Január első hetét a telepesek fehérneműkészletük oly szükséges kiegészítésére fordították. A ládában talált acéltűket serényen forgatták nem éppen gyöngéd, de ügyes ujjaik, és elmondhatjuk, hogy amit megvarrtak, az nem egykönnyen feslett föl.

Cérnában semmi hiányt sem láttak, hála Cyrus Smithnek; a mérnöknek ugyanis az az ötlete támadt, hogy erre a célra használják föl újra azt a fonalat, amely a burok gömbszeleteit ölti össze. Gedeon Spilett és Harbert bámulatos türelemmel fejtette le a léggömb selyméről a hosszú szegőszalagokat, Pencroff azonban megtagadta a közreműködést ebben a munkában; arra hivatkozott, hogy módfölött idegesíti az efféle piszmogás; de varrásban aztán nem akadt vetélytársa. Valóban, köztudott, hogy a jó tengerészek milyen rátermett művelői a szabómesterségnek.

A telepesek először is leoldották a léggömb selyméről a rámázolt kenceréteget, erre a célra sziksót és különféle növények elhamvasztásából nyert hamuzsírt használtak; a megtisztított selyemanyag visszanyerte eredeti lágyságát és természetes rugalmasságát; a nedves szövetet pedig kiteregették a fövényre, ahol a napfénytől szépen kifehéredett.

Cyrus Smith és társai több tucat inget és harisnyát készítettek - az utóbbiakat azonban nem kötötték, hanem selyemszövetből varrták, akár az ingeket. Képzelhetjük, mennyire örültek a telepesek, amikor végre tisztát ölthettek - bár tagadhatatlan, hogy az új fehérnemű eléggé durva tapintású szövetből készült, ők azonban nem kényeskedtek, ilyen kicsinységtől nem hagyták zavartatni magukat -, aztán mekkora boldogság fogta el őket azért is, hogy megint lepedőn alhattak, paplannal takarózhattak: a Gránitpalota derékaljai ezzel egy csapásra igazi ágyakká léptek elő.

Ebben az időszakban kezdtek fókabőr lábbeliket is készíteni - éppen idejében, mert az Amerikából hozott cipő és csizma már igencsak lefoszlott a lábukról. Az új bakancsok jó szélesre és hosszúra sikerültek, és sohasem fogják szorítani a telepesek lábát, annyi szent.

Az 1866-os év elején fullasztó hőség tikkasztotta a szigetet, de a vadászat azért nem szünetelt az erdőben. Csak úgy nyüzsögtek mindenfelé az agutik, vízidisznók, kenguruk és a legkülönfélébb bundás és tollas vadak; Gedeon Spilett és Harbert sokkalta jobb vadász volt, semhogy egyetlen lövést is elhibázzon.

Cyrus Smith ugyan állandóan lelkükre kötötte, hogy takarékoskodjanak a lőszerrel, de azért igyekezett gondoskodni pótlásról is, mert szívesen tartalékolta volna a jövőre a ládában talált lőport és golyót. Végtére tudhatta-e bármelyikük is, hogy hová veti őket a vakvéletlen, ha egyszer valahogyan elhagyhatják a szigetet? Ezért hát tanácsosnak látszott, hogy fölkészüljenek az ismeretlen jövendő minden eshetőségére, és kíméljék, illetve könnyen pótolható anyagokkal helyettesítsék lőszerüket.

Cyrus Smith ólomnak nyomát sem találta a szigeten, helyette könnyen gyártható vassörétet használt, és ez sem bizonyult kevésbé alkalmasnak az ólomsörétnél. Mivel azonban a vassörét könnyebb, mint az ólomsörét, nagyobb gömböcskéket kellett önteni belőle: egy-egy töltetben tehát kevesebb volt a lövedék, de a vadászok ügyességgel, pontos célzással ellensúlyozták a lőszer fogyatékosságát. Ami a robbanóanyagot illeti, Cyrus Smith könnyűszerrel gyárthatott volna puskaport, hiszen salétrom, kén és szén bőven akadt a szigeten: tudta azonban, hogy ez a munka rendkívüli gondot igényel: különleges eszközök híján igen nehéz jó minőségű lőport keverni.

