A fekvő férfi e szavakra fölemelkedett, s arculatát most teljesen megvilágította a fény: fölséges fő, boltozatos homlok, büszke tekintet, galambősz szakáll, hátraomló dús hajzat. A férfi kezével a kerevet karfájába kapaszkodva fölegyenesedett. Nyugalommal pillantott reájuk. Meglátszott rajta, hogy lassú kór őrölte föl a szervezetét, hangja azonban erővel teljesen csengett még, amikor megszólalt angolul és a legnagyobb csodálkozás zöngéjével: - Nekem nincs nevem, uram.

– Én ösmerem önt - felelte Cyrus Smith.

Nemo kapitány olyan izzó tekintetet lövellt a mérnökre, mintha azzal akarná megsemmisíteni.

Majd visszadőlt heverője vánkosaira.

– Végtére mindegy - sóhajtotta -, úgyis meghalok!

Cyrus Smith közelebb lépett Nemo kapitányhoz, Gedeon Spilett pedig megtapintotta a beteg kezét, és forrónak találta. Ayrton, Pencroff, Harbert és Nab a pompás szalon sarkába húzódtak, és tiszteletteljes távolságban maradtak; a termet ózondús légáram lengte át.

Nemo kapitány elhúzta a kezét, s intett a mérnöknek és az újságírónak, hogy foglaljanak helyet.

Valamennyien igaz megrendüléssel nézték a kapitányt. Ő tehát az, akit eddig „a sziget őrszellemének” neveztek, az a hatalmas lény, akinek a közbelépése minden egyes alkalommal oly sikeresen segített rajtuk, a jótevőjük, akinek végtelen hálával tartoznak! Szemük előtt azonban roskatag öregember feküdt csupán; s akiben Pencroff és Nab szinte istenséget gyanított, az az aggastyán már a sír szélén állt!

De vajon Cyrus Smith honnan ismerheti Nemo kapitányt? Miért kelt föl fekhelyéről oly hirtelen a kapitány, amikor a nevét hallotta - tán úgy hitte, senki sem ismeri e nevet?...

A kapitány ismét visszadőlt a kerevetre, és könyökére támaszkodva, merőn nézte a mellette ülő mérnököt.

– Ön tehát ösmeri ama nevet, amelyet valaha viseltem? - kérdezte.

– Ösmerem - válaszolta Cyrus Smith -, sőt ennek a nagyszerű tengeralattjárónak a nevét is tudom...

– A *Nautilus*ét? - kérdezte bágyadt mosollyal a kapitány.

– Igen, a *Nautilus*ét is.

– És azt is tudja-e... azt is tudja-e, hogy ki vagyok én?

– Tudom.

– Pedig vagy harminc éve nincs már semmilyen kapcsolatom a lakott világgal, harminc éve a tenger mélyén élek, mert csak itt találtam meg a függetlenséget! Vajon ki árulhatta el a titkomat?

– Olyasvalaki, aki soha semmiféle kötelezettséget nem vállalt ön iránt, Nemo kapitány, s akit ennélfogva árulás vádja nem is illet...

– Az a francia talán, akit vagy tizenhat éve a vakvéletlen vetett a hajómra?

– Úgy van.

– Az az ember és két társa tehát nem veszett bele a maelströmbe, amikor a *Nautilus*t magával ragadta az örvény?

– Nem vesztek oda, és Húszezer mérföld a tenger alatt címen nemsokára könyv jelent meg, amely elbeszéli az ön élettörténetét.

– Néhány hónapját csupán az én életemnek, uram! - tiltakozott élénken a kapitány.

– Igaz - felelte Cyrus Smith -, de ennek a különös életnek néhány hónapos története is elegendő volt, hogy a világ megösmerje önt...

– Mint afféle főbenjáró bűnöst, nemde? - kérdezte Nemo kapitány, és ajka körül kevély mosoly játszott. - Mint holmi lázadót, akit az emberiség kitaszított magából!

A mérnök nem válaszolt.

– Nos, uram?

