Tyrcomel tisztelendő háza a canongate-i negyedben volt, az óváros leghíresebb utcájában, abban a városrészben, amelyet régi pergamenek „Öreg Füstös”-nek neveznek. Háza a John Knoxé mellett állt, akinek ablaka oly sokszor nyílt ki a XVII. század közepe táján, hogy a híres skót reformátor beszédet mondjon a tömegnek. Ez a közös vonás, illetve ez a szomszédság csak tetszhetett Tyrcomel tiszteletesnek. Ő is reformokat akart a tömegre kényszeríteni. Igaz, ő nem a magas ablakból szónokolt, éspedig okkal.

Az ő ablaka ugyanis nem az utcára nyílt. Hátul a régi, északi vízmosásra nézett, ahol ma vasúti vágányok vannak, és amelyet közkertté alakítottak át. Amíg az egyik oldalon az ablak a harmadik emeleten volt, a szakadék oldalán már nem ez volt a helyzet. A talajszint különbsége a nyolcadik emeletre tette, és ilyen magasságból hogyan is hallathatta volna szavát?

Bizony, szomorú és kényelmetlen ház volt ez, a „close”-nak nevezett szutykos és egészségtelen sikátorok között. Többségükben ilyenek a házak - a nagymúltú Canongate szomszédságában, amelyet története során többek között hollyroodi várnak meg edinburghi várnak is neveztek, s amely Skócia ama négy erődítményének egyike, amelyeknek fenntartóit az Egyesült Királyság arra kötelezi, hogy állandó védelmi készültségben legyenek.

Ez előtt a mondott kapu előtt állt meg másnap, azaz június 26-án Antifer mester és Zambuco bankár, Juhel kíséretében, amidőn nyolcat ütött a szomszéd templom tornyában az óra. Ben Omárt fel sem kérték, hogy tartson velük, jelenléte felesleges volt ennél az első megbeszélésnél. Következésképp, legnagyobb bosszúságára, Szauk sem mehetett el velük. Ha tehát a clergyman kiszolgáltatná a szélességi adatot, nem lesz ott, hogy megtudja - vagyis nem tudná megelőzni a malóit a harmadik sziget felkutatásában.

Ami a folyami hajóst illeti, ő otthon maradt a Gibb’s Royal Hotelben, és a többiekre várva azzal szórakozott, hogy a Prince’s Street csodáit meg a Walter Scott-emlékmű nagyképű előkelőségét bámulta. Ami viszont Juhelt illeti, ő kénytelen volt bácsikáját követni, legalábbis mint tolmács. Különben elképzelhetjük, mennyire türelmetlen volt, hogy megtudja, hol lehet a harmadik sziget, és hogy vajon a szeszélyes Kamülk pasa nem küldi-e el őket az Újvilág tengereire.

Itt meg kell jegyeznünk, hogy a távol tartott Szauk irtózatos dühbe gurult, s mint általában, haragját Ben Omáron töltötte ki. Milyen szörnyű szavakat, milyen rettentő fenyegetéseket kellett hallgatnia a szerencsétlen közjegyzőnek a társörökösök távozása után!

– Igen, ez a te hibád - kiabált Szauk a szoba bútorait rugdosva -, és kedvem volna, hogy jól elnáspángoljalak érte!

– Kegyelmes uram, én megtettem minden tőlem telhetőt...

– Nem tettél meg! Erőnek erejével el kellett volna menned ezzel az átokverte tengerésszel, ki kellett volna jelentened, hogy jelenléted szükséges, kötelező, és legalább ott lettél volna, megtudtad volna, és így én is megtudtam volna, hogy mi van az új szigettel... és talán előbb odaérhettem volna, mint a többiek! Hogy Mohamed pukkasszon meg! Először Masqatban, másodszor Mayumbában ment füstbe a tervem, és ha meggondolom, hogy most harmadszor is! Azért, mert te itt rostokolsz a patádon, mint egy kitömött, vén íbiszmadár...

– De kérem, kegyelmes uram...

– Esküszöm neked, hogy ha kudarcot vallok, minden bosszúmat rajtad töltöm ki!

Így folytatódott a jelenet, s olyan hevessé vált, hogy még a folyami hajós is meghallotta a kiabálást. Oda is ment a szoba ajtajához, s csak az volt Szauk szerencséje, hogy haragját egyiptomi nyelven fejezte ki. Ha franciául szidja Ben Omárt, Gildas Trégomain rájön gyalázatos terveire, megtudja, kicsoda rejtőzik a Nazim álnév alatt, és alaposan elintézi a dolgát.

