Harbert kiáltására Pencroff eldobta fegyverét, és a fiúhoz rohant.

– Megölték! - ordította. - A fiamat! Megölték!

Cyrus Smith, Gedeon Spilett is hanyatt-homlok Harberthez futott. Az újságíró ráhajolt, és meghallgatta, dobog-e még szegény fiú szíve.

– Él - mondta. - De el kell innen szállítanunk...

– A Gránitpalotába? - kérdezte a mérnök. - Lehetetlen!

– Akkor hát a karámba! - kiáltotta Pencroff.

– Egy pillanat - mondta Cyrus Smith.

S azzal eliramodott bal felé, hogy megkerülje a sövénykerítést. A fordulóban váratlanul szembetalálta magát az egyik fegyenccel, az rálőtt, és golyója átfúrta Cyrus Smith kalapját. Néhány másodperc múltán, mielőtt ideje lett volna, hogy másodszor is elsüsse puskáját, szívét már át is járta Cyrus Smith tőre, amely a mérnök kezében a karabélynál is gyorsabb és biztosabb fegyver volt; a gonosztevő összerogyott.

Ezalatt Gedeon Spilett is és a tengerész is fölhúzódzkodott a palánk egy-egy szögletén, átvetette magát a kerítésen, beugrott az udvarba, félredöntötte a kapu belső támfáit, majd berontott a házba, amely üresen állt; és szegény Harbert nemsokára Ayrton ágyán pihenhetett.

Néhány pillanat múltán már Cyrus Smith is ott állt a fiú betegágya mellett.

Az aléltan fekvő Harbert láttán a tengerészt iszonyú fájdalom fogta el. Zokogott, jajveszékelt, falba akarta verni a fejét. Sem a mérnök, sem az újságíró nem tudta lecsillapítani. Őket magukat is valósággal fojtogatta a fölindulás. Beszélni sem bírtak.

Mindazonáltal mégis megtettek mindent, hogy kiragadják a halál karmai közül szegény gyermeket, aki szemük előtt haldokolt. Gedeon Spilett annyit látott, annyit tapasztalt életében, hogy szert tett némi gyakorlatra az orvostudomány egyszerűbb műfogásaiban is. Mindenhez konyított valamicskét, és nemegyszer kezelt már szúrófegyvertől vagy lőfegyvertől származó sérüléseket. Cyrus Smith segítségével tehát nekifogott Harbert kellő ápolásához.

Az újságírót főleg a fiú mély eszméletlensége döbbentette meg: ezt az ájulatot egyaránt okozhatja a vérveszteség is, meg az erős megrázkódtatás is, ami akkor éri a sebesültet, ha a golyó valahol csontot talált.

Harbert arca halotthalványra sápadt; érverése olyan elhaló lett, mintha szíve már-már megállana, Gedeon Spilett csak hosszú időközönként észlelt egy-egy érlökést. Ugyanakkor a fiú értelme és minden érzékszerve szinte teljesen fölmondta a szolgálatot. Mindez rendkívül súlyos tünet volt.

A telepesek lemeztelenítették Harbert mellét, és zsebkendőjükkel előbb fölitatták, majd hideg vízzel lemosták róla a vért. Zúzódás, helyesebben szólva zúzott szélű seb vöröslött elő az alvadék alól. A harmadik és negyedik borda közt tojásdad alakú lyuk tátongott Harbert mellén. Ott érte a golyó.

Cyrus Smith és Gedeon Spilett ekkor hasra fordította szegény gyermeket; a fiú gyönge nyöszörgést hallatott, olyan gyöngét, mintha utolsó sóhaja lett volna.

Harbert hátán is véres seb sötétlett, és a golyó, amely a sebet ütötte, most kibukott belőle.

– Istennek hála! - fohászkodott föl az újságíró. - Igen örvendetes, hogy a golyó nem maradt a testben, és nem nekünk kell eltávolítanunk...

– És a szíve?... - kérdezte Cyrus Smith.

– A szívét nem sértette meg a golyó - felelte az újságíró -, s ez roppant szerencse, mert máskülönben Harbert már halott...

– Halott?! - kiáltotta Pencroff, és bősz üvöltés szakadt föl belőle.

