– Fölrobbant! - hüledezett Harbert.

– Igen! Mintha csak Ayrton vetett volna tüzet a puskaporukba! - felelte Pencroff, miközben Nab és a fiú után a fölvonó kosarába ugrott.

– De hát mi történt voltaképpen? - kérdezte Gedeon Spilett, aki még mindig alig ocsúdott föl a meglepetés kábulatából.

– Nos, ezúttal végre mindent megtudunk!... - felelte élénken a mérnök.

– Mit tudunk meg?...

– Majd később! Majd később! Jöjjön, Spilett! Egyelőre az a fontos, hogy a robbanás végzett a kalózokkal.

És Cyrus Smith, magával vonva az újságírót és Ayrtont, a fövénysávon várakozó Pencroffhoz, Nabhez és Harberthez csatlakozott.

A briggből magából semmi sem látszott, még maga az árbocozata sem állt ki a vízből. Kétségkívül hatalmas léket kaphatott, mert miután a szökőár magasba emelte, oldalra fordult, és így is süllyedt el. Mivel azonban azon a helyen a csatorna nem volt húsz lábnál mélyebb, bizonyosra vehették, hogy apálykor a briggnek elő kell merülnie a víz alól.

Néhány roncsdarab úszkált a tenger színén. Árbocokat láttak, tartalék vitorlarudakat és olyan tyúkketreceket, amelyekben éltek még a baromfik; a fedélzeti csapóajtókon keresztül ládák, hordók, tartályok buktak föl egymás után a felszínre; a hajó törzsének azonban egyetlen töredékét sem vetette föl a tenger; sem fedélzeti deszka, sem törött oldalpalánk nem keveredett a roncsok közé - s ez igencsak érthetetlenné tette a Speedy hirtelen elmerülését.

A két árboc azonban nemsokára vitorlástul fölmeredt a tengerszoros mélyéről; némelyik vászon kibontva leffegett, a többi fölgöngyölve csurgott; a két vastag rúd néhány lábnyira a fedélzetrés fölött roppant ketté, és eltépte tartóköteleit, valamint a hágcsók fonadékát. A telepesek azonban nem hagyhattak időt az apálynak, hogy magával sodorja azt a sok kincset. Ayrton és Pencroff sietve ladikba szállt, hogy a sziget vagy a zátony partjára csáklyázzák a vízen lebegő roncsokat.

Már éppen indulni akartak, amikor Gedeon Spilett megjegyzése föltartóztatta őket.

– Mi lesz a Hála-folyó jobb partján szárazra jutott hat fegyenccel? - kérdezte az újságíró.

Valóban, nem feledkezhettek meg arról a hat gonosztevőről, akiknek a csónakja széjjelzúzódott a zátonyon, s akik a Gazdátlan Láda fokán vergődtek ki a sziget földjére.

A telepesek arrafelé tekintettek. A szökevényeknek nyomuk veszett. A brigg pusztulásának láttára minden valószínűség szerint a sziget belsejébe menekültek.

– Később majd velük is foglalkozunk - mondta ekkor Cyrus Smith. - Minthogy fegyverük van, alkalomadtán veszélyesekké válhatnak, de mert hatan állunk hatuk ellen, esélyeink egyenlőek. Siessünk hát, ez most sürgetőbb...

Ayrton és Pencroff eltaszította a parttól a pirogot, és serényen a roncsok felé eveztek.

A dagály éppen tetőfokán állt; azért is emelkedett különösen magasra a víz szintje, mert két napja múlt telihold. Jó órányi időbe is beletelik hát, amíg a brigg törzse is kiemelkedik a csatorna vizéből.

Ayrton és Pencroff, bővében lévén az időnek, a hosszú fenyőrudak végére köteleket hurkoltak, s ezeknek a végét kihúzták a Gránitpalota előtti fövénysávra. Ott a többi telepes segítségével, egyesült erővel sikerült partra vontatniok az árbocdarabokat. Ezután ismét ladikba szálltak, és kihalászták mindazt, ami még a vízen úszott: a tyúkketreceket, a hordókat és a ládákat; ezeket aztán tüstént be is szállították a Kéménybe.

