TOVÁBB ÉSZAK FELÉ

Semmi kétség nem férhetett hozzá, John és Dolly második fia volt Godfrey. Az a nagy szeretet, amelyet Dolly táplált irányában, édesanyai érzéseiből is fakadt. De ő nem tudhatta, hogy a kis matróz az ő fia, és kérdés, valaha is megtudhatja-e, mert Len Burker fenyegetései olyannyira megrémítették Jane-t, hogy kénytelen volt hallgatást fogadni, különben a fiú élete forgott volna kockán. Ha beszél Dollyval, kiszolgáltatja Godfrey életét Len Burkernek, és ez a nyomorult, aki a csecsemőt is képes volt az utcára tenni, most bizonyára könnyen megtalálja a módját, hogy a kutatóút során eltegye láb alól. Tehát éppen arra kell Jane-nek vigyázni, hogy anya és fia sose tudja meg, milyen kötelék fűzi össze őket.

Egyébként, amint alaposan szemügyre vette Godfreyt, és látta a Johnnal való megdöbbentő hasonlatosságot, amint végiggondolta születése és neveltetése körülményeit, Len Burker sem kételkedett a fiú azonosságában. Így tehát, mikor John Branican pusztulását már bizonyosra vehette, íme újraszületik a második fiú! Nos, halál a fiúra, ha Jane beszélni merészel! Len Burker azonban nyugodt volt: Jane nem fogja kinyitni a száját.

Október 11-én, huszonnégy órás pihenő után a karaván újra nekiindult. Jane abban a kocsiban kapott helyet, melyben Mrs. Branican utazott. Len Burker egy meglehetősen jó ló nyergébe szállt, jött-ment, hol előre, hol hátra, és többször is emlegetni kezdte Tom Marixnek, milyen vidékeket járt már be a távíróvezeték mentén. Zach Fren társaságát viszont nem nagyon kereste, aki elég világosan kimutatta iránta az ellenszenvét. Ugyanígy kerülte Godfreyt, akivel csak feszengve tudott szembenézni. Ha a fiú odament Dollyhoz és Jane-hez, és beszélgetésbe elegyedett velük, Len Burker elpárolgott, hogy ne kelljen a közelében lennie.

Amint az expedíció egyre feljebb haladt, a vidék fokozatosan megváltozott. Itt-ott még voltak tanyabirtokok, de ezeken már csak juhtenyésztés folyt. A hatalmas mezőségek belevesztek a szemhatárba, a gumifa és eukaliptuszfák már csak elszórt kis csoportokban bukkantak elő, és már egyáltalán nem emlékeztettek Dél-Ausztrália dús erdeire.

Október 12-én este hat órakor egy hosszú útszakasz megtétele után, melyet a hőség különösen fárasztóvá tett, Tom Marix a táborhelyet a Finke folyó partján jelölte ki, a Dániel-hegytől nem messze; a hegy körvonala élesen rajzolódott ki a nyugati égen.

A földrajztudósok ma már egyöntetűen arra a megállapításra jutottak, hogy a Finke folyó, melyet a bennszülöttek Larra-larrának neveznek, a legfontosabb vízfolyás Közép-Ausztráliában. Estefelé erről a témáról beszélt Tom Marix Mrs. Branicannek, miközben Zach Fren, Len Burker és Jane is ott ültek velük az egyik sátorban.

– Azt kellett főképpen felkutatni, hogy a Finke folyó vajon abba a hatalmas Eyre-tóba ömleszti-e vizét, melyet Farina után kerülgettünk. David Lindsay, az utazó e kérdés megoldásának szentelte 1885 utolsó hónapjait. Miután eljutott a Peake telepre, amelyen mi már túljutottunk, onnét követte a folyót egész addig a helyig, ahol eltűnik a homokban, Dalhousie-tól északkeletre. Mégis az a vélemény alakult ki benne, hogy az esős évszak magas vízállásának idején a folyó vize eljut egészen az Eyre-tóig.

– Végül is milyen hosszú ez a Finke folyó? - kérdezte Mrs. Branican.

– Általában legkevesebb kilencszáz mérföldesnek becsülik - válaszolta Tom Marix.

– Nekünk is végig kell haladnunk a mentén?