A tengerész ugyanis csak az újságíró utolsó szavait hallotta.

– Nem, Pencroff - válaszolta Cyrus Smith -, nem! Dehogy halott! Az ütőere ver még! Föl is nyögött az imént. De arra kérem, különösen a fiú érdekében, csillapodjék! Most minden hidegvérünkre szükség van. Ne zaklasson föl bennünket fölöslegesen, kedves barátom...

Pencroff elnémult, lelkében azonban olyan heves érzelmek dúltak, hogy kövér könnycseppek gördültek le az arcán. Ezalatt Gedeon Spilett emlékezetében kutatott, hogy módszeresen foghasson neki a munkának. A vizsgálat annyit kétségkívül megállapított, hogy a golyó elöl hatolt be a fiú testébe, és a hátán jött ki. De vajon mekkora roncsolást végzett a golyó, miközben átfúrta magát? Milyen létfontosságú szerveket sértett meg? Erre még hivatásos sebész is nehezen adhatott volna választ ebben a pillanatban, hát még az újságíró!

De azt tudta, hogy meg kell akadályoznia a sérült testtájak gyulladásos elzáródását, azután pedig le kell küzdenie a helyi gyulladást és a seb - talán halálos seb - okozta lázat! De milyen orvossághoz, milyen csillapítószerhez folyamodjon? Mit tegyen a gyulladás ellen?

Mindenesetre az a legfontosabb, hogy haladéktalanul kezdje meg a két seb kezelését. Gedeon Spilett úgy vélte, szükségtelen újabb vérömlést előidéznie, tehát sem langyosvizes borogatásra, sem a sebszélek nyomogatására nincs szükség. A vér amúgy is bőségesen csurgott, és Harbert túlontúl elgyöngült már a vérveszteségtől.

Az újságíró úgy gondolta, elég, ha a két sebet megmossa hideg vízzel.

Harbertet a bal oldalára fordították, és megtámasztották ebben a helyzetben.

– Nem szabad elmozdulnia - mondta Gedeon Spilett. - Ez a testhelyzet a legkedvezőbben biztosítja, hogy ne gennyedjen el erősen a hátseb és a mellseb; és a betegnek teljes nyugalomra van szüksége.

– Hogyan?! - hördült föl Pencroff. - Nem szállíthatjuk el a Gránitpalotába?

– Nem, Pencroff - felelte az újságíró.

– Hogy az Isten verje meg őket! - kiáltotta égnek emelt ököllel a tengerész.

– Pencroff! - szólt rá Cyrus Smith figyelmeztetően.

Gedeon Spilett nekilátott, és legjobb tudása szerint, aggodalmas gonddal megvizsgálta a sebesült fiút. Harbert még mindig olyan ijesztően sápadt volt, hogy az újságírót kétség fogta el.

– Cyrus - mondta -, én nem vagyok orvos... Borzalmas zavarban vagyok... Ön tapasztalt ember, segítenie kell, adjon tanácsot!...

– Ne veszítse el a nyugalmát, barátom - intette a mérnök, és biztatóan megszorította az újságíró kezét. - Döntsön higgadtan, hidegvérrel... Egyvalamire gondoljon csupán: meg kell mentenünk Harbertet!

Gedeon Spilett azonban csak egy percre vesztette el bátorságát a rendkívüli felelősségérzet súlya alatt; a mérnök szavaitól visszanyerte önuralmát. Leült az ágy szélére. Cyrus Smith állva maradt. Pencroff széthasogatta az inge alját, és gépies mozdulatokkal tépést szaggatott belőle.

Gedeon Spilett ekkor megmagyarázta Cyrus Smithnek, mi a teendő: nézete szerint mindenekelőtt a vérzést kell elállítaniok, mindamellett nem szabad elzárniok a seb két nyílását, nem szabad siettetniök a hegesedést, a golyó ugyanis létfontosságú belső részeket járt át, és ha a seb idő előtt forradna össze, a genny fölgyülemlenék a mellüregben.

Cyrus Smith tökéletesen egyetértett vele, és úgy döntöttek, bekötözik a két sebet, ám úgy, hogy nem illesztik össze, s ezzel nem zárják el a sebszéleket. Szerencsére a sebszájak kitágítása szükségtelennek látszott.

Mármost mivel küzdjék le a föllépni készülő gyulladást, és van-e a telepeseknek efféle hatékony gyógyszerük?

Igen! Rendelkezésükre állt ilyen orvosság, méghozzá bőséggel, mert a természet nagylelkűen sokat juttatott belőle. Ez a gyógyír pedig nem volt semmi egyéb, mint a tiszta, hideg víz, a sebgyulladás ellen használatos nyugtatószerek leghatékonyabbika, súlyos esetekben ma már minden orvos ezt a legbiztosabb hatóanyagot alkalmazza. A hidegvizes borogatásnak még az az előnye is megvan, hogy teljes nyugalomban tartja a sebet, és lehetővé teszi, hogy az kellő ideig födve maradjon; márpedig ez jelentékeny előny, mert a gyakorlat megmutatta, hogy végzetes lehet, ha a sebet az első napokban levegő éri.¹

Gedeon Spilett és Cyrus Smith a maguk egyszerű, józan megfontolása alapján is úgy cselekedett, akár a legkiválóbb sebész. Hideg vízzel átitatott gyolcsvászon borogatást raktak szegény Harbert sebeire, és a borogatást sűrűn váltogatták.

A tengerész ezalatt tüzet gyújtott a tűzhelyen; a kunyhóban egyébiránt minden szükséges holmit megtalált. Akadt ott juharfa cukor, mindenféle gyógyfű - ezeket még Harbert maga szedte a Grant-tó partján -, úgyhogy a telepesek tüstént főzhettek üdítő herbateát, és néhány kortynyival megitathatták az öntudatlan fiút. Harbert láza rendkívül magasra szökött, és egész nap, egész éjjel nem nyerte vissza eszméletét. Élete hajszálon függött, s ez a hajszál bármely pillanatban elszakadhatott...

Másnap, november 12-én, Cyrus Smith és társai némi reményre kaptak. Harbert végre magához tért hosszas ájulatából. Fölnyitotta a szemét, és megismerte a mérnököt, az újságírót, Pencroffot. Két-három szót is szólt. Nem tudta, mi történt vele. Fölvilágosították az eseményekről, és Gedeon Spilett arra kérte, feküdjék továbbra is teljes nyugalomban; azt mondta neki, hogy az élete nincs már veszélyben, sebei néhány nap múltán begyógyulnak. Harbert voltaképpen alig érzett fájdalmat, a szakadatlanul váltogatott hideg borogatás meggátolta a sebszélek lobosodását. A gennyesedés a maga szokott módján alakult ki, a láz nem emelkedett tovább, és a telepesek remélhették, hogy a szörnyű sebesülés nem torkollik katasztrófába. Pencroff úgy érezte, hogy a szíve fokról fokra megkönnyebbül. Úgy tett-vett Harbert betegágyánál, mint valami ápolónővér, úgy gondozta a fiút, mint anya a gyermekét.

Harbert újból elszenderült, de álma most már egészségesebbnek tetszett.

– Mondja ki megint, hogy van remény, Spilett úr! - könyörgött Pencroff. - Mondja ki megint, hogy megmenti Harbertet!

– Igen, megmentjük! - felelte az újságíró. - A seb súlyos ugyan, és lehet, hogy a golyó átjárta a tüdőt, de ennek a szervnek a sérülése nem föltétlenül halálos.

– Adná Isten! - hajtogatta Pencroff. - Adná Isten!

Gondolhatjuk, huszonnégy órája, mióta a karámban tartózkodtak, a telepesek semmi mással nem törődtek, csak Harbertet ápolták. Mindeddig nem aggasztotta őket a fegyencek visszatérése esetén fenyegető veszély, semmi gondot nem fordítottak a jövőben foganatosítandó óvatossági rendszabályokra.

Ezen a napon azonban, míg Pencroff a betegágy mellett virrasztott, Cyrus Smith és az újságíró megtárgyalták, mitévők legyenek.

