Itt volt hát a kis sziget, melynek értékét Antifer mester gondolatban százmillióra becsülte - ha ugyan nem többre. Nem! Még hetvenöt centime-ot sem engedett volna belőle, még akkor sem, ha a Rothschild-bankház felajánlotta volna, hogy megveszi a „hagyatéki javak értékében”, miként azt jogi nyelven mondják.

Ha külső állapotát nézzük, az egész sziget puszta, sivár, lombtalan és terméketlen hegytömb volt, két-, két és félezer méter kerületű, hosszúkás alakú sziklahalmaz. Partvonala szeszélyesen csipkézett volt. Itt hegyes kiszögellések, ott nagyon sekély öblöcskék. Mindazonáltal a bárka be tudott menni az egyik ilyen nyugatra nyíló, szélmentes öbölbe. Itt a víz nagyon tiszta volt. Le lehetett látni a mintegy húszlábnyira levő tengerfenékre, melynek homokszőnyegét víz alatti növények tarkították. Amikor a Berbera horgonyt vetett, a hullámtörés alig-alig himbálta.

De még ez is elég, sőt sok volt a közjegyzőnek, aki alig várta már, hogy elhagyhassa a hajót. Elvonszolta magát a feljáróig, aztán a fedélzetre mászott, majd a kötéllétra nyílásához sietett, és már a szárazföldre akart ugrani, amikor Antifer mester megállította, éspedig úgy, hogy vállon ragadta ezzel a kiáltással:

– Megálljunk, Ben Omár úr! Először én, kérem szépen!

És akár tetszett neki, akár nem, a közjegyző kénytelen volt megvárni, hogy a kibírhatatlan malói birtokba vegye a szigetet - amit az meg is tett, tengerészcsizmájának talpát erősen a homokba nyomva.

Erre Ben Omár is kiszállt, és milyen nagy megkönnyebbüléssel sóhajtott fel, amikor érezte, hogy nem mozog alatta a talaj! Gildas Trégomain, Juhel és Szauk is csakhamar mellette termett.

Ezalatt Szélik végigjártatta tekintetét a szigeten. Azon törte a fejét, vajon mit keresnek itt ezek az idegenek. Miért kellett megtenni ezt a hosszú utat, vállalni a sok fáradságot és költséget? Semmilyen elfogadható magyarázatot nem talált arra, hogy miért kell felmérni a sziklák földrajzi helyét. Valószínűtlen volt az egész, hacsak nem őrültek ezek az idegenek! De ha Antifer mesteren fel lehetett ismerni az őrültség néhány tünetét, tagadhatatlan, hogy Juhel és a folyami hajós teljesen épeszű! Ennek ellenére részt vettek ezen a felfedező utazáson... S még itt van ez a két egyiptomi is, akik szintén belekeveredtek ebbe a kalandba.

Szélik tehát most még indokoltabban találta gyanúsnak a külföldiek vállalkozását, s már indult is, hogy kövesse őket a kis szigetre. Pierre-Servan-Malo azonban intett, Juhel azonnal el is értette, mit akar, és így szólt Szélikhez:

– Felesleges, hogy velünk tartson - mondta neki. - Itt nincs szükségünk tolmácsra. Ben Omár úgy beszél franciául, mintha Franciaországban ringott volna a bölcsője.

– Rendben van! - ez volt Szélik minden felelete.

Nagyon csalódott, de nem akart vitatkozni a dologról. Antifer mester szolgálatába szegődött, s ha ez valamit megparancsolt neki, engedelmeskednie kellett. Bele is törődött ebbe, fenntartva magának a jogot, hogy embereivel beavatkozzék, ha az idegenek a szigetről valamilyen tárgyat hoznak a bárka fedélzetére.

Délután fél négyre járt. Lesz hát idejük, hogy kiássák a három hordót, ha ezek ott vannak a megjelölt helyen - amiben persze a malói nem kételkedett.

Megegyeztek hát abban, hogy a Berbera az öbölben marad. A hajósgazda azonban Szélik útján közölte Juhellel, hogy hat óránál tovább nem marad az öbölben. Az élelem már fogytán van. Sürgősen ki kell használniuk ezt a jó keleti szelet, hogy hajnalra visszatérjenek Soharba. Antifer mester nem tiltakozott. Néhány óra bőven elegendő, hogy sikerre vigye az ügyet.

