Október 29-re a kéregcsónak elkészült, Pencroff állta a szavát, a rugalmas bordázatú, pirogszerű alkotmányt öt nap alatt megépítette. Egy pad a ladik farában, egy a közepén, a harmadik - a helyes súlyelosztás kedvéért - az orrában, egy-egy fenyőgerenda a két evezőcövek megszilárdítására, egy kormánylapát: mindössze ebből állt a tizenkét láb hosszú és legföljebb kétszáz font súlyú alkalmatosság. Ami a vízre bocsátást illeti, azt nagyon egyszerűen elintézték. A könnyű pirogot levontatták a Gránitpalota előtti fövénypadra, és a dagályra bízták, hogy fölemelje. Pencroff tüstént bele is ugrott, egyet-kettőt húzott a kormánylapáttal, és megállapította, hogy a sajka kiválóan megfelel a célnak.

– Hurrá! - ünnepelte minden feszélyezettség nélkül saját diadalát a tengerész. - Körülhajózhatjuk ebben akár az egész...

– Az egész földet? - kérdezte Gedeon Spilett.

– Nem, hanem az egész szigetet. Néhány kődarab nehezéknek, árboc az előderékra, némi kis vitorla, amelyet majd Cyrus úr sző nekünk egy szép napon... és messzire eljutunk ezen a hajócskán! Hát önök, Cyrus úr, Spilett úr, nem akarják-e ki próbálni az új óceánjárót? Harbert, Nab, gyertek már! Végtére látnunk kell, elbírja-e mind az ötünket!

Valóban, ezt a kísérletet még végre kell hajtaniok. Pencroff a sziklák közt nyíló keskeny közön néhány evezőcsapással partra vezette a csónakot; és úgy döntöttek, hogy nyomban kipróbálják a pirogot, elhajóznak rajta a sziklafal déli végénél tengerbe nyúló szirtfokig.

Amikor beléptek a ladikba, Nab fölkiáltott:

– De hiszen víz szivárog a hajódba, Pencroff!

– Annyi baj legyen - válaszolta a tengerész. - A palánkoknak meg kell még dagadniok. Két nap múlva már egyetlen csöpp sem szivárog át az eresztékeken, és meglátod, annyi víz se lesz benne, mint egy borissza ember hasában. Beszállás!

A telepesek elfoglalták helyüket a kéregnaszádban, és Pencroff nekivágott a nyílt tengernek. Fölséges idő volt aznap. A tenger olyan, nyugodtan csobogott a csónak körül, mintha csak egy tavacska szűk partjai közt ladikáznának, a pirog pedig olyan biztonsággal szelte a habokat, akárha a Hála-folyó csöndes vizén haladna.

Nab fogta az egyik evezőt, Harbert a másikat, Pencroff pedig a hajó farában helyezkedett el, hogy a kormánylapátot kezelje.

A tengerész átkelt a csatornán, és elhúzott a zátony déli csúcsa alatt. Enyhe déli szellő fújdogált, de hullámot sem a csatornán, sem a nyílt tengeren nem vetett a víz. Csak néhány hosszú hullámrezgés duzzasztotta föl időnként a felületet, de a megterhelt ladikot meg sem lendítette ez a kis mozgás. Mintegy félmérföldnyire távolodtak el a parttól, és a telepesek szeme előtt fokozatosan, teljes nagyságában bontakozott ki a Franklin-hegy.

Aztán Pencroff a folyó torkolata felé kormányozta a kéregnaszádot. A pirog most a fövényszegély mentén haladt, és a part görbülete elfödte az utasok elől a Hullámkacsa-mocsár lapályát.

Ez a part szirtben végződött, amely csupán hárommérföldnyire esett a Hála-folyótól, a telepeseknek azonban a part hajlata miatt jóval nagyobb utat kellett megtenniök, hogy odaérjenek. Elhatározták ugyanis: elhajóznak a szirtfok csúcsáig, de nem sokkal eveznek túl rajta, csak éppen annyira, hogy futó pillantást vethessenek a Karom-fok vidékére.

