A tél igazából csak most kezdődött, júniusban: ez a hónap ezen a szélességi fokon az északi félgömb decemberének felel meg. Záporesőkkel és szüntelen szélviharokkal köszöntött be a Lincoln-szigetre. A Gránitpalota lakói most becsülték csak meg az időjárás viszontagságaitól védett lakás előnyeit. Korábbi, ideiglenes szállásuk valóban nem védte volna meg őket a tél szigorától, és az is akármikor megeshetett, hogy a szél korbácsolta, nyílt tengeri hullámok újra betörnek a tökéletlenül elszigetelt sziklaüregekbe. Cyrus Smith élt is a gyanúpörrel, és amennyire a körülmények engedték, biztonságba helyezte a Kéményben berendezett kovácsműhely kemencéjét és különféle eszközeit.

A június hónapot különféle házimunkákkal töltötték a telepesek, ám ez az otthoni barkácsolás nem akadályozta meg őket sem a vadászatban, sem a halászatbán, úgyhogy az éléskamra készletei sohasem csappantak meg. Pencroff pihenőóráiban csapdákat eszkábált össze, és a legvérmesebb reményeket fűzte hozzájuk. Vadfogó hurkokat is font szívós növényi rostokból, és attól fogva, hogy elhelyezte őket a nyúltanyák közelében, a vadaskert valóban lerótta a maga mindennapi adóját. Nab úgyszólván minden idejét a nyúlhús sózásával és füstölésével töltötte, és a telepesek éléstára rövidesen dugig telt jól tartósított, ízletes húsféleségekkel.

A ruházkodás kérdését is nagyon komolyan meghányták-vetették. A telepesek mindegyike csak azt az egy szál ruhát nyűtte, amelyet partra jutásakor viselt. Öltözékük meleg és tartós anyagból készült ugyan, és a telepesek nagy gondot fordítottak holmijuk rendben tartására, de azért öltönyük is, fehérneműjük is mielőbbi váltásra szorult. Ha pedig a tél amúgy istenigazából harapósra fordul, akkor ugyancsak megkínozza őket a hideg.

Ebben az egy esetben még a mérnököt is cserbenhagyta találékonysága. Eddig a legsürgetőbb szükségleteikről kellett gondoskodnia, otthont teremtett, és biztosította élelmezésüket: most pedig minden pillanatban rájuk törhet a fagy, de a ruházatuk még mindig elégtelen. Bele kell tehát törődniök, hogy az első telet valamiképpen átvészelik, és közben nem sokat panaszkodnak. Mihelyt itt a szép kikelet, kiadós muflonvadászatot rendeznek a Franklin-hegyen, és ha gyapjúhoz jutnak ekként, a mérnök tartós, meleg szövetet készít majd belőle... Hogyan? Majd kiötli, ha sor kerül rá...

– Akkor hát nem tehetünk egyebet - vonta le a tanulságot Pencroff -, mint hogy a tűzhelynél melengessük talpunkat a Gránitpalotában. Tüzelőnk van bőségesen, semmi értelme, hogy takarékoskodjunk vele...

– Meg aztán a Lincoln sziget nem esik messze az Egyenlítőtől - tette hozzá Gedeon Spilett -, s ezért valószínűleg nem lesz kemény telünk. Ugye, azt mondta múltkoriban, kedves Cyrus, hogy a harmincötödik szélességi fok az északi félgömbön Spanyolország földrajzi helyzetének felel meg?

– Ez kétségkívül így van - felelte a mérnök -, csakhogy némelykor Spanyolországban is farkasordító hideg telek járnak! Hó is van, jég is van, a legcsikorgóbb zimankó sem hiányzik, és könnyen lehet, hogy a Lincoln-szigetre is hasonló megpróbáltatás vár. Én azonban mégis azt remélem, hogy itt mérsékelt időjárásban lesz részünk...

– És miért, Cyrus úr? - kérdezte Harbert.

