Mihelyt partra hordták a tutaj rakományát, Pencroff tanácsára nyomban hozzáfogtak, hogy lakhatóvá tegyék a Kéményt, először is elrekesszék azt a két folyosót, amelyen át a léghuzat az üregbe zúdult. Homokkal, kövekkel, összefont gallyakkal betömték az „&” alakú sziklabarlang déli, szélfújta járatait, és sárral légmentesen betapasztották: ekként a felső hurkot elválasztották az alsótól. Egyetlen szűk, kacskaringós kürtőfélét hagytak csak meg, amely oldalt nyílt: azon távozik majd a füst, és azon kap kellő huzatot a tűzhely. Ezzel a művelettel Pencroff és Harbert három-négy szobára osztotta a Kéményt - ha ugyan szobának nevezhető az a néhány sötét szurdék, amelynél némelyik vadállat odva is különb. Az eső ellen azonban mindenesetre oltalmat nyújtottak, sőt még ki is lehetett egyenesedni bennük, legalábbis a legnagyobb szobában, a barlang középső helyiségében. Finom homok borította a talaját, ezért hát, mindent egybevetve, meghúzódhattak benne arra az időre, amíg jobb nem akad.

Munka közben Harbert és Pencroff elbeszélgetett.

– Lehet, hogy társaink eközben jobb szállást találtak? - kérdezte a fiú.

– Az bizony meglehet - válaszolta a tengerész -, de te azért csak ne add föl a bizonyost a bizonytalanért! Jobb ma egy veréb, mint holnap egy túzok!...

– Ó, bárcsak velük jönne Smith úr is! - tért vissza előbbi gondolatára Harbert. - Adná az ég, hogy szerencsével járjanak és megtalálják!

– Bizony - mormogta Pencroff. - Cyrus Smith! Az aztán férfi volt a talpán, igazi férfi!

– Volt?... - ismételte Harbert. - Hát már végképp letettél a reményről, hogy viszontlássuk?!

– Isten őrizz! - dörmögte a tengerész.

Amikor a falazással elkészültek, kitakarították a Kéményt; ez a munka már gyorsabban ment, és Pencroff elégedetten kijelentette:

– No, most már jöhetnek a barátaink. Egészen csinos kis lakást találnak.

Hátravolt azonban még a tűzhely elkészítése, utána pedig a vacsorafőzés. Ez aztán már igazán egyszerű és könnyű munka lesz. A bal kéz felőli első folyosó földjére, a keskeny kürtő szája alá nagy, lapos köveket raktak. A meleg egy részét alighanem magával ragadja majd a füst, ám amennyi benn marad belőle, nyilvánvalóan az is elegendő lesz, hogy kellemesen átfűtse a helyiséget. A tűzifát behordták az egyik szobába, aztán a tengerész néhány tuskót rakott a rőzsehalomra a tűzhely kövén.

Miközben Pencroff ezzel a munkával foglalatoskodott, Harbert megkérdezte, van-e neki gyufája.

– Persze hogy van! - válaszolta Pencroff, és hozzátette: - Szerencsére! Mert gyufa nélkül vagy tapló nélkül igazán nem tudom, mihez kezdenénk!

– Nem gyújthatnánk-e úgy tüzet - kérdezte Harbert -, mint a vademberek, akik addig dörzsölnek össze két száraz fadarabot, amíg az egyik lobbot nem vet?

– Próbáld csak meg, fiacskám! - nevetett Pencroff. - Majd meglátod, mire mégy vele: dörzsölheted, míg bele nem pistulsz!

– Pedig nagyon egyszerű dolog - mondta Harbert -, a csendes-óceáni sziketeken ez a legelterjedtebb módja a tűzcsinálásnak.

– Nem vonom kétségbe - válaszolta Pencroff -, csakhogy úgy hiszem, a bennszülöttek értik ám a csíziót, vagy pedig valamilyen különleges fát használnak erre a célra; mert én már ugyan nem egyszer megpróbálkoztam vele, de bizony kudarcot vallottam mindig. No, hát én már csak megmaradok a gyufánál!... Igaz is! Hol a gyufám?

Pencroff erős dohányos volt, és ezért a gyufásdoboz sohasem hiányzott a mellényzsebéből. Most azonban nem találta. Átkutatta nadrágja zsebeit is, de legnagyobb elképedésére ott sem akadt rá.