– Mi csak néhány napig követjük, mert nagyokat kanyarog, és végül is nyugati irányban halad felfelé a James-hegyek között.

– Én ismertem ezt a David Lindsay-t, akit említett - szólalt itt meg Len Burker.

– Ön ismeretségben volt vele? - kérdezett rá Zach Fren, és hangja némi hitetlenséget árult el.

– Mi van ebben olyan hihetetlen? - replikázott Len Burker. - Éppen akkor találkoztam David Lindsay-vel, amikor Dalhousie telepére érkezett. Queensland nyugati határa felé igyekezett, ahol én egy brisbane-i cég megbízásából jártam.

– Valóban - mondta Tom Marix - ezt az útvonalat követte. Aztán elment Alice Springsbe, körbejárta az alsó régiókban a Macdonnell-hegységet, szinte hiánytalanul feltérképezte a Herbert folyó vidékét, végül végigment a Carpentaria-öbölig. Itt végződött második olyan útja, melyen a teljes kontinenst átszelte déltől északig.

– Hozzátehetem, hogy David Lindsay-t - szólt ismét Len Burker - elkísérte egy német botanikus, valami Dietrich nevezetű. Ők a nagy meneteléshez csak tevéket vettek igénybe. Önnek is, Dolly, úgy hiszem, az a szándéka, hogy Alice Springsben ily módon szervezi meg a karavánt. Biztos vagyok benne, hogy ön ugyanúgy célba fog érni, ahogy David Lindsay is célba ért.

– Úgy van, mi is célba érünk! - suttogta Mrs. Branican.

– Erről mindnyájan meg vagyunk győződve! - tette hozzá Zach Fren.

Végeredményben tehát igazolódni látszott, hogy Len Burker találkozott David Lindsay-vel a mondott körülmények között; ezt egyébként Jane is megerősítette. De ha történetesen Dolly feltette volna azt a kérdést, hogy melyik cég képviseletében járt ott, ez talán némileg kényelmetlenül érintette volna.

Mialatt Mrs. Branican és csapata néhány órás pihenőjét töltötte a Finke folyó partján, friss híreket hallottak az angol Jos Merittről és kínai szolgájáról, Zsin Giről. Néhány útszakasszal a karaván előtt jártak, bár mindennap közelebb kerültek hozzájuk, miközben ugyanazt az útvonalat követték.

A bennszülöttek hoztak hírt a hírhedt kalapgyűjtőről és viselt dolgairól. Öt nappal azelőtt Jos Meritt és szolgája a jelenlegi állomáshelytől alig egy mérföldnyire, Kilna faluban szállt meg.

Kilnában több száz színes bőrű is lakik - férfiak, nők, gyerekek, nyomorúságos kis fakéreg viskókban. Jó néhányuk figyelemreméltó jelenség volt: szobrászian arányos, magas termet, erő és hajlékonyság, szívósság és kitartás jellemezte őket. Többségük azonban a vadságban és elnyomatásban, nélkülözésben tengődő bennszülöttek gyakori vonásait viselte: szögletes, nyomott arc, kiugró szemöldökcsont, hullámos vagy éppen göndör haj, keskeny homlok, mely szinte eltűnik a hajcsigák alatt, széles orrlyukak és nyomott orr, nagy száj és kitüremkedő fogazat, akár a nagy ragadozóké.

Honnét származnak eredetileg az ötödik világrész őslakói? Létezett-e valóban, ahogy azt néhány tudós bizonygatja - talán túlságosan is tudós tudósok - egy csendes-óceáni nagy szárazföld, melynek ma már csak a hegycsúcsai maradtak fönn, mint az óceán felszínén szétszórt rengeteg kis sziget? Mert eszerint a mai ausztrál bennszülött lakosság annak a számos népnek a leszármazottja volna, akik hajdanán benépesítették az eltűnt kontinenst. Ezek az elméletek minden bizonnyal örökké megmaradnak bizonytalan találgatásnak. Ha ez a magyarázat bizonyítást nyerne, csak arra lehetne következtetni belőle, hogy a valódi őslakosság testileg-lelkileg meglehetősen elnyomorodott. Az ausztrál bennszülöttek ugyanis viselkedésben és erkölcsben igen vadak, és a jó néhány törzsnél szinte kiirthatatlan emberevés a népek rangsorában hátrautasítja őket, szinte a húsevő vadállatok sorába. Ezen a világrészen, ahol nincs oroszlán, tigris, se párduc, azt lehetne gondolni, hogy ők látják el az emberevés feladatát. A terméketlen földet nem tudják megművelni, öltözetük néhány tenyérnyi bőr vagy háncs, háztartási eszközeik száma kevés, fegyverzetük is kezdetleges - keményre edzett hegyű lándzsa, kőbalta, a nolla-nolla, ez a vas keménységű bunkósbot és a híres bumeráng, mely hajlított alakja következtében visszarepül, ha ügyesen és megfelelő erővel hajítják el -, ilyesmiken lehet mérni az ausztráliai bennszülöttek vad állapotát.