Mindazonáltal, ha ezt nem is tudta meg, mégis nagyon meghökkentette az a hév, amellyel az irodavezető Ben Omárt szidta, és ez nagyon is indokolta a fiatal kapitány gyanakvását.

Antifer mester, Zambuco és Juhel, miután belépett a clergyman kapuján, a falon függő zsíros zsinórba kapaszkodva megindult felfelé a lépcsőn. A folyami hajós, noha potroha egy részét odahagyta, sohasem tudott volna felkapaszkodni ezen a szűk és homályos csigalépcsőn.

A látogatók felértek a harmadik emeleti fordulóra, ez volt ezen az oldalon a ház utolsó emelete. A folyosó végén egy kis csúcsíves ajtómélyedés látszott, rajta ez a név: Tyrcomel tiszteletes.

Antifer mester fellélegzett, majd kopogott.

Nem válaszoltak azonnal. Csak talán nem ment el hazulról a pap? De milyen címen merészelte volna ezt tenni, kérem szépen? Hiszen milliókat hoznak neki házhoz!

Még egy második, most már erősebb kopogás.

Ezúttal halk neszezés hallatszik belülről, s ha az ajtó nem is nyílt ki, kis kémlelőnyílás pattant fel a Tyrcomel tiszteletes neve felett.

A nyílásban megjelent egy fej - a clergyman feje, könnyen fel lehetett ismerni a kürtőkalap alatt.

– Mi járatban vannak? - kérdezte Tyrcomel, s hangjáról nagyon is érezhető volt, hogy nem szerette a zaklatást.

– Szeretnénk néhány percig beszélni önnel - felelte angolul Juhel.

– Milyen ügyben?

– Nagyon fontos ügyben.

– Nem érdekelnek az ügyek, akár fontosak, akár nem.

– Az áldóját! Kinyitja végre az ajtót ez a tiszteletes?! - kiáltott Antifer mester, felbőszülve a sok cifrázástól.

De a clergyman azon nyomban Antifer nyelvén felelt, méghozzá olyan tökéletes kiejtéssel, mintha anyanyelve volna:

– Önök franciák?

– Azok vagyunk - felelte Juhel.

És azt hívén, hogy ezzel könnyebb lesz bejutniuk hozzá, megtoldotta:

– Franciák, akik tegnap meghallgatták szentbeszédét a Tron Churchben...

– És akiket megtérítettek tanaim? - kapott a szón kíváncsian a clergyman.

– Meglehet, tiszteletes uram.

„Inkább mi térítjük meg őkelmét! - dörmögte magában Antifer mester. - De ha ránk akarja hagyni a részét...”

Az ajtó feltárult, s az állítólagos megtértek ott voltak Tyrcomel tiszteletes társaságában.

A lakás egyetlen, az északi vízmosásra nyíló ablaktól megvilágított szobából állott. Az egyik zugolyban vaságy, szalmazsákkal és pokróccal, a másikban asztal, néhány mosdóalkalmatossággal. Ülésre egy magas zsámoly szolgált. Bútorul pedig egy zárt szekrény, ahová minden bizonnyal a ruhát csukták. Egy polcon több könyv, köztük a hagyományos biblia, a sarkainál kopott kötésben, továbbá különféle papírok, tollak, tintatartók. Függöny sehol. Csupasz, meszelt falak. Az éjjeliszekrényen csúsztatós lámpa, nagyon alacsony ernyővel. Egyszerre volt ez háló- és dolgozószoba, s csak a legkevesebb berendezés volt benne. A clergyman a városban, egy szomszédos vendéglőben étkezett, s bizonyos lehet benne a nyájas olvasó, hogy ez nem valamilyen divatos kocsma volt.

Tyrcomel tisztelendő tetőtől talpig feketébe volt öltözve, hosszú papi kabátja szorosan testéhez simult, és kilátszott belőle fehér gallérjának a széle. Amikor beléptek az idegenek, levette kalapját, és azért nem kínálta őket hellyel, mert csak egy zsámolya volt.

Igazán, ha valakinek jól jönnének a milliók, hát nem ennek a cellában lakó remetének, akinél még harminc shillinget sem lehetne összegereblyézni?