Cyrus Smith inkább piroxilin*t, azaz lőgyapotot akart készíteni: ennek az anyagnak a nevében szerepel ugyan a „gyapot” szó, az azonban mégsem kell hozzá feltétlenül, gyapotra ugyanis csak cellulóztartalma miatt van szükség. Márpedig a cellulóz nem egyéb, mint a növények alapszövete, s ez csaknem tiszta állapotban található nemcsak a len és kender fonásra alkalmas rostjaiban, hanem papirosban, ócska rongyban, bodzabélben és más effélékben is. Nos, a szigeten, a Vörös-patak torkolata táján nagy tömegben tenyészett a *földibodza, és a telepesek már javában használták is kávépótlóként ennek a bodzafélék - azaz *caprifoliaceá*k - családjába tartozó cserjének a bogyóit.

Nem kellett tehát mást tenniök, csak bodzabelet, vagyis cellulózt gyűjteniök, mert a lőgyapot gyártásához ezenkívül csak füstölgő salétromsavra van szükség. Mármost Cyrus Smithnek salétromsav ugyan nem állt a rendelkezésére, de kénsav igen, ebből pedig könnyűszerrel készíthet salétromsavat, mégpedig úgy, hogy a kénsavat a természetben talált salétrommal elegyíti.

A mérnök elhatározta hát, hogy piroxilint állít elő, jóllehet tudott ennek az anyagnak valamennyi súlyos hibájáról: hatóerejének szélsőséges változékonyságáról, rendkívüli lobbanékonyságáról - mert a lőgyapot 240 fok helyett már 70 fokon lángra gyullad -, továbbá a túlságosan heves robbanóhatásáról is, amely pillanatok alatt megrongálhatja a lőfegyvereket. Ismerte azonban a lőgyapot számos előnyét is: nem árt neki a nedvesség, nem dugaszolja el a fegyver csövét, feszítőereje pedig négyszerese a közönséges lőporénak.

A piroxilingyártás mindössze abból áll, hogy a cellulózt negyedórán át füstölgő salétromsavban áztatják, aztán bő vízben öblítik és megszárítják. Látni való, hogy ennél mi sem egyszerűbb.

Cyrus Smithnek azonban csak közönséges, híg salétromsav állt a rendelkezésére, nem pedig füstölgő salétromsav - amelyet azért neveznek füstölgőnek, mert párás levegőben fehéren gőzölög -; ezt azonban úgy pótolta, hogy a közönséges salétromsavat három-öt arányban tömény kénsavval keverte: így aztán mégis elérte a kívánt eredményt. A sziget vadászai ekként csakhamar hatékony robbanószerhez jutottak: ha kellő óvatossággal kezelik, kitűnő eredményeket érnek el vele.

Ez idő tájt a telepesek három acre nagyságú területen fölszántották a Kilátó-fennsíkot, a többit meghagyták füvellőnek, hogy az onaggák ott legelésszenek. Cyrus Smith és társai többször is kiruccantak a Fénymadár-erdőbe és a Vadnyugat-vadonba, s ott egész halom vadnövényt gyűjtöttek: parajt, vízitormát, répát, retket, zsályát; bizonyosra vették, hogy ezeket szakszerű gondozással megnemesíthetik, és változatosabbá tehetik velük eddig jórészt húsneműekből álló étrendjüket. A palántákon kívül nagyobb tűzifa- és szénkészleteket is fuvaroztak a Gránitpalotába. Minden kirándulásuk egyben az utak javítását is szolgálta, mert a szekér kerekei egyre simábbá hengerelték az úttestet.

A vadaskert még mindig hűségesen lerótta adóját a Gránitpalota éléskamrájának. Minthogy a vadaskert a Glicerin-patakon túl feküdt, kissé távolabb a patak eredetétől, lakói nem hatolhattak be a fennsík elkerített részére, és nem tehettek kárt a friss palántákban. Ami a parti sziklák közt létesített osztrigatelepet illeti, szaporán tenyészett, és naponta ellátta ínyencfalatokkal a telepeseket. Ezenfelül a halászat is sikerrel járt, akár a tóban, akár a Hála-folyó vizében: Pencroff ugyanis fenékhorgokat fabrikált vasból, azokra pedig gyakran ráharapott a pisztráng meg egy ismeretlen nevű, de különösen ízletes húsú hal, amelynek ezüstpikkelyes testét apró, sárgás pöttyök tarkították. Nab mester, aki már teljesen magára vállalta a konyha gondját, ötletesen váltogathatta az étkezések fogásait. Csak a kenyér hiányzott még a telepesek asztaláról, és mint mondottuk, ezt valóban nehezen nélkülözték.

