Augusztus 12-én nagy volt az öröm Saint Malóban. Két jegyes hagyta el reggel, úgy tíz óra tájt az Hautes-Salles utcai házat, sok ünnepi ruhába öltözött barát és ismerős kíséretében.

A menetet előbb a városháza, majd a templom részesítette kellemes fogadtatásban. Ott a házasságkötésekkel megbízott polgármester-helyettes mondott nyájas beszédet, itt pedig egy olyan kedves témáról hangzott el tapintatos szentbeszéd, amely témához Tyrcomel tiszteletes sohasem nyúlt. Majd valamennyien hazakísérték a mátkapárt, amelyből a polgári és egyházi szertartás házaspárt csinált.

Nehogy az olvasó tévedjen, lévén az a megszámlálhatatlan sok nehézség, amely megelőzte egybekelésüket, közöljük, hogy a férj és feleség Juhel és Énogate volt.

Így hát Juhel nem főhercegnőt, de nem is nagyhercegnőt, sőt még csak nem is bárónőt vett el. S Énogate sem főherceghez, nagyherceghez vagy báróhoz ment feleségül. Minthogy hiányzott a sok-sok millió, nagybátyjuk vágyai nem teljesedtek be. Biztosak lehetünk benne, hogy azért nem lesznek kevésbé boldogok.

Nem beszélve a két legfőbb érdekeltről, két másik személy is sugárzott az örömtől: egyrészt Nanon, aki a boldogság révébe vezette leányát, másrészt Gildas Trégomain, akinek a szép császárkabátja, szép nadrágja, selyemkalapja és fehér kesztyűje azt bizonyította, hogy a tanú szerepét tölti be Juhel barátja mellett.

Mindez nagyon szép! De mi van Pierre-Servan-Malo Antifer mesterrel, arról miért nem beszél az író?

Beszéljünk hát róla is s a többiekről is, akik részt vettek ebben a fárasztó és szerencsétlen kimenetelű vállalkozásban, amelyet az elérhetetlen kincs felkutatására kezdtek.

Egy órával azután, hogy a harmadik számú szigeten felfedezték a legújabb feljegyzést, a Kroon rettenetesen kétségbeesett és végtelenül elkedvetlenedett utasai ismét hajóra szálltak. Antifer mestert azok a matrózok vitték fel, akiket felkértek erre a segítségre.

Vagy nem minden arra engedett-e következtetni, hogy ebbe a legújabb szerencsétlenségbe beleőrül? Igen, de mégis megmenekült ettől a bajtól, bár talán jobb lett volna, ha örökre elveszti a világ dolgainak tudatát. Egyébként olyan levert, olyan mélységesen lesújtott volt, hogy sem Gildas Trégomain, sem Juhel egyetlen szót sem tudott kicsikarni belőle.

A hazavezető tengeri és szárazföldi út a lehető leggyorsabban zajlott le. A Kroon visszavitte utasait Hammerfestbe, majd a Bergen-Északi-fok útvonalon közlekedő óceánjáró partra tette őket Bergenben. A Trondheimből Christianába vezető vasút még nem működött. Tehát kocsin kellett a norvég fővárosba utazniuk. Innen egy gőzös hajózott át velük Koppenhágába, s végül a dán, a német, a holland, a francia vasút előbb Párizsba, majd Saint Malóba vitte őket.

Antifer mester Párizsban búcsúzott el Zambuco bankártól, egyébként mindketten nagyon elégedetlenek voltak. Talisma Zambuco kisasszony valószínűleg öreglány marad egész életére.

Végeredményben meg volt írva odafenn, hogy nem Pierre-Servan-Malo fogja kirántani ebből a bajból, ami ellen oly sok év óta küzd. Felesleges hozzátenni, hogy Zambucónak visszafizették az útiköltségekre előlegezett összegeknek ama részét, amely Antifer mesterre esett, és tessék meghinni, nem csekély summa volt ez! De a gyémántot eladta, és így még elég csinos összeg ütötte markát. E tekintetben nem kell őt sajnálnunk!

Ami Ben Omárt illeti, ő nem kérte a járandóságát.

– Most aztán menjen az ördögbe! - mondta neki búcsúképpen Antifer mester.

– És nehogy összevesszen vele! - fűzte hozzá vigaszképpen Gildas Trégomain.

Ben Omár a leggyorsabb utat választotta Alexandriába, s megesküdött, hogy még egyszer nem tudják kincskereső útra csábítani!

Másnap Antifer mester, Gildas Trégomain és Juhel otthon volt Saint Malóban. Vajon hogyan fogadták őket honfitársaik? Elég rokonszenvesen, bár néhány pajkos kedvű egyén bizony ugyancsak kicsúfolta pórul járt utasainkat.

Nanon és Énogate azonban szeretettel vigasztalta testvérét, nagybátyját, unokafivérét és barátját. Összevissza ölelték-csókolták egymást, és a házban elkezdődött a régi élet.

Ekkor azután Antifer mester, minthogy képtelen volt milliós hozományt adni unokaöccsének és unokahúgának, most már nem vonta meg tőlük beleegyezését a házasságukhoz - ami egyébként az alábbi finom módon történt:

– Az istenit neki, csinálják azt, amit akarnak, csak hagyjanak engem békében!

Meg kellett elégedniük ezzel a hozzájárulással. Megkezdték a menyegző előkészítését. Antifer mester ebből egyáltalán nem vette ki a részét. Alig hagyta el szobáját, ahol kezét és kavicsait tördelte, s mindig attól lehetett tartani, hogy lappangó haragja hirtelen dührohamban tör ki.

Még a nászszertartásra sem tudták elcsalni. Gildas Trégomain is hiába unszolta. Nem feszélyezte magát, egyenesen a szemébe mondta:

– Helytelenül jársz el, barátom.

– Jó, nem bánom.

– Megbántod gyermekeidet. Kérlek szépen...

– Én meg arra kérlek, folyami hajós, hagyj békében!

Végül is Énogate és Juhel megesküdött, és két szoba helyett most már csak egyet foglaltak el az Hautes-Salles utcai házban. S ha néhanapján elhagyták a házat, csak azért tették, hogy Nanonnal együtt néhány kellemes órát töltsenek a legderekabb férfiúnál: Trégomain barátjuknál. Itt legtöbbször Antifer mesterről beszélgettek, és afelett búslakodtak, hogy ilyen bosszús és levert állapotban van. Sohasem ment sehova, nem érintkezett senkivel sem. Most már nem sétálgatott a bástyasétányon vagy a rakpartokon, pipájával a szájában. Azt hinné az ember, hogy szégyell mutatkozni egy ilyen nagy hullámokat vert kudarc után, és ebben csakugyan volt is valami.

– Félek, hogy megromlik az egészsége - mondta Énogate, akinek szép szeme elszomorodott, ha bácsikája került szóba.

– Én is félek tőle, lányom - felelte Nanon -, és minden áldott nap Istenhez imádkozom, hogy nyugtassa meg egy kissé testvéremet.

– Átkozott pasa! - dohogott Juhel. - Minek is dobta be a millióit a mi életünkbe...

– Kivált, hogy meg se találtuk a millióit! - kontrázott Gildas Trégomain. - Pedig... ott vannak valahol... és ha el tudtuk volna olvasni végig az utolsó feljegyzést...

Egy napon a folyami hajós így szólt Juhelhez:

– Tudod, mire gondolok, fiam?

– Mire gondol, Trégomain úr?

– Arra, hogy bácsikád nem lenne annyira odáig, ha megtudta volna, hol fekszik a kincs, még akkor is, ha különben sohasem tehetné rá a kezét.

– Talán igaza van, Trégomain úr. Az dühíti, hogy a kezében volt ez az okmány, amelyben a negyedik sziget fel van tüntetve, s nem tudta az utolsó sorokat kibetűzni.

– Ezúttal ez lett volna az utolsó! - felelte a folyami hajós. - Az okmány határozottan kimondta...

– Különben bácsikám megőrizte, mindig a szeme előtt van, azzal tölti idejét, hogy újra meg újra elolvassa...

– De hasztalan tölti idejét, fiam, sajnos, ebbe bele kell nyugodnunk! Sohasem fogjuk megtalálni Kamülk pasa kincsét... soha!

S ez nagyon is valószínű volt.

Említsük meg, hogy néhány nappal a házasság után értesültek róla, mi történt azzal a nyomorult Szaukkal. A gazember azért nem tudta megelőzni Antifer mestert és társait a Spitzbergákon, mert elcsípték Glasgow-ban, amikor hajóra szállt a sarki vizek felé. Nem felejtettük el, hogy milyen nagy visszhangja volt a Tyrcomel-ügynek, a támadásnak, amelyből a tiszteletes csak nagy nehezen épült fel, és milyen körülmények közt olvasták le a válláról a híres szélességi kör számait! Az edinburghi rendőrség nagyon a szívére vette a dolgot, s megtette a lépéseket a merénylő kézre kerítésére, hiszen a clergyman eléggé pontos személyleírást adott róla.

