Másnap, május 7-én Cyrus Smith és Gedeon Spilett nekivágott a Kilátó-fennsíknak; az ebédfőzést Nabre bízták, Harbert és Pencroff pedig a folyóparton az erdőbe ment, hogy kiegészítse a tűzifakészletet.

A mérnök és az újságíró nemsokára odaért a tó csücskénél ahhoz a kis fövénypadhoz, amelyen a dugong teteme feküdt. A madárcsapatok már lecsaptak a hústömegre, kőhajításokkal kellett elkergetni őket, mert a mérnök meg akarta menteni a dugong zsírját, hogy hasznosítsa a kis telep céljaira. Ami az állat húsát illeti, az sem lehet éppen megvetendő eledel, hiszen Malájföld bizonyos tartományaiban is csak a bennszülött fejedelmek asztalára jut belőle. