A VÉGSŐ CSAPÁS

Míg Joam Dacosta kihallgatása folyt, Yaquita értesült arról, hogy Manoel kérte és megkapta az engedélyt, hogy ő és gyermekei még aznap négy óra tájt meglátogathassák börtönében a rabot.

Yaquita az előző nap óta ki sem mozdult a szobájából. Minha és Lina végig mellette maradtak, várva az időt, mikor elindulhatnak a börtön felé. Hívják Yaquita Garralnak vagy Yaquita Dacostának, férjének az egész életen át odaadó, hős felesége lesz.

Délelőtt tizenegy óra tájt Benito a jangada elejében beszélgető Manoelhez és Fragosóhoz csatlakozott.

– Manoel - mondta -, szeretnék valamit kérni tőled.

– Mondd csak!

– És magától is, Fragoso!

– Szolgálatára állok, uram - válaszolt a borbély.

– Miről van szó? - kérdezte Manoel, s figyelmesen nézte barátját; Benito egész magatartása olyan emberre vallott, aki megingathatatlan elhatározásra jutott.

– Ugye, még mindig hisztek apám ártatlanságában? - kérdezte végre.

– Ó - kiáltott föl Fragoso -, még azt is inkább hinném, hogy én követtem el a bűntényt!

– Rendben van, ma végre kell hajtanunk a tervet, melyet tegnap kigondoltam.

– Hogy megkeressük Torrest? - kérdezte Manoel.

– Igen, s kiszedjük belőle, hogyan tudta meg apám rejtekhelyét! Az egész ügyben olyan sok az érthetetlen pont! Régebbről ismerte volna? Nem gondolnám, hiszen apám húsz év óta nem mozdult ki Iquitosból, ez a nyomorult meg alig harmincéves! De nem múlhatik el ez a nap anélkül, hogy mindezt meg ne tudjam, mert különben jaj Torresnak!

Benito elhatározása nem tűrt vitát, és sem Manoel, sem Fragoso nem gondolt arra, hogy eltérítse szándékától.

– Arra kérlek tehát benneteket - folytatta Benito -, hogy tartsatok velem. Vaktában indulunk neki. Nem várhatjuk be, hogy Torres elhagyja Manaust. Hallgatását most már nem adhatja el, könnyen lehet, hogy gyors távozásra gondol. Induljunk hát!

Mindhárman kiszálltak a Rio Negro partjára, s a város felé indultak.

Manaus nem volt olyan nagy, hogy néhány óra alatt át ne kutathassák. Ha kell, házról házra mennek, hogy megkeressék Torrest; mindenekelőtt azonban a vendégfogadók meg a csapszékek tulajdonosainál kell kérdezősködniük, hiszen lehet, hogy valamelyik fogadóban lapul. A hajdani erdei kapitány nyilván nem árulta el igazi nevét, s könnyen lehetséges az is, komoly okokból óvakodik attól, hogy személyes kapcsolatba kerüljön a törvény embereivel. Ha azonban Manausban maradt, nem tud elrejtőzni őelőlük! A rendőrséghez persze nem fordulhattak, mert nagyon valószínű, hogy a följelentés névtelen volt - az olvasó már tudja is, hogy csakugyan ez volt a helyzet.

Benito, Manoel és Fragoso a város főutcáit járták egy órán keresztül, a boltokban kérdezősködtek a kereskedőktől, a csapszékekben a kocsmárosoktól, még a járókelőket is megszólították, de senki sem tudott arról a személyről, akiről pedig nagyon pontos leírást kaptak.

Torres hát mégis elhagyta volna Manaust? Semmi reményük sincs arra, hogy ráakadjanak?

Manoel hiába csitította Benitót, aki égett a türelmetlenségtől. Neki mindenképpen találkoznia kell Torresszal.

Fragoso segítségével a véletlen játszott kezükre, s vezette őket a helyes nyomra.

A Szentlélekúristen utcában a kalandorról adott személyleírás után Fragoso azt a választ kapta, hogy az illető itt, ebben a fogadóban szállt meg az előző napon.

– És itt hált meg? - kérdezte Fragoso.

– Igen - mondta a fogadós.

– Jelenleg is itt van?

– Nem, elment valahová.

– A számláját is kifizette, mint aki végleg távozik?

– Szó sincs róla, egy órája ment el, s vacsorára nyilván hazajön.

– Nem tudná megmondani, merrefelé indult?

– De igen, az alsóvároson át az Amazonas felé, s könnyen lehet, hogy ott valahol meg is találják.

