A fiatal lábadozó gyógyulása szabályosan haladt. A telepesek most csak azt remélték, állapota rövidesen lehetővé teszi, hogy átszállítsák a Gránitpalotába. Mert bármilyen bőséges volt is a karámbeli kunyhó élelmiszerkészlete, és bármilyen kielégítő volt is minden más fölszerelése, mégsem nyújthatott olyan kényelmet, mint a gránitpalota-beli egészséges hajlék. Továbbá nem volt olyan biztonságos sem, hiszen folytonosan a fegyencek fenyegető puskatüzétől kellett tartaniok a karám lakóinak, bármilyen éberen őrködtek is. Amott ellenben, a gránittömb hozzáférhetetlen és bevehetetlen üregében nem kell már félniök semmitől, mert ott a kalózok minden támadási kísérlete magától meghiúsulna. Türelmetlenül várták hát azt a pillanatot, amikor Harbertet sebei fölszakadásának veszélye nélkül átvihetik otthonukba, s úgy döntöttek, hogy mihelyt lehet, megkísérlik a betegszállítást, noha a Fénymadár-erdőn át igen kockázatosnak látszott a közlekedés.

Nabről semmi hír nem érkezett, de azért nem nyugtalankodtak. Bíztak benne, hogy a bátor néger jól elsáncolta magát a Gránitpalota mélyén, és vigyáz arra, hogy meg ne lepjék. Topot nem küldték újra hozzá, mert haszontalanság lett volna puskalövéseknek kitenni a hű ebet, hiszen a kalózok golyója legszemfülesebb segítőtársuktól fosztotta volna meg a telepeseket.

Egyelőre türelemmel várakoztak hát, bármilyen sürgősnek látták is, hogy mihamarabb valamennyien együtt legyenek a Gránitpalotában. A mérnököt aggasztotta, hogy erőik szétforgácsolódtak, mert úgy vélekedett, ez is csak a kalózok malmára hajtja a vizet. Ayrton eltűnése óta mindössze négyen maradtak öt ellen, mivel Harbertre még nem számíthattak eleget bánkódott is emiatt a derék fiú, hiszen jól tudta, mekkora zűrzavart okozott akaratlanul is!

November 25-én délután, amikor Harbert rövid időre elszunnyadt, és ezért nem hallhatta a telepesek beszélgetését, Cyrus Smith, Gedeon Spilett és Pencroff éltek az alkalommal, és alaposan meghányták-vetették, hogy az adott körülmények közt mit tegyenek a kalózok ellen.

– Barátaim - szólt az újságíró -, az imént Nabről beszéltünk, és megállapítottuk, hogy nem teremthetünk vele kapcsolatot; magam is úgy hiszem, a Gránitpalotába vezető úton nagy a kockázat, reánk puskázhatnak, mi pedig még csak nem is viszonozhatjuk a tüzet. Nem gondolják-e, hogy leghelyesebb lenne nyílt hajtóvadászatot rendezni ezek ellen a nyomorult gazemberek ellen?

– Én is erre gondoltam - felelte Pencroff. - Azt hiszem, egyikünk sem ijed meg egy-két golyótól, és ami engem illet, ha Cyrus úr jóváhagyja, hajlandó vagyok rögtön nekivágni az erdőnek! Az ördögbe is! Bírok én akármelyikükkel!

– S vajon bír-e mind az ötökkel is? - kérdezte a mérnök.

– Csatlakozom Pencroffhoz - ajánlkozott az újságíró -, és ketten, jól fölfegyverkezve, Top kíséretében...

– Kedves Spilettem és kedves Pencroffom - felelte Cyrus Smith -, gondolkozzunk józanul! Ha a szigetnek csak valamelyik meghatározott fertályát kellene átkutatnunk; ha tudnók, hol tanyáznak a fegyencek, és ha nem lenne szó egyébről, mint hogy onnan kifüstöljük őket, akkor magam is a nyílt rajtaütést helyeselném. Most azonban nem attól kell-e tartanunk inkább, hogy az övék lesz az első lövés?!

– Lárifári, Smith úr - hangoskodott Pencroff -, nem minden golyó talál...

– A Harbertre lőtt golyó nem tévesztett célt, Pencroff - felelte a mérnök. - Egyébiránt gondoljanak arra is: ha mindketten eltávoznak, akkor magamra maradok Harberttel, és egyedül kell védelmeznem a karámot. Jótállnak-e azért, hogy a fegyencek nem veszik észre távozásukat, és eltűrik, hogy benyomuljanak az erdőbe? Ki kezeskedik arról, hogy az önök távollétében a gazfickók nem rohanják meg a karámot, jól tudva, hogy csak egy férfi és egy sebesült gyermek maradt itt...