– Híjnye, a hétszázát, a keserves hétszázát! - szisszent föl a tengerész, és Harbertre pislantott. - Úgy látszik, valahogyan kicsúszott a zsebemből, és elveszett! Nincs nálad gyújtószerszám vagy valamilyen más eszköz, amivel, tüzet csinálhatunk?

– Nincs bizony, Pencroff!

A tengerész szaporán vakarta a fejét, aztán kiment; a fiú követte.

Mindketten a legnagyobb gondossággal végigkutatták a fövényt, a sziklákat, a folyó partját, de hiába. A doboz rézből készült, és mindenképpen szemükbe ötlött volna, ha ott hever valahol.

– Mondd csak, Pencroff - kérdezte Harbert -, nem dobtad-e le véletlenül a dobozt is a léghajóról?

– Szó sincs róla! - válaszolta a tengerész. - De ha az embert úgy megzötyögteti a szél, mint ahogy velünk cselekedte, akkor bizony könnyen elkallódik az efféle apró holmi. Lám, még a pipám is cserbenhagyott! Ördög bújjék bele abba a dobozba! Vajon merre lehet?

– No jó - mondta Harbert -, kezdődik az apály, legjobb, ha visszamegyünk oda, ahol partot értünk.

Alig látszott ugyan valószínűnek, hogy megtalálják a dobozt azon a helyen, hiszen dagálykor amúgy is valahová a kavicsok közé sodorhatták már a hullámok, de azért számításba kellett venniök ezt a körülményt is. Harbert és Pencroff nyomban el is indult óda, ahol nemrég partra szálltak, mintegy kétszáz lépésnyire a Kéménytől.

Ott aztán tüzetesen átkutatták a terepet a kövecses parton is, a sziklarések közt is. Semmi eredmény. Ha a doboz csakugyan ott veszett el, akkor már régen magával ragadta a tenger. Pencroff az apadó víz nyomában végigvizsgálta a sziklák minden zegét-zugát, de nem talált semmit. Márpedig a gyufásdoboz eltűnése súlyos, sőt ebben a pillanatban pótolhatatlan veszteség volt.

Pencroff nem is titkolta mélységes csalódását. Homlokát komor redőkbe vonta. Egyetlen szót sem szólt. Harbert meg akarta vigasztalni; megjegyezte, hogy a gyufa alighanem már amúgy is elázott a vízben, és akkor sem vennék hasznát, ha megtalálnák.

– Nem ázhatott el, fiacskám - felelte a tengerész. - Vízhatlanul záródó rézdobozban van! Most azonban mitévők legyünk?

– Majd csak akad valami, amivel tüzet gyújthatunk - mondta Harbert -, Smith úrnak vagy Spilett úrnak bizonyára van tűzszerszáma!

– Lehet - válaszolta Pencroff -, egyelőre azonban nincs tüzünk, és a társainknak siralmas vacsorával kell beérniök, ha visszatértek!

– Ugyan már - nyugtatgatta vidáman Harbert -, el sem tudom képzelni, hogy egyiküknek se legyen taplója vagy gyufája!

– Pedig tartok tőle - felelte fejcsóválva a tengerész. - Sem Nab, sem Smith úr nem dohányzik, Spilett meg, úgy hiszem, jobban vigyázott a jegyzetfüzetére, mint a gyufájára!

Harbert nem válaszolt. A doboz elvesztése kétségkívül sajnálatos esemény volt. A fiú azonban bízott benne, hogy így vagy úgy, de, mindenképpen sikerül tüzet gyújtaniok. A sokkal tapasztaltabb Pencroff viszont - noha éppenséggel nem az az ember volt, aki zavarba jön bármilyen kicsiségtől - egyáltalán nem így vélekedett. Egyelőre azonban nem tehettek okosabbat, mint hogy türelemmel megvárják Nab és az újságíró visszatértét. Ami a kemény tojást illeti, arról bizony le kell mondaniok, pedig a nyers hús korszaka sem Pencroffék, sem társaik számára nem ígérkezik kellemesnek.

