Gildas Trégomain sohasem képzelte, hogy egyszer eljön a nap, amikor Juhellel Dakar, a régi gór köztársaság fővárosának rakpartjain sétál. S mégis, ezen a napon éppen ezt cselekedte, mikor meglátogatta a kettős gránitmólóval védett kikötőt, miközben Antifer mester és Zambuco bankár, akik éppen olyan elválaszthatatlanok lettek, mint Ben Omár, és Szauk, a francia tengerészeti ügynökség felé igyekezett.

A város megtekintésére egy nap bőven elegendő. Semmi különösebb érdekesség nincs itt - egy elég szép park, egy fellegvár, ahol a helyőrséget szállásolták el, egy bizonyos Bel-Air nevű földnyelv, itt van a hatósági sárgalázkórház. Ha utasainknak több napig kellene itt tartózkodniuk ebben a körzetben, amelynek Gorea a székhelye, és ahol Dakar a legfontosabb város, ez az idő végtelennek tetszene nekik.

De hát bele kell törődni a helyzetbe, nem igaz? - ezt ismételgette Gildas Trégomain és Juhel. Addig is, amíg továbbindulnak, a rakpartokon ődöngtek, bejárták a város napsütötte utcáit, amelyek tisztántartásáról büntetőszázadban szolgáló katonák őrizetére bízott rabok gondoskodtak.

Igazság szerint az érdekelte őket a legjobban, hogy mi van a hajókkal, amelyek Franciaország kiszakadt testrészeiként járták a tengereket Bordeaux-tól Rio de Janeiróig, az 1862-ben még Császári Tengerhajózási Társaságnak nevezett társulat óceánjáróival. Dakar akkor még nem volt az a fontos kikötő, amely azóta lett, noha a szenegáli kereskedelem már ekkor huszonötmillió frankra rúgott, s ebből húszmillió az anyaországi forgalomra esett. A városnak azonban még csak kilencezer lakosa volt, ez a szám azután növekedni kezdett, amikor hozzáfogtak a kikötői berendezések javítási munkálataihoz.

Így például, ha a folyami hajós eleddig nem ismerte a mambara négereket, most mi sem lesz könnyebb neki, mint megismerni őket, mert ezek a bennszülöttek csak úgy nyüzsögtek Dakar utcáin. Hála száraz és szívós vérmérsékletüknek, vastag koponyájuknak, göndör hajzatuknak, büntetlenül el tudják viselni a szenegáli izzó napot. Ami viszont Gildas Trégomaint illeti, ő bizony kénytelen volt a fejére teríteni kockás keszkenőjét, amely többé-kevésbé szerencsés napernyőként szolgált neki.

– Jóságos isten, milyen meleg van! - nyögte. - Igazán nem arra születtem, hogy a trópusokon éljek.

– Ez még semmi, Trégomain úr - felelte Juhel -, ha majd a Guineai-öböl mélyén leszünk, néhány fokkal az Egyenlítő alatt!

– Akkor bizonyára elolvadok - sóhajtotta a folyami hajós. - S csak a csontom meg e bőröm viszem haza. - Különben - tette hozzá nyájas mosolyával, miközben spanyol hűtőkorsóként gyöngyöző ábrázatát törölgette - kevesebbet nem is igen tudnék hazavinni, nem igaz?

– Ej, máris lefogyott, Trégomain úr - jegyezte meg a fiatal kapitány.

– Úgy találod? Bah! Még van jócskán lefogynivalóm, mielőtt csontvázzá aszalódnék! Szerintem jobb, ha az ember sovány, amikor olyan helyekre kalandozik, ahol a népek emberhússal élnek. Vannak emberevők Guinea környékén?

– Már alig... remélem legalábbis - felelte Juhel.

– Nos, fiam, vigyázzunk, nehogy pocakunkkal kísértésbe ejtsük a bennszülötteket! És ki tudja, talán a második számú sziget után még egy harmadik számú szigetecskét is fel kell keresnünk ezen a földön, ahol egymást falják fel az emberek...

– Mint Ausztráliában vagy a Csendes-óceán szigetein, Trégomain úr.

– Igen! Ott még emberevők laknak!

De nem lehetett beletörődni, hogy Antifer mester idáig fog menni konokságában, hogy a kincskereső őrület ilyen messzi vidékre fogja hajtani. Unokaöccse és barátja semmiképpen sem fogja követni, sőt megakadályozza, hogy ilyen vállalkozásba kezdjen, még azon az áron is, ha elmegyógyintézetbe kell záratniuk.