– Igaza van, Cyrus úr - felelte Pencroff, de a tehetetlen harag csak úgy feszegette a mellét -, igaza van. A kalózok mindenre készek, hogy visszafoglalják a bőségesen fölszerelt karámot! Ön pedig egyedül nem tudna védekezni ellenük! Hej, bárcsak már a Gránitpalotában lennénk!

– Ha a Gránitpalotában lennénk - felelte a mérnök -, merőben más volna a helyzet! Ott nyugodtan rábíznám egyikünkre Harbertet, míg a többiek végigcserkészik a sziget erdőségeit. De most a karámban vagyunk, és azt hiszem, jobb, ha itt is maradunk, amíg valamennyien együtt nem távozhatunk innen!

Cyrus Smith okfejtésével nem lehetett vitába szállni, és társai egyetértettek vele.

– Ha legalább Ayrton velünk volna! - sóhajtott föl Gedeon Spilett. - Szegény ember! Nem sokáig élhetett társas életet...

– Vajon csakugyan meghalt-e? - kérdezte Pencroff, igen furcsa hangsúllyal.

– Talán azt reméli, Pencroff, hogy azok a gonosztevők megkímélték az életét? - kérdezte Gedeon Spilett.

– Igen, ha ezt kívánta az érdekük.

– Micsoda?! Csak nem arra céloz, hogy Ayrton régi cinkostársai kedvéért megfeledkezett mindarról, amit nekünk köszönhet, és...

– Mit lehessen tudni? - válaszolt a tengerész, de a hangján hallatszott, hogy maga is csak habozva kockáztatta meg ezt a rosszhiszemű föltevést.

– Pencroff - kiáltotta Cyrus Smith, és megragadta a tengerész karját -, rút gondolat motoszkál a fejében, és nagyon megszomorítana, ha folytatná ezt a beszédet! Én jótállok Ayrton hűségéért!

– Magam is! - tette hozzá hevesen az újságíró.

– Igaz... igaz, Cyrus úr!... Csakugyan tévedtem - felelte Pencroff. - Ostoba gyanú fészkelte magát az agyamba, beösmerem, semmi sem igazolja. De hát tehetek-e róla? Már azt sem tudom, hol áll a fejem. Ez a fogság itt, a karámban, rémségesen rám nehezedik, s ezért olyan ingerült vagyok, mint még soha!

– Türtőztesse magát, Pencroff - intette a mérnök, majd az újságíróhoz fordult: - Mit gondol, kedves Spilett, mennyi idő múlva szállíthatjuk vissza Harbertet a Gránitpalotába?

– Nehéz azt megmondani, Cyrus - felelte az újságíró -, a vigyázatlanságnak ugyanis súlyos következménye lehet. De hát végül is Harbert sebe szépen gyógyul, és nyolc nap múlva, ha addigra megerősödik, akkor... No, majd meglátjuk!

Nyolc nap múlva! Ez azt jelentette, hogy a telepesek legkorábban csak december első napjaiban térhetnek vissza a Gránitpalotába.

Ez idő tájt a tavasz második hónapjában jártak. Szép idő köszöntött be, a meleg fokozódott. A sziget erdőségei teljes lombozatukban pompáztak, és közeledett a szokott aratási időszak. Eszerint, mire a telepesek a Kilátó-fennsíkra érnek, már kezdhetik is a munkát, és mezőgazdasági szorgalmatoskodásukat majd csak a tervbe vett nagy kutatóút kedvéért szakítják félbe.

Érthető hát, hogy a karámbeli fogság sok kárt okozott a telepeseknek. A kényszerűség előtt meg kellett ugyan hajolniok, türelmetlenségüket azonban nehezen bírták leküzdeni.

Az újságíró egyszer-kétszer kióvakodott az útra, és megkerülte a palánk övezte területet. Top is elkísérte, Gedeon Spilett pedig fölhúzott kakasú karabélyával a kezében minden eshetőségre készen fedezte őt.

Gedeon Spilett azonban nem akadt össze senkivel sem, és gyanús nyomokra sem bukkant. A kutya minden veszedelemre figyelmeztette volna, Top azonban nem ugatott, és ebből az újságíró arra következtetett, hogy semmitől sem kell tartaniok, legalábbis pillanatnyilag, mert a fegyencek nyilvánvalóan a sziget valamely másik részén tartózkodnak.