Pencroff és Harbert elindult vissza, a Kémény irányában, s útközben új datolyakagyló-készleteket gyűjtöttek, majd hallgatagon bandukoltak szállásuk felé.

A tengerész földre szegzett tekintettel lépkedett: még mindig azt a föllelhetetlen dobozt kereste. Még a folyó bal partján is végigballagott, egészen a kiszögellésig, ahol a tutajt vízre bocsátották. Sőt, fölmászott még a fennsíkra is, végigloholta minden irányban, és át- meg átmotozta az erdőszegély magas gizgaz növényzetét - mindhiába.

Délután öt órakor érkezett vissza Harberttel együtt a Kéménybe. Mondanunk sem kell, hogy a barlang folyosóit is tűvé tették, nem hagytak ki egyetlen sötét zugot sem: most már végképp lemondhattak a gyufásdobozról.

Harbert kiment a partra, föl s alá sétált a fövényen; hat óra tájt, éppen amikor a nap lebukott a nyugati magaslatok mögött, kiáltással jelezte társának Nab és Gedeon Spilett jövetelét.

Ketten voltak csupán!... A fiúnak elszorult a szíve. A tengerész pedig igazoltnak látta balsejtelmeit. Cyrus Smith mérnököt nem sikerült megtalálniok!

Az újságíró, amikor odaért hozzájuk, némán leroskadt egy sziklára. Fáradt volt, elcsigázott, halálosan éhes; annyi ereje se maradt, hogy megszólaljon!

Ami Nabet illeti, kivörösödött szeme arról árulkodott, hogy sírt; most is hiába igyekezett elfojtani könnyeit, amelyek arról tanúskodtak: már ő is föladta a reményt.

Az újságíró később elbeszélte, mit tettek Cyrus Smith fölkutatására. Nabbel együtt több mint nyolcmérföldnyi partszakaszt végigjártak; jóval túlmentek hát azon a ponton, ahol a léggömb utolsó előtti lezuhanásakor a tengerre ereszkedett, s ahol a mérnök és a kutyája eltűnt. A fövény elhagyatottan szürkéllett. Semmi nyom, semmi jel. Még csak egy helyéből kifordult kavicsot sem láttak sehol: minden arra vallott, hogy emberi láb nem tapodta ezt a homokot. Nyilvánvaló, hogy még bennszülöttek sem jártak soha ezen a vidéken. A tenger is éppoly puszta volt, akár a szárazföld: kétségtelen, hogy ott, néhány száz lábnyira a parttól, a hullámok közt lelte sírját a mérnök.

Ebben a pillanatban Nab fölállt, és hangja reszketése elárulta, hogyan viaskodik benne a reménység és a lemondás:

– Nem! - kiáltotta. - Nem! Nem halt meg! Nem, az nem igaz! Hogy ő meghalt?! Nem! Én vagy más: igen, lehet! De hogy ő? Képtelenség. Az én gazdám olyan ember, aki minden bajból kilábol...

Aztán elhagyta az ereje.

– Jaj, nem bírom tovább! - sóhajtotta.

Harbert odafutott hozzá.

– Nab - szólította -, megtaláljuk! Isten megsegít minket! Te azonban bizonyára megéheztél! Egyél, egyél legalább egy falatot, az én kedvemért!

És kétmaroknyi kagylót kínált a szegény négernek: silány, elégtelen táplálék ugyan, de hát egyébbel nem szolgálhat. Nab hosszú órák óta nem evett semmit, mégis visszautasította az ételt. Nem tudott, talán nem is akart élni a gazdája nélkül.

Anni Gedeon Spilettet illeti, ő megette a datolyakagylókat, aztán egy szikla tövében leheveredett a homokba. Kimerült volt, de nyugodt.

Harbert ekkor odalépett hozzá, és kezét nyújtotta.

– Jöjjön, uram! - mondta. - Valamilyen szállásfélét fedeztünk föl, ott kényelmesebben nyughatik, mint itt, a szabadban. Lám, mindjárt itt az éjszaka. Jöjjön, pihenjen le. Holnap majd meglátjuk...

Az újságíró fölkelt, és a fiú vezetésével elindult a Kérvény felé.

Pencroff ekkor hirtelen ott termett mellette, s a világ legtermészetesebb hangján megkérdezte tőle, nincs-e véletlenül egy szál gyufája.