A mostoha természetben folytatott élet az asszonyokra is rányomta bélyegét. Szívósan megküzdenek ők is a vándorló életmód fáradalmaival, a legnehezebb munkával. Magukon cipelik a kisgyermekeiket, de ők viszik a táborozáshoz szükséges eszközöket is. Ezek a szerencsétlen teremtmények huszonöt éves korukban már öregasszonyok, és nemcsak megöregszenek, hanem meg is rútulnak. A pituri leveleit rágják, ami némileg felfrissíti őket a végtelen menetelések alatt, és segít elviselni a néha túl hosszúra nyúló nélkülözéseket.

És mégis alig hinné az ember: azok, akik a tanyákon élő európai telepesekkel kapcsolatba kerülnek, kezdenek egyet s mást átvenni az európai divatból. Bizony, megkívánják a női ruházatot, sőt a ruhához tartozó uszályt is. A kalapot és a kalaphoz tollat! A férfiak is rákaptak a kalapra. Szívesen válogatnak e kedvtelésük kielégítésére a használt ruhával kereskedők készleteiben.

Jos Meritt minden bizonnyal ismerte Kari Lumholtz nevezetes ausztráliai utazásának leírását. Bizonyára felfigyelt az alább következő mondatokra is a bátor norvég utazó beszámolójában, aki több mint fél évet töltött az északkeleti bennszülöttek között:

Félúton szembetalálkoztam az én két bennszülöttemmel. Nagyon kicsípték magukat. Az egyik egy ingben páváskodott, a másik egy női kalapot tett föl. Ezek a ruhadarabok nagy becsben állnak az ausztráliai feketéknél, egyik törzs kezéről a másikra vándorolnak, a telepesek közelében élő tanultabbaktól azokhoz, akik soha nem is látnak fehér embert. Néhányan az én saját bennszülöttcsapatomból kölcsönkérték a kalapot: szörnyű büszkén illesztette egyik a másik után a fejére. Különösen az nyújtott közülük mulatságos látványt, amelyik előttem haladt, a puskám súlya alatt izzadozott, és teljesen meztelen volt, mikor fordítva ugyan, de ő is a fejére rakta a női kalapot. Milyen hányattatásokon mehetett át ez a fejfedő hosszú utazása során, míg a fehérek országából ideért a bennszülöttek hegyei közé!

Ez járhatott minden bizonnyal Jos Meritt fejében: végül is talán egy ausztrál törzs kellős közepén, a nyugati vagy északnyugati területek egyik törzsfőjének fején fog szembetalálkozni azzal a feltalálhatatlan kalappal, melynek megszerzéséért már egyszer behatolt, élete kockáztatásával, az ausztráliai kontinens emberevői közé. Egyébként úgy tűnt, hogy ami nem sikerült neki a queenslandi törzsek között, semmivel sem sikerült jobban Kilna bennszülötteinél, hiszen tovább folytatta az utazást, a kalandos vándorlást a középterületek sivatagjai felé.

