Még szerencse, hogy a mi három európaink nem szórakozásból, hanem üzleti ügy végett jött Soharba. A városra nem érdemes felhívni a turisták figyelmét, megtekintése nem éri meg az út fáradalmait, pedig az utcák elég tiszták. A tereket tűző nap süti, a kis patak alig elegendő a néhány ezer lakos vízszükségletének fedezésére, amikor az ember torkát kiszárítja a kánikula, a házak kissé ötletszerűen, szétszórva épültek, és keleti módra, csak a belső udvarra nyílnak. Egyetlen jelentősebb épülete van, de az minden stílus nélkül, nem ékesítik az arab szobrászat finomságai, de az imám ezzel is megelégszik, amikor megenged magának két- vagy háromhetes nyaralást királysága északi vidékén.

Akárhogy is álljon a dolog a város jelentéktelenségével, Sohar mégiscsak ott fekszik az Ománi-öböl partján, és ennek legjobb bizonyítéka, hogy földrajzi helyét a lehető legnagyobb pontossággal meghatározták.

A város a keleti hosszúság, 54° 20’-e és az északi szélesség 24° 37’-e mentén fekszik.

Tehát a Kamülk pasa levelében feltüntetett adatok szerint a kis szigetet Sohartól keletre huszonnyolc percre és északra huszonkét percre kellett keresni. Ami a parttól számítva körülbelül negyven-ötven kilométeres távolságnak felel meg.

Soharban nincs sok szálloda. Illetve csak afféle karavánfogadó van, néhány körben nyíló szobával, jobban mondva cellával, amelyeknek minden bútora egy fekvőhely. Ide vezette Szélik, az oly szolgálatkész tolmács Antifer mestert, unokaöccsét és barátját.

– Milyen szerencse - ismételgette Gildas Trégomain -, hogy találkoztunk ezzel a szívélyes arabbal! Csak az a kár, hogy nem beszél franciául, illetve alsó-breton nyelven!

De Juhel és Szélik mondanivalójuk tekintetében eléggé megértették egymást.

Juhel és a folyami hajós nagyon kifáradt az utazástól, így persze nem akart mással foglalkozni, mint egy jó étkezéssel, amit aztán tizenkét órás alvás követ. Pierre-Servan-Malót azonban nem volt könnyű erre az okos tervre rábírni. Szigetének közelsége egyre jobban izgatta, s nem akart időt veszíteni. Hic et nunc¹ hajóra akart szállni! Pihenni, akkor, amikor már csak egy lépés - igaz, vagy ötven kilométeres lépés - választja el a földgömb ama zugától, ahová Kamülk pasa csábító hordóit temette?

Egyszóval izgalmas jelenetre került sor, s ez megmutatta, milyen fokra hágott Juhel bácsikájának a türelmetlensége, idegessége, vagy mondjuk, túlérzékenysége. Öccse végül is lecsillapította. Bizonyos óvintézkedésekre mégiscsak szükség van... A nagy sietség gyanúsnak tűnhet a sohari rendőrség előtt... A kincs nem repül el, ha várnak még huszonnégy órát...

„Bárcsak ott lenne! - gondolta magában Gildas Trégomain. Ha nincs ott, vagy már nincs ott, szegény barátom belebolondul.”

A derék folyami hajós félelme, úgy látszik, bizonyos mértékben indokolt volt.

Egyébként tegyük hozzá, hogy ha Antifer mestert, reménységében csalatkozva, a megőrülés veszélye fenyegette, ez a csalódás Szaukra is olyan hatással lehetett, amelynek következményei, ha ezzel nem is teljesen azonosak, mégis szörnyűek lennének. Az ál-Nazim olyan dühkitörésre ragadtathatja magát, hogy abból Ben Omár nem kerül ki baj nélkül. A türelmetlenség láza kergette őt is, akár a malóit, s állíthatjuk, hogy ezen az éjszakán a karavánszeráj celláiban legalább két utas volt, aki nem aludt. Avagy nem ugyanarra a célra törtek mindketten, két különböző úton? Az egyik alig győzte kivárni a napkeltét, hogy bárkát béreljen, a másik meg egyre csak arra gondolt, hogy felbérel vagy húsz elszánt gazembert, akik magas jutalom ellenében, Soharba visszajövet elrabolják a kincset.

Megvirradt, és a hajnal első sugarainak csillogásával beköszöntött az emlékezetes március 28-a.