Fragoso nem is kérdezősködött tovább. Néhány pillanattal később már Benito és Manoel előtt állt.

– A nyomában vagyunk! - mondta.

– Szóval itt van! - kiáltott föl Benito.

– Elment a fogadóból, de látták, hogy az alsóvároson át az Amazonas felé indult.

– Gyerünk! - kiáltotta Benito.

A legrövidebb úton úgy jutnak a folyamhoz, ha a Rio Negro bal partján mennek le egészen a torkolatig.

Hamarosan maguk mögött hagyták a város utolsó házait, s mentek tovább a parton, közben azonban egy kerülőt tettek, nehogy a jangadáról meglássák őket.

A síkság most kihalt volt, a tekintet messzire elkalandozhatott e vidéken, ahol megművelt földek vonultak a hajdani erdők helyén.

Benito hallgatott, képtelen volt egy szót is szólni, Manoel és Fragoso pedig tiszteletben tartotta ezt a hallgatást. Így mentek tovább hármasban, tekintetük szüntelenül a környéket fürkészte, bejárták a Rio Negro partjától az Amazonas partjáig húzódó egész vidéket. Háromnegyed órája indultak el Manausból, s még mindig semmi...

Néhányszor a földeken dolgozó indiánok akadtak útjukba, Manoel kérdezősködött tőlük, s az egyiktől végre azt hallotta, hogy látott egy olyasforma embert, mint amilyet leírtak neki, az illető nemrégiben ment a két folyam által befogott szög felé.

Benito többre nem is volt kíváncsi, fékezhetetlen türelmetlenségtől hajtva máris indult, két társa alig győzte az általa diktált iramot.

Negyedmérföldnyire föltűnt az Amazonas bal partja. Valami sziklafal emelkedett ezen a partszakaszon, s néhány száz lépésnyi távolságra már ebbe ütközött a tekintet.

Benito még erősebben szaporázta lépteit, s hamarosan eltűnt a homokbuckák mögött.

– Gyorsabban! Gyorsabban! - biztatta Manoel Fragosót. - Egy pillanatra sem szabad magára hagynunk!

Mindketten nekilódultak, futottak abba az irányba, amerre Benito eltűnt. Ekkor kiáltás hallatszott.

Talán Torrest látta meg Benito? Vagy Torres vette észre Benitót? Talán már össze is találkoztak?

Manoel és Fragoso vagy ötvenlépésnyi távolságra voltak, gyorsan megkerülték a part egyik kiszögellését, s azt látták, hogy két férfi áll egymással szemben.

Torres és Benito.

Manoel és Fragoso egy szempillantás alatt mellettük termett.

Azt hihetnők, hogy a mérhetetlenül felindult Benito nem tudja fékezni magát, ha egyszer szembekerül a kalandorral.

Korántsem volt így.

Benito magatartása, mihelyt szemtől szemben állt Torresszal, mihelyt biztosan tudta, hogy ez nem tud megszökni előle, teljesen megváltozott, nagyot lélegzett, és nyomban visszanyerte hidegvérét, tökéletesen ura lett önmagának.

A két ember néhány pillanaton át szó nélkül farkasszemet nézett.

Torres szokásosan pimasz hangja törte meg a csendet:

– No lám, Benito Garral úr!

– Nem! Benito Dacosta! - vágott vissza ellenfele.

– Valóban - folytatta Torres -, Benito Dacosta úr, Manoel Valdez úr és Fragoso barátom társaságában.

Fragoso, aki nagyon is hajlandó lett volna ellátni a kalandor baját, a személyét ért kétes megtiszteltetés hallatára már-már nekiugrott, a most is nyugodt Benito azonban leintette.

– Mi leli magát, ember?! - kiáltott Torres, és néhány lépést hátrált. - Úgy látom, jó lesz, ha vigyázok!

S övéből máris kirántotta a manchettát, azt a támadó- vagy ha úgy tetszik, védelmi fegyvert, melyet mindig magánál hord az igazi brazil. Aztán előrehajolva, nyugodtan várt.

– Kerestem magát, Torres - mondta Benito, akit nem zavart meg ez a kihívó magatartás.

– Keresett? Nem nehéz engem megtalálni! És miért keresett?

– Hogy saját szájából halljam mindazt, amit apám múltjáról tud.

– Nocsak!

– Igen, elvárom, hogy elmondja, hogyan ismerte föl, miért őgyelgett az iquitosi erdőben a fazendánk körül, miért várt az apámra Tabatingában...