Amikor Gildas Trégomain és Juhel visszatért a szállodába, ott találta Antifer mestert meg a bankárt.

A francia megbízott a lehető legkedvesebben fogadta honfitársát. De amikor ez megkérdezte, hogy van-e Dakarban hajó, amely valamilyen loangói kikötőbe indul, nagyon elkeserítő választ kapott tőle. Ezen a vonalon nagyon rendszertelenül járnak a hajók, a legjobb esetben is csak havonta egyszer érintik Dakart. Van ugyan egy hetenkénti járat Sierra Leonéből Grand-Bassamba, de innen még messze van Loango. És az első hajó csak egy hét múlva érkezik Dakarba. Milyen balszerencse! Egy hetet kell tölteniük ebben a városkában dühös türelmetlenségben, mintegy „zablájukat rágva” - ahogyan mondani szokás. És nagyon jó acélból kell lennie ennek a zablának, ha ellen akar állni Pierre-Servan-Malo fogának, amely most már naponta egy egész kavicsot zúzott össze. Igaz, kavicsban igazán nincsen hiány az afrikai partokon, és Antifer mesternek módjában áll állandóan megújítani kőkészletét.

Az igazság kötelez bennünket, hogy megmondjuk: egy hét Dakarban hosszú, nagyon hosszú idő. A kikötői séták, a várostól keletre fekvő holtágig terjedő kirándulások nem nyújtanak egy napnál több szórakozást a turistának. Éppen ezért jó; ha felvértezik magukat türelemmel, amelyet csak a bölcs beletörődés adhat. Ámde Gildas Trégomain kivételével, aki ebből a szempontból nagyon szerencsés volt, az ingerlékeny malói és az általa idehurcolt személyek egyike sem volt se türelmes, se bölcs. S miközben áldották Kamülk pasát, hogy örökösének tette meg őket, átkozták azért, amiért bolond szeszélye ilyen messze temette el a kincset. Már az Ománi-öbölig is túlságosan nagy volt a távolság, s most még le kell menniük egészen a Guineai-öbölig! Ugyan miért nem szemelt ki az egyiptomi valamilyen rendes kis eldugott szigetet valahol az európai tengereken? Hát nincs elég belőlük a Földközi-tengeren, a Balti-tengeren, a Fekete-tengeren, az Északi-tengeren, az Atlanti-óceán partjai mentén? Nem beszélve arról, hogy ezeket a szigeteket felszerelésük igen alkalmassá teszi a páncélszekrény szerepére. A pasa óvatossága igazán túlzott volt! De hát a történteken már úgysem lehet változtatni, hacsak abba nem hagyják a játszmát... Abbahagyni? Szép kis fogadtatásban részesült volna az, aki ezt javasolja Antifer mesternek, Zambuco bankárnak vagy akár csak a közjegyzőnek, akit Szauk erős marka tartott pórázon!

Mellesleg a társasági kötelék, amely egymáshoz fűzte ezeket a különböző személyeket, szemmel láthatóan lazult. Három jól elkülönült csoportot alkottak: az Antifer-Zambuco, az Omár-Szauk és a Juhel-Trégomain csoportot. Elkülönülten éltek, csak az étkezéseknél találkoztak, séta közben elkerülték egymást, és sohasem váltottak szót a nagy ügyről. Csak a maguk kettőseire szorítkoztak, s úgy látszott, hogy sosem egyesülnek hatossá - ez a szeksztett különben is csak rettentő hangzavarhoz vezetett volna.

Az első, azaz a Juhel-Trégomain csoport szokásos beszélgetéseit ismerjük; az utazás végtelen elnyúlásáról, a két jegyes közötti távolság fokozatos növekedéséről, valamint arról beszélgettek, hogy félős: a sok fáradságos keresés a végén megint valamilyen rossz tréfához vezet, de sok szó esett még bácsikájuk, illetve barátjuk lelkiállapotáról, hiszen izgatottsága nőttön nőtt, és már elméjét fenyegette. Mindez bánattal töltötte el a folyami hajós és a fiatal kapitány szívét. Beletörődtek, hogy nem ellenkeznek vele, és mindvégig kitartanak mellette.