Voltaképp miről volt szó? Egyáltalán nem arról, hogy bejárják ezt a különben kies szigetet, vagy hogy méterről méterre átkutassák. A levél szerint az eltemetett kincs az egyik déli földnyelven, a kettős K-ról felismerhető szikla tövében van. A csákánnyal gyorsan kiszabadíthatják a három hordót, amelyeket azután Antifer mester könnyűszerrel elgörgethet a bárkáig. Érthető, hogy szívesebben végezte volna e műveletet tanúk nélkül - kivéve az elengedhetetlen Ben Omárt, akinek jelenlétét rákényszerítették, s ennek irodavezetőjét, Nazimot. Minthogy a Berbera legénységét nem izgathatta, mit tartalmaznak a hordók, csak a karavánút Masqatig jelenthet némi nehézséget. Ezt is megoldják később.

Antifer mester, Gildas Trégomain és Juhel egyrészt, Ben Omár és Nazim másrészt elindult a part lejtőjén a kis sziget fennsíkja felé, amelynek átlag magassága százötven láb volt a tengerszint felett. Néhány réceraj repült fel közeledtükre, s tiltakozva kiabált a betolakodók ellen, akik betörtek megszokott lakhelyükre. Valószínű ugyanis, hogy Kamülk pasa látogatása óta egyetlen ember sem tette be lábát a szigetecskére. A malói a vállán vitte a csákányt, és senki fiának át nem engedte volna. A folyami hajós a fejtőkalapácsot vállalta, Juhel iránytűvel kezében az utat ellenőrizte.

A közjegyző nagyon igyekezett, hogy Szauk meg ne előzze. Még mindig támolygott, holott már nem a bárka fedélzetét tapodta. Az azonban nem meglepő, hogy újra visszanyerte ítélőképességét, elfelejtette az utazás viszontagságait, s nem gondolt a hazatérés nehézségeire. Volt a szigeten egy olyan hely, amely óriási pénzjutalmat jelentett neki, s ha Szauk meg tudja kaparintani a kincset, minden bizonnyal ki is utalja neki, már csak azért is, hogy számíthasson titoktartására.

A talaj csupa kavics volt, nehéz járás esett rajta. Néhány alig megmászható halom kikerülésével a sziget közepére jutottak. Amikor a csoport elérkezett ide, a legmagasabb pontra, megpillantották a bárkát, amelynek zászlaja alant lengedezett a szélben.

Innen fentről elég jó kilátás nyílt az egész szigetre. Imitt-amott földnyelvek mutatkoztak, közöttük az, amelyik a kincset rejti. Nem lehet tévedés, hiszen a végrendelet megmondja: déli földnyelv...

Az iránytű segítségével Juhel csakhamar fel is ismerte.

Kopár, nagyon tisztán kirajzolódó földnyelv volt, amelyet a hullámtörés könnyű fehér habcsipkével ékesített.

És a fiatal kapitány ezúttal ismét arra gondolt, hogy a szikla alá temetett kincs legyőzhetetlen akadályként tornyosul közte és menyasszonya között. Sohasem fogják tudni legyőzni nagybácsijuk konokságát! És vágya, vad vágya támadt, hogy hamis útra terelje őket, de legyőzte.

Ami a folyami hajóst illeti, őt két ellentétes érzés gyötörte: félt, hogy Juhel és Énogate sohasem lesz egymásé, s félt, hogy Antifer mester eszét veszti, ha nem teheti rá a kezét Kamülk pasa hagyatékára. Így aztán ő is megdühödött, s olyan hévvel verte kalapácsával a talajt, hogy csak úgy repdestek körülötte a kőszilánkok.

– Hé, folyami hajós, mi ütött beléd? - kiáltotta Antifer mester.

– Semmi... semmi! - felelte Gildas Trégomain.

– Ne pazarold hiába csákányod csapásait, kérlek szépen!

A csoport délnek tartva, már alig hatszáz lépésnyire volt a megjelölt földnyelvtől.

Antifer mester, Ben Omár és Szauk haladt most az élen, s Antifer sietni kezdett, mintha mágnes vonzaná - az aranymágnes, amely olyan hatalmas erővel nyűgözi le az embert. Lihegtek. Szinte érezték a kincs szagát, beszívták, belehelték, mintha a milliók légkört árasztanának magukból, s ők megfulladnának, ha ez a légkör szertefoszlana.

Tíz perc alatt elérték a földnyelvet, amely elkeskenyedve a tengerbe nyúlt. Valószínű, hogy ott a csúcsán van a szikla, melyet kettős K-val jelöltek meg.

Ekkor Antifer mester már olyan izgatott volt, hogy rosszul lett. Ha Gildas Trégomain el nem kapja, összerogyott volna, mert az élet már csak néhány görcsös rángásban jelentkezett nála.

– Bácsikám!... Bácsikám! - aggódott Juhel.

– Barátom! - nyugtalankodott a folyami hajós.

Ekkor Szauk olyan fintorokat vágott, amelyeket senki sem érthetett félre. Mintha azt mondta volna:

– Bár dögölne meg ez a keresztény kutya, akkor én lennék Kamülk pasa egyetlen örököse!