A ladik tehát a part vonalát követte, körülbelül két kötélhossznyira tőle, és jobbra-balra kanyargott, hogy kikerülje a lassacskán dagályba süllyedő sziklazátonyokat. A gránitfal a folyó torkolatától lejtősen ereszkedett a szirtfokig. A magaslatnak ez a szakasza csak amolyan szeszélyesen szétszórt sziklahalmaz volt, erősen elütött a Kilátó-fennsík tövénél alászakadó, meredek gránitfaltól, és rendkívül szilaj, vadregényes látványt mutatott az egész tájék. A szemlélő szinte azt hihette volna, hogy valamilyen roppant szekér sziklarakományát zúdították le a parton. Ez a csúcsos kiszögellés kétmérföldnyi hosszúságban húzódott az erdő felől, és úgy festett, mint a zöld növényzet ruhaujjából kinyúló óriási kar.

A két evező hajtotta kéregnaszád könnyedén siklott a sima vízen. Gedeon Spilett, egyik kezében ceruzával, másik kezében jegyzetfüzetével, sebtiben fölvázolta a part képét. Nab, Pencroff és Harbert vidám csevegés közepette az ismeretlen partszakaszt szemlélte, és mennél jobban dél felé haladt a pirog, utasainak annál inkább úgy rémlett, mintha az Állkapocs-fok elmozdulna a helyéből, két szára lassanként összecsukódnék, és még szűkebbre zárná az Unió-öblöt.

Ami a mérnököt illeti, ő nem beszélt, csak nézelődött, és tekintete bizonyos aggodalmat fejezett ki, mintha valami meglepőt, valami különöset látna...

Háromnegyed órai csónakázás után a pirog a szirtcsúcs közelébe érkezett, és Pencroff már nekikészült, hogy megkerülje, amikor Harbert hirtelen fölállt, és egy fekete pontra mutatott.

– Vajon mi az, amit ott látok a parton?

Minden tekintet a jelzett irányba fordult.

– Valóban - mondta az újságíró -, ott csakugyan van valami. Homokba süppedt roncsnak nézné az ember...

– Ohó - kiáltott föl Pencroff -, én már látom, mi az!

– No, mondd hát! - kérlelte Nab.

– Két hordó! Két hordó! Mintha tele lennének! - válaszolta a tengerész.

– Gyerünk a partra, Pencroff! - vezényelte Cyrus Smith.

Néhány evezőcsapás, és a pirog kikötött egy kis öbölben, utasai pedig kiugrottak a fövényre.

Pencroff nem tévedett. Két hordó állt ott, félig a homokba süllyedve, de mindkettőt kötelek erősítették szilárdan egy hatalmas ládához; nyilvánvaló, hogy ezt a ládát a két hordó tartotta a víz színén, mindaddig, amíg meg nem feneklett a parton.

– Lehetséges, hogy hajótörés történt a sziget körüli vizeken? - kérdezte Harbert.

– Bizonyára - felelte Gedeon Spilett.

– Vajon mi van ebben a ládában? - kiáltotta Pencroff, érthető türelmetlenséggel. - Mi lehet benne? Zárva van, nekünk pedig semmiféle szerszámunk sincs, amivel föltörhetnénk a fedelét! Rajta, üssük be valamilyen kődarabbal...

A tengerész megmarkolt egy súlyos követ, és fölemelte, hogy bezúzza vele a láda tetejét, de a mérnök visszatartotta:

– Pencroff! - szólt rá. - Nem mérsékelné egy órára a türelmetlenségét?

– De hát gondolja csak el, Cyrus úr! Hátha éppen az van benne, amire szükségünk van?!

