A lidércek

A fenti események után egy hét múlva James Starr barátait nagy nyugtalanság fogta el. A mérnök eltűnt, és senki sem gyanította, hogy miért. Annyit megtudtak cselédjeitől, hogy a Granton-Pieren hajóra szállt; arra is rájöttek a Prince of Wales kapitánya révén, hogy Stirlingben kiszállt. Hanem azon túl James Starrnak minden nyoma elveszett. Simon Ford levele a titoktartást ajánlotta, és a mérnök csakugyan senkinek sem szólt arról, hogy az aberfoyle-i bányákba utazik.

Edinburgh-ben semmi másról nem beszéltek annyit, mint a mérnöknek e megmagyarázhatatlan eltűnéséről. Sir W. Elphiston, a „Royal Institution” elnöke közölte barátaival James Starrnak azt a levelét, amelyben tudatta vele, hogy a Társaság legközelebbi ülésén nem vehet részt. Két-három ilyesfajta levél másoktól is került elő, de mindezek csak azt bizonyították - ami egyébként is nyilvánvaló volt -, hogy James Starr eltávozott Edinburgh-ből; de hogy hová, arra nézve semmi fölvilágosítást nem adtak. Egy ilyen embernek minden szokásával ellenkező távolléte már elejétől fogva feltűnő volt, és mennél tovább tartott, annál nagyobb nyugtalanságot okozott.

Hogy a mérnök az aberfoyle-i telepeket látogatta meg, arra a gondolatra egyik barátja se juthatott. Mindenki tudta róla, hogy mennyire nem akarja látni sem egykori munkásságának színhelyét. Soha a lábát se tette a földjére, attól a pillanattól, amikor annak az utolsó kosár szenét is a napvilágra emelték. Mivel azonban a gőzösről mégis Stirling állomásnál szállt le, hát mindenesetre ezen a tájon is kutatni kezdtek utána.

Minden kutatás hasztalannak bizonyult. Senki sem emlékezett, hogy látta volna a mérnököt ezen a vidéken. Egyedül Jack Ryan adhatott volna fölvilágosítást, aki Harry kíséretében találkozott vele a Yarow-akna egyik lépcsőfokán. Ám, tudvalevőleg, az a jókedvű fiú a Melrose-majorban dolgozott, negyven mérföldnyire délnyugatra Renfrew megyében, és sejtelme sem volt arról a nyugtalanságról, amit James Starr eltűnése keltett. Jack Ryan tehát egy héttel a cottage meglátogatása után is folytatta volna az ő vidám dalolását az Irvine-klán estéin, ha ugyan őt magát is valami nyugtalanság el nem fogja a következő időszakban.

James Starr nemcsak a fővárosban, hanem egész Skóciában is sokkal tekintélyesebb, nagyrabecsült férfiú volt, semhogy bármi, ami őrá vonatkozott, észrevétlen maradhatott volna. A főváros lord-mayorjai¹, a városi tanács, a hivatalnokok és tanácsosok, köztük sokan a mérnöknek jó barátai, most már tüzetesebb kutatáshoz fogtak. Ügynököket menesztettek szanaszét a vidékre, de így sem értek el semmit sem.

Nem maradt más hátra, mint James Starra vonatkozó hirdetéseket közzétenni Anglia legkiválóbb újságaiban, amelyekben a mérnök személyleírásán kívül közölték azt a napot is, amelyen elhagyta Edinburgh-t. Azután vártak és vártak. Mindez nagy izgalmat keltett. Az angol tudósvilág nem is volt már távol attól a gondolattól, hogy egyik legjelesebb tagjának végleg nyoma veszett.

Amikor James Starr személye ilyen nagy nyugtalanságot keltett, ugyanakkor Harry személyisége sem volt kisebb érdeklődés tárgya. Csakhogy a nyilvánosság nagy közönsége helyett az öreg bányamester fia csupán Jack Ryan pajtásainak jókedvét zavarta meg.

Emlékezhetünk még, hogy amikor a Yarow-aknában találkoztak, Jack Ryan meghívta Harryt az egy hét múlva következő irvine-kláni búcsúra. Harry a meghívást elfogadta, és határozottan megígérte, hogy részt vesz az ünnepségen. Jack Ryan jól tudta, hogy barátja olyan ember, aki ha szavát adta, hát azt meg is tartja.

Az irvine-i búcsú el is múlt azóta; volt ott ének, tánc, százféle mulatság, nem is hiányzott abból semmi és senki, csak Harry Ford.