Eközben néhány holttestet is fölvetett a víz. Ayrton az egyikben fölismerte Bob Harveyt, fölindultan mutatta bajtársának, és fojtott hangon így szólt:

– Ez voltam én is, Pencroff!

– De most már más ember lettél, derék Ayrton! - felelte a tengerész.

Igen különösnek találták, hogy csak ilyen kevés hulla került föl a felszínre. A telepesek alig ötöt-hatot számoltak össze; az apadó áradat lassan a nyílt tenger felé sodorta valamennyit. Igen valószínű, hogy a meglepett fegyenceknek nem lévén már idejük a menekülésre, mivel a süllyedő vitorlás az oldalára dőlt, legtöbben a hajó pereme alá szorultak. A nyomorultakat a nyílt tenger felé terelő apály egyébiránt megkímélte a telepeseket attól a szomorú kötelességtől, hogy maguk legyenek kénytelenek elföldelni a tetemeket szigetük valamelyik szegletében.

Cyrus Smith és társai két álló órán át foglalatoskodtak azzal, hogy kivontassák a szálfákat, leoldozzák, majd kiteregessék száradni a homokra a tökéletes épségben maradt vitorlákat. Annyira elmerültek a munkában, hogy alig beszélgettek, pedig hány gondolat cikázott át elméjükön! Nagy szerencse, hogy a brigg vagy legalábbis rakománya a birtokukba jutott. Mert az ilyen hajó valósággal kicsinyített mása a nagyvilágnak, minden van rajta, ami kell; a telep szertára tehát rengeteg hasznos dologgal gyarapodott. A brigg rakománya ugyanazt jelentette a telepesek számára „nagyban”, mint amit annak idején „kicsinyben” jelentett a Gazdátlan Láda fokánál partra vetett holmi.

– De meg aztán miért is ne lehetne kiemelni és újra vízre bocsátani a vitorlást? - elmélkedett Pencroff. - Ha csak egy léket kapott, azt ugyan hamar befoltozzuk! Mert hiába, egy háromszáz-négyszáz tonnás hajó mégiscsak más, mint a mi Bonadventure-ünk! Ezzel aztán messze eljut az ember! Ezzel oda megyünk, ahová akarunk!... Cyrus úr, Ayrton meg jómagam hármasban meg kell hányjuk-vessük ezt a dolgot! Megéri a fáradságot!

Csakugyan, ha a brigg hajózásra alkalmas állapotban maradt, akkor a Lincoln-szigeti telepesek hazatérési esélyei rendkívül megnövekedtek. Ám hogy eldönthessék ezt a fontos kérdést, várniok kellett, mert teljes apály beállta előtt nem vizsgálhatták meg kellőképpen a brigg minden porcikáját.

Amikor az úszkáló roncsdarabokat már biztonságba helyezték a fövénysávon, Cyrus Smith és társai néhány percnyi ebédidőt szakítottak maguknak. A szó szoros értelmében közel jártak már az éhhalálhoz. Az éléskamra, szerencsére, nem esett messze, és Nab megmutathatta, milyen gyors kezű mesterszakács. Megebédeltek hát a Kémény tövében, és méltán gondolhatjuk, hogy evés közben másról sem beszéltek, mint arról a váratlan eseményről, amely csodával határos módon mentette meg valamennyiük életét.

– Csodával határos módon: ez a helyes kifejezés! - ismételgette Pencroff. - Mert meg kell hagyni, ezek a gazfickók épp a legjobbkor röpültek a levegőbe! A Gránitpalota hovatovább teljességgel lakhatatlanná vált!

– Hát azt sejti-e, Pencroff - kérdezte az újságíró -, hogyan történt a dolog, mi okozta a brigg fölrobbanását?