– Azért, fiam - világosította föl a mérnök -, mert szigeten vagyunk, és a bennünket körülvevő tengert afféle hatalmas hőtárlónak tekinthetjük, amelyben elraktározódik a nyári meleg. Télen a tenger visszasugarazza magából ezt a meleget, és ezzel az óceánnal határos szárazföldeken mérsékeli a lehűlést: ezért van az, hogy a tengerparton nyaranta sokkal enyhébb a hőség, telenként pedig kevésbé cudar a hideg...

– No, majd meglátjuk - zárta le a kérdést a maga részéről Pencroff. - Ami engem illet: akár hideg lesz, akár meleg lesz, én csöppet sem nyugtalankodom. Egyvalami azonban bizonyos: a napok már rövidülnek, az esték pedig egyre hosszabbak. Beszéljünk hát néhány szót a világításról is.

– Mi sem könnyebb annál - felelte Cyrus Smith.

– Beszélni róla? - kérdezte a tengerész.

– Nem, hanem megoldani a kérdést.

– És mikor látunk hozzá?

– Holnap. Azon kezdjük, hogy fókavadászatot rendezünk.

– Hogy a zsírjukból mécsolajat csináljunk?

– Mécsolajat?! Hová gondol, Pencroff? Sztearingyertyát!

A mérnök csakugyan sztearingyertya-öntésre készült; terve valóra válthatónak ígérkezett, minthogy mész és salétromsav a rendelkezésére állt, a zátonyon található kétéltűekből pedig kitelik a szükséges zsiradék.

Ez a csevegés június 4-én zajlott le. Pünkösd vasárnapja lévén, a telepesek egyhangúlag úgy döntöttek, hogy megülik ezt az ünnepet. Fölhagytak aznap minden munkával, és buzgón imádkoztak az ég Urához. Imájuk immár hálafohászként hangzott. Számot vetve sorsukkal, egyikük sem érezte már magát afféle szánalomra méltó hajótöröttnek, mint a szigetre vetődésük első napjaiban. Nem könyörögtek hát segítségért, hanem köszönetet rebegtek érte.

Másnap, június 5-én, igencsak bizonytalan időjárásban indultak el a zátony felé. Ezúttal is meg kellett várniok az apályt, hogy átkelhessenek a csatorna gázlóján; s ebből az alkalomból el is határozták, hogy jól-rosszul összeeszkábálnak egy csónakot a közlekedés megkönnyítésére: ennek az első szép tavaszi napokon is hasznát látják majd, ha föleveznek a Hála-folyón, s úgy vágnak neki a Vadnyugat-vadonba tervezett földerítő útnak.

A zátonyon sok fóka heverészett, s a vashegyű dárdával fölfegyverzett vadászok könnyűszerrel ejtettek el közülük vagy fél tucatot. Nab és Pencroff azon nyomban megnyúzta és kizsigerelte a megölt állatokat; a Gránitpalotába csak a zsírt és a lenyúzott bőrt vitték magukkal, az utóbbit azért, hogy tartós lábbelit varrjanak belőle.

A vadászat eredménye mintegy háromszáz font fókaháj lett, amelyet a telepesek teljes egészében gyertyagyártásra szándékoztak fölhasználni.

A gyertyakészítés igencsak egyszerű művelet, és ha a gyártmány ezúttal nem sikerült remekbe, a célnak azért megfelelt. Cyrus Smith azt is megtehette volna, hogy a rendelkezésére álló salétromsavat közömbös vegyhatású zsírral - jelen esetben fókafaggyúval - keverve fölhevítse, és a zsírból kicsapva a glicerint, az így nyert anyagban annak rendje és módja szerint elkülönítse egymástól az olefint, a margarint és a sztearint. Ő azonban ennél egyszerűbb eljáráshoz folyamodott, és inkább mész hozzáadásával szappanosította a zsiradékot. Ilyenképpen meszes szappanféle keletkezett, és ezt már könnyen bontotta elemeire salétromsavval, amely a zsírral elegyedett meszet kalcium-szulfátként választotta ki, és szabaddá tette a zsírsavakat.

Három zsírsav adódott ily módon: olajsav, margarinsav és sztearinsav: ezek közül a mérnök kellő nyomással kisajtolta a folyékony olajsavat. Ami pedig a két utóbbit illeti: ezek alkotják a gyertya öntőanyagát.