– Majd megtudjuk idejében - felelte a mérnök -, de fogadjon szót, ne törje föl a ládát, még hasznát vehetjük. Vigyük magunkkal a Gránitpalotába, ott könnyen fölnyithatjuk, még csak megrongálnunk sem kell. Minden kész az elszállításra: ha idáig a vízen úszott, innen is elúszik majd a folyó torkolatáig.

– Igaza van, Cyrus úr, tévedtem - ismerte be a tengerész. - De mit csináljak? Az ember nem mindig ura önmagának!

A mérnök jó tanácsot adott. A pirog valóban nem bírta volna el a ládát, amely nyilvánvalóan súlyos tárgyakat rejtett magában: máskülönben nem kellett volna két üres hordóhoz kötözni. Célszerűbbnek látszott hát, ha a ládát hordóstul kötélre fogják, és elvontatják a Gránitpalota előtti fövénypartra.

No de hogyan került ide ez a partra vetett holmi? Ez a főbenjáró kérdés foglalkoztatta őket. Cyrus Smith és társai figyelmesen körülnéztek, és több száz lépésnyire bejárták a partot. Semmiféle roncsot nem találtak. A tengert szintén tüzetesen végigfürkészték tekintetükkel. Harbert és Nab még egy magas szikla csúcsára is fölkapaszkodott. A horizonton semmi sem látszott a sík vízen, sem kormánya vesztett gőzös, sem vitorlás hajó.

Pedig az kétségtelen, hogy hajótörés történt. Lehetséges-e vajon, hogy a láda partra kerülése és az ólomsörét esete közt valamilyen összefüggés van? Talán idegenek kötöttek ki a sziget valamelyik távolabbi pontján? Vagy talán itt is vannak még? Azt az egyet azonban a telepesek bizonyosra vették, hogy a jövevények semmiképpen sem maláj kalózok, mert a ládán meglátszott: Európából vagy Amerikából származik.

Mindnyájan visszatértek az öt láb hosszú, három láb széles láda köré. A gondosan lezárt tölgyfa ládát rézszögekkel kivert, vastag bőrhuzat borította. A két hasas, vízmentesen bedugaszolt hordó ütögetésre kongó hangot adott, és mindkettőt hajókötelek erősítették a láda oldalához. Pencroff a különös módon összebogozott köteleken fölismerte az úgynevezett „matrózcsomókat”. A láda szemlátomást tökéletes épségben maradt, aminek az a magyarázata, hogy fövénysávon feneklett meg, nem pedig a part menti sziklákon. Figyelmesebb vizsgálatra még az is meglátszott rajta, hogy nem sokáig hányódhatott a tengeren, viszont partra sem igen régen vetődött. A víz, úgy látszik, nem hatolt át a láda eresztékein, a benne levő tárgyak tehát föltehetőleg épségben maradtak.

Nyilvánvaló, hogy a ládát valamilyen kormánya vesztett hajó fedélzetéről dobták vízbe, közel a szigethez, alighanem abban a reményben, hogy a hullámok partra sodorják; a hajó utasai bizony arra számítottak, majd megtalálják a szigeten, s ezért kötözték óvatosságból ehhez az úszó alkalmatossághoz.

– Legjobb lesz, ha ezt a gazdátlan holmit elvontatjuk a Gránitpalotáig - ajánlotta a mérnök -, ott aztán majd pontos teltárat készítünk a tartalmáról; ha később megtaláljuk a szigeten a föltételezett hajótörés menekültjeit, visszaadjuk jogos tulajdonukat. Ha viszont senkit sem találunk...

– Akkor megtartjuk magunknak! - kiáltotta Pencroff. - De az Isten szerelmére, ugyan mi lehet benne?...