Úgy vélték, nyugodtan elfogadhatják Szélik ajánlkozását. Persze Juhelre hárult a feladat, hogy a művelet szerencsés végrehajtását szem előtt tartva, megegyezzen ezzel a lekötelező arabbal. Az arab egyébként, minthogy a dolog mind gyanúsabbnak tűnt szemében, az éjszakát a karavánfogadó udvarán töltötte.

Juhel némileg zavarban volt: hogyan kérje meg Széliket a kiszemelt szolgálatra? Valóban: itt van három európai, három idegen, aki előző nap érkezett Soharba, és sietve hajót keres. Sétáról van szó! - avagy milyen más ürügyet lehetne felhozni? Séta az Ománi-öbölben... séta, amely legfeljebb negyvennyolc órát tart? Vajon nem különös, sőt több mint különös ez a terv? Persze lehet, hogy Juhel feleslegesen nyugtalankodott azon, hogy a tolmács furcsának tartja majd ezt a javaslatot.

Bárhogy álljon is a dolog, eredményre kellett jutni, és mihelyt találkozott Szélikkel, Juhel megkérte: szerezzen neki valamilyen hajót, amellyel két napra a tengerre mehetnének.

– Át akarnak menni az öblön - kérdezte Szélik -, és partra szállni a perzsa oldalon?

Juhelnek eszébe ötlött egy eléggé kézenfekvő válasz, amellyel minden gyanút eloszlathat még a sohari hatóságok szemében is.

– Nem, csak egy földrajzi felfedezőútról van szó - felelte. - Az a célja, hogy meghatározza az öböl főbb szigetecskéinek a fekvését. Van ilyen sziget a nyílt tengeren Soharral szemben?

– Van egynéhány - válaszolta Szélik -, de egyik se nagy.

– Annyi baj legyen! - mondta Juhel. - Mielőtt letelepednénk a parton, meg akarjuk látogatni az öblöt.

– Ahogy tetszik.

Szélik nem erősködött tovább, noha a fiatal kapitány válasza gyanúsnak látszhatott a szemében. Minthogy a rendőr ismerte a francia diplomatának bejelentett tervet, vagyis azt, hogy kereskedelmi ügynökséget kívánnak alapítani az imámság egyik partvidéki városában, arra kellett gondolnia, hogy az Ománi-öbölben teendő felfedezőút nem nagyon vág össze az ügynökség alapításával.

Ennek az lett az eredménye, hogy a malói és két társa még súlyosabb gyanúba keveredett, s most az eddiginél is szigorúbb felügyelet alá kerültek.

Kellemetlen bonyodalom volt ez, s nagyon is kérdésessé tette az egész művelet sikerét. Ha felfedezik a kincset a kis szigeten, kétségtelen, hogy őmagassága rendőrsége azonnal értesül róla. Őmagassága pedig, lévén éppolyan kegyetlen, mint mindenható, eltünteti láb alól Kamülk pasa örökösét, hogy elejét vegye minden további követelődzésnek.

Szélik megígérte, hogy szerez az öböl feltárásához bárkát, s azt is hozzátette, hogy számíthatnak a legénység megbízhatóságára.

Ami az élelmiszert illeti, három-négy napra valót visznek. A napéjegyenlőségi bizonytalan időjárásra való tekintettel ügyelni kell az esetleges késedelmekből eredő nehézségek elhárítására.

Juhel köszönetet mondott a tolmácsnak, és biztosította, hogy szolgálatait busásan megjutalmazzák. Szélik örömmel fogadta ezt az ígéretet, majd megjegyezte:

– Nem lenne jobb, ha én is elkísérném önöket a kirándulásra? Minthogy nem tudnak arabul, nehezen boldogulnának a bárka gazdájával meg az embereivel.

– Igaza van - felelte Juhel. - Maradjon szolgálatunkban mindaddig, amíg Soharban tartózkodunk, és, ismétlem, nem fogja megbánni.

Ezzel elváltak. Juhel visszatért nagybátyjához, aki barátja, Trégomain társaságában a homokos parton sétált. Elmondta, mit végzett. A folyami hajós boldog volt, hogy ez a fiatal arab lesz idegenvezetőjük és tolmácsuk, mert nagyon okos embernek tartotta s joggal.

Pierre-Servan-Malo egyszerű fejbólintással hagyta jóvá a dolgot. Majd, miután a fogai között elkoptatott kavicsot kicserélte, hozzátette:

– No és mi van a bárkával?

