21.
Nell esküvője
A tanakodók szétváltak, de előbb megfogadták, hogy mindenre, és főleg a cottage-ra, még az eddiginél is jobban vigyáznak. A vén Silfax fenyegetése annyira határozott volt, hogy azt számításon kívül hagyni nem lehetett. Az a kérdés merült föl, vajon a hajdani „vezeklő”-nek nincs-e olyan eszköze, amellyel megsemmisítheti az egész Aberfoyle-t?...
Fegyveres embereket állítottak a bányatelep különböző kijárataihoz azzal a paranccsal, hogy éjjel-nappal őrizzék azokat. Minden idegennek Starr úrnál kellett jelentkeznie, hogy személyazonossága megállapítható legyen. Most már nem riadtak vissza attól, hogy Coal-City lakosaival is tudassák, milyen veszedelem fenyegeti a telep mélymunkásait. Árulástól nem kellett tartaniuk, hiszen Silfax a bányászok egyikével sem állhatott összeköttetésben. Nellel is közölték a biztonság céljából történt intézkedéseket, amelyek, ha nem is teljesen, de valamennyire mégis megnyugtatták őt. Ezeknél is többet tett azonban Harrynek az a határozott kijelentése, hogy bárhova is követni fogja őt. Így a lányka is megígérte, hogy nem fog eltávozni.
A Nell és Harry esküvőjét megelőző utolsó héten semmilyen újabb baleset sem riasztotta föl Új-Aberfoyle-t. A dolgozók izgatottsága, amely már szinte az egész üzemet elakasztotta, lassanként lecsillapult, hanem azért a biztonsági rendszabályokat teljes szigorral fenntartották.
Ezalatt James Starr szüntelenül kutatott a vén Silfax után. Mivel a bosszúvágyó öreg határozottan kijelentette, hogy Nell sohasem lehet Harry felesége, ezért bizonyosra vették, hogy sötétben lappangó ellenségük semmiféle eszköztől sem riad vissza, csakhogy megakadályozza ezt a házasságot. Úgy döntöttek, hogy legokosabb, ha - lehetőleg megkímélve az életét - valamiképp kézre kerítik. Tűvé tették e célból az egész telep minden zegét-zugát. Átkutattak minden folyosót, kiváltképp pedig azokat a legfelsőbb emeleteket, amelyek az Irving melletti Dundonald-várba nyíltak. Arra a föltevésre jutottak, éspedig nem is ok nélkül, hogy Silfax minden bizonnyal ezen a régi váron át tart kapcsolatot a külvilággal, és ezen az úton szerzi be, akár vásárlás, akár koldulás útján, nyomorúságos életének szükségleteit. A várkastély „lidércének” ügyében James Starrnak az lett a meggyőződése, hogy Silfax a bánya e részében összegyülemlő sújtóléget hébe-hóba meggyújtotta, és ekként idézte elő azt a különös fénytüneményt. Ebben nem is tévedett, hanem minden más egyéb kutatás a vén Silfax után hiábavalónak bizonyult.
A megfoghatatlan ellenség ellen való, ilyesféle szakadatlan küszködés közepette senki sem volt James Starrnál boldogtalanabb, habár azt lehetőleg eltitkolta. Mennél inkább közeledett az esküvő napja, annál szorongatóbban növekedett az aggodalma, amit - kivételesen - meg is vallott az öreg bányamesternek, aki egyébként nála nem kevésbé nyugtalankodott.
Végre fölvirradt az esküvő napja.
Silfax semmiféle életjelt nem adott magáról.
Kora hajnaltól talpon állt Coal-City apraja-nagyja. Új-Aberfoyle-ban minden munka szünetelt. Elöljárók és munkások tiszteletüket tették az öreg bányamesternél és a fiánál, amivel egyébként csak tartozásukat rótták le ama merész és kitartó férfiak iránt, akiknek új fölvirágzását köszönhette a bányatelep...
A szertartás időpontját tizenegy órára tűzték ki a Szent Egyed-kápolnában, amely a Malcolm-tó partján állt.
Az említett időben Harry, karján az édesanyjával és Simon Ford, karján Nellel, kiléptek az otthonuk ajtaján.
Nyomon követte őket James Starr, látszólag nyugodtan, igazából azonban minden mozdulatra éberen ügyelve; őt követte Jack Ryan, büszkén a maga ünnepélyes piper-öltözékében.
Azután jöttek a bánya mérnökei, Coal-City előkelőségei, a jó barátok, az öreg bányamester tiszttársai és ama nagy családnak minden tagja, akikből Új-Aberfoyle különös lakossága csak állt.