A dagály már elérte a fövénybe mélyedt ládát: mihelyt az egész partot elönti a víz, a hullámok bizonyára ismét fölemelik a megfeneklett holmit. A telepesek a hordókat tartó kötelek egyikét részben leoldoztak, és azzal a ladik farához erősítették az úszó alkalmatosságot. Aztán Pencroff és Nab evezőlapátjukkal csatornát vájtak a fövénybe, hogy megkönnyítsék a víz dolgát, és a láda simábban mozduljon el helyéről; nemsokára indulhatott is a ladik, rövidesen megkerülte a szirtfokot, amely egyébként attól fogva a Gazdátlan Láda foka nevet viselte. A vontatókötélre fogott láda igen súlyosnak mutatkozott, a két hordó épp csak a víz színén tartotta. A tengerész minden pillanatban attól tartott, hogy a kötél elszakad, a láda pedig a fenékre süllyed. Félelme azonban szerencsére alaptalannak bizonyult, és a pirog másfél órával indulása után - mert éppen annyi telt el, amíg a hárommérföldes utat megtette - kikötött a Gránitpalota előtti parton.

A ladikot is, a ládát is a fövényre vonszolták a telepesek, s apály lévén mindkettő rövidesen szárazra került. Nab eközben szerszámokért szaladt, és a telepesek - óvatosan, hogy mennél kevesebb kárt tegyenek benne - nekiláttak a láda fölfeszítésének; nemsokára kiderül hát, mit rejt. Pencroff nem is titkolta, hogy milyen izgatott.

A tengerész azon kezdte, hogy leoldozta a két teljesen ép állapotban levő hordót; kimondatlanul is mindenki tudta, azok is hasznára lehetnek a telepnek. Aztán feszítővassal föltörte a zárakat, és a fedél kinyílt.

A ládát belülről bádogbélés borította; nyilván arra szolgált, hogy tartalmát minden körülmények közt megvédje a nedvességtől.

– Hű! - kiáltott föl Nab. - Mi lehet benne, talán konzerv?

– Remélem, hogy nem! - felelte az újságíró.

– Bárcsak az volna! - rebegte a tengerész.

– Micsoda? - kérdezte tőle Nab, aki meghallotta a halk fohászt.

– Semmi - legyintett Pencroff.

A bádogköpenyt előbb egész szélességében, majd két keskenyebb oldalán is fölhasították, aztán belenyúltak a ládába, és sorjában kiemelték a benne levő különféle tárgyakat, majd a fövényre rakták valamennyit. Pencroff minden egyes darab megpillantásakor újabb és újabb „hurrá!” kiáltásokban tört ki, Harbert tapsolt, Nab pedig néger harci táncra perdült. Könyvek is sorakoztak ott meg konyhai eszközök is: az előbbieknek Harbert örült bolondulásig, az utóbbiaknak meg Nab, mégpedig annyira, hogy boldogságában csókjaival halmozta el mindegyiket!

Végeredményben a telepeseknek csakugyan minden okuk megvolt, hogy elégedettek legyenek, mert a ládában egész sor szerszámot, fegyvert, műszert, ruhaneműt és könyvet találtak; Gedeon Spilett tüstént el is készítette és füzetébe jegyezte a pontos leltárt:

Szerszámok: -3 több pengéjű zsebkés -2 favágó fejsze -2 ácsszekerce -3 gyalu -2 ácsmunkához való bárd, más néven: szalu -1 „színlőbárd” nevű ácsszerszám -6 véső -2 reszelő -3 kalapács -3 fúró -2 nagyfúró 10 zacskó szeg és csavar -3 különféle nagyságú fűrész -2 doboz tű Fegyverek: -2 kovás puska -2 gyutacsos puska -2 gyújtókupakos vadászkarabély -5 vadásztőr -4 tengerészkard -2 kis lőporos hordó, egyenként 25 font robbanóanyaggal -12 doboz gyújtókupak, más néven gyújtócsappantyú Műszerek: -1 szextáns -1 látcső -1 tábori messzelátó -1 tengerészeti iránytű -1 zsebiránytű -1 Fahrenheit-féle hőmérő -1 aneroid barométer¹ -1 nagy doboz, benne: fényképezőgép, lencse, lemezek, vegyszerek stb. Ruhanemű: -2 tucat sajátos, gyapjúszerű, de kétségkívül növényi anyagból készült ing -3 tucat, hasonló anyagból készült harisnya Konyhaeszközök: -1 kétfülű vaslábos -6 ónozott rézserpenyő -3 vastepsi -10 alumínium tányér -2 üst -1 kis hordozható tűzhely -6 evőkés Könyvek: -1 Biblia, Ó- és Újszövetség -1 atlasz -1 szótár, különféle polinéziai nyelvjárások szókincsével -2 hatkötetes természettudományos ismerettár -3 rizsma² tiszta papír -2 üres füzet