Igaz, Ben Omár arca egészen mást árult el:

– Ha ez az ember meghal, befellegzett a jutalékomnak, minthogy egyedül ő tudja a kincs pontos rejtekét.

Szerencsére csak múló rosszullét volt. Hála a folyami hajósnak, aki alaposan megdögönyözte az eszméletlen hajóst, Antifer mester magához tért, és felemelte az elejtett csákányt. Folytatták felfedezőútjukat a földnyelv csúcsa felé.

Itt keskeny ösvény emelkedett, amely elég magasan vezetett ahhoz, hogy a viharos tenger se lepje el, még akkor sem, ha délnyugatról fúj a szél. Kincstemetőnek csakugyan a legjobb hely. Nem lesz nehéz felismerni a sziklát, ha csak az Ománi-öböl szélrohamai egy negyedszázad alatt el nem törölték lassacskán a betűjelet.

Nahát, akkor Pierre-Servan-Malo átkutatja ezt az egész földnyelvet, ha kell. Felrobbantja egymás után a sziklákat, még ha heteket, hónapokat kell is eltöltenie evvel a munkával. Elengedi a bárkát, hadd menjen élelmiszerért Soharba! Nem, ő aztán nem hagyja el a szigetet, amíg ki nem csikarja tőle a kincset, amelynek ő a törvényes birtokosa!

A maga részéről Szauk is így okoskodott, s „lelkiállapotuk” egyezett - ami nem válik az emberi természet dicsőségére.

Most mindnyájan munkához láttak, keresve-kutatva a moszattömkeleg alatt, a tengeri fűvel befutott szirtek hasadékaiban. Antifer mester csákánya hegyével tapogatta ki a szétálló köveket. A folyami hajós a fejtőkalapáccsal támadt rájuk. Ben Omár, mint valami tengeri rák, négykézláb szimatolt a kavicsok között. A többiek, Juhel és Szauk, ugyancsak el voltak foglalva. Egy szó sem hangzott el. Csendesen végezték ezt a műveletet. Még valamilyen gyászszertartás sem zajlik le némábban.

Hanem csakugyan: nem temető volt-e ez az öböl mélyén fekvő eldugott kis sziget is, s vajon nem sírdombot kerestek a kihantolók, sírdombot, amely alól az egyiptomi millióit akarták kikaparni?

Egy fél óra telt el, de nem találtak semmit. Mégsem kedvetlenedtek el. Semmi kétség: Kamülk pasa szigetén voltak, s a déli földnyelven kell keresniük az eltemetett hordókat.

Izzó nap tüzes sugara égette őket. Patakzott arcukról a verejték. De ők nem ismertek fáradtságot. A hangyabolyt építő hangyák szorgalmával dolgoztak valamennyien - még a folyami hajós is, akit szintén elragadott a kapzsiság ördöge. Juhelt szinte fojtogatta olykor az undor.

Végre hirtelen örömkiáltás - avagy talán inkább fenevad üvöltése - hallatszott.

Antifer mester hallatta. Magasan kiegyenesedve, hajadonfővel, kinyújtott kézzel mutatott egy sírkőként meredő sziklára.

– Ott... ott! - ismételgette.

Egyetlen társa sem csodálkozott volna, ha odamegy ez elé a sírkő elé, s térdre rogy, mint valami Tiberisen túli zarándok egy Madonna-fülke előtt. Sőt, talán még valamennyien csatlakoztak volna hozzá, hogy együtt imádják.

Juhel és a folyami hajós, Szauk és Ben Omár odamentek Antifer mesterhez, aki éppen a szikla elé térdelt. Ők is mellé térdepeltek.

Ugyan mi volt hát ezen a sziklán?

Az volt, amit láthatott a szem, érinthetett a kéz... Kamülk pasa híres monogramja, a kettős K betű, félig-meddig elmosódva, de még mindig olvashatóan.

– Itt... itt! - ismételte váltig Antifer mester.

És rámutatott a szikla tövénél a helyre, melyet ki kellett bontaniuk, ahol a harminckét éve elhelyezett kincs kőszekrényében nyugszik.

A csákány azonnal nekilendült a sziklának, amelynek szilánkjai szerterepültek. Majd Gildas Trégomain kalapácsa repítette szét a törmeléket, amely betonnal keveredett. A lyuk szélesedett, mélyült. Mellük zihált, szívük majd megszakadt, úgy várták az utolsó csapást, amely majd a föld méhéből aranyforrást fakaszt.

Még egyre ástak, de nem látták a hordókat. Bizonyára Kamülk pasa mély verembe rejtette őket. Jól tette! Mit is számít, ha még egy kis időre és fáradságra van szükség kihantolásukhoz?