Azon kezdték, hogy körüljárták a karámot. Ayrtonnek sehol sem lelték nyomát. Csak nem hurcolták magukkal a szerencsétlent egykori cimborái?! Vajon a karámban törtek reá fegyencek? Harcolt velük, és alulmaradt a küzdelemben? Ez az utóbbi föltevés látszott a legvalószínűbbnek. Gedeon Spilett, amikor átmászott a palánkon, világosan fölismerte az egyik kalózt, és azt is látta, hogy a gonosztevő a Franklin-hegy déli nyúlványai felé menekül; Top is a nyomába eredt. A menekülő gazember egyike volt azoknak, akiknek a csónakja szétzúzódott a Hála-folyó torkolatában, a sziklazátonyon. Egyébiránt az a fegyenc is, akit Cyrus Smith leszúrt - és holttestét a telepesek megtalálták a palánkon kívül -, Bob Harvey bandájához tartozott.

Ami a karámot illeti, a fegyencek még nem pusztítottak el benne semmit. A kapuk zárva maradtak, tehát a háziállatok nem széledhettek szét az erdőben. Küzdelemnek sem látták azonban semmiféle nyomát, sem a kunyhón, sem a sövénykerítésen. Csak Ayrton lőszere tűnt el, Ayrtonnel együtt.

– Alighanem meglepték a szerencsétlent - mondta Cyrus Smith -, és mivel olyan ember volt, aki nem hagyja magát, ha megtámadják, bizonyára elesett a harcban...

– Igen, hihetőleg így történt! - felelte az újságíró. - A fegyencek aztán dolguk végeztével kétségkívül berendezkedtek a karámban, ahol bőséggel megtaláltak mindent, amire csak szükségük volt, és csak akkor fogták menekülőre a dolgot, amikor közeledésünket észrevették. Az nyilvánvaló, hogy Ayrton, akár él, akár meghalt, már nincs a karámban...

– Át kell kutatnunk az erdőt - mondta a mérnök -, és meg kell tisztítanunk a szigetet ezektől a nyomorult bűnözőktől. Pencroff sejtelmei nem csaltak, igaza volt, hogy hajtóvadászaton akarta kiirtani őket, mint afféle dúvadakat. Sok bajt megtakaríthattunk volna, ha őreá hallgatunk!

– Bizony - felelte az újságíró -, most azonban már minden jogunk megvan, hogy könyörtelenek legyünk velük szemben!

– Egyelőre várnunk kell - mondta a mérnök -, kénytelenek vagyunk itt maradni a karámban mindaddig, amíg Harbertet nem szállíthatjuk haza a Gránitpalotába.

– S mi lesz közben Nabbel? - kérdezte az újságíró.

– Nab biztonságban van.

– És ha nyugtalankodik távolmaradásunk miatt, és megkockáztatja, hogy értünk jöjjön?

– Nem szabad idejönnie! - felelte izgatottan Cyrus Smith. - Legyilkolnák útközben!

– Pedig igencsak valószínű, hogy keresésünkre indul, és megpróbál eljutni hozzánk!

– Ej, bárcsak működnék még a távíró, akkor értesíthetnénk őt!... - tűnődött a mérnök. - Sajnos, ez lehetetlen! Nézzük csak: Pencroffot és Harbertet nem hagyhatjuk magukra!... Nos hát akkor magam megyek el a Gránitpalotába.

– Nem, Cyrus, nem - intette az újságíró -, nem szabad ilyen veszélynek kitennie magát! Bátorsággal most nem ér el semmit. Ezek a nyomorult bitangok nyilvánvalóan szemmel tartják a karámot, lesben állnak valahol a környező, sűrű erdőkben, s ha ön elindul, akkor nemsokára két szerencsétlenségen kell bánkódnunk egy helyett!

– De hát mi történik Nabbel? - tépelődött a mérnök. - Hiszen huszonnégy órája nincs híre felőlünk! Bizonyos, hogy idejön...

– ...és mivel gyanútlan, kevésbé lesz résen, mint mi lennénk - fejezte be a mondatot Gedeon Spilett -, és eltalálja egy golyó!

– Nincs rá mód, hogy figyelmeztessük?

Miközben a mérnök töprengett, tekintete Topra tévedt; a kutya úgy járkált föl s alá, mintha csak azt akarná mondani: „Hát én kutya vagyok?!”...