Ebben az évszakban némelykor az Állkapocs-fok fövénysávján tanyázó tengeri teknősökre is vadásztak. Ezen a vidéken lépten-nyomon rengeteg apró dudorra bukkantak a homokban: tökéletes gömb alakú, fehér és kemény héjú teknősbékatojásokra; ezeknek az a tulajdonságuk, hogy bennük a fehérje nem olvad meg úgy, mint a madártojásokban. A napsütés melege költi ki a teknőstojásokat: minthogy egy-egy teknősbéka körülbelül kétszázötvenet rak évente, képzelhető, mennyi gömböcske feküdt a fövényparton.

– Valóságos tojásmező! Úgy terem itt a tojás, mint máshol a búza - jegyezte meg Pencroff -, csak éppen le kell aratni.

A telepesek azonban nem érték be a teknősök termékeivel; ők magukra a termelőkre is vadásztak, és ennek eredményeképpen tucatnyi páncélos testű csúszómászót vittek haza a Gránitpalotába: élelmezési szempontból rendkívül becses fogást. Az illatos füvekkel ízesített, kellemes szagú, keresztes virágú növényekkel fűszerezett teknősbékaleves minden alkalommal jól megérdemelt dicséretekhez juttatta Nab mestert, a szakácsművészt.

Meg kell említenünk még egy szerencsés körülményt, amely lehetővé tette, hogy további készleteket gyűjtsenek télire a telepesek. A Hála-folyóba ugyanis seregestül hatoltak be a lazacok, ezrével úsztak fölfelé ár ellenében. Ívás ideje volt, az az időszak, amikor a nőstény lazac alkalmas helyet kerek az ikralerakáshoz: ilyenkor a nőstények, nyomukban a hímekkel, nagy fickándozás és csobogás közepette özönlik el az édesvizeket. Ezernyi ilyen hal zúdult be hirtelen a folyó torkolatába, egyik-másik két és fél lábnyi hosszúságot is elért; a telepeseknek csupán néhány gátat kellett rögtönözniök, és máris jókora tömeg ottrekedt. Cyrus Smith és társai több száz lazacot fogtak ki ilyen módon, majd besózták és eltették őket télire, amikor a befagyott folyóvizeken lehetetlenné válik a halászat.

Ez idő tájt jött el az a nap is, amikor a meglepően értelmes Jup szobainassá léphetett elő. Kabátot kapott, fehér selyem térdnadrágot és kötényt, két zsebbel: ezeknek különösen örült, folyton beléjük dugta a kezét, azt azonban sehogyan sem szenvedhette, hogy más is kotorásszék bennük. Nab bámulatosan jól tanította az ügyes orangutánt; aki beszélgetni látta őket, bízvást hihette, hogy a néger és a majom érti egymás nyelvezetét. Jup máskülönben őszintén vonzódott Nabhez, aki szintén rokonszenvvel idomította a szelíd jószágot. Ha a majomtól nem kívántak valamilyen más szolgálatot - például, hogy tüzelőt hozzon, vagy fölmásszék valamelyik magas fa tetejére -, akkor minden szabad idejét a konyhában töltötte, s Nab mozdulatait igyekezett ellesni és utánozni. A tanítómester nagy türelemmel, sőt odaadó buzgalommal oktatta tanítványát, a tehetséges nebuló pedig sokat okult a leckékből.

Képzelhetjük, milyen büszkeség dagasztotta Jup mester keblét, amikor egy szép napon, karján fehér asztalkendővel, végre a Gránitpalota mit sem sejtő vendégei elé léphetett, és fölszolgálhatta a vacsorát. Tökéletes ügyességgel és tapintattal látta el hivatalát, fürge és figyelmes inasnak bizonyult: tányérokat váltott, hordta be a tálakat, italt töltött, és mindezt olyan buzgó, megilletődött ábrázattal végezte, hogy a telepesek pompásan szórakoztak rajta, Pencroff pedig egyik ámulatból a másikba esett.

– Jup, kérek még egy kis levest!

– Jup, kérek egy szelet agutipecsenyét!

– Jup, légy szíves, a tányért!

– Jól van, Jup! Derék legény vagy, Jup!