Október 13-án Tom Marix napkeltekor jelt adott az indulásra. A karaván felvette szokásos menetelési rendjét. Dolly igen boldog volt, hogy Jane-t ott tudhatta maga mellett, Jane-t pedig megvigasztalta, hogy újra viszontlátja Mrs. Branicant. Közös kocsi vitte őket, ott senki nem hallhatta, mit beszélnek, és így alkalmuk volt mindent megtárgyalni, feltárni bizalmas ügyeiket is egymás előtt. Mért kellett mégis úgy történnie, hogy Jane a bizalmas vallomások legfontosabbikát nem merte megtenni, mert kényszerítve érezte magát a hallgatásra? Néha, mikor látta az anya és fiú kölcsönös szeretetét, melyet Dolly és Godfrey minden pillanatban elárult, hol egy mozdulattal, egy szóval, hol csak egy tekintettel, néha úgy érezte, hogy nem bírja tovább tartani a titkát. De aztán eszébe jutott Len Burker fenyegetőzése, és annyira félt, hogy az ifjú vesztét okozza, hogy szinte hidegen bánt vele, amit Mrs. Branican némi szomorúsággal vett tudomásul.

Könnyen elképzelhetjük, mit érzett Jane, mikor egy napon Dolly így szólt hozzá:

– Megértheted Jane, hogy mikor szemembe ötlött a nagyfokú hasonlatosság, a bennem tovább élő anyai érzések ösztönzésére arra a gondolatra jutottam, hogy kisfiam mégse halt meg, csak erről se Mr. William Andrew-nak, se egyetlen más barátomnak sincs tudomása. Azt hittem, hogy Godfrey a mi fiunk, Johné és az enyém. Sajnos mégsem. A kis Wat ott nyugszik a San Diegó-i temetőben.

– Úgy van, odavitettük őt, drága Dolly - mondta Jane. - Ott áll a sírköve, csupa virággal körülvéve.

– Jane, ó, Jane - kiáltott fel szinte sírva Dolly -, ha egyszer nem sikerült visszakapnom a kisfiamat, legalább apját láthassam viszont, drága Johnomat!

Október 15-én este hatkor, miután elhagyták a Humphries-hegyet, a Palmer Creek, a Finke folyó egyik mellékvizének a partján táborozott le a karaván. Ez a creek szinte teljesen kiapadt már, mert mint errefelé minden folyóvizet, ezt is csak az esővíz táplálta. Ezért könnyű volt az áthaladás, akárcsak három nap múlva a Hughes Creeken, harmincnégy mérfölddel északabbra.

Errefelé még mindig ott láthatták a föld fölött feszülni a transzkontinentális távíróvonal zizegő drótjait - mintha csak Ariadné fonalát követnék állomásról állomásra. Néha még más kis településekkel is találkoztak, gyéren elszórt tanyákkal, ahol Tom Marix készpénzért friss húst tudott vásárolni. Godfrey és Zach Fren állandóan hírek után puhatolózott. A telepesek teljes odaadással számoltak be mindenről, amit az arrafelé megjelenő nomád törzsekről csak tudtak. De hallottak-e bármit is egy fehér emberről, akit a nyugati vagy északi inda törzs tart fogságban? Tudnak-e bármely utasról, aki mostanában vágott át az idegen vidéken? Csupa tagadó választ kaptak. Egyetlen jel sem, a legcsekélyebb sem bukkant föl John kapitány hollétére vonatkozóan. Így hát egyre sürgősebbnek tűnt elérni Alice Springset, melytől a karaván még mindig legalább nyolcvan mérföld távolságban volt.

A Hughes folyó után sokkal nehezebbé vált az előrehaladás, és az addig átlagosan megtett napi útszakasz észrevehetően csökkent. A vidék erre igen zegzugossá vált. Hatalmas völgytorkok nyíltak egymás után, de néhol alig járható vízmosásokba ütköztek. Ilyen volt a nagy Water House-hegység elágazásainak vidéke. Tom Marix Godfreyvel az élen haladt, hogy megkeressék a leginkább járható ösvényeket. A gyalogosok és a lovak aránylag könnyen vették az utat, még a kocsikat is aránylag kevés fáradsággal húzták a lovak, így ezek nem is okoztak sok gondot, de a zsúfolásig megrakott nehéz szekereket az ökrök csak óriási erőfeszítéssel tudták továbbvonszolni. A legfontosabb mégis az volt, hogy megelőzzék a balesetet, a kerék- vagy tengelytörést, mert azt csak hosszadalmas munkával lehetett volna kijavítani, vagy a javíthatatlanná vált szekeret ott kellett volna hagyni.