Az egész művelet nem tartott tovább huszonnégy óránál. Kanócot, több kísérlet után, cseppfolyós gyertyaanyagban áztatott növényi rostokból sodortak, és végül garmadával állt előttük a valódi, kézzel öntött sztearingyertya, épp hogy csak a fehérítés és a fényesítés maradt el. Annyit persze nem értek ezek, mint a bórsavval átitatott, mártogatott gyertyák, amelyek világítás közben megüvegesednek, és maradéktalanul csonkig égnek; mivel azonban Cyrus Smith néhány csinos koppantót is kovácsolt, készítményeit nagy becsben tartották a Gránitpalotában, kivált a téli estéken.

A telepesek egyébiránt egész hónapban szakadatlanul dolgoztak új otthonuk berendezésén. Ezúttal asztalosmunkákra adták a fejüket. Más tennivalójuk is akadt: meglevő, eléggé durva eszközeiket tökéletesítették, hiányzó szerszámaikat pedig pótolták.

Többek közt ollókat is készítettek, és végre-valahára megnyiratkozhattak; borotválkozni egyelőre még nem tudtak, de legalább megnyeshették a szakállukat. Harbertnek még legénytoll sem pehelyzett állán, Nabnek is csak gyéren nőtt, társaik szőrbozontja azonban tökéletesen igazolta az ollókészítésre fordított fáradságot.

Kézifűrészt is fabrikáltak, olyanformát, mint a kerti lombfűrész: jókora vesződségükbe került, amíg összebarkácsolták, de végül is kitűnő szerszámhoz jutottak, úgy vágta a legkeményebb fát is, akár a vajat. Bebútorozhatták hát a lakást: asztalokat, székeket, szekrényeket s a *Zostera mariná*val, tengeri fűvel degeszre tömött derékaljak alá való ágykereteket is ácsoltak. Most már deszkából összerótt polcokon sorakoztak szép rendben az égetett cserépedények a konyhában, amely tégla tűzhelyével, mosható kőpadlójával igen takarosan festett; Nab úgy tett-vett benne nagy komolyan, mint valami tudós a vegykonyhában.

Hanem az asztalosok egykettőre letették a szerszámot, hogy az ácsoknak nyissanak teret... Valóban, az aknarobbantással létesített új lefolyó fölé a telepeseknek két hidat is kell építeniök: egyet a Kilátó-fennsíkon, a másikat magán a tengerparton. Cyrus Smithnek és társainak ugyanis mindannyiszor szükségképpen át kellett kelniök ezen a patakon, valahányszor a sziget északi felébe igyekeztek. Hogy ezt elkerüljék, minden alkalommal jókora vargabetűt kellett leírniok nyugat felé, egészen a Vörös-patak forrásvidékéig. Ennél már az is egyszerűbbnek látszott, ha a fennsíkon is és a tengerparton is egy-egy húsz-huszonöt láb hosszúságú pallóval hidalják át a vízáradatot; váznak megteszi néhány, szekercével durván kinagyolt fatörzs is. A hídverés mindössze néhány napig tartott. Nab és Pencroff élt az alkalommal, s tüstént át is kelt az új bürühídon, hogy elgyalogoljon a fövényhalmok vidékére, a homokpad tövében fölfedezett osztrigatelephez. Ezúttal hevenyén összetákolt kordéfélét húztak maguk után, az addig használt, valóban túlságosan kényelmetlenül hurcolható saroglya helyett, és a kiruccanásról több ezer osztrigával tértek haza, amelyek aztán hamar meghonosodtak a Hála-folyó torkolatánál, ahol a rengeteg szikla valósággal természetes tenyésztőmedencét kerített körül. A homokpadról kitűnő ízű puhányokat hoztak, s ez az ínyencfalat attól fogva szinte naponként szerepelt a telepesek étrendjén.

Mint látjuk, a Lincoln-sziget máris jóformán minden szükségletét fedezte lakóinak, noha még csak igen csekély szakaszát kutatták át. Valószínűnek tartották, hogy ha a Hála-folyótól a Csúszómászó-fokig húzódó erdőségek rejtettebb zugaiba is behatolnak, új meg új kincsek tárulnak elébük.