– Tolmácsunk szerez nekünk, és el is lát bennünket.

– Úgy vélem, hogy a kikötőben álló akármelyik hajót egy-két óra alatt fel lehet szerelni. Az ördögbe is! Hisz nem akarjuk megkerülni a földet...

– Nem, barátom - felelte a folyami hajós -, de időt kell hagyni az embereknek, hogy megtalálják a megfelelőt. Könyörgök, ne légy olyan türelmetlen...

– De ha nekem jólesik! - vágott vissza Antifer mester, és kegyetlen pillantást vetett Gildas Trégomainre.

– Hát akkor essen jól! - felelte a derék folyami hajós, és tisztelettel meghajolt.

Közben telt az idő, s Juhel nem tudta, mi lett Szélikkel. Képzelhetni, milyen fokra hágott Antifer bosszúsága. Már arról beszélt, hogy az öböl fenekére küldi ezt az arabot, aki egész egyszerűen csúfot űzött unokaöccséből. Juhel próbálta védelmébe venni, de hiába, nagybátyja hajthatatlan maradt. Ami Gildas Trégomaint illeti, megparancsolta neki, hogy hallgasson, amikor bizonygatni kívánta, hogy milyen okos ember Szélik.

– Senkiházi koldus, gazember a ti tolmácsotok - kiáltotta Antifer mester -, semmiféle bizalmat nem gerjeszt bennem ez az útonálló, hisz csak egyetlen dolog jár a fejében, az, hogy ellopja a pénzünket...

– De hisz egy fillért sem adtam neki, bácsikám.

– Ej! Éppen ez volt a hiba! Ha busás előleget adtál volna neki...

– De hisz azt mondja, meg akar lopni bennünket!

– Annyi baj legyen!

Gildas Trégomain és Juhel meg sem próbálta, hogy vitába szálljon ezzel az ellentmondásos okoskodással. Az volt a fontos, hogy lecsillapítsák a malóit, nehogy valamilyen ostobaságot kövessen el vagy legalábbis meggondolatlanságot, meg a lelkére akarták kötni, viselkedjék úgy, hogy ne keltsen gyanút. Vajon sikerülhet ez egy olyan emberrel, aki senkire se szeret hallgatni? Hát nincsenek felszerelt halászbárkák a kikötőben? Hát nem lehet egyszerűen kibérelni egyet, megegyezni a legénységgel, felszállni rá, felszedni a horgonyt, és északkeletnek fordulni?

– De hát hogyan tudnánk szót érteni ezekkel a fickókkal? - ismételte Juhel. - Hisz mi egy árva szót sem tudunk arabul.

– Ők meg egy árva szót sem tudnak franciául! - tódította a folyami hajós.

– De hát miért ne tudnának? - vágott vissza Antifer mester, s dühe a tetőfokára hágott.

– Nagyon helytelenül teszik, nagyon-nagyon helytelenül - felelte Gildas Trégomain, mert ezzel az engedménnyel akarta lecsillapítani barátját.

– Mindez a te hibád, Juhel!

– Nem, bácsikám! Én a lehető legjobban intéztem a dolgot, a tolmácsunk bizonyára most már nem késlekedik soká. Elvégre is, ha nem bízik benne, forduljon Ben Omárhoz meg az irodavezetőjéhez, ők tudnak arabul. Itt jönnek, ni, éppen a rakparton...

– Hozzájuk? Soha! Hát nem elég... hát nem sok már az is, hogy mindig itt vannak a sarkamban?

– Ben Omár, úgy látszik, ide akar jönni - jegyezte meg Gildas Trégomain.

– Nahát, hadd jöjjön, folyami hajós! Ígérem, olyan szitoközönt zúdítok rá, hogy menten elsüllyed!

Valóban: Szauk meg a közjegyző a malói vizein kezdett evezni. Amikor Antifer mester elhagyta a karavánszerájt, sietve a nyomába szegődtek. Avagy nem az volt a kötelességük, hogy ne tévesszék szem elől? Nem volt-e joguk hozzá, hogy jelen legyenek ennek a pénzügyi vállalkozásnak a végkifejleténél, amely, úgy látszik, tragikusra fordul?

Szauk éppen ezért sürgette Ben Omárt, hogy szólítsa meg a rettentő Pierre-Servan-Malót. Ám a közjegyzőnek, látván, hogy emez milyen dühödt állapotban van, esze ágában sem volt, hogy szembeszálljon vele. Szauk legszívesebben ott helyben agyonütötte volna ezt a nyim-nyám nótáriust, és most már talán sajnálta hogy úgy tett, mintha nem tudna franciául, mivel emiatt ő maga nem szólíthatta meg Antifer mestert.