– Nem az én feladatom, hogy pálcát törjek Nemo kapitány fölött - válaszolta Cyrus Smith -, legalábbis ami a múltját illeti, nem mondhatok róla ítéletet. Éppoly kevéssé tudom, mint maga a világ, hogy melyek voltak ennek a különös árnyéletnek a mozgatórugói, és nem bírálhatom az okozatokat az okok ösmerete nélkül; ám annyit tudok, hogy amióta a Lincoln-szigetre érkeztünk, azóta jótékony kéz egyengeti az utunkat, hogy valamennyien egy jóságos, nagylelkű, hatalmas lénynek köszönhetjük az életünket, s hogy ez a hatalmas, nagylelkű és jóságos lény nem más, mint ön, Nemo kapitány!

– Én vagyok - felelte egyszerűen a kapitány.

A mérnök és az újságíró fölállt. Társaik is közelebb léptek, s a szívükből kicsorduló hála mozdulatokba, szavakba kívánkozott...

Ám Nemo kapitány egyetlen intéssel föltartóztatta őket, és meghatottabb hangon, mint amilyennek kétségkívül maga is szánta, így szólt:

– Hallják előbb az élettörténetemet...

És a kapitány szabatos fogalmazású, tömör mondatokban elbeszélte a telepeseknek egész élettörténetét.

A történetet rövidre fogta, és mégis minden maradék erejét össze kellett szednie, hogy végigmondhassa. Látszott rajta, hogy halálos gyöngeséggel kell megküzdenie. Cyrus Smith több ízben is kérte, pihenjen időnként, ám a kapitány tagadóan rázta a fejét, mint aki már arra sem számít, hogy megéri a másnapot, sőt amikor az újságíró azt javasolta, ápolásban részesíti, elhárította az ajánlkozást.

– Hasztalan - felelte -, az én óráim meg vannak számlálva...

Nemo kapitány Indiából származott, Dakkar hercegének született, az akkor még független Bundelkund tartomány rádzsájának fiaként és Tippu Szahibnak, India szabadságharcos hősének unokaöccseként. Atyja már tízéves korában Európába küldte, hadd részesüljön ott magas fokú oktatásban, attól a titkos szándéktól vezérelve, hogy fia egyszer majd egyenlő fegyverekkel kelhessen harcra hazája elnyomói ellen.

A kitűnő adottságokkal fölruházott, nagyszívű, erős egyéniségű, fényes szellemi képességű Dakkar herceg tízéves korától harmincéves koráig tartózkodott külföldön, és sokoldalú, alapos műveltséget szerzett a különféle tudományágakban, az irodalomban és művészetekben.

Dakkar herceg beutazta egész Európát. Születése és vagyona sokak számára tette kívánatossá társaságát, ő azonban sohasem engedett a világ csábításának. Szép és ifjú létére komoly és tiszta maradt, zárkózott egyéniség; csillapíthatatlan tudományszomj epesztette, és szívében sohasem aludt ki az engesztelhetetlen gyűlölet.

Mert Dakkar herceg gyűlölt. Gyűlölte azt az országot, amelyben élt, azt amelynek a földjére legszívesebben soha nem tette volna be a lábát, gyűlölte azt a társadalmi erkölcsöt, amelynek magasabbrendűségét állhatatosan tagadta: gyűlölte Angliát, és nem egy tekintetben ugyanannyira csodálta is.

A hindu Dakkar herceg rabigába vetett népe minden féktelen gyűlöletét egyesítette magában a hazája földjét bitorló győztes hatalommal szemben. A betolakodó nem remélhetett irgalmat a meghódoltatott nép fiától. A herceg olyan uralkodónak a sarja volt, aki csak kényszerből, forma szerint vetette alá magát az Egyesült Királyság fennhatóságának, és Tippu Szahib családjából származván, a megtorlás és bosszú szellemében nevelkedett, és olthatatlan szeretettel csüggött angol béklyóban senyvedő, legendásan szép szülőföldjén, tehát szíve szerint sohasem lépte volna át határát annak az átkozott birodalomnak, amely szolgasorba taszította Indiát.