Jack Ryan szinte haragudott már Harryre, mert jó pajtásának az elmaradása egészen megrontotta jókedvét is. Először történt meg vele, hogy miatta belesült egyik énekének közepébe, és vajmi gyönge sikert aratott, holott máskor és rendesen a legnagyobb elismeréssel fogadták a szereplését.

Azt is meg kell itt jegyeznünk, hogy Jack Ryan szeme elé sohasem kerültek azok az újságok, amelyek James Starr eltűnését hirdették. A jó fiú csakis Harry elmaradása miatt aggódott, mert jól tudta, hogy igen-igen fontos dolognak kellett annak lennie, ami megakadályozta Harry eljövetelét. Jack Ryan el is határozta, hogy az irvine-i búcsú után mindjárt másnap a glasgow-i vasúton leutazik a Dochart-bányához, és bizonyára meg is teszi, ha útját nem állja az a véletlen esemény, amely csaknem az életébe került.

Történt pedig vele december 12-e éjjelén a következő, igazán olyan furcsa dolog, amely ugyancsak fellovalta a babonás hitűeket, akik pedig szép számmal akadtak a melrose-i majorban.

Irvine valami hétezer lakosú tengerparti városka, a Clyde-öböl bejáratánál fekszik, a hirtelen beszögellő skót partok egyikén. Kikötőjét a magaslatok jól védik a gyakori szelek ellen, és hatalmas fénysugarak világítják meg olyasfajta óriási világítótoronyról, amely biztosan irányítja révbe az ügyes hajóst. Ritka is a partokon a hajótörés, és a kisebb-nagyobb helyi hajók még sötét éjszakákon is minden baj nélkül közlekedhetnek akár a Clyde-öbölből Glasgow-ba, akár pedig az irvine-i öbölbe.

Ha valamely helységnek történelmi múltja van, bármilyen szerény legyen is az, és várát egykor Stuart Róbert lakta, akkor vannak romjai is.

A romokban pedig kísértetek járnak Skóciában mindenütt. Legalábbis így hiszik ezt általában mind a felföldi, mind az alföldi lakosok.

Ennek a partvidéknek a legrégibb és egyúttal leghírhedtebb romja volt az az említett Stuart-féle várrom, közismert nevén: a Dundonald-kastély.

Történetünk idejében ez a Dundonald-kastély már régóta romokban hevert, és falai közt a környék minden csavargó rossz szelleme fölütötte tanyáját. Senki sem ment meglátogatni a tenger fölött magasan kiemelkedő sziklafalakat, habár azok a városkától csak két mérföldnyire meredeztek. És ha netán valamelyik idegennek jutott eszébe ilyesmi, hát az kereshette maga az utat, mert Irvine lakosai a világ minden kincséért se vezették oda. Ezt a rettegést pedig leginkább a vár bizonyos „lidércei” okozták, akiknek hátborzongató rémtetteiről nem egy történet forgott közszájon.

A babonásabb emberek azt bizonygatták, hogy látták, a saját két szemükkel látták a képzeletbeli teremtményeket. Természetes, hogy Jack Ryan is ezek közé tartozott.

Való igaz, hogy időről időre hosszú lángnyelvek villództak föl hol az egyik félig leomlott fal oldalán, hol pedig annak a toronynak csúcsán, amely a dundonaldi romok fölött uralkodott.

Hanem vajon emberi alakot öltöttek-e azok a kósza tüzek, mint ahogy a babonás hiszékenyek bizonyítgatták? Megérdemelték-e a „lidérc” elnevezést, ahogy a skót partok lakosai emlegették őket? Mindezt nyilván csak a bűbájhívő agyvelők képzelték, és valamicske tudomány könnyen megmagyarázhatta volna ezt a természeti jelenséget.

Akármint is, azokat a „lidérceket” nagyon tisztelték vidékszerte, és híre járt, hogy némelykor, kivált sötét, viharos éjszakákon, szilaj éneket, boszorkánytáncot rögtönöznek a romok között. Jack Ryan, bármilyen derék legény volt is különben, bizony nem merte volna dudájával kísérni azt az éneket-táncot.

– Elég azoknak a vén Nick! - szokta mondani. - Nem szorult az arra, hogy én is pokoli bandájába álljak!

Könnyen elgondolhatjuk, hogy a téli esték beszélgetései közepette milyen gyakran szóba keveredett ez a boszorkányhistória. Magának Jack Ryannak egész műsorozata volt e lidércek regéiből, és sohasem jött zavarba, ha efféle rettentő tüneményekről szavalt avagy dalolt.

