Noha mind a folyami hajós, mind pedig Juhel nagyon is megszokta az utóbbi időben a különféle bonyodalmakat, ilyesmire egyikük sem számított. Hát szó, ami szó, jól sarokba szorították Antifer mestert, ezt a megrögzött agglegényt, s méghozzá micsoda sarokba! Ráparancsoltak, hogy nősüljön meg, máskülönben befellegzett a hatalmas hagyatéknak!

Juhel megkérte bácsikáját, mesélje el értelmesebben a dolgot. Ez el is mesélte a szitkok lövegszerűen robbanó pergőtüzében - sajnos, ezek a szitoklövegek nem találhatták el Zambucót, aki a máltai negyedben, házának fedezékében ült.

Hát el lehet-e olyat képzelni, hogy egy negyvenhat éves, megrögzött agglegény elvesz egy negyvenhét éves öreglányt, s holmi keleti kényúr, holmi Antifer pasa válik belőle?

Gildas Trégomain és Juhel módfelett meghökkent, s csak némán nézett egymásra, de minden bizonnyal mindketten egyet gondoltak.

– Lőttek a millióknak! - vélte a folyami hajós.

– Nincs többé akadálya, hogy elvegyem az én drága Énogate-om! - reménykedett Juhel.

Valóban teljesen elképzelhetetlen volt, hogy Antifer mester eleget tegyen Zambuco követelésének, és beleegyezzék, hogy a bankár sógora legyen. Ilyen szeszélynek ő se hódol be, még akár egymilliárdért sem!

Közben a malói fel és alá járt a szalonban. Majd megállt, leült, közelebb ment barátjához és unokaöccséhez, mintegy azért, hogy jobban a szemükbe nézhessen, de aztán azonnal elfordította tekintetét. Az igazat megvallva, még látni is gyötrelem volt, s ha Gildas Trégomain fejében valaha is megfordult a gondolat, hogy barátja tüstént eszét veszti, bizony most jött el ez a pillanat. Éppen ezért Juhel meg ő hallgatólagosan megegyezett, hogy nem ellenkezik vele, bármit mondjon is. Idő múltán bódult esze talán egészségesebben fogja felmérni a helyzetet.

Antifer végül is újra megszólalt, dühös kirohanásokkal tarkítva mondókáját:

– Százmilliót kell elvesztenem e miatt a konok gazember miatt! Hát nem érdemelné meg, hogy lenyakazzák? Felakasszák? Agyonlőjék? Tőrt döfjenek belé? Megmérgezzék? És ugyanakkor karóba húzzák?... Nem hajlandó átadni a szélességi kört, ha nem veszem feleségül... Nőül venni ezt a máltai majmot! Aki még egy szenegambiai gorillának se kéne! El tudtok képzelni mint Talisma kisasszony férjét?

Persze hogy nem! Barátai nem tudták elképzelni, s egy ilyen sógornő, illetve nagynéni bevezetése a tisztességes Antifer családba, egészen valószínűtlen esemény. Senki sem hinné el.

– Ide figyelj, folyami hajós!

– Figyelek, barátom.

– Van valakinek joga, hogy otthagyjon százmilliót egy lyuk mélyén, holott csak egy lépésébe kerül, hogy kivegye onnan?

– Nem készültem fel rá, hogy erre a kérdésre válaszoljak - tért ki a felelet elől a derék Trégomain.

– Úgy! Nem készültél fel? - kiáltotta Antifer mester, s kalapját a szalon egyik sarkába dobta. - Nos hát! Felkészültél rá, hogy válaszolj a következőre?

– Melyikre?

– Ha valaki megrakna egy hajót, mondjuk, egy folyami hajót... egy Aranyos Amáliát, ha akarod...

Gildas Trégomain nagyon is érezte, hogy az Aranyos Amáliára rájár a rúd.

– ...ha megrakná ezt a vén tragacsot százmillió arannyal, s ha nyilvánosan bejelentené, hogy a tenger fenekére küldi millióstul, gondolod, hogy a kormány hagyná, hogy azt tegye, amit akar? No, gyerünk, beszélj!

– Nem hiszem, barátom.

– Pedig ez a Zambuco, ez a szörnyeteg erre készül! Csak egy szavába kerül, hogy megtaláljuk az ő meg az én millióimat, s makacsul hallgat!

– Nem ismerek nála szörnyűbb gazembert! - vágott vissza Gildas Trégomain, s sikerült neki haragot színlelnie.

– No, Juhel!

– Tessék, bácsikám?

– Nem kellene feljelentenünk?