Dakkar herceg művész lett, nemes ízlésű csodálója a művészet remekeinek, tudós, akitől a legmagasabb rendű tudományok semelyik ágazata sem idegen, államférfi, aki Európa udvari köreiben szerezte tapasztalatait. Azok, akik csak fölületesen ismerték, talán afféle kozmopolitának tarthatták, afféle hazátlan „világpolgárnak”, aki sok mindenre kíváncsi ugyan, de sehová sem húzza a szíve, ama dúsgazdag, gőgös és elménc, céltalanul kóborló világutazók egyikének, akik a világ szüntelen vándoraiként nem tartoznak semmilyen országhoz sem.

Pedig ez egyáltalán nem így volt. Ez a művész, ez a tudós, ez az államférfi hindu maradt a szívében, hindu bosszúvágyában, hindu maradt abban a reménységében, hogy egy napon még kivívhatja hazája szabadságát, - kiűzheti a hódítókat, és megteremtheti a független Indiát.

Dakkar herceg 1849-ben tért vissza Bundelkundba. Előkelő indus leányt vett nőül, akinek a szíve éppúgy vérzett hazája szerencsétlensége miatt, mint az övé. Két gyermekük született, elhalmozták őket szeretetük minden melegével. Ám a családi boldogság nem feledtethette vele szolgasorba vetett hazáját. Csak az alkalomra várt. S az nem is késett soká.

Az angol iga már túlontúl nagy súllyal nehezült az indiai népre. Dakkar herceg hangot adott az általános elégedetlenségnek, Lelkében lángra lobbant az idegenek ellen érzett gyűlölet. Bejárta az indiai félsziget még független tartományait, sőt az angol igazgatásnak közvetlenül alávetett területeket is. Emlékezetébe idézte Tippu Szahib nagy napjait, s azt, hogyan halt hősi halált hazája védelmében ez a függetlenségi harcos Seringapatamnál...

1857-ben kitört a szipojok hatalmas lázadása.¹ Dakkar herceg lett a zendülés lelke. Ő szervezte meg a roppant fölkelést. Egész tehetségét és egész vagyonát ennek az ügynek a szolgálatába állította. Az első sorokban küzdött, élete kockáztatásával, egyszerű közemberként csatázott azok közt, akik fegyvert ragadtak hazájuk fölszabadításáért; tízszer is megsebesült vagy húsz ütközetben, de a halál még akkor is elkerülte, amikor már elhullottak a függetlenségi harc utolsó katonái is az angol golyók záporában.

Soha még az angol uralmat nem fenyegette ekkora veszedelem Indiában, mint a szipojlázadás idején, és ha a hazafiak reménykedése valóra válik, és külső segítség érkezik, talán egész Ázsiában megrendült volna az Egyesült Királyság zsarnoki hatalma.

Dakkar herceg nevét akkor mindenütt nagy tisztelettel emlegették. A hős, aki ezt a nevet viselte, sohasem rejtőzött el, mindig nyílt sisakkal harcolt. Az angolok vérdíjat tűztek ki a fejére, de nem akadt áruló, aki az ellenség kezére adja; apja, anyja, felesége, gyermekei életükkel fizettek a fölkelésért, mielőtt Dakkar herceg tudomást szerezhetett volna a veszedelemről, amelyet voltaképpen ő zúdított reájuk.

A jog ezúttal is az erőszak áldozatául esett. A haladást azonban sohasem lehet visszafordítani, azt, úgy tetszik, a szükségszérűség törvényei irányítják. A szipojok lázadását leverték, és a rádzsák ősi országa az angol birodalom közvetlen uralma alá került.

Dakkar hercege, bár kereste a halált, nem veszett oda, és visszavonult a bundelkundi hegyek közé. Ott, immár egyes-egyedül, határtalan embergyűlölet és életundor fogta el, irtózattal és utálattal tekintett az úgynevezett „művelt világra”, összeszedte vagyona roncsait, maga köré gyűjtötte húsz-egynéhány leghívebb bajtársát, s egy napon valamennyien eltűntek Indiából.

Hol kereste vajon Dakkar herceg a függetlenséget, amely a lakott földön nem jutott osztályrészéül? A vizek mélyén, a tengerek fenekén, ahová nem követhette senki...