Most, az irvine-i búcsú utolsó estéjén is, amikor különböző italok, ale, brandy, whisky bővében folytak, Jack Ryan nem mulasztotta el, hogy előrántsa kedvenc tárgyát, a lidércek históriáit, hallgatóinak roppant gyönyörűségére és megborzongatására.

Az estélyt a melrose-i major egyik tágas pajtájában tartották, közel a tengerparthoz. Az egybesereglettek között hatalmas koksztűz égett egy terjedelmes, háromlábú vaspléh tartón.

Künn cudar, viharos idő tombolt. Heves délnyugati szél korbácsolta a tenger hullámait, míg fölöttük sűrű köd hömpölygött tova. A koromsötét éjszakában semmilyen fény nem hatolt át a felhőzeten, ég, föld, hullám, minden összeolvadt a mély sötétségben. Olyan orkán dühöngött, amelyben az irvine-i öböl mentén szerfölött nehezen köthetett ki hajó, ha ugyan a partok felé hajtó szélben egyáltalán az öbölbe bejutni merészkedett.

A kis irvine-i kikötőnek egyébiránt sincs nagy forgalma - legalábbis nagyobb, több tonnás hajók alig szoktak megfordulni ott. A kereskedelmi hajók, akár a vitorlások, akár a gőzösök, általában valamivel északabbra fordulnak a partokhoz, ha a Clyde-öbölben kikötni akarnak.

Ezen az éjjelen mégis, az egyik künnrekedt halász, nagy csodálkozására olyan hajót vett észre, amely egyenesen a partok felé igyekezett. Ha hirtelenében napvilág támad, már nemcsak csodálkozással, hanem ijedelemmel látta volna, hogy a hajó összes fölvont vitorláival, szél irányában rohan a kikötőnek. Ha elhibázza az öböl bejáratát, ott az óriási parti sziklák közt sehol menedéket nem találhat! És ha az óvatlan kapitány még tovább is ilyen iramban közeledik, hogyan kanyarodhat el hajója a partoktól?...

Az esti társaság épp oszladozott Jack Ryan legutolsó hajmeresztő rémhistóriája után. A hallgatóság, eltelve a hallott kísértetekkel, szellemekkel, olyan rémült hangulatba jutott, hogy babonás képzelgéseiknek megfelelően máris állandóan úgy hitte, mintha az ördög szánkáznék a hátán...

Abban a pillanatban éles sikoltások hallatszottak kívülről.

Jack Ryan nyomban félbeszakította elbeszélését, és mindnyájan kisiettek a pajtából.

Mélységes éjszaka borult a tájra. Szélkavarta esőpászmák rohantak végig a partokon.

Két vagy három halász, a léglökések ellen sziklákba fogódzva, tele torokból kiabált.

Jack Ryan és társai feléjük futottak.

A kiabálás voltaképp nem a major lakóinak szólt, hanem ama hajó matrózainak, akik öntudatlanul vesztük felé száguldottak a tajtékzó habokon.

Csakugyan, néhány kábelnyi² távolságban valamilyen sötét tömeg suhant. Lámpásai elhelyezéséből következtetve, vitorlásnak kellett lennie, mert a gőzösöknél szokásos fehér fény hiányzott a főárboc csúcsáról, és csak a hajó tatján sziporkázott zöld, orrán pedig vörös színű jelzés. Látni lehetett, hogy a hajó teljes sebességgel nekiront a parti szirteknek.

– Veszélybe került a vitorlás?... - kiáltotta Jack Ryan.

– Nagy veszélybe!... - felelte az egyik halász. - És ha most fordulni akarna is, az már nem sikerülhet!...

– Jeleket nekik, jeleket! - kiáltott az egyik asszony.

– Jeleket?! De hát mivel?! - felelt a halász. - Ebben a zivatarban lehetetlen égve tartani a fáklyát!

E hirtelen szóváltás közben is egyre folyt a hahózás. De hát ebben a zivatarban hogy is lehetett volna azt meghallani? Semmi módja nem látszott, hogy megakadályozhatnák a vitorlás hajótörését.

– De hát miért is kormányoznak így? - kiáltott föl egy hajóslegény.

– Szándékosan akarnak talán a vízfenékre jutni? - szólt a másik.

