Nab meg se moccant. A tengerész csak ennyit kérdezett:

– Él?

Nab nem felelt. Gedeon Spilett és Pencroff elsápadt. Harbert összekulcsolta a kezét, és mozdulatlanul meredt maga elé. A szerencsétlen néger nyilvánvalóan annyira belesüppedt fájdalmába, hogy észre sem vette társait, meg sem hallotta a tengerész szavait.

Az újságíró letérdepelt a mozdulatlan test mellé, föltépte a mérnök ruháját, és fülét a mellére tapasztotta. Egy percig tartott az egész, de ezt a percet a többiek örökkévalóságnak érezték: azt hallgatta, dobog-e még Cyrus Smith szíve.

Nab ekkor kissé fölemelkedett; tekintetéről lerítt, hogy csak néz, de látni nem lát. Arcát teljesen eltorzította a kétségbeesés. Szinte fölismerhetetlenné változtatta a kimerültség, megtörte a fájdalom. Azt hitte, hogy gazdája halott.

Gedeon Spilett hosszú és figyelmes vizsgálat után fölállt.

– Él! - mondta.

Most Pencroff térdepelt Cyrus Smith mellé; ő is hallott egy-két erőtlen szívdobbanást, és ajkával megérezte a mérnök szájáról el-elrebbenő, gyönge lélegzetet.

Az újságíró egyetlen szóval vízért szalajtotta Harbertet. A fiú a barlangtól vagy százlépésnyire tiszta, bővizű patakra bukkant; alighanem a homokon átszüremlő, előző napi eső duzzasztotta akkorára. De nem volt mivel kimernie a vizet, még csak egyetlen kagyló sem akadt ezeken a homokbuckákon! A fiúnak be kellett érnie azzal, hogy zsebkendőjét mártsa a patakba, aztán visszarohant az üreghez.

A vízzel átitatott zsebkendő szerencsére megfelelt a célnak. Gedeon Spilett éppen csak Cyrus Smith arcát s ajkát akarta kissé megnedvesíteni. Ez a néhány csepp friss víz azonnal megtette a magáét. Cyrus Smith melléből sóhaj szakadt föl, és úgy tetszett, mintha néhány szót próbálna kimondani.

– Megmentjük! - jelentette ki az újságíró.

Nab új reménységre éledt ezektől a szavaktól. Levetkőztette gazdáját, hogy megnézze, nincs-e rajta valamilyen sérülés. Sem a fején, sem a mellkasán, sem a tagjain nem látszott zúzódás, sőt meglepő módon még csak horzsolás sem, pedig a mérnök testét minden bizonnyal sziklák közé sodorták a hullámok; de még a keze is érintetlen maradt - az újságíró és társai nem találtak magyarázatot arra, hogy miért nincs a mérnökön nyoma sem azoknak a viszontagságoknak, amelyek árán nyilván átküzdötte magát a szirtfüzér zátonysorán.

A rejtélyes körülmények magyarázatát azonban ráértek keresni később is. Ha Cyrus Smith megszólal, majd elmondja, mi történt vele. Most az a fő feladatuk, hogy életre térítsék, és valószínűnek látszott, hogy a ledörzsölések eredménnyel járnak. A dörzsölést a tengerész durva posztójú matrózzubbonyával végezték. A mérnököt átmelegítette a heves dömöckölés, valamelyest megmozdította a karját, lélegzete pedig egyre inkább egyenletessé vált. Halálosan elcsigázták hányódásai, kétségtelen, hogy el is pusztul, ha az újságíró és társai nem érkeznek idejében.

– Azt hitted, hogy meghalt a gazdád? - kérdezte Nabtől a tengerész.

– Bizony, halottnak hittem - felelte Nab -, és ha Top nem találja meg önöket, és nem jönnek idejekorán, akkor el is temettem volna, és én is ott haltam volna meg a sírján!...

Ilyen vékony szálon függött tehát Cyrus Smith élete!

Nab ekkor elbeszélte a történteket. Előző nap hajnaltájt elhagyta a Kéményt, és északnyugati irányban indult el a parton, újra bejárta azt a partszakaszt, amelyet már többször is végigkutatott. Valamilyen halvány útbaigazító jelet keresett a homokban és a sziklák közt - most utólag megvallotta: reménytelenül. Főként azt a részét fürkészte a partvidéknek, amelyet teljes dagály idején sem borít el a tenger, mert tisztában volt vele, hogy a fövény külső peremsávján amúgy is elmosott már minden nyomot az áradó, majd ismét visszaözönlő víztömeg. Nab ekkor már nem bizakodott abban, hogy gazdáját életben találja. Nem is élő embert, hanem holttestet keresett hát, s ezt a holttestet mindenáron ő maga akarta eltemetni!