– Ej, Spilett úr, ennél mi sem egyszerűbb - felelte Pencroff. - Efféle kalózhajón nincs olyan rend, mint valami hadihajón! A fegyencek nem matrózok ám! Nyilvánvaló, hogy a brigg lőporkamrája tárva-nyitva állt, hiszen szakadatlanul ágyúztak bennünket, s elég volt egy kis gondatlanság vagy ügyetlenség, hogy az egész masinéria a levegőbe röpüljön...

– Ami engem megdöbbent, Cyrus úr - fordult Harbert a mérnökhöz -, az, hogy a robbanás nem járt nagyobb hatású pusztítással. A dördülés nem volt különösképpen erős, és végtére a roncsdarabokat és a széttört hajódeszkákat is keveslem. Úgy rémlik, mintha a hajó nem annyira fölrobbant, mint inkább csak elsüllyedt volna.

– S ez megdöbbent, fiam? - kérdezte a mérnök.

– Csodálkozom rajta, Cyrus úr.

– Magam is, Harbert - vallotta be a mérnök -, ez bizony meglep engem is; de ha majd alaposabban szemügyre vesszük a brigg törzsét, kétségkívül megleljük az események magyarázatát.

– Ugyan már, Cyrus úr - szólt közbe Pencroff -, csak nem állítja, hogy a Speedy egyszerűen elsüllyedt, mint holmi zátonyra futott hajó?

– Miért ne? - kérdezte Nab. - Nincsenek-e talán sziklák a csatornában?

– Ejnye no, Nab! - felelte Pencroff. - Úgy látszik, éppen akkor hunytad be a szemedet, amikor nyitva kellett volna tartanod... Én pontosan láttam, hogy a brigg elmerülése előtt egy pillanattal hatalmas hullámhegy hátán a levegőbe emelkedett, csak azután fordult a bal oldalára, és zuhant vissza a tengerbe. Márpedig ha csakugyan szirtnek ütközött volna, akkor szépen, nyugodtan süllyedt volna el, mint minden más tisztességes hajó, amely a tenger fenekére kívánkozik...

– Csakhogy ez nem tisztességes hajó volt ám! - vetette ellen Nab.

– Végül is majd meglátjuk, Pencroff - mondta a mérnök.

– Úgy van, majd meglátjuk - hagyta rá a tengerész -, arra azonban a fejemet teszem, hogy a csatorna alján nincsenek szirtek. Nézze, Cyrus úr, csak nem azt akarja mondani, hogy újfent valamilyen csoda történt?

Cyrus Smith nem válaszolt.

– Zátony vagy robbanás, végül is egyre megy - mondta Gedeon Spilett. - Remélem, annyit elösmer, Pencroff, hogy akár így, akár úgy, az eset éppen kapóra jött!

– Igén... igen... - bólogatott a tengerész -, de hát most nem ez a kérdés. Én azt kérdeztem Cyrus úrtól, hogy nem lát-e valami természetfölöttit a dologban.

– Nem nyilatkozom, Pencroff - rázta fejét a mérnök. - Egyelőre nem felelhetek mást.

A felelet azonban egyáltalán nem elégítette ki Pencroffot. Továbbra is kitartott amellett, hogy „valamiféle robbanás” történt, és ettől nem tágított. Vele ugyan ne akarják elhitetni, hogy ebben a csatornában, amelyen ő apály idején gyalogszerrel is többször átkelt - és a medrét ugyanolyan finom homok borítja, mint magát a fövénysávot -, bármilyen ismeretlen sziklazátony rejtőzhetnék. Egyébiránt is, magyarázta, a brigg dagály idején, magas vízálláskor veszett oda, semmi esetre sem ütközhetett neki olyan sziklaéknek, amely még apálykor sem látszik ki a vízből. A hajó tehát nem futhatott zátonyra. A hajó tehát nem kaphatott léket. A hajó tehát fölrobbant.