Mindazonáltal második őrjárata alkalmával, november 27-én, Gedeon Spilett, miután vagy negyedmérföldnyire bemerészkedett a hegytől délre fekvő vadonba, észrevette, hogy Top szimatol valamit. A kutya ezúttal nem viselkedett olyan nyugodtan, mint első alkalommal; izgatottan lótott-futott, füvek és bozótok közt fürkészett, mintha csak valami gyanúsat orrontana.

Gedeon Spilett követte Topat, biztatta, bátorította, miközben éles szemmel vizslatott mindenfelé, lövésre kész karabéllyal haladt a kutya nyomában, és fedezéket keresett a fatörzsek mögött. Az újságíró nem tartotta valószínűnek, hogy Top ember közelségét érzi, mert ezt a kutya jellegzetesen fojtott, haragos csaholással jelezte volna. Most azonban még csak morgást sem hallatott, s ez azt jelentette, semerről sem fenyeget közvetlen veszély.

Körülbelül öt perc telt el így: Top fürkészett, szaglászott, az újságíró pedig óvatosan követte; aztán a kutya hirtelen berontott a sűrű bokrok közé, és előhúzott onnan valamilyen rongydarabot.

Szövetfoszlány volt, szennyes, szakadt ruhanemű, amelyet Gedeon Spilett nyomban a karámba vitt.

Ott a telepesek megvizsgálták ezt a cafatot, és megállapították, hogy Ayrton ujjasáról szakadt le: könnyen fölismerték, hiszen efféle posztót nem gyártottak másutt, csakis a Lincoln-szigeti kallómalomban.

– Lám, Pencroff - jegyezte meg Cyrus Smith -, ez a rongy is arról tanúskodik, hogy Ayrton ellenállt a banditáknak. A fegyencek akarata ellenére hurcolták magukkal! Még mindig kételkedik a tisztességében?

– Nem, Cyrus úr - felélte a tengerész -, csak egy pillanatra fogott el a bizalmatlanság, már rég kivertem a fejemből! De azért, úgy vélem, egyet s mást mégis elárul ez a posztódarab...

– Mégpedig? - kérdezte az újságíró.

– Mégpedig azt, hogy Ayrtont nem ölték meg a karámban! Élve hurcolták el, hiszen védekezett! Úgy lehet, talán még most is él!

– Csakugyan, ez lehetséges - felelte eltűnődve a mérnök.

Ez a halvány reménysugár ismét fölvillanyozta Ayrton társait. Eddig azt kellett hinniök, hogy a kalózok meglepték Ayrtont a karámban, és ugyanúgy leterítették egy golyóval, mint utóbb Harbertet. Ám mégis, úgy látszik, a fegyencek nem ölték meg azon nyomban a derék férfit, hanem magukkal hurcolták a sziget valamelyik távolabbi részébe. Lehetséges-e ekként, hogy Ayrton még mindig a kalózok foglya? Talán úgy esett, hogy egyikük fölismerte benne Ben Joyce-t, egykori ausztráliai cinkosát, a szökött fegyencek hajdani vezérét? Ki tudja, nem támadt-e bennük ama képtelen remény, hogy sikerül visszaédesgetni magukhoz a volt kalózt? Hiszen nagy hasznukra lehetne, ha rábírhatnák az árulásra!...

A helyzet ilyetén való állását a karámbeli telepesek mégis kedvező mozzanatnak ítélték, s most már azt sem látták lehetetlennek, hogy életben lelik Ayrtont. Ha valóban csak fogoly, kétségkívül ő is elkövet mindent, hogy kiszabaduljon a banditák markából, s ha ez sikerül, akkor roppant segítségére lehet a telepeseknek!

– Mindazonáltal, ha Ayrton szerencsésen meg is szökik - jegyezte meg Gedeon Spilett -, akkor egyenesen a Gránitpalotába siet, hiszen mit sem tud a gyilkos merényletről, amelynek Harbert áldozatául esett, és az következésképpen eszébe sem juthat, hogy mi a karám foglyai vagyunk.

– Ó be szeretném, ha ott volna a Gránitpalotában - kurjantott föl Pencroff -, és ha végre-valahára ott lennénk mi is! Mert ha az otthonunkra hasztalanul törnének is azok a gonosztevők, a fennsíkot, az ültetvényeket, a baromfiudvart kedvükre földúlhatják!