És a második, vagyis az Antifer-Zambuco csoport? Milyen érdekes tanulmányozásra adott volna alkalmat a két jövendőbeli sógor az erkölcstan valamelyik művelőjének! Az egyik, akinek eddig egyszerű volt az ízlése, s csendes vidéki otthonában, a nyugalomba vonult tengerészek bölcs beletörődésével csendes életet élt, most teljesen az arany *sacra fames*ének¹ zsákmánya lett, s a szemét elkápráztató milliók délibábja elbódította eszét. A másik már eddig is oly gazdag volt, de nincs más gondja, mint hogy egyre növelje gazdagságát, s most mennyi fáradalomnak, sőt mennyi veszélynek teszi ki magát, hogy még növelje kincshalmazát!

– Nyolc napig kell itt rostokolnunk ebben a lyukban - ismételte Antifer mester -, s ki tudja, hogy nem fog-e késni az az átkozott hajó?

– Nem beszélve róla - kontrázott neki a bankár -, hogy sajnos, Loangóban tesz bennünket partra, s onnan még vagy ötven mérföldet kell megtennünk, hogy elérjük a Mayumbai-öblöt!

– Ugyan! Izgat is engem az a kis darabka út! - kiáltotta a bosszús malói.

– Pedig majd ugyancsak izgatni fogja - jegyezte meg a bankár.

– Jó! Majd meglátjuk később... Ördög és pokol!... Amíg a hajó nem ér be a kikötőbe, nem ereszti le a horgonyt! Érkezzünk csak meg előbb Loangóba, aztán majd elválik, mit tehetünk!

– Talán rábírhatjuk a hajóskapitányt, hogy kössön ki Mayumbában. Ez nem jelentene neki nagy kerülőt.

– Nem hiszem, hogy belemegy, ama egyszerű oknál fogva, hogy ez tilos.

– És ha megfelelő ellenszolgáltatást ajánlanánk fel azért a kitérőért? - vetette fel a bankár.

– Majd meglátjuk, Zambuco, de magát mindig az izgatja, ami engem nem nagyon izgat! A fő, hogy elérjük Loangót, onnan majd csak eljutunk valahogy Mayumbába. Ezer horgony és szigony! Lábunk is van, s ha úgy hozza magával a szükség, ha nem lehetett volna másképp elhagyni Dakart, én nem haboztam volna gyalog megindulni a part mentén...

– Gyalog?

– Gyalog hát.

Nagyon könnyen beszélt Pierre-Servan-Malo! És az ilyen utazás veszélyei, akadályai, áthidalhatatlan nehézségei? Nyolcszáz mérföld Libérián, az Elefántcsont-parton, Asantin, Dahomeyen, Grand-Bassamon keresztül! Nem, ez nem ment volna, s igazán örülnie kell, hogy hajóra szállhat, és így elkerülheti a gyalogút veszedelmeit. Aki erre az útra elkísérné, egy sem jönne élve vissza. És Talisma Zambuco kisasszony hiába várná máltai házában túlságosan is vakmerő jegyesét.

Bele kellett hát törődniük, hogy hajón teszik meg az utat, még akkor is, ha csak egy jó hét múlva érkezik meg. De milyen hosszúnak tűnnek majd nekik ezek a dakari órák!

A Szauk-Omár csoport egészen másról beszélgetett. Nem mintha Murad fia kevésbé türelmetlenül várná, hogy elérjék a szigetet, és ő rátegye kezét Kamülk pasa kincsére! Nem, az ő gondolatai akörül forogtak, hogy miképpen fogja kifosztani a maga javára a két társörököst, amitől bizony Ben Omár nagyon rettegett. Miután előbb a szolgálatába szegődött csirkefogók segítségével akarta végrehajtani a rablást Soharból Masqatba visszajövet, most majd Mayumbából Loangóba jövet kísérli meg, hasonló eszközökkel. Esélye minden bizonnyal növekedett. Könnyen lelhet a tartomány bennszülöttei, a gyarmati kereskedelmi kirendeltségek gyanús ügynökei közt olyan mindenre kapható fickókat, akik még vérüket is hajlandók ontani, s akik jó pénzért cinkosai lesznek.

És bizony a kishitű Ben Omár éppen ettől tartott, ha nem is azért, mert túl finomlelkű volt, hanem mert félt, hogy valamilyen kellemetlen ügybe keveredik. Ez nyugtalanította állandóan.