A harcos helyét a tudós foglalta el. A Csendes-óceán egyik elhagyatott szigetén hajókészítő műhelyt építtetett, és ott tengeralattjárót állított össze saját tervei szerint. A kifogyhatatlan forrásokból merített elektromosság mérhetetlen erejét különleges eszközökkel szolgálatába kényszerítette - titkuk talán majd egyszer közismertté válik -, úszóalkalmatosságában minden célra elektromosságot használt: hajtóerőként, világításra, fűtésre egyaránt. A tenger, a maga végtelen kincseivel, milliárd halával, moszattömegeivel, sargassumtermésével, roppant emlőseivel - s ezenfelül az emberek odavesztett rengeteg aranyával és ékkövével is - bőségesen fedezte a herceg és hívei szükségleteit. Dakkar minden kapcsolatot meg akart szakítani a világgal, s a tenger alatt ez a forró vágya tökéletesen teljesült. Tengeralattjáróját *Nautilus*nak nevezte el; önmagát pedig Nemo kapitánynak, és eltűnt a tenger mélyén.

A kapitány jó néhány esztendőn át járta a világtengereket, az Északi-sarktól a Déli-sarkig. A lakott világ e számkivetett páriája csodálatos kincseket gyűjtött a lakatlan világban. A Vigo-öbölben 1702-ben milliós értékeket szállító spanyol gályák süllyedtek el, s e hajdan tengerbe veszett drágaságok most kincsek kimeríthetetlen bányájaként szolgáltak Nemo kapitánynak, aki zsákmányát a szabadságukért küzdő népek - mint például a krétaiak - érdekében használta föl, mindig névtelenül.

Végül is, miután hosszú ideje semmiféle kapcsolatot sem tartott már az emberekkel, egy éjszakán, 1866. november 6-án három férfit sodort hajójára a véletlen. Egy francia professzort, az inasát és egy kanadai halászt. Ez a három ember egy hajószerencsétlenség alkalmával esett a tengerbe; az Abraham Lincoln nevű egyesült államokbeli páncélos hadihajó ugyanis, amelyen a három férfi utazott, a Nautilus üldözése közben összeütközött a tengeralattjáróval.

Nemo kapitány megtudta a professzortól, hogy a *Nautilus*t néhol cetféle óriás emlősnek nézték, néhol pedig tenger alatti kalózhajónak, s ezért a világ minden óceánján üldöztetés várt reá.

Nemo kapitány akár vissza is dobhatta volna a tengerbe ezt a három embert, akiknek a sorsa most a véletlen szeszélyéből keresztezte a Nautilus lakóinak rejtelmes életútját. Nem ezt tette, hanem fogolyként a hajóján marasztalta őket, a három hajótörött pedig húszezer mérföldes tenger alatti utazás során hét hónapon át bámulhatta a szemük elé táruló csodákat.

Egy napon, 1867. június 22-én a három férfinak - egyébiránt semmit sem tudtak Nemo kapitány múltjáról - sikerült megkaparintania a Nautilus egyik mentőcsónakját, és megszöktek a hajóról. De mert ez akkor történt, amikor a Nautilus*t a norvég partok mentén magával ragadta a maelström nevű örvény, a kapitánynak azt kellett gondolnia, hogy a szökevények belefulladtak a szörnyű forgatagba, és a víztölcsér mélyén lelték halálukat. Nem tudta hát, hogy a franciát és két társát csodálatos szerencséjükre partra vetette az áradat, a Lofoten szigeti halászok mindhármukat megmentették, a professzor pedig Franciaországba visszatérve könyvet írt a kíváncsi nagyközönség számára a *Nautilus különös és kalandos hajóútjának hét hónapjáról.

Nemo kapitány ezután még hosszú éveken át folytatta a tengerek alatti vándoréletet.² Bajtársai azonban sorra meghaltak, és a Csendes-óceán koralltemetőibe költöztek. A Nautilus lassan elnéptelenült, és Nemo kapitány végül is magára maradt, utolsóként mindazok közül, akik vele együtt az óceán mélységeiben kerestek menedéket.