Nos. Szauk vissza sem tért a Gibb’s Royal Hotelbe, hanem még a merénylet reggelén sietve felült a glasgow-i vonatra. Remélte, hogy ebben a kikötőben talál Bergenbe vagy Trondheimbe induló hajót. Ő nem Skótország keleti partjáról akart indulni, mint Antifer mester, hanem a nyugatiról. Az út körülbelül ugyanaz, és számított rá, hogy még Kamülk pasa törvényes örökösei előtt célba ér.

Szerencsétlenségére egy teljes hetet kellett várnia Glasgowban az induló hajóra, és az emberi igazságszolgáltatás szerencséjére felismerték, amikor fel akart szállni. Azonnal letartóztatták, s többévi börtönre ítélték - ami megkímélte a Spitzbergákra való utazástól, amely útból különben semmi haszna sem lett volna.

Az Ománi-öbölben végrehajtott első kutatásoktól az Északi-Jeges-tengeren történt legutóbbi felfedezőútig az események végső következménye az, hogy a kincs bizonyára ott marad eltemetve, ahova meggondolatlan tulajdonosa rejtette. Ezen csak egy ember, egyetlenegy valaki nem tudott keseregni, sőt még áldani fogja érte az eget: éspedig Tyrcomel tiszteletes. Ha csak egy frankjával számítjuk is darabját, hány millió értékű bűnt követtek volna el ezen a földön, ha a pasa milliói elárasztják a gyenge emberiséget!

Közben telt, múlt az idő. Juhel és Énogate maradéktalan boldogságban élne, ha bácsikájuk állapota nem lenne olyan siralmas. Egyébként a fiatal kapitány szíve összeszorult a gondolatra, hogy közeleg a pillanat, amikor el kell majd hagynia drága feleségét, családját, barátait. A Le Baillif-cég háromárbocos bárkájának az építése szépen haladt, és tudjuk, hogy a másodkapitányi állást Juhelnek tartották fenn. Az ő korában ez szép és jó pozíció. Még egy fél év, s tengerre kel, hogy Indiába hajózzék.

Juhel sokszor beszélgetett erről Énogate-tal. A menyecske is nagyon elbúsult, amidőn arra gondolt, hogy el kell válnia férjétől. De hát a kikötőkben a családok már megszokták ezeket az elválásokat, nem igaz? Énogate nem akart a maga nevében siránkozni, s így Antifer bácsival indokolta bánatát. Unokaöccse nagyon szomorúan fogja itt hagyni ebben az állapotban, s ki tudja, hogy visszatértekor él-e még?

Közben Juhel állandóan szóba hozta a hiányos okmányt, a régi pergamen majdnem teljesen olvashatatlan utolsó sorait. Igen, volt itt egy mondat, amelynek nem ismerték a végét, s őt mindig ezek a hiányzó befejező szavak gyötörték.

Ezek voltak: „Elég, ha...”

Mi elég?

Aztán még e szavakat lehetett olvasni: „... sziget... fekszik... mértani szabály... sark...”

Milyen mértani szabályról volt szó? Több szigetet kötött össze ez a szabály? Hát a pasa nem a véletlenre bízta választását? Nem csupán merő szeszélyből ment először az Ománi-öbölbe, azután a Mayumbai-öbölbe, majd a Spitzbergákra? Minthogy tudjuk, a gazdag egyiptomi szerette a mennyiségtani feladványokat, csak nem valamilyen matematikai problémát vetett fel?

Ami pedig a „sark” szót illeti, elfogadható-e, hogy a föld tengelyének két végéről van szó? Nem, ezerszer is nem!... De hát akkor vajon mit jelent itt ez a szó?

Juhel valamilyen megoldáson törte a fejét, de nem sikerült rájönnie.

„Sark... sark... talán itt van a rejtély nyitja?” - ismételgette magában.

Sokszor beszélt erről a folyami hajóssal is, és Gildas Trégomain helyeselte, hogy Juhel mindenáron meg akarja fejteni ezt az átkozottan bonyolult rejtvényt, hiszen már régóta meg volt győződve a kincs létezéséről.

– De azért, fiam, bele ne betegedj ebbe a rejtvényfejtésbe!