És meg kell hagyni, a tengerész okoskodása nem volt híján bizonyos ésszerűségnek.

Fél kettő tájban a telepesek beszálltak a pirogba, és a süllyedés helyére eveztek. Igen sajnálták, hogy a brigg két csónakja közül egyet sem menthettek meg; az egyik azonban, mint tudjuk, szétzúzódott a Hála-folyó torkolatában, és teljesen hasznavehetetlenné vált, a másik pedig a vitorlással együtt süllyedt el, de nyilvánvalóan összemorzsolta a rázuhanó hajótest, mert azóta sem bukkant elő.

Ebben a pillanatban a Speedy törzse lassanként kiemelkedett a víz alól. Most látták csak, hogy a brigg nem is oldalára dőlt, hanem tövével fordult felfelé, mert a zuhanáskor helyéről elmozdult nehezék széttörte az árbocokat is. Valósággal hátára borította a hatalmas víztölcsért fölkorbácsoló, rettentő hatású, de megmagyarázhatatlan eredetű tenger alatti erő.

A telepesek megkerülték a vitorlás törzsét, és bár nem ismerhették föl a katasztrófa okát, a víz apadásának mértékéből azt legalább megállapíthatták, hogy mekkora rombolást végzett.

Az orrtőke tövétől hét-nyolc lábnyira, a hajógerinc mentén legalább húsz láb hosszúságú, irtózatos rés tátongott a brigg mindkét oldalán. Ezt a kettős, tág léket a kalózok semmiként sem tömhették volna be. Nemcsak a rézlemez borítás és a palánkozat tört ízzé-porrá, hanem nyomtalanul megsemmisültek a hajóbordák, sőt még a csapszegek és a facövekek is. A deszkarekeszeken a hajótörzs egész hosszában, egészen a gerinc hátsó görbületéig, mindenütt meglazultak az eresztékek. A rejtélyes erő föltépte az ostorgerendákat is, sőt magát a hajótövet szintén leszakította a belső tőkéről, és diribdarabra törte egész hosszában.

– Ezer ördög! - kurjantott Pencroff. - No, ezt a hajót aztán nehéz lesz toldani-foldani!

– Nem nehéz, hanem lehetetlen - jegyezte meg Ayrton.

– Egy szó mint száz - mondta Gedeon Spilett a tengerésznek -, a robbanás, már amennyiben csakugyan robbanás történt, mindenesetre különös hatással járt! Alsó fertályán hasította föl a hajó törzsét, nem pedig a fedélzetet és a víz fölött levő részeket röpítette a levegőbe, ahogy dukált volna! Ez a két széles lék egyáltalán nem vall lőporrobbanásra, inkább olyan, mintha szikla hasította volna föl!

– Márpedig a csatornában nincsenek sziklák! - makacskodott a tengerész. - Mindent elösmerek, amit ön mond, kivéve azt, hogy a hajó zátonyra futott!

– Próbáljunk beférkőzni a brigg belsejébe - ajánlotta a mérnök. - Ott talán valamilyen támponthoz jutunk a robbanás okát illetőleg.

Ennél okosabbat csakugyan nem tehettek, és egyébiránt is célszerűnek látszott, ha számba veszik a hajón található kincseket, és mentik, ami menthető.

A telepesek könnyűszerrel bejutottak a hajó belsejébe. A víz még mindig apadt, és a fedélzet alsó része, amely a hajótörzs fölborulásával a felülete lett, nemsokára járhatóvá vált. A súlyos, öntöttfém koloncokból álló nehezékek több helyütt átszakították a fedélzet deszkázatát. A hajótörzs résein hangos csobogással zuhogott ki a tengervíz.

Cyrus Smith és társai, fejszével a kezükben, behatoltak a félig összeroncsolt fedélzetre. Garmadával hevertek előttük a kisebb-nagyobb ládák; és mivel aránylag rövid ideig álltak víz alatt, úgy lehet, hogy tartalmuk még nem ment teljesen tönkre.