Nemo kapitány ekkor már hatvanéves volt. *Nautilus*át azonban sikerült egyedül is bekormányoznia azoknak a tenger alatti kikötőknek egyikébe, amelyekben hajójával néha megpihent azelőtt is.

Ez a kikötő a Lincoln-sziget mélyében rejtőzött: ott vesztegelt a Nautilus most is.

Hat éve már, hogy ebben a barlangban él a kapitány, hajójával nem járja a tengereket, várja a halált, azt a pillanatot, amikor ő maga is megtér egykori bajtársaihoz; ám a véletlen úgy akarta, szemtanúként lássa, amint a déliek fogságából menekülő Cyrus Smithék léggömbje lezuhan a Lincoln-szigeten. Búvárruhájában, néhány kötélhossznyira a parttól, éppen a víz alatt vadászott, amikor a mérnök a tengerbe esett. A kapitányt emberbaráti jóindulat fogta el... és megmentette Cyrus Smith életét.

Mindazonáltal kezdetben el akart menekülni az öt hajótörött közeléből, de nem mozdulhatott, mert kikötője lezárult: a vulkáni erők magasabbra emelték a bazalttömegeket a barlang kijárata előtt, ezért a kapitány nem juthatott ki hajójával a kriptából. Arra még elegendő víz maradt, hogy egy könnyű ladik elsurranhasson a sziklapad fölött, de arra már nem, hogy az aránylag mély járatú Nautilus is keresztüljusson az elkeskenyült nyíláson.

Nemo kapitány tehát nem hagyta el a szigetet; s ő maga ugyan állandó figyelemmel kísérte azoknak az embereknek az életét, akikét sorsuk, minden segédeszköz nélkül, a puszta szigetre vetett, ám azt nem akarta, hogy azok is megpillantsák őt. Amikor aztán apródonként meggyőződött róla, hogy ezeket a becsületes és tevékeny embereket milyen testvéri barátság fűzi egymáshoz, érdeklődni kezdett erőfeszítéseik iránt. Úgyszólván szándéka ellenére megismerkedett életük minden titkával. Búváröltözékében könnyűszerrel bejutott a Gránitpalota belső kútjának az aljára, a sziklakürtő kiszögellésein fölkapaszkodott a kút felső kávájáig, és végighallgatta, amikor a telepesek elmondták egymásnak a múltjukat, és hallotta azt is, miként beszélik meg a jelent és a jövőt. Tőlük tudta meg, hogyan harcol Amerika - Amerika ellen, a rabszolgaság eltörléséért. Igen! Ezek a férfiak méltónak bizonyultak Nemo kapitány becsülésére, és kiengesztelték az emberiség iránt, amelyet oly derekasan képviseltek ezen a szigeten.

Tehát Nemo kapitány mentette meg Cyrusy Smith életét. És ő volt az, aki a kutyát a Kéményhez vezette, ő dobta Topot a tó vize fölé, ő vontatta a Gazdátlan Láda fokának fövénypadjára a sok hasznos tárgyat tartalmazó ládát, ő eresztette le a ladikot a Hála-folyón. A majmok támadása alkalmával ő gördítette le a kötélhágcsót a Gránitpalota küszöbéről, ő tudatta a palackba zárt üzenet révén Cyrus Smithékkel, hogy Ayrton a Tabor-szigeten él, ő robbantotta föl a csatorna fenekére helyezett aknával a kalózok briggjét, ő mentette meg Harbertet kininnel a biztos haláltól, s végül a tenger alatti vadászatain használt elektromos fegyverével - amelynek a titkát csak ő ismerte - ő terítette le a fegyenceket a karám udvarán. Ekképpen tehát rendre magyarázatot nyert mindaz a különös jelenség, amely némelykor szinte már természetfölöttinek látszott, noha mindegyik csupán a kapitány hatalmát, tudását és jóindulatát bizonyította.