– Top! - kiáltott föl Cyrus Smith.

A kutya a hívó szóra egy ugrással gazdájánál termett.

– Igen, Top megy el a Gránitpalotába! - mondta az újságíró, aki tüstént megértette a mérnök szándékát. - Top átfut ott is, ahol mi nem jutnánk át! Elviszi a karámból a híreket a Gránitpalotába, és üzenetet hoz nekünk a Gránitpalotából!

– Gyorsan! - felelte Cyrus Smith. - Gyorsan!

Gedeon Spilett hamar kitépett jegyzettömbjéből egy lapot, és ezeket a sorokat vetette papírra:

Harbert megsebesült. Valamennyien a karámban vagyunk. Légy résen! Ne hagyd el a Gránitpalotát! Mutatkoztak-e már azon a környéken fegyencek? Küldj választ Toppal.

Ez a lakonikus szövegű levél mindent közölt, amiről Nabnek értesülnie kellett, és megkérdezett mindent, amire csak választ kellett kapniok a telepeseknek. A jegyzetlapot összehajtogatták, és szembeszökő módon Top nyakörvére erősítették.

– Top, kutyuskám - mondta ekkor a mérnök, és megsimogatta az állat fejét -, Nabhez! Érted, Top? Nabhez! Indulj! Eredj!

Top nagyot szökkent ezekre a szavakra. Megértette, kitalálta, mit várnak tőle. Otthonosan járkált a karámot a Gránitpalotával összekötő úton. Föltehetőleg rövid félóra alatt befutja az egészet; Cyrus Smith és az újságíró joggal remélhette, hogy ahol ők maguk nem merészkedhetnének át baj nélkül, ott Top észrevétlenül átosonhat a magas fűben, az erdőszéli bozót közt.

A mérnök a karám kerítéséhez lépett, és kinyitotta az egyik kapuszárnyat.

– Nabhez! Top, Nabhez! - ismételte újfent a mérnök, és a Gránitpalota irányába mutatott.

Top egy ugrással künn termett a karámból, nekiiramodott, és csaknem azonnal el is tűnt a telepesek szeme elől.

– Célhoz ér! - mondta az újságíró.

– Igen, és vissza is tér a hűséges állat!

– Hány óra? - kérdezte Gedeon Spilett.

– Tíz.

– Egy órán belül már itt is lehet. Majd kilesünk, mikor érkezik.

A karám kapuját ismét bereteszelték. A mérnök és az újságíró visszament a házba. Harbert mély álomba merült. Pencroff folytonosan váltogatta rajta a hideg borogatást. Gedeon Spilett látta, neki ebben a pillanatban semmi teendője sincs, nekifogott hát, hogy valamilyen harapnivalót készítsen, közbeni azonban éberen figyelte a karám udvarát, különösen a hegynyúlvány határolta oldalán, mert leginkább onnan törhettek rájuk a támadók.

A telepesek nem minden aggodalom nélkül várták Top visszatértét. Cyrus Smith és az újságíró már tizenegy óra előtt karabéllyal a kezükben ott álltak a kapu mögött, hogy Top első vakkantására tüstént kinyithassák. Abban nem kételkedtek, hogy a kutya szerencsésen eljutott a Gránitpalotáig, és abban sem, hogy Nab azonnal útnak indította visszafelé.

Ott vártak hát, amikor körülbelül tíz perc múltán hirtelen lövés dördült, majd pedig a kutya többször egymásután fölcsaholt.

A mérnök föltépte a kaput; mintegy százlábnyira foszladozó füstfelhőt látott a fák közt, odalőtt.

Csaknem ugyanabban a pillanatban Top beugrott a karámba; gyorsan bezárták mögötte a kaput.

– Top, Top! - kiáltott föl a mérnök, és magához szorította az állat kedves nagy fejét.

Cyrus Smith kibontotta a kutya nyakörve mögé erősített cédulát, gyorsan átfutotta; ezek a szavak álltak benne, Nab ákombákom betűivel:

A Gránitpalota körül nincs kalóz. Nem mozdulok innen. Szegény Harbert úr!