– Ej, hát mi sem egyszerűbb ennél! - válaszolt vigyorogva Torres. - Bevártam, hogy fölszállhassak a jangadára, s azért akartam a jangadán lenni, hogy egy egyszerű ajánlatot tegyek neki... Egyébként azt hiszem, rosszul tette, hogy elutasította ezt az ajánlatot!

Manoel e szavak hallatára alig fékezhette magát. Sápadtan, szikrázó szemmel lépett Torres felé.

Benito azonban, aki mindenáron folytatni akarta a békés tárgyalást, kettőjük között termett.

– Türtőztesd magad, Manoel! - mondta. - Én is azt teszem!

Aztán folytatta:

– Rendben van, Torres, tudom, mi okból akart a jangadára kerülni. Valahogy a tudomására jutott egy titok, s zsarolni akarta az apámat. De most nem csupán erről van szó!

– Hanem még miről?

– Tudni akarom, mi módon ismerte föl az iquitosi gazdában Joam Dacostát.

– Hogy hogyan ismertem föl, az az én dolgom - válaszolt Torres. - Nem tartom fontosnak, hogy erről beszámoljak magának! A lényeges az, hogy nem tévedtem, mikor följelentettem azzal, hogy ő a tijocai bűntény valódi tettese!

– Azonnal elmondja nekem!... - kiáltozott Benito, aki már kezdte elveszíteni önuralmát.

– Nem fogok semmit sem elmondani! - vágott vissza Torres. - Joam Dacosta visszautasította az ajánlatomat. Nem akarta, hogy a családjába kerüljek! Most, hogy titka napfényre került, most, hogy börtönben van, most én nem vagyok hajlandó a családjába kerülni, egy rabló, egy gyilkos, egy halálraítélt családjába, akire az akasztófa vár!

– Nyomorult! - üvöltött föl Benito, s támadóállásba helyezkedve, ő is előrántotta manchettáját.

Egy pillanat alatt rántotta elő fegyverét Manoel és Fragoso is.

– Hárman egy ellen! - jegyezte meg Torres.

– Nem! Egy egy ellen!

– Nocsak! Egy gyilkos fiától inkább gyilkosságra számítottam volna!

– Torres - üvöltötte Benito -, védd magad, mert úgy bánok el veled, mint veszett kutyával szokás!

– Veszett kutya! Helyes! De ez a veszett kutya harap is, és jó lesz, ha óvakodsz a harapásától, Benito Dacosta!

Aztán manchettájával a kezében vívóállásba ugrott, készen arra, hogy nekitámadjon ellenfelének.

Benito néhány lépést hátrált.

– Torres - mondta, ismét visszanyerve önuralmát -, maga az apám vendége volt, maga megfenyegette, elárulta, följelentette őt, maga megvádolt egy ártatlant, s ha Isten is úgy akarja, én mindezért most megölöm magát!

Torres szemtelenül vigyorgott. Talán eszébe jutott ennek a nyomorultnak, hogy ő most megakadályozhatná a párbajt, elvégre módjában állna megakadályozni. Benito szavaiból ugyanis megértette, hogy Joam Dacosta nem beszélt arról az okmányról, mely ártatlanságának tárgyi bizonyítéka.

Benitót nyomban lefegyverezhetné, ha közölné vele, hogy miféle okmány van a birtokában. Ám Torres a végsőkig akart elmenni, csak hogy minél magasabb árat kapjon az okmányért, s ezenkívül tüzelte a düh is, Benito sértő szavainak az emléke meg a gyűlölet, amit valamennyiük iránt érzett, s ez egyszerűen elfeledtette vele saját érdekeit.

Különben is nagyon ügyesen forgatta a manchettát, kalandos élete során hozzászokott a használatához, ráadásul erőteljes, rugalmas, ügyes ember volt. S aztán úgy látszott, hogy mindenképpen előnyben van ellenfelével szemben, aki alig húszéves, és sem erőben, sem ügyességben nem versenyezhet vele.

Manoel is így gondolta, ezért Benito helyett mindenáron ő akart megverekedni Torresszal.

– Nem, Manoel - mondta hidegen Benito -, nekem kell bosszút állni apámért, minthogy azonban itt mindennek szabályosan kell történnie, te leszel a párbajsegédem!

– Benito!...

– És maga, Fragoso, ugye, nem mond nemet arra a kérésemre, hogy legyen ennek az embernek a párbajsegédje?

– Rendben van, bár nem nagy megtiszteltetés ez, mondhatom! - válaszolt Fragoso. - Én bizony minden teketória nélkül egyszerűen elpusztítanám, mint valami ragadozót!