– Ugyan, Trégomain úr, nem magamért teszem, higgye meg! Annyira sem érdekel engem ez a kincs, mint egy ócska szeg! A bácsikámért töröm a fejem...

– Igen, a bácsikádért, Juhel! Annyi bizonyos, hogy nehéz eset! Itt van a szemünk előtt ez az okmány... és nem tudjuk... Szóval még mindig nem vagy nyomon?

– Sajnos nem, Trégomain úr, pedig itt van a „mértani” szó a mondatban, s a feljegyzés nem ok nélkül beszél valamilyen geometriai arányról vagy viszonyról... Aztán ott van az is, hogy „elég, ha...” De mi „elég”?

– Bizony... mi „elég”? - tűnődött a folyami hajós.

– De a legjobban ez a „sark” szó izgat, képtelen vagyok megérteni, mit jelent!

– Milyen baj, fiam, hogy én egyáltalán nem konyítok az egészhez! Én csak a kormánykerék forgatásában segédkezhettem volna neked.

Két hónap telt el. Mi sem változott, sem Antifer mester lelkiállapotában, sem a probléma megfejtésében.

Egy napon, október 15-én Énogate és Juhel ebéd előtt a szobájában tartózkodott. Hűvös idő járt, a tűz kellemesen pattogott a kandallóban.

A fiatalasszony Juhel kezében felejtette a kezét, s szótlan nézte férjét. Látta, milyen nagy gond gyötri, s szerette volna elterelni figyelmét.

– Juhelem - szólt hozzá -, sokszor írtál nekem erről a szerencsétlen útról, amely olyan sok bajt hozott ránk! Állandóan újraolvastam a leveleidet, és vigyáztam rájuk, megőriztem őket...

– Csak szomorú emlékeket idéznek nekünk, kedvesem...

– Igen, de én mégis megőriztem őket. Mindig is megőrzőm őket! De a levelek nem mondhatták el mindazt, ami történt, s te sosem mesélted el az utazás részleteit. Elmesélnéd-e ma?

– Mire jó ez?

– Én örülnék neki! Úgy érzem, veled lennék a hajón... a vonaton... a karavánnal...

– Térkép kellene, galambocskám, hogy állomásról állomásra megmutassam útvonalunkat.

– Itt van a földgömb. Nem elég ez?

– Tökéletesen elég.

Énogate elhozta Juhel íróasztaláról a fémállványon nyugvó földgömböt, s odatette az asztalra, a kandalló elé.

Juhel látta, milyen örömöt okoz ezzel Énogate-nak, mellé ült, Európát felülre forgatta, és Saint Malo városára mutatott.

– Indulás! - mondta.

Lehajtott fejük összeért, és nem lepődhetünk meg rajta, hogy az utazás egyes állomásai közt elcsattant egy-két csók.

Az első ugrással Juhel Franciaországból Egyiptomba vitte: Szuezbe, Antifer mester és társai gyülekezőhelyére. Azután ujja átkelt a Vörös-tengeren, az Indiai-óceánon, és megállt a masqati imám országán.

– Tehát itt van Masqat - kérdezte Énogate -, és az első számú sziget egészen közel van hozzá?

– Igen... kissé mélyebben az öbölben!

Azután Juhel megpergette a földgömböt, Tuniszba ért, ahol csatlakoztak Zambuco bankárhoz. Átkelt az egész Földközi-tengeren, megállt Dakarnál, átvágott az Egyenlítőn, lement az afrikai partok mentén, s megállapodott a Mayumbai-öbölnél.

– Itt van a második számú sziget? - kérdezte Énogate. - Itt, drága kis feleségem.

Aztán megint fel kellett menni Afrika mentén, átsiklani Európán, megállni Edinburghben, ahol Tyrcomel tisztelendővel kerültek kapcsolatba. Aztán végül északnak tartva a két fiatal házas a Spitzbergák sivár szikláira tette ujját.

– Ez meg itt a harmadik számú sziget? - érdeklődött Énogate.

– Az, galambom, a harmadik számú szigetecske. Itt várt ránk a legkellemetlenebb csalódás valamennyi közül, amelyek ostoba kalandunkat jellemezték!

Énogate szótlanul bámult a földgömbre.

– De hát a pasátok miért éppen ezt a három szigetet választotta egymás után? - kérdezte.

– Éppen ezt nem tudjuk, és sohasem fogjuk megtudni valószínűleg!

– Sohasem?

– Pedig a három sziget között valamilyen mértani szabály által meghatározott viszonynak kell lennie, ha hihetünk az utolsó okmánynak. Meg aztán ez a „sark” szó idegesít...