Ezért kockáztatott meg néhány bátortalan megjegyzést. Azt állította, hogy Antifer mester és társai olyan emberek, akik drágán adják életüket. Hangsúlyozta, hogy még ha jól megfizetik is a Szauk által verbuválandó fickókat, nem lehet számítani az ilyen gazemberekre, előbb-utóbb eljár a szájuk, meg hogy a merénylet híre elterjedne az országban, hogy végül az igazság mindig napfényre jön még ezeken a vad vidékeken is, amikor arról van szó, hogy Afrika legeldugottabb helyein felfedezőket mészároljanak le, s az ember sohasem lehet bizonyos benne, hogy megtartják a titkot... Látható, hogy ezt az egész érvelést nem a tett bűntett jellege szülte, hanem a félelem, hogy egyszer rájönnek - azaz az egyetlen érv, amely meghátrálásra késztethet egy olyan embert, mint Szauk.

Az igazság az, hogy ez sem hatott rá. Látott ő már különb dolgot is! És olyan tekintetet vetett a közjegyzőre, hogy az minden ízében reszketett.

– Csak egyetlen ostoba fajankót ismerek, egyetlenegyet, aki képes lenne arra, hogy engem eláruljon!

– Éspedig kit, kegyelmes uram?

– Téged, Ben Omár!

– Engem?

– Téged bizony, s vigyázz; mert tudok egy biztos módszert az emberek elhallgattatására!

A minden ízében reszkető Ben Omár lehajtotta fejét. Nagyon jól tudta, hogy egy hullával több a mayumba-loangói úton nem zavarta volna Szaukot.

A várt hajó május 12-én délelőtt kötött ki a dakari kikötőben. A Cintra nevű portugál gőzös volt, amely a trópusi Afrika fontos portugál településére, Luandába szállított utasokat és árut. Rendszeresen kikötött Loangóban, és minthogy másnap hajnalban kellett indulnia, utasaink sietve lefoglalták helyüket. A hajó kilenc-tíz mérföldes átlagsebességgel haladt, s így az út körülbelül egy hétig tart, ami alatt Ben Omárnak el kell viselnie a tengeri betegség minden szörnyűségét.

Másnap, miután néhány utas Dakarban leszállt, a Cintra szép időben elhagyta a kikötőt; a szél ugyanis a szárazföld felől fújt. Antifer mester és a bankár megkönnyebbülve hatalmasat sóhajtott, mintha tüdejük már egy hete nem működött volna. Ez volt útjuk utolsó állomása, mielőtt a második számú szigetre tennék lábukat, kezüket pedig a kincsre, melyet híven őriz nekik méhében. Minél közelebb kerültek a szigethez, annál nagyobb vonzóerővel bírt rájuk - a természettörvényeknek megfelelően ez a vonzás is a távolság négyzetével fordított arányban növekedett.

És a Cintra minden csavarfordulata csökkentette, egyre csökkentette ezt a távolságot.

Sajnos, ami Juhelt illeti, a távolság mindjobban nőtt! Egyre távolabb került Franciaországtól, Bretagne-tól, ahol Énogate egyedül kesergett. Mihelyt megérkezett Dakarba, Juhel írt neki, elutazásuk előtt megint írt, a szegény lány nemsokára megtudja, hogy mátkája még messzebb kerül tőle... És ki tudná megmondani, akár csak megközelítő pontossággal is, hogy mikor tér vissza hozzá?

Szauk először is azt igyekezett kipuhatolni, vajon a Cintra utasai között vannak-e, akik Loangóban szállnak le. Ezek a kalandorok, akik ilyen isten háta mögötti vidékeken keresnek szerencsét, sem a lelkiismereti aggályt, sem a lelkifurdalást nem ismerik. Talán akad köztük valaki, aki jól ismeri az országot, s hajlandó bűnsegédjévé lenni. E tekintetben azonban a kegyelmes úr csalódott. Így hát majd Loangóban kell zsiványokat toboroznia. Szerencsétlenségére sem ő, sem Ben Omár nem beszélték a portugál nyelvet. Ez bizony eléggé kellemetlen volt most, amikor ilyen kényes ügyek megbeszéléséről van szó, melyek megkövetelik a hű, szabatos fogalmazást. Egyébként Antifer mester, Zambuco, Gildas Trégomain és Juhel is arra kényszerültek, hogy csak egymással beszéljenek, mert a hajón senki sem tudott franciául:

Be kell ismernünk, hogy az, akinek meglepetésénél csak elégedettsége volt nagyobb, Ben Omár közjegyző volt. Persze túlzás lenne, ha azt állítanók, hogy az egész hajóút alatt semminemű rosszullétet nem érzett. Mindazonáltal megkíméltetett azoktól a kínos gyötrelmektől, amelyeket annak előtte kellett kiállnia. A hajó kitűnő feltételek mellett szelte a vizet, s az enyhe szárazföldi szellő is kedvezett neki. A Cintra a parttól két-hárommérföldnyire haladt, a tenger nyugodt volt, a nyílt óceán felől érkező nagy hullámok alig-alig hintáztatták a hajót.