Október 19-én kora reggel lépett a karaván arra a területre, melyen a távíróvezeték már nem folytathatta nyílegyenesen az útját, mert a talajviszonyok miatt itt nyugat felé ki kell térnie. Tom Marix is ezt az irányt jelölte meg az emberek számára.

Itt azután, ha a táj váratlan talajszíni meglepetésekkel szolgált is, ami akadályozta a folyamatos, gyors haladást, ismét megjelentek az erdők, amit a nagy hegyek közelségével lehetett magyarázni. Állandóan kerülgetni kellett az úgynevezett brigalow scrubokat, az áthatolhatatlan, vad bozótokat, ahol a szapora akácféleségek uralkodtak. A kis patakok partján csoportosan meredtek a kazuárfák, melyeken alig volt lomb, mintha egy téli vihar söpört volna végig rajtuk. A völgyek bejáratában néhol lopótökfát láthattak, melynek törzse palackként nyúlik fölfelé, ezért hívják arrafelé bottle tree-nek, palackfának. Az eukaliptuszhoz hasonlóan, mely egy teljes kutat képes felszippantani, ha a gyökereit beleeresztheti, ezek a lopótökfák is utolsó cseppig felszívják a talaj nedvtartalmát. Emiatt szivacsos szerkezetű fájuk úgy át van itatva, hogy az állatok gyakran táplálékként szopogatják belőlük a keményítő tartalmú nedvet.

A bozótok közt sokféle erszényes állat él. Ilyen a nagyon jó futó wallaby, melyet a bennszülöttek csak úgy tudnak elejteni, hogy köröskörül rágyújtják a száraz füvet. Néhol hemzsegett az úgynevezett kengurupatkány, de volt sok óriás kenguru is, amelyet a fehérek csak vadászkedvtelésből vettek puskavégre, mert ahhoz bennszülöttnek kell lenni, méghozzá ausztrál bennszülöttnek, hogy valaki vállalkozzék a rágós hús elfogyasztására. Tom Marix és Godfrey végül is csak néhányat tudott közülük lepuffantani, mert oly gyorsan száguldanak, mint a versenylovak. Az is igaz viszont, hogy a kenguru farkából kitűnő leves készíthető, amit hőseink is elsőrangúnak ítéltek a vacsoránál.

Ezen az éjszakán egyébként nagy riadalom támadt. A tábort talpra ugrasztotta a mezei patkányok hada egy olyan tömeges rohammal, amire csak Ausztráliában van példa, e rágcsálófajta kiözönlése idején. Senki sem tudott visszafeküdni a hálóhelyére, mert azt kockáztatta volna, hogy szétmarcangolják.

Mrs. Branican és a többiek így jó okkal szidták a ronda kis bestiákat másnap, október 22-én reggel, amikor újra nekivágtak az útnak. Napnyugtára a Macdonnell-hegység szélső nyúlványainál járt már a karaván. Innét kezdve az utazás összehasonlíthatatlanul kedvezőbb körülmények között folytatódott. Még negyven mérföld állt előttük, hogy a nagy út első részét Alice Springsben befejezhessék.

Huszonharmadikán messze a szemhatáron túl nyúló hatalmas síkságon folytatódott az útjuk. A lapályt csupán itt-ott szakították meg enyhén hullámzó dombvonulatok. Egy-egy facsoport csak hangsúlyozta a végtelen egyhangúságot. A szekerek könnyen haladtak a távíróvezeték cölöpjeit követve egyik állomástól a másikig, melyek elég messze feküdtek egymástól. Szinte hihetetlennek tűnt, hogy a vezetéket, melyet ezeken az elhagyott pusztákon lehetetlen lett volna állandóan szemmel tartani, a bennszülöttek megkímélték.

Mikor a társaság ilyen csodálkozó megjegyzést tett, Tom Marix a következő magyarázatot adta:

– A bennszülöttek, akiket, mint már elmondtam, az elektromos árammal megrémítettek, azt hiszik, hogy a vezetékben maguk a villámok cikáznak, és óvakodnak megérinteni. Sőt azt képzelik, hogy a két vége a naphoz és a holdhoz csatlakozik, és ha meghúznák, a két nagy golyóbis egyenest a fejükre zuhanna.