Egyéb sem hallatszott az ebédlőben, Jup figyelme azonban egyetlen pillanatra sem kalandozott el, minden parancsot késedelem nélkül teljesített, mindenre ügyelt, és csak bólintott okos buksijával, amikor Pencroff megint rákezdte a minapi tréfát:

– Bizony, Jup, megérdemelnéd, hogy kétszeresére emeljük a fizetésedet!

Mondanunk sem kell, hogy az orangután már tökéletesen megszokta gránitpalotabeli környezetét, sőt olykor az erdőbe is elkísérte gazdáit, és sohasem mutatott semmilyen szökési szándékot. Pencroff nádpálcával ajándékozta meg: a legmulatságosabb látványt akkor nyújtotta, amikor úgy hordta vállán a pálcát, mint valami puskát, azzal masírozott nagy peckesen! Ha a telepesek fa csúcsáról akartak gyümölcsöt szakítani, Jup villámgyorsan fönntermett. Ha a szekér kátyúba süppedt, az izmos Jup egyetlen vállmozdulattal visszazökkentette a jó kerékvágásba.

– Micsoda pompás fickó! - kiáltott föl újra meg újra Pencroff. - No hiszen, nehezen boldogulnánk vele, ha hébe-hóba megbokrosodnék, és rosszalkodni kezdene!

Január vége felé a telepesek nagy munkába fogtak a sziget közepén. Karámot építettek, mégpedig régebbi elhatározásuknak megfelelően a Vörös-patak forrásvidékén, a Franklin-hegy lábánál, azt ugyanis nem tartották kívánatosnak, hogy tömegesen éljenek állatok a Gránitpalota közelében; a karámban különféle kérődzőket akartak tartani, elsősorban muflonokat, mert tőlük várták a téli ruházathoz szükséges gyapjút.

A telepesek ekkoriban hajnalonta ki-kijártak a patak forrásához, néha valamennyien, de többnyire csak Cyrus Smith, Harbert és Pencroff képviselte a társaságot; amióta az onaggák vontatták fogatukat, az egész kiruccanás mindössze ötmérföldnyi, kellemes sétakocsikázást jelentett a zöld lombkoronák alatt, a Karám útnak elnevezett, újonnan tört erdei ösvényen.

Kiválasztottak egy tágas rétet a hegy déli gerince mögött. Nagy mezőség volt ez, alacsony dombvonulat tövében, rajta néhány elszórt facsoport, egyik oldalát maga a hegynyúlvány határolta. Kis csermely csörgedezett át rajta: valahol a hegység lankáin eredt, keresztülszelte a füvellőt, majd beleömlött a Vörös-patakba. A pást frissen zöldellt, a levegő tisztán lengett a fák közt, amelyek nem nőttek sűrűn, nem akadályozták a szellő járását. A telepeseknek tehát csak három oldalról kellett sövényt húzniok a legelő köré, mégpedig úgy, hogy a kerítés mindkét vége a negyedik oldalhoz, a hegy „gyámpilléréhez” csatlakozhassék; a kerítésnek persze magasnak kellett lennie, hogy a legvirgoncabb állatok se ugorhassák át. A körülhatárolt terület alkalmasnak bizonyult akár száz szarvas állat - muflon és vadkecske - befogadására, s arra szintén eléggé tágasnak ígérkezett, hogy a muflonok születendő kicsinyei és a kecskegidák is elférjenek benne.

A karám kerületét a mérnök pécézte ki; aztán mindenekelőtt kerítésnek való fákat kellett kidönteniök; mivel azonban jó néhány fatörzs annak idején áldozatául esett már az útépítésnek, most azokat elszállították szekéren a legelőre; kitelt belőlük vagy száz cölöp, ezeket szilárdan bedöngölték a földbe.

A sövény elülső részén széles nyílást hagytak, és vastag, kemény deszkákból való kétszárnyú kaput szereltek reá, azt pedig erős reteszgerendákkal szilárdították meg kívülről.