Ez a helyzet még akkor sem változott, amikor a Cintra elhaladt a Guineai-öböl szélső csücskénél fekvő Pálma-fok előtt. Gyakorta megesik ugyanis, hogy a szellő követi a partok vonalát.

Ez történt most is, s az öböl éppolyan kedvezőnek bizonyult, mint az óceán. Közben a Cintra menetirányát Loangóra állították be, s utasai szem elől vesztették a szárazföld magaslatait. Nem láttak semmit az asantik földjéből, sem Dahomeyből, még a Kamerun hegynek a csúcsát sem látták, amely Felső-Guinea határán, a Fernando Pó-szigeten túl, 4070 méter magasra emelkedik.

Május 19-én délután Gildas Trégomainen meglehetős megindultság vett erőt. Juhel figyelmeztette, hogy mindjárt áthaladnak az Egyenlítőn. Végre most először - s minden bizonnyal utoljára - az Aranyos Amália volt gazdája behatolhat a déli féltekére! Milyen óriási kaland a Rance folyócska hajósának! Éppen ezért érthető, hogy nem sajnálta a Cintra matrózaitól azt a piasztert, amelyet a többi utas példájára átnyújtott nekik eme nagy esemény tiszteletére.

Másnap napkeltekor a Cintra mintegy száz mérföldnyire volt a Mayumbai-öböltől. Ha a hajóskapitány hajlandó ebbe az irányba fordulni s kikötni Loango államnak ebben a kikötőjében, mennyi fáradságtól s talán veszedelemtől is kíméli meg Antifer mestert és társait! Így nem kellett volna megtenniük a part mentén a rendkívül nehéz utat.

Éppen ezért Juhel, bácsikája unszolására, szerencsét próbált a Cintra kapitányánál e tárgyban. Ez a portugál tudott néhány angol szót, de vajon van-e tengerész, aki nem ért valamicskét a britek nyelvén? Nos, Juhel, mint tudjuk, folyékonyan beszélte ezt a nyelvet, és sokat is használta, mikor az állítólagos masqati tolmáccsal tárgyalt. Közölte hát a kapitánnyal a javaslatot, hogy kössenek ki Mayumbában. Ez a kerülő csak mintegy negyvennyolc órával hosszabbítaná meg a hajóutat. Persze, a késést szívesen megfizetik, méghozzá valamennyi felmerülő költséggel együtt, beleértve az üzemanyagot, a legénység élelmezését, a Cintra tulajdonosainak fizetendő kártérítést stb.

Megértette-e a kapitány Juhel javaslatát? Igen, minden bizonnyal meg, különösen, amikor Juhel a Guineai-öböl térképén is megmutatta, mit kíván: A tengerészek fél szóból is megértik egymást. És valóban, mi sem lenne egyszerűbb, mint kitérni kelet felé, hogy partra tegyék ezt a fél tucat utast Mayumbában, annál is inkább, mivel megfelelő összeget ajánlottak fel.

A kapitány mégis elutasította az ajánlatot. A fedélzeti szabályok rabja volt, s mivel Loangóba készült; ott is fog kikötni. Loangóból Luandába kell mennie, tehát Luandába megy, nem pedig máshová, még ha annyi aranyat kínálnak is neki, amennyit a hajója nyom. E szavakkal fejezte ki magát, ezeket Juhel nagyon jól meg is értette, és lefordította nagybátyjának.

Ez természetesen rettentő haragra lobbant, és szörnyű átkokat szórt, a kapitányra. Persze, ez mit sem használt, viszont valószínű, hogy Antifer mestert - ha Gildas Trégomain meg Juhel meg nem akadályozza - mint lázadót az út további idejére a hajófenékbe zárják.

Így történt hát, hogy harmadnap, vagyis május 21-én este a Cintra gépei leálltak a loangói partot védő hosszú homokzátony előtt, majd dereglyéje a partra szállította a nevezett utasokat. Néhány óra múlva a hajó folytatta útját Luanda, azaz a portugál gyarmat fővárosa felé.