Juhel is belátta; hogy a magatartás, amelyet bácsikája Ben Omárral szemben tanúsít, csak ronthat a dolgukon. Még egyszer utoljára figyelmeztetni akarta erre. Ehhez az alkalom most kedvezőnek mutatkozott, hiszen a közjegyző tárgyalni jött ide.

– Nézze, bácsikám - mondta Juhel -, hallgasson meg, még ha közben tízszer is dührohamot kap! Értsünk szót most az egyszer, hisz értelmes lények vagyunk...

– Kérdés, Juhel, mit értesz értelmen. Na, ki vele: mit akarsz?

– Azt akarom megkérdezni, hogy most, amikor már a célnál vagyunk, még mindig konokul kitart-e amellett, hogy nem egyezik meg Ben Omárral.

– Ki biz én, mindhalálig! Ez a csirkefogó megpróbálta ellopni a titkomat, amikor az volt a kötelessége, hogy közölje velem az övét... rongyos senkiházi...

– Ezt tudom én is, s nem kívánom tisztára mosni. Ámde Kamülk pasa testamentumának egyik cikkelye értelmében kénytelenek vagyunk-e tűrni jelenlétét? Igen vagy nem?

– Kénytelenek.

– Meghagyták-e neki, hogy ott legyen a szigeten, amikor maga kiássa a három hordót?

– Meghagyták.

– És van-e joga, hogy felbecsülje a kincs értékét, már csak azért is, hogy tudja, mennyire rúg a jutaléka?

– Van.

– No hát, ha jelen kell lennie a műveletnél, nem kell-e tudnia, hol és mikor zajlik le?

– De igen.

– S ha bácsikám hibájából vagy bármilyen más körülményből kifolyólag nem teljesíthetné feladatát mint a végrendelet végrehajtója, nem vonhatnák-e akkor kétségbe az örökséget, nem kerekedhetne a dologból pereskedés, amelyet egész bizonyosan elveszítene?

– De igen.

– Végül is tehát kénytelen-e, bácsikám, elviselni Ben Omár társaságát az öbölben teendő kirándulás alatt?

– Igen.

– Hozzájárul-e hát, hogy megmondjuk neki: készüljön fel az indulásra?

– Nem! - felelte Antifer mester.

És ezt a „nem”-et úgy lökte ki a torkán, hogy az puskagolyóként fúródott a közjegyző mellkasába.

– Ugyan kérlek - folytatta most Gildas Trégomain -, hát nem akarsz észhez térni? Nincs igazad! Miért vagy ilyen megátalkodott? A legjózanabb dolog, ha Juhelre hallgatsz, ha követed tanácsát! Ennél értelmesebbet nem tehetsz! Persze, ezt a Ben Omárt én sem tudom lenyelni, akárcsak te! De ha már egyszer bele kell kóstolnunk, viseljük el jókedvvel sorsunkat...

És így tovább.

Ritkaság volt, hogy Gildas Trégomain kivágjon egy ilyen hosszú monológot, és még ritkább, hogy a barátja hagyja befejezni. De milyen kéztördeléssel, milyen állkapocs-csikorgatással, milyen görcsös fintorokkal hallgatta a folyami hajós hosszú mondókáját! A kitűnő férfiú valószínűleg nagyon is meg volt elégedve ékesszólásával, s úgy hitte, meggyőzte a rettenthetetlen bretont, amikor befejezte utolsó körmondatát.

– Befejezted, folyami hajós? - kérdezte tőle Antifer mester.

– Be - felelte Gildas Trégomain, s diadalmas pillantást vetett Juhelre.

– És te is, Juhel?

– Én is, bácsikám.

– Nos, menjetek mindketten az ördögbe! Tárgyaljatok ezzel a firkásszal, ha akartok. Ha én egyáltalán szólok hozzá, csak azért teszem, hogy a szemébe vágjam: nyomorult szélhámos! Ezzel végeztem is, jó napot vagy jó estét, ahogy tetszik!

És Pierre-Servan-Malo olyan vad tengerészkáromkodásban tört ki, hogy még a kavics is kirepült a szájából, mint a borsószem a fúvócsőből. Aztán, még annyi időt sem véve magának, hogy újra megtöltse ágyúszáját, fordított egyet a kormányon, és eltűnt a hátszéllel.

