötte be.

Jolivet erre a következő szavakkal fejezte be sürgönyét:

- Felmászott a fára, leesett a sárba...

De még mialatt ezt dúdolta, máris odarohant a lehullott golyóbishoz. Két kézzel felkapta, s mielőtt felrobbanhatott volna, kihajította az ablakon. Aztán, mintha mi sem történt volna, megint ott állott a lécrács előtt. Mindez egy pillanat műve volt csupán.

Öt másodperccel később a golyó ott robbant fel, künn a ház előtt.

Jolivet azonban a legnagyobb hidegvérrel folytatta tovább sürgönyszövegének diktálását:

- Hatos űrméretű ágyúgolyó lerombolta a távíróhivatal falát. Néhány további, hasonló űrméretű golyó beütését várva...

Sztrogof Mihály mindebből tisztán megértette, hogy az oroszokat kiverték Kolivanyból. Utolsó menekülési lehetősége tehát az volt, ha déli irányban kiszalad a sztyepp felé. Ebben a pillanatban azonban egy sortűz beszakította a hivatal üvegablakait.

Harry Blountot az egyik golyó a vállán találta.

Alcide Jolivet erre a következő pótlékot fűzte sürgönyéhez:

- Harry Blount, a Daily Telegraph kiküldött munkatársa golyótól találva most esett el itt az oldalamon...

Egyszerre csak megszólalt a távírótiszt nyugodt hangja:

– Az összeköttetés, kérem, megszakadt.

S ezzel felkelt asztala mellől, csendben vette a kalapját, kabátja ujjával még kicsit le is kefélte, s aztán egy kis oldalajtón, amelyet Sztrogof eddig nem vett észre, mosolygó ábrázattal kiment. A főajtón máris berontottak a tatár fegyveresek, s így sem Sztrogof, sem a hírlapírók nem tudtak már elmenekülni.

Alcide Jolivet, fölöslegessé vált sürgönyével a kezében, odarohant Harry Blounthoz, aki elterülve feküdt a földön, felkapta a vállára. Látni valóan az volt a szándéka, hogy vele együtt elmenekül... Megkésett! Mind a két hírlapírót foglyul ejtették. Ugyanakkor Sztrogof Mihály is, akit abban a pillanatban fogtak el, amikor éppen ki akart ugrani az ablakon, a tatár horda kezébe került.