Tizenegy órakor, szokás szerint, megtartották a napközi hosszú pihenőt. A karaván egy eukaliptuszcsoport közelében telepedett le, de a lombok, melyek úgy csüngtek merőlegesen, mint egy csillár kristályfüggői, jóformán semmi árnyékot se adtak. A közelben egy kis folyó folyt, vagy inkább egy vékony erecske csordogált, mely már a meder kavicsait is alig bírta megnedvesíteni. A túlsó parton a talaj meredek homokfalként zárta le a síkságot több mérföld hosszúságban keletről nyugat felé. Hátuk mögött még homályosan kivehető volt a szemhatáron a Macdonnell-hegység távoli rajzolata.

A pihenő rendszerint két óra hosszat tartott. Ezáltal el tudták kerülni, hogy a nap legforróbb óráiban is úton legyenek. Persze, ez csak pihenő volt, nem vertek tábort ilyenkor. Tom Marix az ökröket se engedte kifogni, a lovakat sem leszerszámozni. Az állatok a kocsiba fogva legeltek. A sátrakat nem állították fel, nem gyújtottak tüzet. Ilyenkor csak hideg sültet és konzervételeket ettek, mert hajnalban alapos reggelit fogyasztottak.

Szokás szerint mindenki ülőhelyet vagy fekvőhelyet keresett magának, ezúttal a magas part füvén. Félóra elteltével, miután csillapították éhségüket, a kocsisok és a kísérő csapat tagjai, feketék, fehérek egyaránt, szundítottak egyet az indulásig.

Mrs. Branican, Jane és Godfrey együtt ültek a parton. Harriet, a bennszülött szolgáló egy kosárban ennivalót hozott. Ebéd közben arról beszélgettek, hogy hamarosan megérkeznek Alice Springsbe. Dollyt sohase hagyta el a reménykedés, a matrózfiú pedig teljes mértékben osztozott vele, olyannyira, hogy akkor se rendült volna meg hitük, ha igazában semmi alapja se lett volna már reményeiknek. Egyébként a többiek is nagyon bizakodtak a kutatás sikerében, és szigorúan megfogadták, hogy addig nem hagyják ott az ausztrál kontinenst, míg teljes bizonyossággal fel nem derítették John kapitány sorsát.

Magától értetődőn Len Burker azt színlelte, hogy ugyanígy gondolkodik ő is, és nem fukarkodott a lelkes kijelentésekkel, amikor csak alkalma adódott rá. Mindez nagyon is beleillett a terveibe. Neki az volt a fontos, hogy Mrs. Branican ne menjen vissza Amerikába, mert hiszen ő maga ki volt onnan tiltva. Dolly, aki mit sem sejtett alattomos mesterkedéseiről, némi hálát érzett az együttérzésért.

A pihenő alatt Tom Marix és Zach Fren arról kezdett tárgyalni, hogyan kellene a karavánt átalakítani, mielőtt továbbindulnak Alice Springsből. Nem volt egyszerű kérdés. Hiszen az igazi nehézségek akkor kezdődnek majd a Közép-Ausztráliába behatoló expedíció számára.

Körülbelül fél kettőre járhatott, mikor északi irányból tompa moraj hallatszott. Azt lehetett gondolni, hogy folyamatosan morog az ég alja, egyfolytában mennydörög valahol a távolban, de idehallik a karavánhoz.

Mrs. Branican, Jane és Godfrey felállt, és erősen hallgatózott.

Tom Marix és Zach Fren is közelebb jött, miközben ők is megfeszített figyelemmel hallgatóztak.

– Miféle moraj ez? - kérdezte Dolly.

– Biztos valami vihar zaja - szólt az altiszt.

– Azt hihetne az ember, hogy hullámok ostromolják a partot - mondta Godfrey.

De semmi egyéb jel nem utalt viharra, a levegő se telt meg elektromossággal. Valami hirtelen vízár pedig csak egy óriási felhőszakadás nyomán keletkezhetett volna, de csak ha a folyómedrek előzőleg túlduzzadtak volna. Zach Fren megpróbálta a titokzatos dübörgést erre magyarázni, de Tom Marix letorkolta:

– Vízár ezen a vidéken, ebben az évszakban, ebben a szikkadtságban? Higgye el, ez teljes képtelenség!