– Hát igen... ez lenne az utolsó kártyánk.

– Igen, mert a hatóság megteheti azt, amit egy magánember nem tehet... Kínvallatásnak vethetik alá, harapófogóval csipkedhetik a mellbimbóját... lassú tűzön süthetik meg a patáját... akkor aztán kénytelen lenne színt vallani!

– Nem rossz ötlet, bácsikám.

– Kitűnő, Juhel, s hogy észre térítsük ezt a szörnyű kalmárt, inkább lemondok a kincs engem illető részéről, és átadom azt a köznek...

– Ez aztán szép, nemes, nagylelkű cselekedet lenne! - kiáltott fel a folyami hajós. - Méltó egy franciához... egy malóihoz! Egy igazi Antiferhez!

Persze, amikor ezt a javaslatot tette, Juhel nagybátyja messzebb ment, mint akarta volna, mert olyan rettentő pillantást vetett Gildas Trégomainre, hogy a derék férfiú rögvest véget vetett lelkendezésének.

– Százmillió!... Százmillió! - ismételgette Antifer mester. - Megölném ezt a bajkeverő Zambucót...

– Bácsikám!

– Barátom!

És csakugyan, a malóin olyan elkeseredett izgatottság vett erőt, hogy félni lehetett: valamilyen gonosz cselekedetre vetemedik, amelyért különben nem lett volna felelős, hiszen pillanatnyi elmezavarával lehetne magyarázni.

Ám amikor Juhel és Gildas Trégomain megpróbálta lecsillapítani, durván visszalökte őket, azzal a váddal hozakodva elő, hogy az ellenséggel paktálnak, Zambucót támogatják, nem akarják segíteni, hogy eltapossa a bankárt, mint az éléskamra svábbogarát.

– Hagyjatok... hagyjatok! - kiáltott fel végül is.

És felemelte a kalapját, és kirohanva a társalgóból, becsapta maga után az ajtót.

Mindketten azt hitték: Antifer mester a bankár házába igyekszik, s elhatározták, hogy utána mennek, és megakadályozzák, hogy valamilyen jóvátehetetlen dolgot kövessen el. Szerencsére megnyugodhattak, mert látták, hogy a főlépcsőn megy fel a szobájába, s hallották, amint kétszer is magára fordítja a kulcsot.

– Ennél jobbat nem is tehetett volna! - vonta le fejcsóválva a végkövetkeztetést a folyami hajós.

– Igen... szegény bácsikám! - sóhajtotta Juhel.

Ilyen jelenet után csak nagyon gyenge étvággyal vacsorázhattak.

Az étkezés után a két barát elhagyta a szállót, hogy a Bahira-parti jó levegőt élvezze. Kimenet találkoztak Ben Omárral és Nazimmal: Helytelen lenne, ha tájékoztatnák a közjegyzőt a történtekről? Nem, semmi esetre sem. S amikor Ben Omár megtudta, hogy milyen feltételeket szabott a bankár Antifer mesternek, így kiáltott fel:

– Feleségül kell vennie Zambuco kisasszonyt! Nincs joga elutasítani... nem, nincs joga!

Így vélekedett Szauk is, aki maga sem habozott volna bármilyen házasságra lépni, ha a házasság ilyen hozománnyal jár. Gildas Trégomain és Juhel hátat fordított nekik; eltűnődve mentek tovább a Tengerész sétányon.

Az üdítő tengeri szellő és a szép este kicsalta az utcára a tuniszi lakosságot. A fiatal kapitány és a folyami hajós lassú léptekkel a városfalhoz sétált, átment a kapun, fel-alá lődörgött a tó partján, s végül leült a Wina Kávéház egyik asztalához, ahol, miközben megiszogattak egy kis üveg manubát, kényelmesen elbeszélgethettek a helyzetről. Szerintük a helyzet nagyon egyszerű: Antifer mester sohasem megy bele, hogy elfogadja Zambuco bankár feltételeit, tehát le kell mondaniuk arról, hogy megkeresik a második számú szigetet, tehát a következő óceánjáróval el kell hagyniuk Tuniszt, vagyis rövid úton hazatérhetnek - nagy-nagy megkönnyebbülésükre.

Nyilvánvaló, hogy ez volt az egyetlen lehetséges megoldás. Attól még nem lesznek szerencsétlenebbek, hogy Kamülk pasa nagy kincseszsákja nélkül térnek vissza Saint Malóba. De hát a kegyelmes úr miért is határozta el magát ennyire bonyolult sakkhúzásra!