– Lehetséges, hogy a kapitány nem ismeri az irvine-i világítótorony tüzét? - kérdezte Jack Ryan.

– Úgy kell lennie - válaszolt az egyik halász -, annál is inkább, mert semmi sem téveszthette meg, hacsak nem...

A halász be se fejezte a mondatot, amikor Jack Ryan borzalmas ordításban tört ki. Meghallotta talán a vitorlás legénysége? Azon már nem segíthetett, a hajót lehetetlen volt már kitéríteni a sötétben is fehéresen tajtékzó hullámok sodrából. Jack Ryan azonban nem is a hajónak szánta üvöltését utolsó intésül, ahogy hallgatói hihették volna.

Jack Ryan ugyanis hátat fordított a tengernek, társai hasonlóképp cselekedtek, és mindnyájan a partoktól befelé, úgy fél mérföldnyire eső pontra szegezték tekintetüket.

Az pedig Dundonald vára volt. Ódon tornyának a tetején hatalmas tűzláng lobogott a szélben.

– A lidérc! - óbégatták hüledezve a babonás emberek, ahányan csak voltak.

Őszintén szólva, ahhoz ugyan jó adag képzelőerő kellett, hogy abban a lángban valami emberi formát lássanak. Tüzes zászlóként lobogott az a szélben, és néha úgy rémlett, mintha elszállna a toronyról, kialudni akarna, majd, pillanattal később, kékes széleivel újra csak megfogódzott benne.

– A lidérc! A lidérc! - ordibálták a halálra ijedt halászok és parasztok.

Most aztán kiderült minden. A vitorlás legénysége a sűrű ködben tájékozatlanul, az irvine-i világítótorony tüzének nézte azokat a lángokat, amelyek a Dundonald-vár tetején égtek. Azt hitte, hogy a tíz mérfölddel északabbra eső öböl bejáratánál van, és ezért futott teljesen egyenes partnak, amely semmi menedéket nem nyújthatott!

Mit lehetne tenni a megmentésére, ha ugyan az idő még elegendő volna? Talán a romok közé kellene fölmenni és eloltani azt a tüzet, nehogy azt mások is összetévesszék az irvine-i világítótoronnyal!

Kétségkívül, ennek azonnal való végrehajtása segíthetne; de hát ezek közül az emberek közül ki gondolna arra? És ha gondolna, ki merne szembeszállni a lidérccel? Hacsak Jack Ryan nem, aki bátor legény, és derekas dolgok végrehajtásában nem akadályozta babonás és hiszékeny volta sem.

Minden késő volt. Szörnyűséges reccsenés hallatszott az elemek tombolása között.

A hajó farával a vízfenékbe ütődött. Lámpásai kialudtak. A tajtékzó hullámok fehérlő vonala pillanatra megtörött. A hajó teste törte azt meg, amely oldalára feküdt és elakadt a sziklazátonyok közt.

És ugyanabban a pillanatban, nyilván csupa véletlen összetalálkozásával, a torony hosszú lángja eltűnt, mintha valami szélroham oltotta volna ki erőszakkal. A tenger, az ég, a part, egyszeriben minden-minden mélységes sötétségbe borult.

– A lidérc! - kiáltotta még egyszer, utoljára Jack Ryan, amikor ez a természetfölöttinek tetsző tünemény hirtelen elenyészett.

Hanem aztán ugyanazok a babonás skótok, akiket bátortalanná tett a képzelt veszedelem, visszanyerték bátorságukat, amikor saját fajtájuk valóságos veszedelmét látták. A fékevesztett elemek nem riasztották vissza őket. Derekukra kötött kötelekkel a hullámok közé vetették magukat - eltelve hősiséggel csakúgy, mint babonával -, és igyekeztek megmenteni a hajótörötteket.

Szerencsésen sikerült is, habár közülük egyik-másik - köztük a derék Jack Ryan is - ugyancsak komoly zúzódásokat szenvedett a sziklákon. De hát sikerült, és a hajó kapitányát nyolc emberével egyetemben ép egészségben a partra szállították.

A hajó, a Motala nevű norvég brick fával megrakodva a glasgow-i öbölbe igyekezett.

Az eset csakugyan úgy történt. A kapitányt megtévesztette az a dundonaldi váron lobogó tűz, és a Clyde-öböl helyett egyenesen a zárt partnak tartott.

És a *Motalá*ból mihamar csak gazdátlan hajóroncsok úszkáltak, azokat is gyorsan összetördelte a hullám a parti szirtsorok agyarai közt.