Sokáig kutatott. Minden igyekezete eredménytelen maradt. A jelek arra vallottak, hogy a kihalt partvidéken sohasem járt még emberi lény. Azok a kagylók, amelyek magas vízálláskor is szárazon maradtak - s effélék milliószámra hevertek a dagály nem érte területen -, érintetlenek voltak. Sehol egyetlen széttiport kagylóhéj! Két-háromszáz yard¹ szélességű sávon semmi nyoma sem mutatkozott, hogy ott akár régebben, akár újabban bárki is partra szállt volna.

Nab elhatározta hát, hogy további néhány mérföld távolságban végigjárja a partot. Lehetségesnek vélte ugyanis, hogy az áramlatok valamilyen távolabbi pontra sodorták a mérnök tetemét. Ritkán esik meg, hogy lapos part közelében lebegő hullát előbb-utóbb szárazra ne vessenek a hullámok. Nab tudta ezt, és még egyszer, utoljára látni akarta gazdáját.

– Két mérfölddel arrébb is bekóboroltam a partot, apálykor a sziklazátonyt vizsgáltam végig, dagálykor a fövény többi részét, és már fölhagytam minden reménnyel, amikor tegnap este, öt óra tájt, váratlanul lábnyomokat fedeztem föl a homokban.

– Lábnyomokat? - kiáltott föl Pencroff.

– Bizony, magam sem akartam hinni a szememnek! - felelte Nab.

– S ezek a lábnyomok odalent, a sziklazátonynál kezdődtek? - kérdezte az újságíró.

– Nem - válaszolta Nab -, csak az ártér fölső csíkjánál, mert a sziklahát és a szárazon maradt partrész közt a víz alighanem elsöpörte a többit.

– Folytasd, Nab - biztatta Gedeon Spilett.

– Amikor megpillantottam ezeket a lábnyomokat, majd beleőrültem az izgalomba. Világos, jól látható talpnyomatok voltak, és a homokdűnék felé vezettek. Negyed mérföldet futottam mellettük, de vigyáztam, hogy egyet se tapossak el. Öt perccel később, amikor már sötétedni kezdett, egyszerre csak kutyaugatást hallottam. Top rohant elém, és idevezetett a gazdámhoz!...

Nab folytatta beszámolóját, és elmondta, milyen fájdalom sajdult a szívébe, amikor végre megtalálta Cyrus Smith élettelen testét. Hogy igyekezett fölfedezni benne az élet egy szikráját! A halottra ráakadt, de most már életre akarta támasztani! Minden erőfeszítése meddőnek bizonyult! Nem maradt hátra egyéb, mint hogy utolsó kötelességét teljesítse az iránt, akit annyira szeretett!

Ekkor jutottak eszébe társai. Bizonyára azok is látni szeretnék még egyszer a szerencsétlen mérnököt! Top ott állt Nab mellett. Vajon nem bízhatná-e magát a hűséges állat eszére? Nab többször egymás után megismételte az újságíró nevét, mert Top őt ismerte legjobban a mérnök társai közül. Aztán a déli part felé mutogatott, és a kutya eliramodott abban az irányban.

Bár Top azelőtt sohasem járt a Kéménynél, mint tudjuk, bámulatos ösztöne mégis odavezette.

Pencroff és társai feszült érdeklődéssel hallgatták Nab elbeszélését. Ez a beszámoló sem adott azonban magyarázatot arra, hogy miért nem esett egyetlen karcolás sem a mérnökön, amikor megküzdött az áradattal, és átvergődött a sziklazátonyon. Ám éppoly érthetetlennek látszott az is, miképpen juthatott Cyrus Smith ebbe az eldugott barlangba, a fövénybuckák közé, a parttól több mint egymérföldnyi távolságra.

– Nab - kérdezte az újságíró -, tehát nem te hoztad a gazdádat ide, erre a helyre?

– Nem, nem én! - bizonygatta Nab.

– Akkor hát kétségtelen, hogy Smith úr saját lábán jött el idáig - vélte Pencroff.

– Kétségtelennek kétségtelen - jegyezte meg Gedeon Spilett -, csak éppen hihetetlen!

Erre azonban csak magától a mérnöktől kaphattak magyarázatot. Meg kellett hát várniok, amíg Cyrus Smith szóra bírja nyitni a száját. Az élet árama szerencsére már megindult a mérnökben. A dörzsölés helyreállította a vérkeringést. Cyrus Smith ismét megmozdította a karját, aztán a fejét is, ajkát pedig megint elhagyta néhány érthetetlen szófoszlány.