Amikor az újságíró befejezte a leltározást, megjegyezte:

– El kell ismernünk, hogy a láda tulajdonosa igazán fejlett gyakorlati érzékkel rendelkezett!... Szerszámok, fegyverek, műszerek, ruhaneműk, konyhaeszközök, könyvek, semmi sem hiányzik! Szinte azt hinné az ember, hogy számított a hajótörésre, és jó előre fölkészült rá!

– Csakugyan nem hiányzik innen semmi... - mormolta Cyrus Smith eltűnődve.

– Annyi szent - jegyezte meg Harbert -, hogy a láda tulajdonosa nem volt kalóz, és hajója sem volt kalózhajó!

– Éppenséggel nem olyan bizonyos - felelte Pencroff -, lehet, hogy a láda gazdája a kalózok fogságába esett...

– Ez nem valószínű - szólt közbe az újságíró. - Sokkal hihetőbb az a föltevés, hogy a hullámok valamilyen amerikai vagy európai hajót sodortak a part közelébe, utasai pedig, menteni akarván a menthetőt, összecsomagolták és a tengerbe dobták ezt a ládát.

– Önnek is ez a véleménye, Cyrus úr? - kérdezte Harbert.

– Igen, fiacskám - válaszolta a mérnök -, lehet, hogy így történt. Megeshetett: az utasok hajótöréskor vagy még korábban ebbe a ládába csomagolták legfontosabb holmijukat, hogy majd egyszer valahol a parton ráakadjanak...

– Még fényképezőgépről sem feledkeztek meg! - dünnyögte a tengerész hitetlenkedő arccal.

– Ami ezt a készüléket illeti, magam sem értem, mire való - válaszolta Cyrus Smith. - Számunkra is, más hajótöröttek számára is többet ért volna, ha helyette több ruhaneműt vagy több lőszert tesznek a ládába.

– S vajon nincs-e ezeken a szerszámokon, műszereken, könyveken valamiféle cégjelzés vagy cím, amiről megállapítható, hogy honnan származnak? - kérdezte Gedeon Spilett.

Erről csakugyan meg kellett győződniök. Minden egyes tárgyat figyelmesen megvizsgáltak, főleg a könyveket, műszereket és fegyvereket. Ám rendhagyó módon sem a fegyverek, sem a műszerek nem tüntették föl gyártójuk nevét; egyébként tökéletesen ép volt valamennyi, és meglátszott, hogy senki sem használta még. A szerszámokat és a háztartási eszközöket hasonlóképpen mind vadonatújnak találták; végeredményben mindez csak azt bizonyította, hogy ezeket a tárgyakat nemcsak úgy találomra markolták föl és hajigálták a ládába a hajó utasai; épp ellenkezőleg, megfontoltan válogatták össze és gondosan rendezték el valamennyit. Ezt igazolta a láda tartalmát nedvességtől óvó belső fémburok is, hiszen azt igazán senki sem forraszthatta össze kapkodva, az utolsó pillanatban.

Ami a természettudományos ismerettárat és a polinéziai szótárat illeti, ezek angol nyelvű kiadványok voltak, de sem a kiadó neve, sem a megjelenés időpontja nem állt raktuk.