És amikor így beszélt, mintha szinte a magamagának oly sokszor feltett kérdésekre válaszolna, Juhel elmerengett. E pillanatban úgy látszott, hogy értelme minden erejét összeszedve még egyszer, utoljára megkísérli megfejteni ezt a homályos fejtörőt.

Nos, miközben így tűnődött, Énogate, miután közelebb húzta a földgömböt, azzal szórakozott, hogy ujjával megint végigsiklott a Juhel által jelzett útvonalon. Mutatóujja előbb Masqaton állt meg, aztán egy görbét leírva Mayumbáig haladt, aztán ugyanezt a görbét folytatva felment a Spitzbergákig, majd ismét tovább követve a görbét, visszajött a kiindulópontig.

– Nini - mosolygott -, hiszen ez egy kör! Körben utaztatok!

– Körben?

– Körben hát, kedves... valamilyen kör kerülete mentén tettetek körutazást.

– Körutazást? - kiáltott fel Juhel.

Felállt... Néhány lépést tett a szobában, egyre ezt a szót ismételve:

– Körben! Körben!

Erre visszament az asztalhoz, fogta a földgömböt. Ő is végigsiklott ujjával a földgömbön, a megtett út görbéje mentén és felkiáltott.

Énogate ijedten bámult rá. Csak nem bolondult meg ő is, mint nagybátyja? Reszketve nézett rá, szemében könny csillogott. Végül Juhel egy második kiáltást hallatott:

– Megvan!... Megvan!

– Mi van meg?

– A négyes számú sziget!

No, most már nem kétséges, a fiatal kapitány eszét vesztette... A négyes számú sziget? De hát ez nem lehet!

– Trégomain úr... Trégomain úr! - kiáltotta Juhel, s az ablakot kinyitva szólítgatta szomszédját.

Aztán visszament a földgömbhöz, megint tanakodott felette. Azt hinné az ember, a keménypapírból készült golyóbissal társalog...

Egy perccel később a folyami hajós már ott volt a szobában, és a fiatal kapitány odakiáltotta neki:

– Megvan!

– Micsoda van meg, fiam?

– Megvan a három sziget közötti geometriai összefüggés és tudom, hol kell lennie a négyes számú szigetnek!

– Teremtő Isten, lehetséges ez? - kiáltott fel Gildas Trégomain.

És Juhel izgalmát látva, ő is arra gondolt, mint Énogate, hogy talán a fiatal kapitány is meghibbant.

– Nem - nyugtatta meg Juhel, mert rájött, mire gondol -, nem, nem vagyok bolond! Ide figyeljen...

– Figyelek!

– A három sziget ugyanazon a körön fekszik. Nos hát, tegyük fel, hogy mind a három ugyanabban a síkban van, kössük össze őket kettesével egy egyenessel - „elég ha”... egyenest húzunk közöttük, mondja az okmány -, aztán meg függőleges vonalat húzunk mindkét egyenesre... a két függőleges vonal a kör közepén metszi egymást, s ebben a középpontban, vagyis ezen a „sarkon”, minthogy gömbszeletről van szó, kell feküdnie a négyes számú szigetnek!

Amint látható, nagyon egyszerű mértani feladvány, amelyet a szeszélyes Kamülk pasa, Zo kapitánnyal egyetértésben, mintegy a gyakorlatban akart illusztrálni... És Juhelnek csak azért nem jutott eszébe ez a megoldás, mert nem jött rá, hogy a három sziget ugyanannak a körnek három különböző pontján feküdt.

Most Énogate aranyos kis ujjacskája írta le ezt a kört, ezt a háromszor is áldott vonalat - amivel a probléma megoldódott. - Lehetetlen! - csodálkozott a folyami hajós.

– Pedig ez már így van, Trégomain úr, és nézzen csak ide, meg fog maga is győződni róla!

Erre a folyami hajós elé tette a földgömböt, meghúzta a kört, amelyen a három kis sziget fekszik, ujja elsuhant ezeken a pontokon, akárha Kamülk pasa választotta volna ki őket: Masqat, a Bab-el-Mandeb szoros, az Egyenlítő. Mayumba, Zöldfoki-szigetek, Ráktérítő, a grönlandi Farvel-fok, a Spitzbergák délkeleti szigete, Kara-tenger, Tobolszk Szibériában, Herat Perzsiában. Tehát, ha Juhelnek igaza van, a negyedik szigetnek a kör középpontjában kell lennie, mert ami áll a síkon rajzolt körre, áll arra a gömbszeletre is, melynek pólusa egyúttal a középpontja.