A telepesek nekifogtak, hogy biztonságba helyezzék a hajó rakományát. A dagály csak néhány óra múlva tér vissza, ezt az időt a lehető leggyümölcsözőbben kell kihasználniok. Ayrton és Pencroff csigás daruszerkezetet erősítették a hajó törzsén támadt lék fölé, s ezzel vontatták föl a ládákat és a hordókat. Ezeket a pirogba rakták, az pedig tüstént partra szállított mindent.

Mindent kiemeltek a hajóból, válogatás nélkül; úgy vélték, a tárgyak osztályozására ráérnek később is.

A telepesek mindazonáltal már az első pillantásra fölöttébb elégedetten megállapíthatták, hogy a brigg rakománya rendkívül változatos: valóságos tárházát találták mindazoknak az iparcikkeknek, szerszámoknak és használati tárgyaknak, amelyek a polinéziai parti kereskedelmet lebonyolító hajókon általában föllelhetők. Valószínűnek látszott, hogy minden fontosabb dologból akad ott valami, és abban egyetértettek, hogy a váratlan kincs éppen kapóra jön a Lincoln-szigeti telep számára.

A mérnök mégis néma döbbenettel szemlélte a pusztulást, mert az ismeretlen eredetű megrázkódtatás nem csupán a brigg törzsét roncsolta szét, hanem összezúzta az egész belső berendezést is, főként a hajó orrában. A szilánkokra hasadt közfalak és fedélzettartó támgerendák úgy festettek, mintha valamilyen borzalmas feszítőerejű gránát robbant volna föl a brigg belsejében. A telepesek egyre könnyebben járhatták végig, orrától faráig a hajót, amelyet egyébiránt sem terheltek körülményesen elmozdítható, súlyos bálák. Egyszerű kis csomagok töltötték meg a rakodóteret, de hogy annak idején milyen rendben történt a súlyelosztás, azt persze már nem lehetett fölismerni.

A telepesek eljutottak egészen a brigg hátuljáig, oda, ahol nemrégiben még a tatház emelkedett. Ayrton utasítása szerint ott kellett keresniök a lőporkamrát. Cyrus Smith úgy gondolta, ha a lőpor nem robbant föl, akkor alighanem használható állapotban maradt, ugyanis rendszerint fémdobozban tárolják, s abban nem érheti nedvesség.

És valóban, úgy esett, ahogy sejtette. Nagy halom ágyúgolyó közt vagy húsz, rézlemezzel borított hordót találtak; valamennyit óvatosan kigurították a lőszerkamrából. Pencroff pedig saját szemével meggyőződhetett róla, hogy a Speedy pusztulása nem tulajdonítható lőporrobbanásnak. A hajó törzsének éppen a lőporkamra felőli része szenvedte a legkisebb sérülést.

– Lehet - felelte a nyakas tengerész -, mégsem sziklazátony okozta a bajt, mivel a csatornában egyetlen szikla sincs!

– Akkor hát mi történt a hajóval? - kérdezte Harbert.

– Fogalmam sincs róla - felelte Pencroff -, Cyrus úr sem tudja, és talán soha nem is tudja meg senki!

A keresgélés közben több óra telt el, és lassanként megindult a dagály. A telepeseknek föl kellett függeszteniök a mentési munkálatokat. Attól nem tartottak, hogy a brigg vázát is elsodorja a tenger, mert az időközben már belesüppedt a csatornafenék fövényiszapjába, és olyan szilárdan rögződött a helyén, mintha horgonylánc tartaná jobbról-balról.

A kirakodás folytatásával tehát bízvást várhattak a következő apályig. Ami azonban a hajót magát illeti, az halálra volt ítélve, s ezért a telepeseknek ugyancsak iparkodniok kellett, hogy megmentsék a hajótörzs roncsait, mert a csatorna medrének vendégmarasztaló alja hamarost elnyeléssel fenyegette az egészet.