Hirtelen fémes hang csendült meg. Nem kétséges: a csákány zengő tárgyhoz ért...

Antifer mester a lyukra hajolt. A verem szája elnyelte fejét, keze közben mohón kereste a kincset.

Felállt, szeme vérben forgott.

Kezében fémdobozt tartott, amely legfeljebb egy köbdeciméter térfogatú volt.

Valamennyien ránéztek, nem tudták titkolni csalódásukat. És Gildas Trégomain minden bizonnyal mindnyájuk véleményét fejezte ki, mikor így kiáltott tel:

– Ha ebben százmillió van, akkor engem az ördög...

– Hallgass! - ripakodott rá Antifer mester.

És ismét kutatni kezdett a veremben, kiszedte a még benn maradt sziklaszilánkokat, miközben a hordókat kereste.

Hasztalan munka... Nem volt itt semmi - csak a fémdoboz, amelynek oldalán domborúan emelkedett ki az egyiptomi kettős K-ja!

Hát Antifer mester és társai hiába szenvedtek el annyi fáradtságot? Csak azért jöttek ide olyan messziről, hogy egy megtévesztés áldozatai legyenek?

Igazság szerint Juhel szívesen mosolygott volna, ha nem ijed meg bácsikája fizimiskájától, őrült szemétől, szörnyű görcsbe merevedett szájától, a torkából feltörő hörgő hangoktól.

Gildas Trégomain később elmondotta, hogy már azt hitte: rögtön holtan rogy össze.

Antifer mester hirtelen felkelt, megragadta csákányát, felemelte, és szörnyű dührohamában feltörte a dobozt... Papír hullott ki belőle.

Pergamen volt, amelyet az idő megsárgított, s amelyen néhány, még elég jól olvasható francia sor volt...

Antifer mester megragadta a papírlapot. Elfelejtve, hogy Ben Omár és Szauk is hallhatja, hogy talán titkot fog megtudni tőle, melyet helyesebb lenne nem közölni, reszkető hangon kezdte olvasni az első, így fogalmazott sorokat:

„Ez az okmány annak a második kis szigetnek a hosszúsági fokát tartalmazza, melyet Thomas Antifer vagy helyette egyenes örököse Zambuco bankár tudomására kell hogy hozzon, akinek címe...”

Antifer mester megállt, s öklének csapásával zárta be meggondolatlan száját, amely már-már kiköpte a titkot.

Szauk eléggé ura volt önmagának, hogy semmit se áruljon el keserves csalódásából. Még néhány szó, s megtudja, milyen hosszúsági fok mentén fekszik a második sziget, amelynek bizonyára a mondott Zambuco tudja a szélességi körét, továbbá, hogy melyik országban található a bankár...

Ami a nem kevésbé csalódott közjegyzőt illeti, csak állt, tátott szájjal, kilógó nyelvvel, mint a szomjúságtól haldokló kutya, mikor elveszik tőle a tálat.

Ekkor azonban, kevéssel azután, hogy a jelzett ökölcsapás elvágta a mondatot, Ben Omár, akinek jogában volt, hogy tudjon Kamülk pasa szándékairól, felkelt, és így szólt:

– Nos, hol is lakik... ez a... Zambuco bankár?

– A lakásán! - felelte Antifer mester.

És összehajtotta a papirost, zsebre vágta, s hagyta, hogy Ben Omár ott maradjon kétségbeesetten, égre meredő karral.

Tehát a kincs nem az Ománi-öbölnek ezen a szigetén van! Az utazás célja csupán az volt, hogy felhívja Antifer mestert: lépjen érintkezésbe egy újabb személlyel, Zambuco bankárral. Vajon ez volt hát a második örökös, akit Kamülk pasa meg kívánt jutalmazni régi szolgálataiért? Vajon azért kell találkozniuk, hogy megosztozzék vele a malóinak hagyott örökségen? Valószínűleg. Ennek pedig nagyon is logikus következménye, hogy százmillió helyett Antifer mester zsebébe csak ötvenmillió vándorol.

Juhel lehorgasztotta a fejét arra a gondolatra, hogy még ez is sok ahhoz, hogy nagybátyja véleményt változtasson drága Énogate-jával tervezett házasságát illetően.

Ami viszont Gildas Trégomaint illeti, mosolya arra vallott, hogy ötvenmillió is csinos summa, ha csak úgy az ember bugyellárisába hull.

Igazság szerint Juhel kitalálta, milyen gondolatokat forgatott a fejében Antifer mester, aki a végén mégiscsak így okoskodik majd, ha belenyugodott már a dologba:

– Nos, nem baj, legfeljebb Énogate most már nem főherceghez, hanem csak nagyherceghez megy nőül, Juhel meg nagyhercegnőt vesz el főhercegnő helyett!