Fent, a napvilágon hőhullám tombolt ama perzselő augusztusi napok egyikén, amelyek alig tűrhetők el azokban a többnyire hűvös éghajlatú északi országokban. A viharterhes fojtott külső levegő behatolt a bánya mélységeibe, és ott szokatlan magasra szöktette a hőmérő higanyszálát: a levegő megtelt elektromossággal részint a szelelőkön át, részint pedig a terjedelmes Malcolm-tó révén.
Azt a szokatlanul ritka jelenséget lehetett volna megfigyelni Coal-Cityben, hogy a barométer rendkívül lesüllyedt. Szinte azt kérdezhették volna egymástól az emberek, hogy nem égiháború készülődik-e itt a sziklarétegek alatt, amelyek a roppant föld alatti üreg égboltozataként íveltek át a fejük fölött?...
Igazából azonban senkinek sem jutott az eszébe itt a mélységben, hogy törődjék a felszín fenyegető viharával.
Mondanunk sem kell, hogy mindnyájan ünneplő ruhájukat viselték.
Madge öltözéke a régi jó időkre emlékeztetett. Haját „toy” díszítette, ahogy azt öregedő asszonyok kedvelik; míg válláról „rokalay” omlott alá, amolyan négyszögletes köpenykeféle, amit a skót nők nem csekély előkelőséggel hordanak.
Nell erősen feltette magában, hogy semmivel sem árulja el belső nyugtalanságát. Leküzdötte szívének egyre hevesebb dobogását, elfojtotta titkos aggodalmát, úgyhogy a bátor gyermek nyugodt, határozott tekintete mindenkibe bizakodást öntött.
Igen egyszerű ruhácska volt rajta, holott módja lett volna gazdagon öltözködni; de épp ruhájának ez az egyszerűsége kölcsönzött egész mivoltának valamiféle újabb kedvességet. Egész fejdísze az a tarka színű szalag volt, amilyennel a hajadon skót lányok szokták ékesíteni a fürtjeiket.
Simon Fordon olyan ruha feszült, amelyet Walter Scott érdemes tartományfőnöke, Nichol Jarvie se vetett volna meg!...
Mindnyájan a fényesen földíszített Szent Egyed-kápolna felé tartottak.
Az elektromos világítótestek a legerősebb áram izzítása folytán megannyi Napként ragyogtak Coal-City egén, és fényességgel töltötték be az egész légkört.
A kápolnában is élénk világosságot árasztottak a villanylámpák; színes ablakai pedig a szivárvány minden pompájában tündököltek.
William Hobson tisztelendő úr a kápolna ajtajában várakozott a jegyesekre, hogy megáldja szent frigyüket.
Miután a menet a Malcolm-tó szélén ünnepélyesen végighaladt, odaért a kápolnához.
Ebben a pillanatban megzendült a kápolna orgonája, és a jegyesek Hobson tisztelendő urat követve, a kápolna oltárához léptek.
A pap első szavaival Isten áldását kérte az egybesereglett sokaságra, azután pedig a Szentírással kezében, az előtte térdelő jegyesekhez fordult.
– Harry - kérdezte a vőlegénytől Hobson tisztelendő úr -, akarod-e feleségül venni Nellt, és megesküszöl-e, hogy örökre szereted?
– Esküszöm - válaszolt férfias, erős hangon a fiatalember.
– És te, Nell - folytatta a tisztelendő úr -, akarsz-e feleségül menni Harry Fordhoz, és...
A lánykának ideje se maradt, hogy válaszoljon, mert rettenetes robaj támadt odakünn ebben a pillanatban, és bezúgott a kápolna belsejébe is.
Körülbelül száz lépésnyire a kápolnától, a Malcolm-tó partja fölött függő óriási sziklatömbök egyike zuhant le, mégpedig minden robbantás nélkül, mintha csak a leválását valamilyen titokzatos új módszerrel, ismeretlen műszaki eljárással időzítették volna arra az időpontra, ijesztő precizitással és észrevétlenül. A levált szirt alatt örvénylő víz pedig valamilyen eddig senkitől sem sejtett mélységes mély üregbe rohant fülhasogató zuhogással.
Kisvártatva a sziklaomladékok közül rozoga csónak tűnt föl. Erős kezek hajtották előre a tó színén.
Az ósdi lélekvesztőben zilált hajú aggastyán állt; sötét barátcsuha födte, hosszú, ősz szakálla pedig a mellét verdeste.