Délután öt óra múlt. Nehéz nap állt a mentőcsapat mögött. Farkasétvággyal vacsoráztak, utána pedig, bármilyen fáradtak voltak is, nem tudtak ellenállni a kíváncsiságnak, hogy megtudják, mit rejt a Speedy rakománya.

Túlnyomórészt készruhákat találtak a ládákban; gondolhatjuk, mennyire megörültek ennek a telepesek. Annyi minden rendbéli fehérnemű, sokféle méretű lábbeli került elő azokból a ládákból, hogy fölruházhattak volna vele akár egy egész települést is.

– Ez aztán már sok is a jóból! - rikkantott föl Pencroff. - Most mihez kezdjünk ennyi holmival?

A boldog tengerész szinte percenként hallatta harsány „hurrá!” kiáltásait, mérhetetlen elragadtatással, amikor egymás után sorra vették a rumoshordókat, dohányos dobozokat, puskákat, pisztolyokat, tőröket, kardokat, gyapotbálákat, földműveseszközöket, ács-, asztalos-, kovácsszerszámokat és ládaszámra mindenféle növénymagokat; mindezek a holmik csupán rövid ideig áztak a vízben, és nem sok kár esett bennük. Hej, két esztendeje milyen kapóra jött volna mindez! Ám azért, noha a szorgalmas és találékony telepesek azóta maguk készítettek szerszámokat, jól elkelnek itt még a most lelt kincsek is!

Hely bőven akadt a Gránitpalota raktárhelyiségében; aznap azonban annyira kifogytak már az időből, hogy nem hordhattak föl oda mindent. Arról sem feledkezhettek meg, hogy a Speedy legénységének hat, életben maradt tagja partra lábolt a szigeten, s alighanem cégéres bitangok mind a hatan, jó lesz tehát, ha tartanak tőlük. Jóllehet a telepesek fölvonták a Hála-folyó hídját és a pallókat is, a fegyencek nem afféle málészájúak, hogy holmi folyó vagy patak zavarba ejtse őket, s az ilyen kétségbeesés sarkallta gonosztevők alkalomadtán igazán félelmetessé válhatnak.

A fegyenceket illetőleg a telepesek későbbre halasztották a döntést; de addig is, amíg elhatározásukat végrehajtják, egész éjszaka fölváltva kell őrizniök a Kémény tövében fölhalmozott ládákat és csomagokat.

Az éjszaka úgy telt el, hogy a fegyencek nem kíséreltek meg semmiféle támadást. Jup mester és Top egész idő alatt a Gránitpalota alatt silbakolt, és a két éber jószág nyilván tüstént jelezte válna a veszedelmet.

A három rákövetkező napon - október 19-én, 20-án és 21-én kimentették mindazt, ami a brigg rakományából vagy fölszereléséből hasznukra lehetett. Apálykor a hajófenék kiürítésén dolgoztak, dagálykor pedig raktárba szállították a fövénysávra kirakott holmikat. Még a rézborítás nagy részét is sikerült lefeszegetniök a törzs palánkozatáról, pedig az napról napra mélyebben süppedt az iszapba. A súlyosabb tárgyakat már-már végképpen elnyelte a meder fövényalja, Ayrton és Pencroff azonban több ízben is lebukott a csatorna fenekére, és csaknem valamennyit megtalálták: a brigg láncait, horgonyait, öntöttvas nehezékeit, sőt még négy ágyúját is - üres hordókra kötve őket - a víz színére emelték, és kivontatták a szárazra.

Mint látjuk, a telep fegyvertára, anyagraktára és éléskamrája egyaránt tetemesen gyarapodott a gazdátlan holmik birtokbavételével. Pencroff, aki gyakran agyalt ki fellengzős terveket, már arról szónokolt, hogy üteget állít föl a csatorna és a folyótorkolat védelmére. Váltig hajtogatta, hogy négy ágyúval „bármekkora tengeri haderőt” is képes lenne elűzni „a Lincoln-sziget felségvizeiről”!

