A TÖRTÉNET VÉGE

Nem volna érdemes részletesen beszámolni arról, hogyan fejeződött be a nagy utazás, mely átszelte szinte a teljes ausztrál kontinenst, és mennyire más körülmények közt zajlott le a visszaút Adelaide-be.

Egy kérdésben rögtön dönteniök kellett. Nem az volna-e a legjobb, ha a tengerparti települések irányába, például Roebourne felé indulnak tovább, követve a Fitzroy folyó medrét, esetleg kissé északabbra, a Frederick-kikötő felé a York-öbölben? De minden bizonnyal igen sok időbe telt volna, míg ezeken a helyeken megfelelő hajót találnak, és ezért mégis a már ismert utat választották visszafelé is. Velük tartott néhány fegyveres rendőr. A gondos mani bőségesen ellátta őket élelmiszerrel, visszakapták a Len Burker által elrabolt nyerges és málhás tevéket, így a karavánnak semmiféle váratlan felbukkanó veszedelemtől nem kellett már tartania.

Mielőtt útnak indultak, Jane Burker tetemét egy facsoport tövében illendően eltemették. Dolly hosszan térdelt a sír előtt, és igaz szívvel elsiratta sokat szenvedett barátnőjét.

John kapitány, felesége és kíséretük április 25-én kelt útra a Fitzroy folyó mellől, ezúttal a rendőrparancsnok vezérletével, aki felajánlotta, hogy elkíséri őket egészen a kontinentális távíróvezetékig.

Olyan boldogok voltak mindannyian, hogy oda se hederítettek az út kisebb-nagyobb fáradalmaira. Zach Fren szertelen jókedvében újra és újra rákérdezett Tom Marixre:

– Nos, Tom, ugye hogy megtaláltuk a kapitányt?

– Úgy van, Zach, de minek köszönhetjük?

– A jó irányba fordított kormánynak, melyet a sors a kellő időben ragadott meg, Tom; ezért kell mindig a sorsra is számítani!

Csupán Jos Meritt szemhatárát árnyékolta be egy sötét pont. Mrs. Branican visszaszerezte John kapitányt, de a neves gyűjtő nem jutott hozzá a kalaphoz, melyért már annyi szenvedést és áldozatot vállalt. Micsoda balszerencse, hogy bár eljutottak az indák közelébe, mégsem sikerült összeköttetésbe lépnie a főnök Willivel, akinek fején talán ott ékeskedik a történelmi nevezetességű fejfedő! Némileg megvigasztalódott azért, mikor a manitól megtudta, hogy ezekhez az északnyugati törzsekhez még nem ért el az európai kalapok divatja, szemben az északkeleti népekkel, akiknél Jos Meritt ezt személyesen is tapasztalta. Így hát leghőbb vágya az északi népek közt nem is teljesülhetett volna. Viszont boldoggá tette, hogy az ő mesteri lövése szabadította meg véglegesen John kapitány családját az átkozott Len Burkertől, ahogy Zach Fren szokta emlegetni.

A visszaút a lehető leggyorsabb ütemben folyt. A karavánnak ezúttal nemigen kellett a vizet nélkülöznie, mert a bőséges őszi esőzések feltöltötték a kutakat. A hőmérséklet is elviselhető volt. Egyébként a mani tanácsára igyekeztek a legrövidebb úton eljutni a távíróvonalhoz, mert ott mindenütt elegendő élelem állt rendelkezésükre, és üzenetet is küldhettek Dél-Ausztrália fővárosába. A távíró révén rövid idő alatt az egész világ értesült arról, hogy Mrs. Branican veszélyes vállalkozása teljes sikerrel járt.

A Woods-tó közelében érte el a karaván a távíróvezeték legközelebb eső állomását. A mani és lovasai itt elbúcsúztak Johntól és Dollytól, akik újra és újra legforróbb köszönetüket fejezték ki nekik addig is, míg a kapitány Adelaide-be érkezve el tudja küldeni megérdemelt jutalmukat.

Innét már az Alexandra-föld körzetein utaztak végig egészen Alice Springsig, ahová június 19-én érkeztek meg, hétheti úttal a hátuk mögött.

Tom Marix mindent hiánytalanul megtalált, amit Mr. Flintnek, az állomás vezetőjének a gondjaira bízott: ökröt, szekeret és lovat, melyekre a hátralevő útszakaszon volt szükségük.

Így aztán július 3-án az egész csapat gond nélkül eljutott a vasúti állomáshoz Farina városába. Másnap pedig már Adelaide pályaudvarán szálltak ki a vonatból.

Micsoda lelkes fogadtatás köszöntötte John kapitányt és a bátor karavánt! Az egész város látni akarta őket, és mikor John kapitány feleségével és fiával megjelent a King William Streeten fekvő hotel erkélyén, olyan mennydörgő hip, hip, hurrá zúgott fel, hogy Zsin Gi szerint a Mennyei Birodalom legtávolabbi szegletébe is elhallatszott.

Adelaide-ben csak kevés időt akartak eltölteni. John is, Dolly is égett a vágytól, hogy hazatérjen San Diegóba, viszontláthassa barátait, újra ott legyen a Szépkilátó házban, ahová velük együtt végre a béke és boldogság is visszaköltözhet. Tom Marixtől és embereitől szerető búcsút vettek, miután átadták a megérdemelt jutalmakat, és biztosították őket, hogy szolgálataikat soha nem fogják elfelejteni.

Ne feledkezzünk el a furcsa Jos Merittről se, aki szintén rászánta magát, hogy hűséges inasával együtt itthagyja Ausztráliát. De ha az áhított kalapot nem itt kellett volna keresnie, végül is hol rejtőzik?

Hogy hol? Egy királyi palotában, ahol mindig is nagy becsben tartották. Úgy bizony! Jos Meritt rossz nyomra tévedt, mikor ezért a kalapért végigjárta mind az öt világrészt. Az pedig mindvégig a windsori kastélyban volt, amint hat hónap múlva végül is megtudta. Arról a kalapról volt ugyanis szó, melyet Őfelsége viselt 1845-ben, Lajos Fülöp királynál tett látogatásán. Csak egy megszállott hihette azt, hogy a párizsi kalaposoknak ez a remekműve valahol Ausztráliában, egy vadember göndör fején fejezi be pályafutását.

Így történt, hogy Jos Meritt Zsin Gi határtalan örömére végül is abbahagyta kutatásait, míg maga a közismert gyűjtő igencsak bánatos volt, mikor hazatért Liverpoolba, hiszen nem sikerült gyűjteménye számára megszereznie ezt az egész világon párját ritkító kalapot.

Három héttel azután, hogy Adelaide-ből útnak indultak az Abraham Lincoln fedélzetén, John, Dolly és Godfrey, a Branican család mindhárom tagja és velük Zach Fren és Harriet asszony megérkezett San Diegóba.

Elsőként Mr. William Andrew és Ellis kapitány üdvözölték őket, de ott volt szinte valamennyi lakó a nemes városból, mely oly büszke volt arra, hogy John kapitány hazatért, és személyében egyik legdicsőbb fiát köszöntheti.

-&-