Antifer mester és Zambuco bankár egymásra nézett. Hogyan nyissanak tüzet? Minthogy társörökösük beszélt franciául, Juhel közbelépésére nem volt szükségük, ő most már csak egyszerű néző lehet. Különben Juhelnek jobban tetszett ez a szerep, s nem minden kíváncsiság nélkül tekintett az összecsapás elé. Ki lesz a győztes? Nem nagyon mert volna Antifer nagybácsijára fogadni.

Az elején ez nagyobb zavarban volt, mint várni lehetett. A clergyman hajthatatlanságának, a világ javairól vallott nézeteinek ismeretében helyesnek tartotta ügyesen intézni a dolgot, bizonyos kímélettel indítani meg a támadást, kipuhatolni a terepet, s szép lassan rábírni a tisztelendőt, hogy adja át a birtokában levő Kamülk pasa-féle levelet, amely minden bizonnyal az új, és reméljük, utolsó szélességi fok adatait tartalmazza.

Így vélekedett Zambuco is, aki váltig intette jövendő sógorát: legyen óvatos. De vajon a heves malói tudja-e türtőztetni magát, s tekintettel elmeállapotára, nem gurul-e dühbe a legcsekélyebb ellenállásra, és nem tör-e össze mindent?

Mindenesetre nem ő szólalt meg először. Miközben a három látogató a szoba mélyén állt. Tyrcomel tisztelendő elébük lépett, mintha szónokolni kívánna. Meg volt győződve róla, hogy ezek az emberek önként keresték fel, hogy behódoljanak tanainak, s így csak arra gondolt, hogy újfent ékesszólóan kifejtse előttük elveit.

– Testvéreim - mondotta, s kitörő hálával kulcsolta össze kezét -, köszönetet mondok a Teremtőnek, hogy ilyen meggyőző erővel ruházott fel, amely lehetővé tette, hogy lelketekbe véssem a vagyon megvetését és a földi javaktól való függetlenséget...

Képzeljük, milyen képet vágott a két örökös erre a szónoki bevezetésre!

– Testvéreim - szónokolt tovább a clergyman -, ha elpusztítjátok a birtokotokban levő kincset...

– Még nincs is a birtokunkban - szaladt ki majdnem Juhel bácsikájának a száján.

– ...bámulatos példát mutattok, s ezt követni fogják mindazok, akiknek lelke fölébe tud kerekedni az élet anyagiasságainak...

Antifer mester hirtelen állkapocsrántással az egyik orcájából a másikba görgette a kavicsot, miközben Zambuco bankár odasúgta neki:

– Hát nem mondjátok meg ennek a szócséplőnek, mi járatban vagyunk?

A malói igent intett, s maga is így dörmögött:

– Az egyszer biztos, hogy nem hagyom, hogy ez az unalmas fickó újrakezdje a tegnapi szentbeszédét!

Ekkor Tyrcomel tisztelendő széttárta karját, mintha a bűnbánatos bűnösöket akarná magához ölelni, és kenetes hangon kezdte: - Hadd hallom a nevüket, hogy...

– A nevünket, Tyrcomel úr? - szólt közbe Antifer mester. - Íme, nevünk és foglalkozásunk: én Pierre-Servan-Malo Antifer mester, nyugalmazott rövidjáratú kapitány vagyok; Juhel Antifer, az unokaöcsém, hosszújáratú kapitány; Zambuco úr, tuniszi bankár...

A pap az asztalhoz ment, hogy felírja a neveket, és így szólt: - És bizonyára elhozták nekem veszendő vagyonukat, amelyről lemondanak... talán milliókat...

– Csakugyan, Tyrcomel úr, milliókról van szó, és ha ön megkapja a maga részét, ha akarja, megsemmisítheti... Ám ami minket illet, ez már más...

No, ugye! Antifer mester elügyetlenkedi az egészet! Juhel és Zambuco azonnal megértette, mert látta, hogy megváltozik a clergyman arca. Homloka ráncos lett, szemét félrefordította, szélesre tárt karját mellére zárta, miképp a páncélszekrény ajtaja zárul be.

– Tehát miről van szó, uraim? - kérdezte, és egy lépést hátrált.

– Hogy miről van szó? - felelte Antifer mester. - No, Juhel, add elő neki a dolgot, mert én nem tudom kellőképp mérsékelni szavaimat!