Hanem azért Juhel mégis elérte - legalábbis részben - azt, amit akart. Bácsikája most már nem tiltotta meg neki, hogy közölje terveiket a közjegyzővel, mert rájött, hogy kénytelen így cselekedni. S minthogy emez, Szauk unszolására, a malói távozása után már odamerészkedett, mindez csak néhány szóba került.

– Uram - szólott Ben Omár, s földig hajoló alázattal akarta ellensúlyozni merészségét -, uram, már megbocsásson, ha bátorkodom...

– A tárgyra! - mondta Juhel. - Mit akar?

– Tudni: megérkeztünk-e utunk végcéljához?

– Körülbelül.

– Hol van a keresett kis sziget?

– Mintegy tizenkét mérföldre a nyílt tengeren Soharral szemben.

– Hogyhogy? - kiáltotta Ben Omár. - Hát megint hajóra szállunk?

– Igencsak.

– Ami magának nem valami kellemes! - vetette közbe a folyami hajós, megszánva a szegény embert, aki - mintha a gyomra máris kavarogna - majdnem összeesett.

Szauk a legteljesebb közömbösséget színlelve nézte őket, mint olyasvalaki, aki egy árva szót sem ért abból, amit előtte beszélnek.

– Ugyan, bátorság! - biztatta Gildas Trégomain. - Két-három nap a tengeren, nem a világ... Úgy hiszem, maga is hamarosan megszokja a vizet. Nem kell ahhoz tenger ész, hogy kitűnjön a tengerész!

Hanem a közjegyző váltig rázta a fejét, miután letörülte a homlokáról patakzó fagyos verejtéket.

– És hol óhajt hajóra szállni, uram? - kérdezte síri hangon Juheltől.

– Itt.

– Mikor?

– Mihelyt felszerelik a bárkát.

– S ez mikor lesz?

– Talán már ma este, de minden bizonnyal legkésőbb holnap reggel. Tehát készüljön fel az útra irodavezetőjével, Nazimmal együtt, ha ugyan rá okvetlen szükség van.

– Felkészülök... felkészülök... - felelte Ben Omár.

– S Allah áldja meg magát! - tette hozzá a folyami hajós, aki szabad teret engedhetett természetes jóságának, hiszen Antifer mester nem volt jelen.

Ben Omár és Szauk mindent megtudott, most már csak a híres szigetecske földrajzi helyének adataira volt kíváncsi. Minthogy azonban a fiatal kapitány ezt amúgy sem közölte volna, eltávoztak.

Vajon Juhel derűlátása nem volt indokolatlan, amikor azt mondta, hogy a hajó ma estére vagy legkésőbb reggelre útra kész lesz? Gildas Trégomain is kételyeket táplált e tekintetben Ugyanis már délután három óra volt, s a tolmács még mindig nem jelentkezett. Ez mindkettejüket nyugtalanította. Ha kénytelenek lennének lemondani szolgálatairól, nagy zavarba jutnának, mert hogy értenének szót a sohari halászokkal, hiszen csak mutogatva beszélhetnének! Hogyan szerelnék fel a bárkát, hogyan tudnák megkeresni a szigetet, hogyan tájékozódnának az öbölben? Végső esetben, igaz, Ben Omár és Nazim tud arabul... de hát őhozzájuk forduljanak?

Szerencsére Szélik nem szegte meg ígéretét, erre nagyon is vigyázott. Délután öt óra tájt, amikor a folyami hajós meg Juhel a kikötő cölöpgátján éppen indulni készült, hogy visszatérjen a karavánfogadóba, odajött hozzájuk a tolmács.

– Végre! - könnyebbült meg Juhel.

Szélik mentegetődzött a késés miatt. Csak üggyel-bajjal talált valamilyen vízi járművet, s még azt is csak méregdrágán voltak hajlandók felszerelni.

– Nem számít! - felelte Juhel. - Tengerre szállhatunk már ma este?

– Nem - felelte Szélik. - A hajószemélyzet csak nagyon későre lesz teljes.

– Tehát mikor indulunk?

– Virradatkor.

– Rendben van.

– Elmegyek önökért a karavánszerájba - tette hozzá Szélik. - S apálykor indulunk.

– S ha a szél tovább fúj - tette hozzá Gildas Trégomain -, jó utunk tesz!

Csakugyan, mert a szél nyugatról fújt, s Antifer mester keleten keresi a szigetet.