Persze hogy igaza volt.

Az esős évszakban előfordul néha, hogy hatalmas viharok következtében az óriási mennyiségű esővíz áradást okoz, amit a vízfolyások a mélyebben fekvő síkságokra zúdítanak. De október végén ezt fel sem lehet tételezni.

Tom Marix, Zach Fren és Godfrey fölmásztak a meredeken, és nyugtalanul tekingettek északra és kelet felé.

A hatalmas és komor síkságon véges-végig semmit sem lehetett látni. Legfeljebb a szemhatár végén gomolygott valami furcsa alakú felhő, de ezt nem lehetett afféle párának nézni, amely a nagy hőségben szokott a talaj mentén sűrűsödni. Nem volt ez gomolygó, szivárgó ködfátyol sem, inkább olyasféle határozottabb körvonalú füstgomolyag, ami tüzérségi össztűznél szokott felszállni. A portömegből - mert már nem lehetett semmi kétség, hogy porfelhő takarja a horizontot - egyre nagyobb, mennydörgésszerű robaj szállt feléjük, de mintha ritmusra dobolt volna, mintha óriás lovak dobbantanának, és a hatalmas síkság ezt visszhangozná a rugalmas talajtól felerősítve. Honnét e zaj?

– Ó, már tudom! Hisz láttam már egyszer. A juhok jönnek! - kiáltott fel Tom Marix.

– Juhok? - nevetett Godfrey. - Ha csak juhok jönnek...

– Ne nevessen, Godfrey! - vágott szavába az őrcsapat parancsnoka. - Ezer és ezer juh közeleg, őrjítő rémülettől hajtva. Ha nem csalódom, úgy zúdulnak végig a síkon, mint egy lavina, mely mindent elsöpör útjában!

Tom Marix nem túlzott. Ha ezeket az állatokat valami kihozza a sodrából - ami nagy ritkán megtörténik az óriási juhfarmokon -, semmi se képes feltartani őket, kidöntik a kerítést, és elrohannak. Van egy régi mondás: a juhnyáj elől a király kocsija is kitér - és való igaz, hogy egy buta birkákból álló nyáj inkább hagyja magát széttaposni, mint hogy arrébb vonuljon. Persze, míg őket eltapossák, addig ők is mindent eltipornak, amint szédületes tömegben rohannak előre. Most éppen ez történt. A két-három mérföld szélességben terjengő porfelhő alapján legalább százezerre lehetett becsülni a juhok számát, melyeket a vakrémület éppen a karaván felé hajszolt. Az északról dél felé irányuló rohanásnak, melyet a síkságot elözönlő áradathoz lehet hasonlítani, nem lesz addig vége, míg az eszeveszett száguldástól kimerülve össze nem rogynak.

– Mit lehet tenni? - kérdezte Zach Fren.

– Amennyire csak lehet, le kell lapulnunk a dombos part aljába - sietett Tom Marix válaszolni.

Valóban nem volt mit tenni, így mindhárman lementek. Bármennyire hiábavalónak is bizonyulhat a Tom Marix javasolta fedezék, azonnal elfoglalták. A juhok fergetege talán már csak két mérföldnyire járt a pihenőhelytől. Az égbolton már magasra gomolygott a porfelhő, melynek közepéből fülsiketítően keveredett elő a lábdobogás és a szörnyű bégetés lármája.

A szekereket is a part tövébe állították. A kocsisok és hajcsárok erőszakkal földre fektették az állatokat, hogy könnyebben átvészeljék a rohamot, mely esetleg közvetlenül fölöttük fog átzúdulni, még ha nem is érinti majd őket. Az emberek is szorosan a domb tövébe bújtak. Godfrey ott maradt Dolly mellett, hogy rögtön segíthessen, ha kell, és most már mindnyájan csak várakoztak.

Eközben Tom Marix újra felmászott a homokpart tarajára. Az utolsó pillanatig rajta akarta tartani szemét a hatalmas síkságon, mely már szinte forrt és sistergett, akár a tenger egy erős szél nyomása alatt. A nyáj borzalmas zajjal és nagy sebességgel közeledett - már több mint harmadát eltakarta a szemhatárnak. Ahogy Tom Marix számította, jó százezerre rúghatott a birkák száma. Két percen belül odaérnek a táborhelyhez.