Az újságíró megtorpant, matatni kezdett a zsebeiben, de nem talált semmit, és így szólt:

– Pedig volt gyufám, de úgy látszik, eldobtam...

A tengerész ekkor Nabhez fordult, és ugyanazt kérdezte, de tőle is hasonló választ kapott.

– Teringettét! - fortyant föl, türelmét vesztve a tengerész.

Az újságíró meghallotta, és odament hozzá.

– Nincs gyufája? - kérdezte.

– Egy szál nem sok, annyi sincs, és következésképpen tüzet sem tudunk gyújtani!

– Ó! - kiáltott föl Nab. - Lenne csak itt a gazdám, majd ő tudná, mi annak a fortélya!

A négy hajótörött mozdulatlanul, de meglehetős nyugtalansággal meredt egymásra. Végül is Harbert törte meg a csendet.

– Spilett úr - mondta -, ön dohányzik, és a dohányosoknál mindig akad gyufa! Nem nézné meg még egyszer? Keresse még! Egyetlen szál is megtenné!

Az újságíró végigtapogatta a nadrágja, mellénye, felöltője minden zsebét, majd végül, Pencroff nagy örömére és saját óriási meglepetésére, valamilyen apró pálcikára tapintott a mellénye bélésében. Ujjaival a szöveten keresztül megragadta a kis fadarabkát, de hiába, nem tudta kihúzni a selyem alól. Föltehetőleg gyufát talált, mégpedig egyetlen szálat, vigyáznia kellett hát, hogy le ne dörzsölje róla a foszforos gyújtófejet.

– Megpróbálhatnám én? - kérdezte a fiú.

Tüstént neki is látott, és nemsokára sikerült is igen ügyesen, épségben kihalásznia rejtekéből a vékony pálcikát, azt a nyomorúságos és oly becses gyufaszálat, amelybe, mint valami szalmaszálba, most belekapaszkodhattak a szegény hajótöröttek! Sértetlen maradt.

– Gyufa! - rikkantotta Pencroff. - Hej, ez az egy szál annyi nekünk, mint másnak egy egész szekérderéknyi!

Fogta a gyufát, és társai kíséretében visszatért a Kéménybe. Lakott vidéken az efféle pálcikának kevés a becsülete, közönyösen tékozolja boldog-boldogtalan, hiszen értéke semmi; itt azonban különleges gondot kellett fordítani reá. A tengerész roppant figyelemmel meggyőződött róla, száraz-e a gyufa feje. Aztán így szólt:

– Egy kis papír kéne...

– Tessék - mondta Gedeon Spilett, és némi habozás után kitépett egy lapot a jegyzetfüzetéből.

Pencroff átvette az újságírótól a kis papírszeletet, és a tűzhely elé guggolt. Néhány maréknyi szikkadt füvet, levelet és mohát dugott a hasábfák alá, s a gyújtóst úgy igazgatta el, hogy a levegő könnyen átjárhassa, és lángjától a száraz fa könnyen tüzet fogjon.

Ekkor a tengerész tölcsérformára tekerte össze a papírdarabkát, ahogyan a pipázók pödörnek fidibuszt, ha erős szélben akarnak rágyújtani, és bedugta a moha közé. Aztán fölkapott egy kissé érdes kavicsot, és szívdobogva, lélegzetét visszafojtva, aggályos gyöngédséggel hozzásúrolta a gyufát.

Az első sercentés eredménytelen maradt. Pencroff attól félt, hogy egy óvatlan mozdulattal ledörzsöli a gyufáról a foszfort, és ezért nem nyomta elég erősen a kőhöz.

– Nem, nem tudom - motyogta -, reszket a kezem... A végén még csütörtököt mond a gyufa... Nem merem... nem akarom!...

Azzal fölállt, és szólt Harbertnek, hogy most ő próbálkozzék.

Az bizonyos, hogy a fiatal kölyök soha életében nem érzett még ilyen mély elfogódottságot. Szíve hangosan vert. Prométheusz sem lehetett izgatottabb, amikor elindult, hogy elcsenje a tüzet az égből!¹ Mégsem tétovázott, hanem gyorsan a kavicshoz dörzsölte a gyufa fejét. Halk sercenés hallatszott, könnyű, kis, kékes lángocska lobbant föl, fanyar füst illant szét a szobában. Harbert finoman fejjel lefelé fordította, hogy a pálcika maga is lángra kaphasson, aztán becsúsztatta a papírtekercsbe. A papír pillanatok alatt tüzet fogott, és csakhamar lobot vetett a moha is.