A briggből ezalatt nem maradt egyéb, mint hasznavehetetlen, puszta váz, az idő pedig rosszra fordult, és a fölkavart víz megkezdte a hajótörzs szétrombolását. Cyrus Smith eredetileg úgy tervezte, hogy fölrobbantja a roncsot, és úszó darabjait összegyűjti a parton; a heves északkeleti szél azonban fölkorbácsolta a hullámokat, s ezzel lehetővé tette, hogy a mérnök megtakarítsa a puskaport.

Az október 23-ról 24-re virradó éjszakán ugyanis a vihar darabokra zúzta a brigg törzsének a vázát, és a roncsok egy részét kivetette a fövénysávra.

Ami a hajó papírjait illeti, úgy hisszük, fölösleges mondanunk, hogy bár Cyrus Smith még jókor átkutatta a tatház lakófülkéinek szekrényeit, a nyomukat sem találta. A kalózok nyilvánvalóan megsemmisítettek mindent, ami akár a Speedy kapitányának, akár tulajdonosának a kilétét elárulta volna; de még az illetőségi kikötőt föltüntető tábla is hiányzott a hajó faráról, s ezért hovatartozására következtetni semmiből sem lehetett. Mindazonáltal Ayrton és Pencroff a hajó orrának bizonyos idomfaragványaiból azt gyanították, hogy a brigg angol műhelyben épült.

Nyolc nappal a katasztrófa - helyesebben szólva a telepesek menekülését jelentő szerencsés, de megmagyarázhatatlan fordulat - után már apály idején sem látszott semmi a hajóból. Töredékei szerteszóródtak, rakományával a Gránitpalota gyarapodott.

Mindazonáltal a hajó különös pusztulásának rejtélyére kétségkívül sohasem derült volna fény, ha november 30-án Nab, a parton őgyelegve nem talál a fövénysáv szélén egy vastag vashengerdarabot, amely robbanás nyomait viselte. A henger széleinek görbületén és repedésein látszott, hogy robbanóanyag szaggatta széjjel.

Nab odavitte a fémdarabot a gazdájának, aki társaival együtt a kéménybeli műhelyben dolgozott.

Cyrus Smith figyelmesen megvizsgálta a hengert, aztán Pencroffhoz fordult, és azt kérdezte:

– Fönntartja még mindig azt a véleményét, hogy a Speedy nem futott zátonyra?

– Igen, Cyrus úr - felelte a tengerész. - Ön is tudja, akárcsak én, hogy a csatornában egyetlen szikla sincs.

– De hátha nem is sziklának ütközött, hanem ennek a vasdarabnak?! - mondta a mérnök, és megmutatta a csonka hengert.

– Hogyan, ennek a hitvány csőnek?! - kiáltott föl Pencroff a teljes hitetlenség hangján.

– Barátaim - kérdezte Cyrus Smith -, emlékeztek-e, hogy a *Speedy*t elsüllyedése előtt hatalmas víztölcsér emelte magasba?

– Igen, Cyrus úr! - felelte Harbert.

– Nos, akarjátok-e tudni, mi kavarta föl azt a vízforgatagot? Ez! - mondta a mérnök, és ismét fölmutatta a törött csődarabot.

– Ez? - visszhangozta Pencroff álmélkodva.

– Bizony! Ez a henger egy torpedó¹ megmaradt része!

– Torpedó! - kiáltottak föl a mérnök társai.

– És vajon ki helyezte el a csatornában ezt a torpedót? - kérdezte Pencroff, aki nehezen adta meg magát.

– Csak annyit mondhatok: nem én voltam - felelte Cyrus Smith -, de annyi bizonyos, hogy ott volt, és a saját szemetekkel láthattátok, milyen hasonlíthatatlanul hatalmas erővel robbant!