A nagy embergyűlölő most már valósággal szomjúhozott a jócselekedetekre. Még egyetlen utolsó hasznos tanácsot akart adni nekik, bizonyos fontos körülményekre akarta figyelmeztetni pártfogoltjait, amikor érezte, hogy már a közelgő halál dobogtatja a szívét: ezért vezetett huzalt a karámba a távírókészülékkel fölszerelt *Nautilus*ról, és - mint tudjuk - a Gránitpalotából magához szólította a telepeseket... Talán nem tette volna ezt, ha tudja, hogy Cyrus Smith ismeri az élettörténetét, és Nemo kapitánynak fogja nevezni.

A kapitány elhallgatott. Ekkor Cyrus Smith szólalt meg: megemlékezett Nemo kapitány jócselekedeteiről, és társai nevében is köszönetet mondott értük a nagylelkű férfiúnak, aki annyira lekötelezte valamennyiüket.

Nemo kapitány azonban nem kívánt hálát szolgálataiért... Egyetlen gondolat nyugtalanította; s mielőtt megszorította volna a mérnök feléje nyújtott kezét, így szólt:

– Uram, most már ösmeri életem történetét: ítélje meg, helyesen cselekedtem-e!

A kapitány ezekkel a szavakkal arra a súlyos kimenetelű kalandra utalt, amelynek a Nautilus fedélzetére került három idegen is szemtanúja volt - erről a francia professzor nyilvánvalóan beszámolt említett művében, és tudósítása kétségkívül rettenetes fölháborodást kavart.

Néhány nappal ugyanis a professzor és két társa szökése előtt az történt, hogy az Atlanti-óceán északi részén a Nautilus faltörő kosként rohant neki annak a fregattnak, amely csökönyösen üldözte, és könyörtelenül elsüllyesztette ezt a hadihajót.

Cyrus Smith megértette, mire céloz a kapitány, de nem válaszolt.

– Angol fregatta volt, uram! - kiáltotta Nemo kapitány, aki egy pillanatra ismét Dakkar herceggé változott. - Angol fregatta, értsen meg jól! Ő támadott meg engem! Hajómmal szűk, sekély öbölbe szorultam!... Ki kellett jutnom onnan, és... ki is jutottam!

Aztán nyugodtabb hangon így folytatta:

– A jog és az igazság az én oldalamon áll. Mindig, mindenhol annyi jót tettem, amennyit csak tehettem, rosszat csupán kénytelenségből követtem el. Az igazság nem mindig egyértelmű a megbocsátással!

Néhány másodpercnyi csönd követte ezt a kijelentést, majd Nemo kapitány újra megkérdezte:

– Nos, hogyan vélekednek rólam, uraim?

Cyrus Smith megragadta a kapitány kezét, és komoly hangon ekként válaszolt:

– Kapitány úr, ön tévedett, mert azt hitte, föl lehet támasztani a múltat, s ezért a szükségszerű haladás ellen harcolt. Ez a tévedése amazok közé tartozik, amelyeket az emberiség egyik része csodál, másik része kárhoztat, s amelyeket egyedül Isten ítélhet meg, s az emberi értelemnek föl kell önt oldoznia. Aki akkor követ el tévedést, amikor jóhiszeműség vezeti, az emberiség megróhatja ugyan érte, nem szűnhet meg azonban becsülni a tisztességes szándékot. Az ön tévedése azok közé tartozik, amelyeket megillet a csodálat, s önnek nem kell tartania a történelem ítéletétől. A történelem nagyra értékeli az önfeledt hősiességet, még akkor is, ha elítéli a következményeit...³

Nemo kapitány keble zihált, karját az ég felé tárta.

– Tévedtem? - suttogta tépelődve. - Igazam volt?

Cyrus Smith így felelt:

– Valamennyi nagy tett visszaszáll Istenhez, akitől ered! Nemo kapitány, ezek a becsületes emberek, akik ön előtt állnak, s akiket ön megsegített, örökre szívükbe zárják emlékét!

Harbert közelebb lépett a kapitányhoz. Térdet hajtott, és megcsókolta az aggastyán kezét.

A haldokló szeméből könnycsepp csordult alá.

– Gyermekem - mondta -, légy áldott!...