Az Amazonas fölé vagy tizenöt lábnyira emelkedő, körülbelül negyven lépés szélességű lapos partszakasz volt a viadal színhelye. A partfal nagyon meredek volt ezen a részen, s a tövét benőtte a nád, mely lágyan hullámzott az Amazonas lassan hömpölygő vizében.

Mozgásra tehát nem volt sok hely, s aki elsőnek fog meghátrálni, az könnyen a mélységbe zuhanhat.

Manoel jelt adott, Torres és Benito egymásnak rontott.

Benito tökéletesen ura volt önmagának. Szent ügyet védett, ez adott neki Torres erejénél nagyobb erőt, mert akármilyen érzéketlen, akármilyen eldurvult volt is Torres, a bűntudat most alighanem mégis elhomályosítja a szemét.

Elsőnek Benito támadott. Torres kivédte. Mindketten hátráltak, de csaknem nyomban ismét egymásnak rohantak, mindegyik a bal kezével ragadta meg a másikat... Aligha fogják elengedni egymást.

Az izmosabb Torres oldalról döfött Benito felé, aki nem tudta egészen kivédeni a szúrást, jobb csípőjén megsebesült, s zubbonya szövete vértől vöröslött. De máris ellentámadásba ment át, s könnyű sebet ejtett Torres kezén.

Ezután több összecsapás következett, de egyik sem volt döntő. Benito tekintete, mint a szívig nyomuló penge, hatolt Torres szemébe. A gazember tagadhatatlanul kezdett kimerülni. Lassan-lassan hátrált a könyörtelen igazságtevő elől, aki nem a saját életét védte, hanem apja feljelentőjének az életére tört. Támadni, támadni... Benito csak támadni akart, ellenfele meg már csak azon volt, hogy kivédje a támadásokat.

Torres hamarosan a partfal szélére szorult, egy olyan részre, mely kiszögellt a folyammeder fölé. Nyomban látta, milyen veszélyes a helyzete, támadni akart, beljebb kerülni... Egyre jobban kapkodott, szeme rettegésről beszélt, pillái elnehezültek... Végül meg kellett adnia magát a közvetlen közelből fenyegető fegyver előtt.

– Pusztulj hát! - kiáltotta Benito.

A mellkas közepét érte a döfés, ám a manchetta félrecsúszott valami kemény tárgyon, mely Torres zubbonya alá volt rejtve.

Benito kettőzött erővel támadott. Torres riposztja nem talált, elveszettnek érezte magát. Ismét hátrálnia kellett. S ekkor kiáltani akart... kiáltani, hogy Joam Dacosta élete függ az ő életétől!... Már nem volt rá ideje.

A manchetta következő döfése a kalandor szívéig hatolt. Hátrazuhant, de nem a földre, hanem le a mélységbe. Keze görcsösen kapaszkodott a nádba, ám ereje elhagyta... s eltűnt a folyam hullámai között.

Benito Manoel vállának támaszkodott, miközben Fragoso a kezét szorongatta. Nem engedte, hogy társai bekössék könnyű sebét.

– Gyerünk a jangadára! - mondta. - A jangadára!

A mélységesen megrendült Manoel és Fragoso szó nélkül követte.

Negyedóra múlva ahhoz a partszakaszhoz értek, mely előtt a jangada horgonyzott. Benito és Manoel Yaquita szobájába sietett, hogy Minhával együtt tájékoztassák a történtekről.

– Fiam! Bátyám! - Mindkettőjükből egyszerre szakadt ki e kiáltás.

– És most menjünk a börtönbe! - mondta Benito.

– Igen!... Menjünk! - sürgette őket Yaquita.

Benito, Manoel és Yaquita partra szálltak, Manaus felé indultak, és fél óra múlva a börtön előtt álltak.

Jarriquez bíró előzetesen kiadott rendelkezése folytán nyomban megnyílt előttük a kapu, s a rab szobája elé vezették őket.

Az ajtó kinyílt.

Joam Dacosta látta, hogy a felesége, a fia és Manoel lép be hozzá.

– Yaquita, feleségem! Gyermekeim! - kiáltotta a fogoly, karját kitárva, majd szívéhez szorította övéit.

– Én ártatlan férjem!

– Ártatlan, de megbosszult apám! - kiáltotta Benito.

– Megbosszult? Mit jelentsen ez?

– Apám! Torres halott, én öltem meg!

– Halott!... Torres!... Halott - döbbent meg Joam Dacosta. - Ó, fiam! Elveszejtettél engem!