Kilenc óra tájt Gildas Trégomain és Juhel elindult, vissza a szállodába. Mielőtt szobájukba mentek volna, egy pillanatra megálltak bácsikájuk, illetve barátjuk szobája előtt. A malói nem aludt. Még csak le sem feküdt. Nagy léptekkel járkált, elfúló hangon beszélt, s folyton ezt mondogatta:

– Milliók... milliók... milliók!

A folyami hajós kezével intett, jelezvén, hogy teljesen elment az esze. Majd mindketten jó éjt kívántak egymásnak, s, nagyon nyugtalanul váltak el.

Másnap Gildas Trégomain és Juhel már hajnalban felkelt. Avagy kötelességük nem azt parancsolta, hogy felkeressék Antifer mestert, s még egyszer utoljára megvizsgálják a helyzetet, amely Zambuco elutasító válaszával előállt, s végül is késedelem nélkül döntő elhatározásra jussanak? És ez az elhatározás lehet-e más, mint a következő: csomagolni és elhagyni Tuniszt! Nos, a fiatal kapitány értesülései szerint a hajó, mely La Goulette-ben horgonyzott, még aznap este felszedi a horgonyt, és Marseille-be indul. Mit nem adott volna Juhel, hogy bácsikája már a hajón legyen, kabinjában bezárva, vagy jó húsz mérföldre az afrikai partoktól!

A folyami hajós vele együtt ment végig a folyosón, amely Antifer mester szobájához vezetett.

Kopogtak az ajtón.

Semmi válasz.

Juhel megint kopogott, most már erősebben.

Ismét csend.

Vajon bácsikája úgy aludt, akár a tengerészek, akik még a huszonnégy fontos ágyúk dörgésére sem ébrednek fel? Vagy talán egy elkeseredett pillanatában, valamilyen lázrohamában... Csak nem?!...

Juhel egy pillanat alatt lerohant, négyesével véve a lépcsőfokokat, a portásfülkéhez, miközben a folyami hajós reszkető lábbal állt, és a korlátba kapaszkodott, hogy le ne guruljon.

– Antifer mester?

– Már kora reggel elment - felelte a portás a fiatal kapitány kérdésére.

– Nem mondta, hova megy?

– Nem mondta.

– Csak nem ment vissza ehhez a gazember Zambucóhoz? - kiáltott fel Juhel, és nagy hévvel maga után vonta Gildas Trégomaint a Tengerész térre.

– De... ha ott van... akkor hát belemegy... - dörmögte a folyami hajós, égnek emelve karját.

– Ez lehetetlen! - háborgott Juhel.

– Valóban, ez lehetetlen! El tudod képzelni, hogy visszatér Saint Malóba, az Hautes-Salles utcai házába, oldalán Talisma Zambuco kisasszonnyal, és hoz a mi kis Énogate-unknak egy máltai nagynénit?

– Egy majmot, mondta a bácsikám!

És a legnagyobb izgalomban ültek le a kávéház egyik asztala mellé, szemben a Francia Szállóval. Innen lesték, hogy mikor tér vissza Antifer mester.

Azt mondják, az éjszaka jó tanácsadó, de nem mondják, hogy a tanács is mindig jó, amit ad. Az azonban nagyon is igaz, hogy mihelyt felkelt a nap, a mi malóink ismét megindult a máltai negyed felé, s néhány perc alatt a bankár háza elé ért, mintha veszett kutyák falkája kergette volna.

Zambuco általában a nappal együtt kelt, s vele is tért nyugovóra. A bankár és a világító égitest közösen tették meg napi útjukat. Az előbbi tehát ott ült karosszékében, előtte az íróasztal, mögötte a páncélszekrény, amikor Antifer mestert bevezették hozzá.

– Jó napot - mondta, s igazított egyet pápaszemén, hogy jobban szemügyre vehesse a látogatót.

– Még mindig ragaszkodik korábbi feltételéhez? - kérdezte ez azonnal, hogy elkezdje a beszélgetést.

– Még mindig.

– Nem hajlandó átadni nekem Kamülk pasa levelét, ha nem egyezem bele a húgával való házasságba?

– Nem.

– Akkor elveszem feleségül...

– Tudtam én! Egy nő, ki ötvenmilliós hozományt hoz a házhoz! Még Rothschild fia is boldogan lett volna Talisma férje...

– Ám legyen! Én is nagyon boldog leszek! - felelte Antifer mester, s nem is próbálta titkolni fintorát.

– Jöjjön hát, sógor - kedveskedett Zambuco.

S azzal felkelt, mintha fel akart volna menni a lépcsőn a ház emeletére.