Pencroff az utóbbi időben vérbeli gazdálkodóvá lett, szenvedélyesen, szívvel-lélekkel csüggött az ő mezőgazdasági létesítményein. Meg kell azonban mondanunk, valamennyiük közül Harbert leste legtürelmetlenebbül a hazatérés pillanatát, mert igen jól tudta, milyen fontos, hogy a telepesek végre otthon legyenek, a Gránitpalotában. És őmiatta kell itt rostokolniok a karámban! Egy gondolat foglalkoztatta állandóan: távozni, el innen, mindenáron mielőbb elhagyni a karámot! Úgy hitte, képes már elviselni a szállítást. Érvelt, bizonykodott, csak hogy siettesse az indulást, és arra hivatkozott, hogy az ereje is hamarabb tér vissza otthon, a jó friss tengeri levegőn, a víztükörre néző szép szobában!

Harbert váltig unszolta Gedeon Spilettet, az újságíró azonban okkal tartott attól, hogy a fiú alig behegedt sebei útközben fölszakadhatnak, és nem egyezett bele a korai indulásba.

Hirtelen azonban nem várt fordulat döbbentette meg őket, s ez rábírta a mérnököt és két barátját, hogy engedjenek a fiú óhajának, noha nem tudták, nem lesz-e később gyötrelmes lelkifurdalás okozója ez a döntés.

November 29-én történt. Hajnali hét órára járt az idő. A három telepes Harbert szobájában beszélgetett, s egyszer csak meghallották Top izgatott csaholását.

Cyrus Smith, Pencroff és Gedeon Spilett fölkapták puskájukat, és lövésre kész fegyverrel a kezükben kiléptek a kunyhóból. Top a palánk tövéhez futott, szökdécselt, ugatott, nyüszített, hangja azonban nem haragot fejezett ki, hanem örömet.

– Valaki közeledik!

– Úgy van!

– Nem ellenség!

– Hátha Nab?

– Vagy Ayrton?

A mérnök és két társa alighogy kiejtette száján ezeket a szavakat, a sövénykerítésen hatalmas test lendült át, és a karám földjére huppant.

Jup volt, Jup mester, személyesen! Top meleg, baráti fogadtatásban részesítette!

– Jup! - kiáltott föl Pencroff.

– Nab küldi hozzánk! - mondta az újságíró.

– Nos - felelte a mérnök -, akkor bizonyára levél lesz nála...

Pencroff odafutott az orangutánhoz. Nyilvánvaló: ha Nab fontos üzenetet akart eljuttatni a mérnökhöz, akkor Jupnál keresve sem találhatott volna biztosabb és gyorsabb küldöncöt, hiszen a majom szabadon jár-kel ott is, ahol nemcsak a telepesek akadtak volna meg, hanem még maga Top sem juthatott volna át.

Cyrus Smith nem tévedett. Jup nyakán kis zacskó csüngött, a zacskóban pedig egy levelet találtak, Nab keze írását.

Cyrus Smith és társai érthető elkeseredéssel olvasták a híradást:

*Péntek, reggel hat óra.
A fegyencek betörtek a fennsíkra!
Nab*

A telepesek szótlanul meredtek egymásra, aztán visszatértek a kunyhóba. Mármost mit tegyenek? A fegyencek betörtek a Kilátó-fennsíkra - s ez egyet jelentett a teljes romlással, összeomlással, pusztulással!

Harbert a szobába lépő Cyrus Smith, Gedeon Spilett és Pencroff arca láttán tüstént megértette: a helyzet súlyosbodott; amikor pedig megpillantotta Jupot is, nem kételkedett tovább, hogy a Gránitpalotát veszély fenyegeti.

– Cyrus úr - szólalt meg Harbert -, indulni szeretnék! Kibírom az utat! Szeretnék elmenni innen!

Gedeon Spilett odalépett Harberthez. Darab ideig figyelmesen nézte, aztán így szólt:

– Hát akkor gyerünk!

Még gyorsan el kellett dönteniök azt a kérdést, hogy vajon hordágyon szállítsák-e Harbertet, vagy azon a kordén, amelyen annak idején Ayrton érkezett a karámba. A hordágy ugyan sokkalta kevésbé rázza a sebesültet, de két fegyverbíró ember kezét foglalja le; márpedig azzal számolniok kellett a telepeseknek, hogy útközben támadás éri őket, és puskával kell védekezniök.

Ha viszont a kordét veszik igénybe, nem marad-e valamennyiük karja szabadon? Nem lehet-e vajon derékaljat teríteni a kordé aljára, és arra fektetni Harbertet? Nem lehet-e olyan óvatosan hajtani, hogy elkerüljenek minden göbbenőt? Mindez lehetségesnek látszott.

Előhúzták a kordét. Pencroff befogta az onaggát. Cyrus Smith és az újságíró eközben fölnyalábolták Harbert derékalját, és a kordé fenekére fektették, a két vendégoldal közé.

Szép idő volt. Éles napsugarak villództak a falombokon keresztül.