Nab gazdája fölé hajolt, nevén szólongatta, a mérnök azonban, úgy rémlett, nem érti a hozzá intézett szavakat, szeme is még mindig csukva maradt. Egyelőre csak néhány tétova rezzenés jelezte a testébe visszatérő életet. Érzékszervei még nem működtek.

Pencroff váltig sajnálta, hogy sem tüzük, sem tűzszerszámuk nincs, mert a pörköltvászon-darabot, sajnos, elfelejtette magával hozni, pedig azt két összeütögetett kavics szikráztatásával könnyen lángra lobbanthatták volna. Ami a mérnök zsebeit illeti, azokat tökéletesen üresnek találták, csak a mellényzsebében leltek valamit: az óráját. Úgy határoztak hát, hogy átszállítják Cyrus Smith mérnököt a Kéménybe, mégpedig mennél hamarább. Valamennyien így vélekedtek.

A gondos ápolás azonban gyorsabban eszméletre térítette a mérnököt, mint remélték. A víztől, amellyel időről időre megnedvesítették az ajkát, mindinkább erőre kapott. Pencroffnak az az ötlete támadt, hogy megitatja a magával hozott darabka fajdpecsenye vízzel elegyített levével. Harbert leszaladt a partra, és csakhamar két nagy, kettős héjú kagylóval tért vissza. A tengerész sebtében valamilyen keveréket kotyvasztott, és szájába csurgatta a mérnöknek, aki mohón szürcsölte a tápláló italt.

Ekkor nyitotta ki a szemét. Nab és az újságíró fölébe hajolt.

– Gazdám, kedves gazdám! - kiáltotta Nab.

A mérnök megértette. Előbb Nabet és Spilettet ismerte föl, aztán két társukat is: Harbertet meg a tengerészt, és keze gyöngén megszorította az övékét.

Még néhány szó is elrebbent szájáról - csak most értették meg, mit akart mondani az imént, s hogy milyen gondolatok gyötrik az agyát még jelenlegi állapotában is. Ezúttal összefüggő szavakat rebegett.

– Sziget vagy szárazföld? - kérdezte suttogva.

– Eh! - kiáltott föl Pencroff, aki nem tudta türtőztetni magát. - Bánja az ördög, fütyülünk rá, az a fő, hogy ön életben maradjon, Cyrus úr! Sziget vagy szárazföld? Majd megtudjuk előbb vagy utóbb.

A mérnök révetegen bólintott, aztán mintha elaludt volna.

A többiek nem zavarták álmát, s az újságíró tüstént rendelkezett is, hogy a lehető legkényelmesebb körülmények közt szállítsák el a mérnököt. Nab, Harbert és Pencroff nyomban elhagyta a barlangot, és elindult egy magas homokdomb felé, amelynek a hátán néhány csenevész fa tengődött. A tengerész nem állhatta meg, hogy útközben ne hajtogassa:

– Még hogy szigeten vagyunk-e vagy szárazföldön! Alig piheg még, de máris ilyesmin jár az esze! Micsoda ember!

A fövényhalom tetején Pencroff és két társa, egyéb szerszámuk nem lévén, puszta kézzel törték le egy meglehetősen satnya fácska legvastagabb ágait - csak amolyan sorvatag, szél tépázta, tengerparti sünfenyő volt -; majd valamilyen hordágyfélét eszkábáltak össze, hogy falevelekkel, fűcsomókkal jó puhán kibélelve, alkalmas legyen a mérnök elszállítására.

Körülbelül negyven percig tartott a munka, és tíz órára járt, mire a tengerész, Nab és Harbert visszatért Cyrus Smithhez, akit eközben Gedeon Spilett nem hagyott magára egyetlen pillanatig sem.

A mérnök ekkor fölocsúdott álmából, helyesebben szólva: eszméletlen szendergéséből. Halotthalvány arca lassacskán kipirosodott. Kissé föltámaszkodott fektében, körülpillantott, és tekintetével mintha azt kérdezte volna: „hol vagyok?”...

– Nem fárasztja, ha beszélek, Cyrus? - kérdezte az újságíró.

– Nem - felelte a mérnök.

– Én meg amondó vagyok - szólt közbe a tengerész -, hogy Smith úr még könnyebben hallgatná, ha enne még egy keveset ebből a finom fajdkocsonyából! - És hozzátette: - Ez a kocsonya ugyanis valódi fajdhúsból készült ám, Cyrus úr!

Ezúttal néhány apró húsdarabot is kevert a lébe, úgy kínálta oda a mérnöknek.