– Hát itt van ő is? - kiáltotta Antifer mester.

S olyan arcot, vágott, mint a halálraítélt, amikor felkeltik, és a porkoláb azt mondja neki: „No, gyerünk! Bátorság! Ma lesz!”

– Csillapítsa türelmetlenségét, szép szerelmes barátom! - válaszolta a bankár. - Hát elfelejtette, hogy Talisma Máltában van?

– Hát akkor hova megyünk? - kérdezte Antifer mester, s megkönnyebbülten felsóhajtott.

– Táviratozni.

– Hogy értesítsük?

– Igen, és hogy idehívjuk.

– Értesítse, ha kedve tartja, Zambuco úr, de figyelmeztetem, nem szándékozom megvárni az izémet... mátkámat itt Tuniszban.

– És miért nem?

– Mert se magának, se nekem nincs veszteni való időnk! Vagy talán nem az a legsürgősebb, hogy azonnal felkeressük a kis szigetet, mihelyt megtudtuk helyét?

– Ugyan, sógor, egy héttel előbb vagy később, hát számít az?

– Nagyon is számít, és maga is éppolyan türelmetlenül várja, hogy Kamülk pasa hagyatéka a birtokában legyen, mint én!

Igen, legalább annyira, mert ez a kapzsi és zsugori bankár, noha megpróbálta, hogy magára parancsolt közömbösséggel palástolja türelmetlenségét, elepedt a vágytól, hogy páncélszekrényébe zárja a milliókból ráeső részt. Éppen ezért helyeselt is Antifer mesternek.

– Jó, nem bánom, nem ellenkezem. Csak visszafelé jövet hívom ide a húgomat. Az azonban illő, hogy értesítsem, milyen boldogság vár rá.

– Igen... milyen vár rá - felelte Antifer mester, de nem mondta meg pontosan, miféle boldogságot ígér annak, aki már oly sok év óta lesi álmai urát!

– Csakhogy - folytatta Zambuco - nekem szabályos nyilatkozatra van szükségem.

– Fogalmazza meg, én majd aláírom.

– Bánatpénzzel?

– Jó, bánatpénzzel. Milyen összegre gondol?

– Mondjuk, az az ötvenmillió legyen a bánatpénz, ami magát megilleti...

– Jó, rendben van, csak végezzünk már vele! - felelte Antifer mester, aki beletörődött, hogy Talisma Zambuco kisasszony férje legyen, minthogy nem futamodhatott meg e boldogság elől.

A bankár elővett egy fehér papírlapot, és vaskos írásával annak rendje-módja szerint kiállította a nyilatkozatot, amelynek minden szavát előbb aprólékosan meghányta-vetette. Kikötötték, hogy az egész Antifer mesterre eső örökség, amely mint Kamülk pasa örökösére száll reá, Talisma Zambuco kisasszonyt illeti, ha vőlegénye nem lenne hajlandó törvényesen feleségül venni őt a kincs feltalálásától számított két héten belül.

Pierre-Servan-Malo nagy, dühös kacskaringókkal ékes aláírását a nyilatkozat alá biggyesztette, a bankár pedig bezárta az írást a páncélszekrény egyik titkos rekeszébe.

Ugyanakkor kihúzott belőle egy megsárgult papirost. Ez volt Kamülk pasa húsz esztendővel azelőtt érkezett levele.

Antifer mester is kivette zsebéből pénztárcáját, s kihúzott belőle egy nem kevésbé megsárgult papirost. Ez volt az első számú szigeten talált okmány.

Most tessék elképzelni a két örököst! Úgy néznek egymásra, mint a párbajozók, akik rögtön összecsapnak kivont karddal, lassan kinyújtják karjukat, s ujjuk remeg, amikor hozzáér a papírhoz, amelyet nem szívesen adnak át egymásnak... Milyen érdekes jelenet a megfigyelő számára! Százmilliót egyesít egy családban ez a közös kézmozdulat!

– A levelet! - így Antifer mester.

– Az okmányt! - így a bankár.

Megtörtént a csere. Ideje volt. A két férfi szíve olyan hevesen vert, hogy a végén már majd megszakadt.

Az okmány, amelyet egy bizonyos Saint Maló-i Antifer egy bizonyos tuniszi Zambucónak kellett hogy átadjon, a következő hosszúsági fokot tüntette fel: 7° 23’ a párizsi délkörtől keletre.

A levél, amelyben az állt, hogy a mondott tuniszi Zambucót egy napon felkeresi a mondott Saint Maló-i Antifer, a következő szélességi kört tartalmazta: 3° 17’ a déli féltekén.