És Juhel vonakodás nélkül „előadta a dolgot”. Elmesélt mindent, amit Kamülk pasáról tudtak, a dédnagybátyja szolgálatait, a Zambuco bankár iránti lekötelezettségét, Ben Omár alexandriai közjegyzőnek, a végrendelet végrehajtójának Saint Malóban tett látogatását, az Ománi-öbölbe tett utazást, ahol az első számú kis sziget fekszik, amelyet a mayumbai utazás követett, ahol a második számú kis sziget van, a második feljegyzés felfedezését, amely a két társörököst egy harmadik örököshöz utasította, aki nem más, mint Tyrcomel tiszteletes uraság Edinburghben stb.

A clergyman dermedten hallgatta Juhel szavait, szeme sem rebbent, egyetlen izma sem rándult. Még egy márvány- vagy bronzszobor se lehet merevebb. A végén a fiatal kapitány azzal fejezte be elbeszélését, hogy megkérdezte Tyrcomel tiszteletestől: volt-e valamilyen kapcsolatban Kamülk pasával?

– Nem - felelte emez.

– És édesapja?

– Talán.

– „Talán” - ez nem felelet - jegyezte meg Juhel, bácsikáját csillapítva, ki úgy mocorgott, mintha tarantellapók csípte volna meg.

– Szerintem ez az egyetlen lehetséges felelet - vágott vissza szárazon a clergyman.

– Ne hagyja annyiban... ne hagyja annyiban... - buzdította Juhelt a bankár.

– Megteszem, amit tehetek, Zambuco úr - válaszolt Juhel. És ismét a tiszteletes felé fordult, akinek magatartása elárulta, hogy a leghatározottabb tartózkodással nézi az ügyet:

– Megengedi, hogy egy kérdést... egyetlenegy kérdést feltegyek? - kérdezte.

– Igen... de ön meg engedje meg azt, hogy esetleg ne válaszoljak.

– Van-e tudomása róla, hogy édesapja járt valaha Egyiptomban?

– Nem járt.

– És ha Egyiptomban nem, legalább Szíriában vagy pontosabban Aleppóban?

Ne feledjük el, hogy Kamülk pasa néhány évig ebben a városban tartózkodott, mielőtt visszatért Kairóba.

Pillanatnyi habozás után Tyrcomel tisztelendő beismerte, hogy apja élt Aleppóban, ahol kapcsolatban állt Kamülk pasával. Tehát semmi kétség: ez a kapcsolat olyan természetű, hogy éppúgy lekötelezte Kamülk pasát Tyrcomel iránt, mint a bankár és Thomas Antifer iránt.

– Hadd kérdezzem meg most - folytatta Juhel -, hogy édesapja kapott-e levelet Kamülk pasától.

– Igen.

– És a levélben a kincses sziget fekvéséről van szó?

– Igen.

– És a levélben, nemde, benne van a sziget szélességi adata?

– Igen.

– És az is, hogy egy bizonyos Antifer és egy bizonyos Zambuco meglátogatja evégett?

– Igen.

A pap „igen”-jei egyre erősebb kalapácsütésként hangzottak.

– Nos hát akkor - folytatta Juhel - Antifer mester és Zambuco bankár most itt van önnél, és ha ön közli velük a pasa levelének tartalmát, nem marad más hátra, miután tudomást vettek róla, mint hogy útra keljenek a végrendelkező szándékai értelmében, amely végrendelkezőnek ön és ők az örökösei.

Miközben Juhel így beszélt, Antifer mester hallatlan erőfeszítést tett, hogy mozdulatlan maradjon, s amikor a vér a fejébe szállt, egészen vörös lett, amikor meg a szívébe zúdult, egészen elsápadt.

A clergyman kissé megváratta látogatóit a válasszal, majd összeszorított ajakkal mondta:

– És ha eljutnak a kincset rejtő helyre, mit szándékoznak tenni?

– Kiássuk, az istenit! - kiáltotta Antifer mester.

– És ha kiásták?

– Elosztjuk hármónk közt!

– És mire használják a maguk részét?

– Amire jólesik, tiszteletes úr!

Ez megint sajnálatos kifakadása volt a malóinak, mert ismét felültette a papot vesszőparipájára.

– Hát így vagyunk, uraim! - felelte villámló szemmel. - Ösztöneik, mohóságuk, szenvedélyük kielégítésére akarják felhasználni ezt a vagyont, vagyis hozzá kívánnak járulni a világ igazságtalanságainak növeléséhez!...