Cyrus Smith elrágcsálta a néhány falatnyi fajdhúst, a maradékot pedig három társa osztotta föl egymás közt, akik valósággal szenvedtek már az éhségtől, és igencsak soványnak találták ezt a „villásreggelit”.

– Sebaj! - legyintett a tengerész. - Hatalmas élelmiszerkészlet vár ránk a Kéményben; mert jobb is, ha mindjárt megtudja, Cyrus úr, hogy odalenn, délen csinos házunk van ám, kényelmes szobákkal, ágyakkal és tűzhellyel, az éléskamrában pedig néhány tucat madárral, amelyiket a mi Harbert barátunk kurukunak becéz! A hordágy egyébként készen áll, és mihelyt ön eléggé erősnek érzi magát, elszállítjuk a hajlékunkba.

– Köszönöm, barátom - felelte a mérnök -, még egy-két óra, és máris indulhatunk... Most pedig beszéljen, kedves Spilett.

Az újságíró elmondta a történteket. Beszámolt mindazokról az eseményekről, amelyekről Cyrus Smithnek nem lehetett tudomása: a léggömb utolsó zuhanásáról, partraszállásukról ezen a lakatlannak tetsző, ismeretlen vidéken, amelyről nem tudni, szárazföld-e vagy sziget; elbeszélte a Kémény fölfedezését, kalandos kutatóútjukat a mérnök megleléséért, Nab ragaszkodását, mindazt, amit a hűséges Top okosságának köszönhetnek, és a többit.

– De hát nem a fövényen találtatok rám? - kérdezte Cyrus Smith, még mindig elhaló hangon.

– Nem bizony! - válaszolt az újságíró.

– Hát nem ti hoztatok ide, ebbe a barlangba?

– Nem.

– Milyen messzire esik ez az üreg a parti szikláktól?

– Legalább félmérföldnyire - felelte Pencroff -, de ez nemcsak önt döbbenti meg, Cyrus úr, magunk is meglepődtünk, amikor ezen a helyen találtuk!

– Hát szó, ami szó - tűnődött el a mérnök, aki fokról fokra fölélénkült, és már a részletek is megragadták a figyelmét -, ez valóban igencsak különös eset!

– El tudná-e mondani nekünk - kérdezte a tengerész -, hogy mi történt önnel, miután lesodorta a hullámcsapás?

Cyrus Smith igyekezett összeszedni gondolatait. Nem sokra emlékezett. A hullámcsapás leszakította őt a léghajó hálózatáról. Néhány fonalnyi mélységre merült a víz alá. Amikor fölbukkant a tenger színére, úgy rémlett neki a félhomályban, hogy valamilyen élőlény evickél mellette. Top volt az, vízbe vetette magát, hogy gazdája segítségére siessen. A mérnök akkor fölpillantott, de a léggömböt nem látta már, hiszen az - egy ember és egy kutya súlyától megkönnyebbülten - nyílként suhant a magasba. Ott úszott tehát a tajtékzó habok közt, legalább félmérföldnyi távolságban a parttól. Minden erejéből igyekezett megküzdeni a hullámokkal. Top megragadta a ruhájánál, és úgy tartotta a víz színén; egy különösen szilaj áramlat azonban mindkettőjüket magával ragadta, és észak felé sodorta; félórás erőfeszítés után a mérnök alámerült, és magával rántotta a mélységbe Topot is. Ettől a pillanattól fogva addig a pillanatig, amikor barátainak karjában magához tért, nem emlékezett többé semmire sem.

– Mégsem történhetett másként - bizonykodott Pencroff -, csak úgy, hogy a hullám partra vetette, ön pedig utolsó erejével elvánszorgott idáig; hiszen Nab meg is találta a lábnyomait!

– Igen... alighanem úgy lehet... - felelte a mérnök töprengőn. - Más emberi nyomokat nem láttak ezen a parton?

– Semmiféle nyomot sem láttunk - válaszolta az újságíró. Különben, ha véletlenül éppen jókor elvetődött is oda valaki, ugyan vajon mi oka lehetett, hogy kimentse a tenger hullámaiból, és utána mindjárt magára hagyja?!

– Igaza van, kedves Spilett barátom - felelte a mérnök. Aztán a négerhez fordult: - Mondd csak, Nab, nem te hoztál ide?... Talán éppen önkívületbe estél valameddig... és akkor... Nem, ez képtelenség! - Majd megkérdezte: - Nem találtál-e másutt is hasonló lábnyomokat?