Egyvalamit nélkülöztek csupán a Lincoln-sziget telepesei. Nitrogéntartalmú tápanyagokban nem szűkölködtek, növényi termék is bőven akadt, és lehetővé tette, hogy húst csak mértékkel fogyasszanak; a sárkányfa gyökereiből sörre emlékeztető, kesernyés italt erjesztettek, és szívesebben itták, mint a tiszta vizet; még cukorban sem láttak hiányt, pedig sem cukornád, sem cukorrépa nem termett a szigeten: ehelyett a mérsékelt égövön annyira elterjedt Acer saccharinum, vagyis a cukorjuhar törzsét csapolták meg, kicsorgó nedvét összegyűjtötték, besűrítették, azzal édesítették a vadaskertben szedett, jóízű ápolkateát; végül nagy bőségben került asztalukra az étkezéshez használatos egyetlen ásványi termék is: a só... egyvalamit nélkülöztek csak keservesen: a kenyeret.

Igaz, úgy lehet, idővel alkalmas pótszert találnak, szágófa liszttel vagy a kenyérfa gyümölcsével helyettesítik; igen, nem látszott képtelenségnek, hogy a déli erdőkben terem néhány ilyen becses növény, eddig azonban, sajnos, még nem leltek ilyeneket.

Ezúttal ismét a Gondviselés sietett a telepesek segítségére: végtelenül parányi támogatást nyújtott, igaz, de az is bizonyos, hogy Cyrus Smith minden okossága és leleményessége sem tudta volna a maga erejéből létrehozni azt, amivel a véletlen meglepetésszerűen ajándékozta meg őket, s amire Harbert egy szép napon az éppen toldott és foldott mellénye bélésében akadt rá.

Aznap - úgy zuhogott, mintha dézsából öntötték volna - a telepesek éppen együtt ültek a Gránitpalota nagytermében, amikor a fiú hirtelen fölkiáltott:

– Nézze csak, Cyrus úr, mit találtam!

S azzal fölmutatott társainak egy szem búzát, egyetlen búzaszemet, amely a mellény lyukas zsebéből valamikor a bélés alá csúszott.

Ennek a búzaszemnek a jelenlétét igen egyszerű ok magyarázza: Pencroff még Richmondban néhány galambbal ajándékozta meg Harbertet, azokat etette a fiú tiszta búzával.

– Búza? - figyelt föl élénken a mérnök.

– Igen, Cyrus úr, de csak egyetlen szem, semmi több!

– Ej, fiacskám, ezzel aztán nem sokra megyünk - kurjantott föl nevetve Pencroff. - Nem mondanád meg, mit kezdünk egyetlen árva szem búzával?

– Kenyeret sütünk belőle - válaszolta Cyrus Smith.

– Kenyeret, kalácsot, süteményt! - tódította a tengerész. - No hiszen! Azzal a kenyérrel, amit ebből a búzából sütünk, bizistók nem rontjuk el a gyomrunkat!

Harbert sem tulajdonított nagy fontosságot a kérdéses búzaszemnek, és már-már el is dobta; Cyrus Smith azonban elkérte tőle, szemügyre vette, és megállapította, hogy teljességgel ép, majd jól a matróz szeme közé nézett.

– Pencroff - kérdezte tőle nyugodtan -, tudja-e, hány kalászt hajt egyetlen szem búza?

– Gondolom, egyet - válaszolta a tengerész, akit meglepett a kérdés.

– Tízet, Pencroff, tízet! És tudja-e, hány mag van egy kalászban?

– Istókuccse, nem!

– Átlagosan nyolcvan - felelte Cyrus Smith. - Nos tehát, ha elültetjük ezt a búzamagot, már az első terméskor nyolcszáz szemet arathatunk, az pedig a második aratásra hatszáznegyvenezer, a harmadikra ötszáztizenkét millió, a negyedikre több mint négyszáz milliárd magra gyarapodik. Tessék, ennyit ér egyetlen búzaszem.

A telepesek szótlanul figyelték Cyrus Smith szavait. Valósággal elképedtek a számok hallatán. Pedig a számításban nem akadt hiba.