– Már megbocsásson - vetette közbe Zambuco.

– Nem bocsátom meg, és felszólítom önöket, feleljenek erre a kérdésre: ha ráteszik a kezüket a kincsre, megígérik-e, hogy elpusztítják?

– Mindenki azt teszi a hagyatékával, amit jónak lát - vágott vissza a bankár kitérőleg.

Erre kitört Pierre-Servan-Malo.

– Egyáltalán nem erről van szó! - kiáltotta. - Kételkedik, tiszteletes úr, a kincs értékében?

– Nem érdekel!

– Százmillió frankot ér... százmilliót... aminek egyharmada, vagyis harminchárom millió önt illeti!

A pap csak vállat vont.

– Tudja-e, tiszteletes úr - folytatta Antifer mester -, hogy nem tagadhatja meg a végrendelkező akaratának teljesítését, és eleget kell tennie közlési kötelezettségének?

– Ne mondja!

– Tudja-e, hogy százmilliót éppúgy nem szabad gyümölcsözetlenül hagyni, mint ahogyan nincs joga ellopni?

– Én más véleményen vagyok.

– Tudja-e, hogy ha kitart elutasító magatartása mellett - üvöltötte Antifer mester, akinek a dühe a tetőfokára hágott -, nem habozunk ön ellen pert indítani s feljelenteni, mint hűtlen örököst, mint gonosztevőt...

– Gonosztevőt!? - ismételte a pap, de nem zökkent ki hideg haragjából. - Uraim, az önök vakmerőségénél csak ostobaságuk nagyobb! Azt hiszik: belemegyek, hogy százmilliót szórjak szét a földön, lehetővé tegyem a halandóknak, hogy még százmillióért vegyenek maguknak bűnöket, hogy meghazudtolom minden tanításomat, s felbátorítom a puritán és hajthatatlan skót szabad egyház híveit, hogy arcomba vágják ezt a százmilliót?

Mi tagadás, nagyszerűen viselkedett Tyrcomel tiszteletes; pompás volt ez az ékesszóló kifakadása! Juhel nem tudta elfojtani bámulatát ez iránt a hóbortos alak iránt, miközben megdühödt nagybátyja már-már rávetette magát.

– Igen vagy nem - kiáltotta, s ökölbe szorított kézzel támadt rá -, igen vagy nem, átadja nekünk a pasa levelét?

– Nem.

Antifer mester tajtékzott.

– Nem? - ismételte.

– Nem.

– Ah, te rongyos. Majd én elveszem tőled azt a levelet!

Juhelnek kellett közbelépnie, hogy nagybátyja tettlegességre ne vetemedjék. De emez hevesen ellökte magától. Meg akarta fojtani a papot, aki most is olyan elszánt és szenvtelen maradt. Át akarta kutatni a szobát, a szekrényt, a papírokat, és a házkutatás nem is tartott volna soká. De Tyrcomel tiszteletes ezzel az egyszerű és ellentmondást nem tűrő válasszal szerelte le:

– Felesleges a levelet keresni...

– Éspedig miért? - kérdezte Zambuco bankár.

– Mert már nincs nálam.

– Hát mit csinált vele?

– Elégettem.

– Tűzbe... tűzbe dobta! - bömbölte Antifer mester. - A nyomorult! A százmilliós titkot tartalmazó levelet... a titkot, amit most már nem tudunk meg soha!

És bizony ez volt a színtiszta igazság. Bizonyára azért, hogy valaha kísértésbe ne essék, hogy felhasználja - megtagadná valamennyi társadalmi elvét, ha felhasználná -, Tyrcomel tiszteletes már több éve elégette ezt a levelet.

– Most pedig távozzanak! - szólt látogatóihoz, ajtót mutatva.

Antifer mestert letaglózta a csapás. Megsemmisült az okmány... soha többé nem tudják meg a sziget fekvését... Zambuco bankár sem érezte jobban magát, s úgy sírt, mint a gyermek, akitől épp most vették el a játékát.

Juhelnek kellett a két társörököst kitaszítania, előbb a lépcsőházba, majd az utcára, s mindhárman megindultak a *Gibb’s Royal Hotel*be.

Távozásuk után Tyrcomel tisztelendő égnek emelte karját, s hálát adott a gondviselésnek, hogy őt választotta ki annak a bűnlavinának a megállítására, melyet ez a százmillió zúdított volna a földre!