– Vigyázat! Már jönnek! - üvöltötte Tom Marix.

Gyorsan leszánkázott a partfalon, és odament, ahol Mrs. Branican, Jane, Godfrey és Zach Fren ült szorosan egymás mellett.

Szinte abban a pillanatban megjelent a part tetején a juhok első sora. Nem torpant meg, hisz nem tudott volna megállni. Az elöl haladók lezuhantak, a szakadékot az egymásra tornyosodó sok száz juh pillanatok alatt kitöltötte. A bégetéshez csatlakozott a lovak nyerítése, a marhák bőgése, melyeket a rémület kerített hatalmába. A vastag porfüggönytől már semmit se lehetett látni, míg a lavina fékezhetetlen lendülettel viharzott le a dombhátról, valóságos állati szökőárként.

Az egész mindössze öt percig tartott, és akik elsőként álltak lábra, Tom Marix, Godfrey és Zach Fren még láthatták a borzalmas csorda végét, amint déli irányban tovahullámzott.

– Talpra! Felállni! - kiáltott a csapatparancsnok.

Mindenki felállt. Néhány horzsolás, egy-egy karcolás a szekereken - ez volt az összes kár emberben és felszerelésben, mert a domb alja jó fedezéknek bizonyult.

Tom Marix, Godfrey és Zach Fren gyorsan felmentek a part magasára.

Dél felé a rohanó nyájat már egész porfüggöny fedte. Észak felé ismét végtelenbe nyílt a síkság, csak a felületét lyuggatták át a patanyomok.

És ekkor Godfrey izgatottan felkiáltott:

– Mi van itt? Nézzék csak!

A parttól mintegy ötvenlépésnyire két emberi test feküdt a földön, minden bizonnyal két bennszülött, akiket magával sodort, ledöntött és talán szét is taposott a juhok fergetege.

Tom Marix és Godfrey odaszaladt a két tetemhez.

De micsoda meglepetés érte őket! Jos Meritt és Zsin Gi, a szolga feküdt ott, mozdulatlanul, élettelenül.

De még lélegeztek. Gyors ápolással hamarosan sikerült őket a nagy zuhanás okozta kábultságból magukhoz téríteni. Amint kinyitották a szemüket, máris talpra álltak, nem törődve a zúzódásaikkal.

– Rendben van, ó, ez remek! - szólt szokott módján Jos Meritt.

Majd körülnézett.

– Hol van Zsin Gi? - kérdezte.

– Itt van Zsin Gi vagy az, ami megmaradt belőle - szólalt meg a kínai, és keseregve dörzsölgette derekát. - Határozottan sok ez egy kissé a juhokból, Jos gazdám, ezerszer és tízezerszeresen sok!

– Soha többé nem kell túlzottan sok ürücomb, túl sok bárányborda, Zsin Gi, így nem lesz túl sokunk a juhokból - mondta az úriember. - Csak az a borzasztó, hogy egyet se kaptunk el legalább rohanás közben.

– Vigasztalódjék, Meritt úr - szólt oda Zach Fren. - A part alatt százával fekszenek az ön rendelkezésére.

– Ó, ez remek, igazán remek! - mondta komolyan a flegmatikus úriember.

Majd odafordult az inashoz, aki alaposan megdögönyözte a csípőjét, és most a vállait nyomogatta.

– Zsin Gi, figyelsz?

– Parancsoljon, Jos gazda!

– Ma estére két báránybordát légy szíves, két bordát véresen.

Ezután Jos Meritt és Zsin Gi elmesélte, mi történt velük. Három mérfölddel járhattak a karaván előtt, mikor meglepte őket a juhok rohama. A lovaik végül is elmenekültek, hiába próbálták őket megfékezni. Így a juhok elől nem tudtak kitérni, és pillanatok alatt legázolták, földre taposták őket; valóságos csoda, hogy komolyabb sérülést nem szenvedtek, és hogy Mrs. Branican társai felfedezték őket, és azonnal segítségükre siettek.

Így végül is mindnyájan ép bőrrel úszták meg a fenyegető veszedelmet. Rendben felállították a menetet, és este hat óra felé megérkeztek az Alice Springs állomásra.