– Bizony, barátaim - folytatta a mérnök -, ilyen számtani haladványok szerint fizet a bőkezű természet. Amellett a búzaszem szaporasága a mákéhoz vagy a dohányéhoz képest szánalmas semmiség, hiszen a búzaszem mindössze nyolcszáz magot terem, a mákfej viszont harminckétezret, a dohánycserje kelyhe pedig háromszázhatvanezret. Ha nem volna annyi gátló körülmény, ezek a termékeny növények néhány év alatt ellepnék a földet.

A mérnök azonban még mindig nem végzett a feleltetéssel:

– Hát azt tudja-e, Pencroff, hogy négyszázmilliárd búzaszem hány vékát¹ töltene meg?

– Nem én - csóválta fejét a tengerész -, csak azt tudom, hogy ehhez én hatökör vagyok.

– Nos, Pencroff: a négyszázmilliárd búzaszem, százharmincezrével számítva, hárommillió vékánál is több!

– Hárommilliónál?! - ámuldozott Pencroff.

– Úgy bizony!

– Négy év alatt?

– Négy év alatt - felelte Cyrus Smith -, sőt talán már két év alatt, ha... mint remélem... ezen a szélességi fokon évente kétszer arathatunk.

Erre aztán Pencroff, szokása szerint, már csak a többször is hallatott, félelmetesen harsány „hurrá!” kiáltással felelhetett.

– Eszerint, Harbert - fűzte hozzá a mérnök -, a te búzaszemed számunkra szerfölött jelentős fölfedezés. Nincs az a semmiség, barátaim, ami mostani körülményeink közt ne válhatnék valamennyiünk hasznára. Kérlek benneteket, erről sohase feledkezzetek meg.

– Nem, Cyrus úr, nem feledkezünk meg róla - ígérte Pencroff -, és ha csak egyetlenegyet is találok abból a háromszázhatvanezrével szaporodó dohánymagokból, biztosíthatom önt, hogy nem szórom a szelekbe! Hanem azt tudja-e, hogy most mi a teendőnk?

– El kell vetnünk ezt a búzaszemet - felelte Harbert.

– El ám - vágta rá Gedeon Spilett -, mégpedig fontosságához illő körültekintéssel, hiszen ez az egy búzaszem magában hordozza minden eljövendő aratásunk ígéretét!

– Csak kihajtson! - fohászkodott nagyot a tengerész.

– Kihajt! - nyugtatta meg Cyrus Smith.

Ez június 20-án történt. Ez az őszi vetés legkedvezőbb időszaka a déli földtekén. Előbb cserépbe akarták ültetni ezt az egyetlen és oly becses búzaszemet, de aztán alaposabban megfontolva a dolgot, úgy döntöttek, hogy inkább szabad ég alá telepítik, és künn a természet gondjára bízzák. Így is cselekedtek; s azt hiszem, szükségtelen hangoztatnunk, hogy a legnagyobb vigyázattal, féltő óvatossággal hajtották végre a kényes műveletet.

Az idő kissé kitisztult; a telepesek fölkapaszkodtak a Gránitpalota fölé, a Kilátó-fennsíkra. Ott aztán a lapályon alkalmas, szélvédett zugot kerestek, olyant, amelyet minden melegével eláraszt a déli napsütés. A talajt gyöngéd kézzel kiegyengették, gondosan kigyomlálták, sőt még föl is turkálták, hogy elűzzék környékéről a rovarokat és hernyókat; aztán egyrétegnyi televényföldet és egymaréknyi meszet terítettek rá; majd sövénnyel kerítették körül, végül pedig a nyirkos földbe dugták a búzaszemet.

A telepesek úgy érezték, mintha egy készülő épület alapkövét raknák le. Pencroffnak akaratlanul is az a nap ötlött eszébe, amelyen a hajótöröttek egyetlen szál gyufáját igyekezett lángra lobbantani, és még élénken emlékezett, milyen aggodalmas körültekintéssel fogott hozzá. Ám ezúttal még fontosabb ügyről volt szó. Mert a telepesek előbb-utóbb mindenképpen megtalálták volna a tűzgyújtás módját; ha azonban ez az egy szem búza elpusztul, azért, sajnos, semmi sem kárpótolhatja őket!