Az angol nyelvű, negyedrét alakú és nyomdászatilag figyelemreméltó köntösben kiadott Biblián meglátszott, hogy sokat forgatták, gyakran lapozgatták.

Az atlasz maga remekmű volt, megtalálták benne a világ minden tájának térképét és a Mercator-vetület szerinti *planiszférium*ok³ több rajzolatát, francia magyarázó szöveggel - de a kiadás időpontja is, a kiadó neve is hiányzott róla.

Semmi jel nem utalt tehát a különféle tárgyak eredetére, és következésképpen arra sem, hogy milyen hajó is járhatott nemrégiben a partvidéken. Ám akárhonnan származott is a láda, az bizonyos: egy csapásra gazdaggá tette a Lincoln-sziget lakóit. Mindeddig maguknak kellett megalkotniok, maguknak kellett a természettől kicsikarniok mindent, s értelmes emberek lévén sikerült is úgy-ahogy zöldágra vergődniök. Most azonban a Gondviselés, mintha csak kárpótolni akarná őket sok veszteségükért, az emberi ipar remekbe készült termékeit sodorta útjukba. Lelkük mélyéből fölujjongó köszönettel adtak hálát az égnek.

Csupán egyikőjükön látszott valamelyes elégedetlenség. Pencroffon. Úgy rémlett, éppen azt keresi hiába a ládában, amire leginkább számított, és mennél több holmit húzott elő a bádogburkolat alól, annál inkább halkultak „hurrá!” kiáltásai, s amikor a leltár végére jártak, így zsémbelődött:

– Mindez nagyon szép és jó, de meglátjátok, énnekem semmi sem jut ebből a skatulyából!

Nab nem állhatta meg, hogy meg ne kérdezze:

– No csak, Pencroff barátom, mit is keresel voltaképpen?

– Fél font dohányt! - dörmögte a tengerész elszontyolodva. - Csak az hiányzik a boldogságomhoz!

Erre aztán a telepesekből kitört a kacagás.

Ez az eredményes fölfedezés azonban arra a következtetésre vezette őket, hogy nem halogathatják tovább a sziget tüzetes átkutatását. Elhatározták hát, hogy másnap hajnalban útra kelnek, föleveznek a Hála-folyón, és úgy közelítik meg a nyugati partvidéket. Attól tartottak ugyanis, ha a hajótöröttek a sziget nyugati felén értek partot, ott a maguk erejéből sehogyan sem boldogulhatnak, és kötelességüknek érezték, hogy késedelem nélkül segítségükre siessenek.

Még a délután folyamán a Gránitpalotába szállították a talált tárgyakat, és szép rendben elraktározták őket a nagyteremben.

Aznap - október 29-én - éppen vasárnap lévén, mielőtt pihenőre tértek volna, Harbert arra kérte a mérnököt, olvasson föl nekik néhány passzust az Evangéliumból.

– Szívesen - felelte Cyrus Smith.

Kézbe vette a Szentírást, és már-már belelapozott, amikor Pencroff intett, várjon még egy pillanatig, majd így szólt:

– Cyrus úr, én babonás vagyok. Üsse föl találomra, és olvassa el nekünk azt a legelső szakaszt, amelyen megakad a szeme. Majd meglátjuk, illik-e a mi helyzetünkre.

Cyrus Smith elmosolyodott a tengerész kérésén, és hogy eleget tegyen kívánságának, épp ott nyitotta ki az Evangéliumot, ahol könyvjelzőt látott a lapok közt.

Tekintete megállapodott egy piros kereszten, amellyel valaki Szent Máté evangéliuma hetedik fejezetének nyolcadik versét jelölte meg.

Ez a vers pedig így szólt:

Aki keres, az talál; aki kér, annak adatik, s aki zörget, annak megnyittatik.