Jó három hétbe beletellett, amíg a karám elkészült, az építés ugyanis nemcsak kerítésácsolásból állt: Cyrus Smith a karám sarkába deszkákból összerótt hatalmas fészereket is emelt, hogy födelük alatt a kérődzők védelmet találjanak az eső elől. Meg aztán az egész aklot igen szilárdan kellett megépíteniük, mert tarthattak attól, hogy a szilaj és izmos muflonok első riadalmukban nekirontanak a palánknak is. A telepesek kihegyezték és tűzön megedzették a palánk tartócölöpeinek a tetejét, aztán csapszögekkel erősítették közéjük a keresztgerendákat, végül hellyel-közzel még gyámpóznákkal is körüldúcolták az egész alkotmányt.

A karámépítés befejeztével nagy feladat várt a telepesekre: roppant körvadászatot kellett rendezniök a Franklin-hegy lábánál, a kérődzők látogatta hegyi legelőkön. Erre a vállalkozásra egy szép nyári napon - február 7-én - került sor, és részt vettek benne valamennyien. Gedeon Spilett és Harbert a két derekasan nyeregbe tört onaggán lovagolt: a két hátasállatnak igen jó hasznát látták ez alkalommal.

Az egész hadművelet nem állt egyébből, mint hogy fölhajtsák a környéken legelésző muflonokat és vadkecskéket, aztán pedig egyre szűkebbé vonják körülöttük a kört. Ezért Cyrus Smith, Pencroff, Nab és Jup az erdő más és más pontján helyezkedett el, a két lovas pedig Top kíséretében félmérföldes körzetben kerülgette a karámot.

A szigetnek ezen a részén számtalan muflon élt. Ezek a szép állatok leginkább az *argali*ra - a perzsa muflonra - hasonlítottak, és akkorára nőttek, mint a dámvad, szarvuk valamivel vastagabb volt a kosénál, testüket szürkés, néhol tömött: és hosszú szőrcsimbókokkal tarkított gyapjú födte.

Hát bizony, fárasztó volt a vadászat napja! Mennyi lótás-futás, szaladgálás ide-oda, mekkora kurjongatás! Mintegy száz muflont sikerült fölverniök, de az állatok kétharmada rögtön kezdetben kitört a hajtók gyűrűjéből; végül azonban vagy harminc muflont és tíz vadkecskét sikerült körbefogniok, és lépésről lépésre a karám bejárata felé szorítaniok: a kérődzők, abban a hiszemben, hogy a kapun keresztül nyitva áll a menekülés útja, betódultak a karámba, és azonmód foglyul is estek.

Az eredmény végtére is kielégítő volt, és a telepesek nem panaszkodhattak. Jórészt muflonjerkék kerültek fogságba, némelyikük vemhes állapotban, közvetlenül ellés előtt. Cyrus Smith és társai bizonyosra vették, hogy a mufloncsorda is, a vadkecskenyáj is hamarosan megszaporodik, és nemcsak gyapjúval, hanem állatbőrrel is bőségesen ellátja őket.

Aznap este a vadászok holtfáradtan bandukoltak haza a Gránitpalotába. Másnap reggel azonban ismét fölkerekedtek, hogy megnézzék, rendben van-e minden a karámban. Az elfogott állatok csakugyan megkísérelték, hogy kidöntsék a palánkot, mivel azonban ez nem sikerült nekik, lassanként szépszerével lecsillapodtak.

Február folyamán egyéb fontos esemény nem történt. A napi munka tervszerűen folyt: a telepesek egyre járhatóbbá egyengették a karámhoz és a Léggömb-kikötőhöz vezető ösvényt, és harmadik út építését is megkezdték, a Kilátó-fennsíkon elkerített „szántóföldtől” a nyugati part irányába. Egyetlen ismeretlen fertálya maradt csak a szigetnek: a Kígyó-félsziget, pedig ott, a hatalmas erdőségek mélyén rejtőztek azok a ragadozók, amelyektől Gedeon Spilett már olyan régen szerette volna megtisztítani birodalmukat.

Mielőtt a hideg évszak beköszöntött, a telepesek gondosan ápolgatták a Kilátó-fennsíkra átültetett palántákat. Harbert csaknem valamennyi kirándulásukról hazahozott néhány hasznos növényt. Egyszer valamilyen cikóriafélét talált, amelynek a magvából olajat lehetett sajtolni; máskor pedig sóskát szedett, amely közönséges növény ugyan, de éppenséggel nem megvetendő táplálék, mert hatékony szer a skorbut ellen; aztán meg lisztes gumókat ásott ki a földből: Dél-Amerikában ősidők óta termesztik ezeket a gumókat, becsületes nevük burgonya, és világszerte több mint kétszáz fajtájuk ismeretes. A jól öntözött, jól gondozott, madarak ellen jól megóvott konyhakertet kisebb négyzetekre osztották: az egyikben burgonya, a másikban sóska, a harmadikban retek, a negyedikben répa, a többiben egyéb főzelékféle termett. A fennsík talaja televényföld volt, és bőséges termést ígért.