Egy-két perc múltán már ropogott is a száraz fa a tűzhelyen; a tengerész hatalmasakat fújt, hogy fölszítsa a tüzet, és kisvártatva vidám láng csapott magasra a sötétben.

– Végre! - kiáltotta Pencroff, és fölegyenesedett. - Életemben még nem szorongtam így!

A tűz derekasan égett a tűzhely sima kőlapjain. A kürtőnek jó huzatja volt, keskeny nyílásán könnyen kiszivárgott a füst, és nemsokára kellemes meleg áradt szét a helyiségben.

A tűzre azonban folyvást ügyelniök kellett, hogy ki ne aludjék, és mindig maradjon némi parázs a hamu alatt. Ez azonban már nem kívánt mást, csak gondosságot és figyelmet, hiszen fájuk akadt bőven, s a készlet, ha úgy szükséges, bármikor tetszés szerint kiegészíthető.

Pencroff mindenekelőtt arról gondoskodott, hogy hasznát vegyék a tűzhelynek, és a lithodomus-fogásnál táplálóbb vacsorát sikerítsen rajta. Harbert két tucat tojást hozott. Az újságíró egy sarokba húzódott, és szótlanul nézte a sürgés-forgást. Három gondolat foglalkoztatta. Él-e még Cyrus? Ha él, hol lehet? Ha túlélte a zuhanást, mivel magyarázható, hogy semmilyen módon nem ad életjelt? Ami Nabet illeti, ő még mindig a parton kóborolt. Nem volt már csak élőhalott.

Pencroff a tojásételek elkészítésének ötvenkét módját ismerte, most azonban nemigen válogathatott receptjei közt. Be kellett érnie azzal, hogy a tojásokat forró hamuba ágyazza, és lassú tűzön sütögesse, amíg meg nem keményednek.

Néhány perc múltán a tengerész végzett a nagy sütés-főzéssel, és hívta az újságírót, jöjjön vacsorázni. Ez volt a hajótöröttek első valamirevaló étkezése az ismeretlen partvidéken. A kemény tojás pompásan ízlett valamennyiüknek, és mivel az emberi szervezet számára nélkülözhetetlen tápanyagok legtöbbje megvan a tojásban, szegény hajótöröttek nagyon jónak találták, és tüstént úgy érezték, új erőre kapnak tőle.

Jaj, csak ne hiányoznék egyikük a vacsoráról! Bár együtt lehetne mind az öt richmondi szökevény az egymásra tornyosuló sziklák üregében, a pattogó tűz világánál, a száraz fövényen - akkor most bízvást hálát adhatnának az ég kegyelméért! De hát legötletesebb, legnagyobb tudású társuk, egyhangúan elismert vezetőjük, Cyrus Smith nincs velük! Szörnyűség! Még a testét sem találták meg, hogy eltemethessék!

Így telt el március 25-e. Leszállt az éj. A csöndben csupán a szél süvöltözése hallatszott be kintről, meg a paptót egyhangúan paskoló tengerzajlás moraja. A hullám görgette kavicsok éles csörrenéssel verődtek egymáshoz a parti homokon.

Az újságíró följegyezte a nap eseményeit: az ismeretlen föld fölbukkanását, a mérnök eltűnését, a partvidék átkutatását, a gyufa esetét és a többit; aztán behúzódott az egyik folyosó sötét mélyére, lefeküdt, és fáradt lévén, sikerült az álomban némi nyugalmat találnia.

Harbert is hamarosan elszunnyadt. A tengerész a tűzhely mellett bóbiskolt, egész éjszaka azt vigyázta fél szemmel, és nem takarékoskodott a tüzelővel.

Ám a négy hajótörött egyike, Nab nem pihent le a Kéményben. Társai biztatták, hogy feküdjék le végre, a vigasztalhatatlan, kétségbeesett néger azonban egész éjjel a parton bolyongott és gazdáját szólongatta.