Kezében Day-féle biztonsági lámpát tartott, amelynek elkülönítő fényhálója mögött égő láng csillogott.
Ugyanakkor az agg erős hangon fölkiáltott:
– A bányalég! A bányalég! Jaj nektek mindnyájatoknak! Jaj!...
És ebben a pillanatban érezhető lett már a kettős szénsavas hidrogén sajátos szaga, amint szerteáradt a levegőben.
A lezuhant szikla ugyanis egy óriási, úgynevezett „szélzsákot” nyitott föl, amely rengeteg mennyiségű sújtóléggel volt tele. A föltárult üregből öt-hat légköbnyi nyomással tódult ki a bányalég, és terjengett a sziklaboltozat felé.
Az aggastyán jól ismerte azt a szélzsákot, és az imént gyilkos indulattal jókora rést ütött rajta, hogy veszélyes tartalma a bányaüreg levegőjével robbanógázzá váljon.
James Starr és még néhányan, mindjárt az első pillanatokban a tó partjára rohantak a kápolnából.
– Ki a bányából! Meneküljetek! - kiabálta a kápolna ajtajából a mérnök, aki nyomban fölismerte a borzalmas veszedelmet.
– A bányalég! A bányalég! - harsogta ismételten a rettenetes aggastyán, miközben egyre előbbre hajtotta csónakját a tó vizén.
Harry sietve tuszkolta ki aráját, apját és anyját a kápolnából.
– Meneküljetek!... Ki a bányából!... - ismételte James Starr.
Csakhogy késő volt, már nem menekülhettek!... A vén Silfax készen állt, utolsó fenyegetését beváltani. Készen állt, hogy megakadályozza Harry és Nell egybekelését; azt se bánta, ha egyúttal a bánya romjai alá temeti Coal-City egész lakosságát.
Fekete foltos, fehér tollazatú óriási harfangja ott lebegett a feje fölött.
Valaki ekkor a tó vizébe vetette magát, és sietve úszott a csónak felé.
Jack Ryan volt. Minden erejét megfeszítve hasította a habokat, hogy odaérjen a tébolyult vénemberhez, mielőtt az befejezhetné pusztító művét.
Silfax észrevette, hogy a dalnok feléje tart. Tüstént összetörte lámpája üvegét, kiragadta az égő kanócot, és a levegőbe emelte...
A halál csöndje áradt szét az iszonyodó sokaságon. James Starr is elfásultan várta a kikerülhetetlen robbanást, amely véget vet Új-Aberfoyle-nak. Ám nem történt semmi...
Silfax eltorzult ábrázattal, döbbenten vette észre, hogy a könnyű légnemű gáz az alanti rétegek helyett a sziklaüreg magas öblében gyülemlik össze.
Hanem akkor Silfax egyetlen intésére a harfang a karmai közé kapta a gyújtóbelet, és kezdett szállni vele fölfelé, amint régen, a Dochart-bánya galériáiban. Arrafelé hussant föl, amerre az öregember az ujjával mutatta.
Még néhány pillanat, és Új-Aberfoyle elveszett!...
Ekkor Nell kibontakozott Harry karjaiból.
Higgadt lélekjelenléttel sietett a tó partjához, egészen a víz széléig.
– Harfang! Harfang! - kiáltotta csengő hangon a halál szárnyas küldönce után. - Ide gyere, ide, énhozzám!...
A hang hallatán meglepődve tétovázott egy pillanatig a hű madár. Hanem aztán hirtelen fölismerte Nell szavát, karmai közül a tó vizébe ejtette a sziporkázó kanócot, és keresgélő nagy ívröpülés után odaszállt, Nell lábához.
A sziklaboltozat magasában összegyülemlett sújtólég érintetlen maradt!
Szívdermesztő kiáltás visszhangzott föl ekkor a sziklaboltozat ívei közt. Az öreg Silfax utolsó hörgése rázta meg a súlyos levegőt.
Abban a pillanatban, amikor Jack Ryan már a csónak szélébe kapaszkodott, az öreg a tó hullámai közé vetette magát, mivel látta, hogy borzalmas bosszúterve meghiúsul.
– Mentsétek meg!... Mentsétek meg!... - kiáltozott esdeklő hangon Nell.
Könyörgésére Harry is a tóba vetette magát, gyors karcsapásokkal utolérte Jack Ryant, és többször is a víz alá bukott. Ám minden erőfeszítésük hasztalannak bizonyult...
A Malcolm-tó mélye nem adta többé vissza zsákmányát. Hullámai örökre összecsapódtak az öreg Silfax fölött.