Változatos italok sem hiányoztak a telepesek asztaláról; boruk ugyan nem volt, de nem is nagyon kívánták, mert italaik a legkényesebb ízlést is kielégítették. Cyrus Smith ugyanis az ápolka leveléből forrázott teán és sáfrányfa gyökeréből erjesztett pálinkán kívül valódi sört is készített: megfőzte az Abies nigra, vagyis a szömörkefenyő zsenge tobozát, a főzetet pedig erjesztette, s ilyen módon jóízű, egészséges italt állított elő, amelyet egyébként sok helyütt ismernek, s az amerikai angolok fenyősör néven fogyasztják.

Nyár vége felé a baromfiudvar új lakókkal gyarapodott: először is egy túzokra emlékeztető szép bajnokszalonkapárral, amelyet sajátos tollköpönyeg különböztetett meg többi rokonától; aztán tucatnyi pelikánfélével, amelynek alsó csőrén nyúlékony torokzacskó fityeg; végül néhány gyönyörű, fekete taréjú, fekete golyvás, sötétes húsú kakas is megjelent ott, ezek egy Mozambikban honos fajtára hasonlítottak, és naphosszat föl s alá páváskodtak a tó partján.

Elmondhatjuk hát, hogy e bátor és eszes emberek minden igyekezetét siker koronázta. A Gondviselés is sokban segítette őket, kétségkívül, de láttuk, hogy eredményeiket lelkierejüknek, ügyességüknek és fáradhatatlan szívósságuknak is köszönhették.

Forró nyári napok alkonyatán, munkájuk végeztével, amikor a tenger felől már fújdogálni kezdett az enyhe esti szellő, szívesen elüldögéltek a Kilátó-fennsík repkény borította lugasában, amelyet Nab épített a tulajdon két kezével. Beszélgettek, tanítgatták egymást, terveket szőttek, s a tengerész harsány jókedve gyakran fölvidította a társaságot, amelyben egyébként mindig a legtökéletesebb egyetértés uralkodott.

Szó esett távoli hazájukról, a nagy és kedves Amerikáról is. Hol tart vajon a rabszolgák fölszabadításáért vívott háború? Alighanem vége felé járhat már! Richmondot nyilván rég elfoglalták, és Grant tábornok seregei élén bevonult a városba. A déliek fővárosának eleste bizonyára utolsó felvonása volt a gyászos színjátéknak. Észak igaz ügye kétségkívül diadalt aratott. Hej, csak legalább újságot olvashattak volna! Kimondhatatlanul sóvárogtak friss hírek után, hiszen Lincoln-szigeti száműzöttekként immár tizenegyedik hónapja megszakadt minden kapcsolatuk az emberi társadalommal, és nemsokára - március 24-én - első évfordulója lesz annak a napnak, amelyen a léggömb az ismeretlen partra vetette őket! Akkor még mint szánalmas hajótöröttek azt sem tudták, képesek-e megküzdeni az elemekkel puszta életükért. Most pedig, hála sokoldalú vezetőjük tudásának, hála valamennyiük értelmének, szorgalmának, hajótöröttekből valóságos telepesekké váltak, fegyverekkel, szerszámokkal, műszerekkel rendelkeznek, hasznukra tudják fordítani a sziget állatvilágát, növényvilágát és ásványi kincseit, tehát meghódították a természet mindhárom birodalmát!

Igen, gyakran beszélgettek életük folyásáról, és terveket szőttek: hogyan alakuljon jövőjük.

Ami a mérnököt illeti, szűkszavú ember lévén, többnyire csöndben hallgatta társait, ő maga ritkán szólalt még. Olykor-olykor elmosolyodott Harbert némelyik megjegyzésén vagy Pencroff egyik-másik zamatos szólásán, de igazában mindig és mindenütt azokon a megmagyarázhatatlan jelenségeken töprengett, azokon a különös rejtelmeken, amelyeknek a nyitját még mindig nem sikerült megtalálnia!