Most már csak meg kellett húzni a két vonalat a térképen, hogy meghatározzák a második számú sziget fekvését.

– Van atlasza? - kérdezte a bankár.

– Atlaszom is, unokaöcsém is van - felelte Antifer mester.

– Unokaöccse?

– Igen, egy fiatal hosszújáratú kapitány, aki majd elvégzi ezt a műveletet.

– Hol van az unokaöccse?

– A Francia Szállóban.

– No, menjünk oda, sógor! - mondta a bankár, s fejére tette ócska, széles karimájú kalapját.

– Gyerünk! - felelte Antifer mester.

Mindketten megindultak a Tengerész tér felé. A postahivatalhoz érve Zambuco be akart menni, hogy sürgönyözzön Máltára. Antifer mester nem ellenezte. A legkevesebb, amit az illem ilyen esetben megkíván, hogy értesítsék Talisma Zambuco kisasszonyt, miszerint megkérte a kezét egy „francia tengerésztiszt”, s hogy bátyja neki is ígérte, a legelfogadhatóbb vagyoni és családi feltételekkel.

Miután a táviratot kifizették és iktatták, két hősünk visszament a térre. Gildas Trégomain és Juhel észrevette őket, s azonnal hozzájuk szegődött.

Amikor Antifer mester megpillantotta kísérőit, első dolga az volt, hogy elfordítsa fejét. De legyőzte ezt a nem kívánatos gyengeségét, s ellentmondást nem tűrő hangon mutatta be társát:

– Zambuco bankár - mondotta.

A bankár egyáltalán nem volt rokonszenves, sunyi pillantást vetett leendő sógora két útitársára.

Azután Antifer mester hozzátette, Zambucóhoz intézve szavait:

– Unokaöcsém, Juhel... barátom, Gildas Trégomain.

Ezután intett, s mindnyájan követték a szállóba. Itt belefutottak Ben Omárba és Nazimba, de úgy tettek, mintha még csak nem is ismernék őket, majd felmentek a lépcsőn, beléptek a malói szobájába, és gondosan bezárták az ajtót.

Antifer mester elővette bőröndjéből a Saint Malóból hozott atlaszt. Felütötte a földgömb planiszférikus térképénél, s Juhelhez fordult:

– A keleti hosszúság 7° 23’-e és a déli szélesség 3° 17’-e - mondta.

Juhel nem tudta titkolni csalódását. Déli szélesség? Kamülk pasa tehát az Egyenlítőn túlra küldi őket? Jaj, szegény kis Énogate! Gildas Trégomain alig mert ránézni.

– Nos, mire vársz? - kérdezte tőle bácsikája, olyan hangon, hogy a fiatal kapitánynak engedelmeskednie kellett.

Elővette körzőjét, s hegyével a hetedik délkört követve, melyhez hozzáadott huszonhárom percet, lement egészen az Egyenlítőig.

Itt a 3° 17’-es szélességi kör mentén megkereste a metszőpontot a délkörrel.

– Nos - kérdezte ismét Antifer mester -, hol vagyunk?

– A Guineai-öbölben.

– Még pontosabban?

– Loango állammal szemben.

– S még pontosabban?

– A Mayumbai-öböl közelében.

– Holnap reggel - mondta Antifer mester - felszállunk a bône-i postakocsira, Bône-ban pedig majd vasútra ülünk Oranig.

Ezt úgy mondta, mint a hadihajó kapitánya, aki riadót fúvat, ha feltűnik az ellenség.

Majd visszafordult a bankár felé:

– Ön minden bizonnyal velünk tart?

– Természetesen.

– A Guineai-öbölig?

– Ha kell, akár a világ végéig!

– Rendben van... készüljön fel az indulásra!

– Készen leszek, sógor.

Gildas Trégomainből kiröppent egy akaratlan „jaj”! E soha nem hallott megszólítás annyira meghökkentette, hogy nem is tudott válaszolni a gúnyos köszöntésre, mellyel a visszavonuló bankár tisztelte meg.

Amikor aztán a három malói egyedül maradt a szobában, Gildas Trégomain így szólt:

– Így hát... belementél?

– Igen, folyami hajós! No és?

Erre nem lehetett mit válaszolni, s Juhel meg Gildas Trégomain jobbnak is látta, ha hallgat.

Két óra múlva a bankár máltai táviratot kapott: Talisma kisasszony közölte, hogy ő a legboldogabb leány, addig is, amíg a legboldogabb asszony lesz belőle!