– Töltve vannak a fegyverek? - kérdezte Cyrus Smith.

Töltve voltak. A mérnök és Pencroff egy-egy kétlövetű puskát tartott a kezében, Gedeon Spilett pedig a karabélyát szorongatta; útra készen álltak.

– Jól vagy, Harbert? - kérdezte a mérnök.

– Ó, nyugodjék meg, Cyrus úr - felelte a fiú -, nem halok meg útközben!...

A telepesek látták, hogy szegény fiú csak a legnagyobb önuralommal képes így beszélni, és hatalmas akarattal gyűjti össze elillanni készülő életerejét.

A mérnök szíve fájdalmasan összeszorult. Habozott, hogy adjon-e jelt az indulásra. De aztán rászánta magát: ha most nem indulnak el, nagy bánatot okoznak a fiúnak, talán bele is hal.

– Indulás! - szólt Cyrus Smith.

Kinyitották a karám kapuját. Jup és Top előreiramodott; mindketten tudták, hogy csöndben kell maradniok. A kordé kigördült, a kaput becsukták, és az onagga, amelyet Pencroff hajtott, lassan, lépésben elindult.

Kétségkívül helyesebb lett volna, ha nem a Gránitpalotához vezető utat követik, hanem vargabetűvel igyekeznek arrafelé, a kordé azonban csak igen nehezen mozoghatott volna a fák közt. Ezért hát nem kerülhették el a közvetlen utat, noha tudták, hogy azt a fegyencek is bizonyára jól ismerik.

Cyrus Smith és Gedeon Spilett kétoldalt lépkedett a kocsi mellett, készen arra, hogy visszaverjenek bármilyen támadást. Mindazonáltal a telepesek nem tartották valószínűnek, hogy a fegyencek elhagyták volna már a Kilátó-fennsíkot. Nab nyilvánvalóan rögtön a kalózok fölbukkanásakor írta meg és küldte el levelét. A levél hajnali hat órakor íródott, márpedig a virgonc orangutánnak - miután gyakran megfordult a karámban, és jól ismerte a járást - háromnegyed óra sem kellett, hogy megtegye a Gránitpalotától a karámig vezető ötmérföldes utat. Az erdei ösvény tehát pillanatnyilag biztonságosnak ígérkezett; úgy látszott, hogy lövöldözésre valószínűleg már csak a Gránitpalota közelében kerül sor.

A telepesek mindazonáltal éberen őrködtek. Top és Jup - utóbbi furkósbottal a kezében - hol előrefutottak, hol pedig az út két szélén, az erdőben portyáztak, de nem jeleztek semmiféle veszedelmet.

A kordé, Pencroff vezetésével, lassan haladt. A telepesek reggel fél nyolckor hagyták el a karámot. Az ötmérföldes útból négyet tettek meg egy óra alatt, s eközben semmilyen zavaró körülmény nem tartóztatta föl őket.

Az ösvény teljesen néptelen volt, és csakúgy kihaltnak látszott a Fénymadár-erdőnek a Hála-folyó és a tó közt elterülő része is.

Semmilyen vészjel nem riasztotta meg őket. A sarjúerdők is éppoly elhagyatottaknak látszottak, mint aznap, amikor a telepesek földet értek a szigeten.

Közeledtek a fennsíkhoz. Még egy mérföld, és megpillantják a Glicerin-patakon átvezető pallót. Cyrus Smith bizonyosra vette, hogy a hidacska a helyén lesz, mert akár azon keresztül hatoltak be a fennsíkra a fegyencek, akár az övezetet kerítő folyóvizek valamelyik másikán, mindkét esetben óvatosságból le kellett ereszteniök a hidat, hogy biztosítsák a visszavonulást.

Végül a ritkás erdőszegély fái közt a telepesek nemsokára megpillantották a tengert. A kordé azonban folytatta útját, védelmezői pedig rendületlenül lépkedtek mellette.

Pencroff azonban egyszer csak megállította az onaggát, és elszörnyedten fölhördült:

– Hah, a nyomorult gazok!

És arra a vastag füstoszlopra mutatott, amely ott kavargott a malom, az istállók és a baromfiudvar épületei fölött.

A füstben egy emberalak mozgott.

Nab volt.

Társai a nevét kiáltották. Meghallotta, és feléjük rohant...

A fegyencek már félórája elhagyták a fennsíkot, előbb azonban letaroltak és fölperzseltek rajta mindent.

– Hát Harbert úr? - kiáltotta Nab.

Gedeon Spilett ekkor visszament a fiúhoz.

Harbert eszméletlenül feküdt a kocsi alján.