– De bizony, gazdám, találtam! - felelte Nab. - Itt, a bejáratnál is van belőle néhány, nézze csak; meg aztán ott, a homokdomb túloldalán, ahol nem érte se szél, se eső. A többit elsöpörte a vihar.

– Pencroff - szólt Cyrus Smith -, legyen szíves, fogja a cipőmet, és nézze meg beleillik-e azokba a lábnyomokba.

A tengerész teljesítette a mérnök kívánságát. Nab vezetésével, Harberttel együtt elment oda, ahol még érintetlenül maradtak a lábnyomok; Cyrus Smith pedig közben így szólt az újságíróhoz:

– Megmagyarázhatatlan dolgok történtek itt!

– Csakugyan! - válaszolta Gedeon Spilett.

– No de egyelőre ne firtassuk, kedves Spilett barátom, majd beszélünk róla később...

Néhány pillanat múltán a tengerész, Harbert és Nab már vissza is tért.

Semmi kétség: a mérnök cipője pontosan beleillett a lábnyomokba. Ezért hát csak Cyrus Smith lehetett, aki talpa lenyomatát a homokban hagyta.

– Nos - mondta a mérnök -, akkor, úgy látszik, én estem áldozatául annak az érzékcsalódásnak, annak az önkívületi állapotnak, amelyet az imént Nabről föltételeztem! Úgy kóvályoghattam, mint valami alvajáró, fogalmam sem lehetett, hová tartok; alighanem Top mentett ki a habokból, és vezetett ide ösztönösen... Gyere ide, Top! Gyere, kutyuskám!

A nagyszerű állat vidáman ugatott, és egyetlen ugrással gazdájánál termett, aki ugyancsak nem fukarkodott a simogatással.

Bizonyos, hogy másként nem magyarázhatták Cyrus Smith megmenekülését, és hogy Topot illeti minden dicsőség. Déltájban Pencroff megkérdezte a mérnököt, eléggé erős-e már, hogy elviselje a szállítás fáradalmait. Cyrus Smith válasz helyett, hogy akaraterejét bizonyítsa, fölkelt fekhelyéről. Egyelőre azonban rá kellett még támaszkodnia a tengerész vállára, máskülönben elesett volna.

– Jól van, jól van! - mondta Pencroff. - Íme, itt a mérnök úr gyaloghintaja!

Odavitték a hordágyat. A keresztbe rakott ágakat mohával és hosszú szárú fűvel borították. Cyrus Smith végigdőlt a hevenyészett alkalmatosságon, amelynek oldalfáit egyik végükön Pencroff markolta meg, a másikon pedig Nab; s elindultak a part felé.

Nyolcmérföldes út állt előttük, de mert nem haladhattak gyorsan, sőt arra is számíthattak, hogy gyakran meg kell állniok, legalább hat órát szántak a Kéményig vezető útra.

A szél még mindig förgetegesen fújt, de az eső szerencsére elállt. A mérnök felkönyökölt, és úgy vette szemügyre a partot, főként a tengerrel átellenes oldalt. Egyetlen szót sem szólt, csak figyelmesen nézdelődött, és bizonyos, hogy a vidék képe, változatos terepviszonyaival, erdőségeivel, különféle tájalakulataival, mélyen az agyába vésődött. Később azonban, kétórás út után, ismét erőt vett rajta a fáradtság, és a hordágyon ringatózva elnyomta az álom.

Fél hatkor a kis csoport eljutott a meredek kőfal tövébe, majd kisvártatva a Kémény elé.

Valamennyien megálltak, s a hordágyat letették a fövényre. Cyrus Smith mélyen aludt, és erre sem ébredt föl.

Pencroff mélységes megrökönyödéssel állapította meg, hogy az előző napi borzalmas vihar alaposan fölforgatta a vidéket. A kőomlások hatalmas változásokat okoztak. Otromba sziklatömbök hevertek szanaszét a fövényen, és tengeri növények, moszatok és algák, vastag szőnyege borította az egész partot. Nyilvánvaló, hogy a tenger átzúdult a kis szigeten, és egészen a roppant gránitfal tövéig tódult előre.

A Kémény bejárata előtt tátongó tágas talajmélyedés arról tanúskodott, hogy ez a környék is heves ostromát állta ki a hullámoknak.

Pencroff elméjén balsejtelem villant át. Berontott a folyosóra.

Tüstént ki is támolygott onnan, és kővé dermedve meredt társaira...

A tűz kihunyt. Az átnedvesedett hamu merő iszappá ázott. A tapló pótlására szolgáló pörköltvászon-darab eltűnt. A tengervíz behatolt egészen a folyosók mélyéig, és földúlta, összerombolta a Kémény belsejét!