Gildas Trégomain alig hitt a szemének. A fiatal kapitány le s fel járt, alig bírt magával, csókolgatta a földgömböt, de Énogate két orcáját is, amely bizony frissebb, mint a bemázolt keménypapír, s egyre ismételte:

– Ő találta meg, Trégomain úr... nélküle sohasem gondoltam volna erre!

És míg így örvendezett, Gildas Trégomaint is elfogta egyfajta delírium jubilans.¹ Szétvetette lábát, hintáztatta törzsét, két karja egy kétszáz kilós tündérlány kecsességével fonódott körbe, jobbról-balra himbálódzott, jobban, mint bármikor a Rance folyón úszó Aranyos Amálián vagy az elefánttal megrakott *Portalegré*n, s rettentő hangon rágyújtott Pierre-Servan-Malo nótájára:

*Megvan a
hosszom,
hosszhoz a
ságom!
Meg a hossz! Meg a ság!
Megvan a hosszúság!*

De egyszer minden megnyugszik a földön.

– Szólni kell a bácsikámnak! - javasolta Énogate.

– Szólni? - tűnődött Gildas Trégomain, kissé meglepetten a javaslattól. - Okos dolog szólni neki?

– Ezt bizony meg kell gondolnunk előbb - okoskodott Juhel is.

Odahívták Nanont. Néhány szóval tájékoztatták az öreg breton nőt, és amikor Juhel megkérdezte tőle, mit kellene tenni testvérét illetően, így válaszolt:

– Semmit sem szabad titkolnunk előtte.

– De ha ismét csalódásban lesz része - jegyezte meg Énogate -, szegény bácsikánk el bírná viselni?

– Csalódásban? - kiáltott fel a folyami hajós. - Nem, ezúttal nem!

– Az utolsó okmányon az áll, hogy igenis, a kincset a négyes számú szigeten temették el, és most én is állítom, hogy a sziget annak a körnek a közepén fekszik, amelyet utunkkal leírtunk!

– Megyek testvéremért! - döntött Nanon.

A következő pillanatban Antifer mester már meg is érkezett Juhelék szobájába. Most olyan volt, mint mindig, riadt szem, komor arc, gondterhes homlok.

– No, mi van?

És ezt is azon a baljós hangon kérdezte, mely mögött örökös haragja lappangott.

Juhel közölte, mi történt, hogyan fedezték fel az imént a három kis sziget közötti mértani összefüggést, s miért kell a négyes számú szigetecskének ennek a körnek a középpontjában lennie.

Valamennyiüket végtelenül meglepte, hogy Antifer mestert nem fogta el szokásos idegessége. Még a szeme sem rebbent. Mintha várta volna ezt a közlést, amelynek előbb vagy utóbb meg kellett történnie, s ő a legtermészetesebbnek találta.

– Hol van ez a középpont, Juhel? - mindössze erre a kérdésre szorítkozott.

Igaz is, nagyon érdekes kérdés volt ez!

Juhel az asztal közepére tette a földgömböt. Fogott egy hajlékony vonalzót és egy kihúzótollat, s mintha valamilyen sík felületen dolgozna, egyenest rajzolt Masqattól Mayumbáig, aztán egy másik egyenessel Mayumbát a Spitzbergákkal kötötte össze. A két egyenes közepére egy-egy függőlegest húzott, amelyek pontosan a kör közepén metszették egymást.

A metszőpont a Földközi-tengerre, Szicília és a Bône-fok közé, Pantelleria sziget közelébe esett.

– Itt... bácsikám... itt! - mondta Juhel.

És miután gondosan megállapította a hely szélességi és hosszúsági fokát, határozott hangon szólt:

– Az északi szélesség 37° 26’-e és a keleti hosszúság 10° 33’-e.

– De hát van ott sziget? - érdeklődött Gildas Trégomain.

– Kell lennie - felelte Juhel.

– Meghiszem azt, hogy van, folyami hajós - kiáltotta Antifer mester -, meghiszem azt! Ah! Ezer, millió, milliárd, billió ördög! Még csak ez hiányzott!

És ez után a kitörés után, amely olyan rettentően elemi erejű volt, hogy az ablak is beleremegett, elhagyta Énogate szobáját, bezárkózott a sajátjába, s egész nap ki sem tette onnan a lábát.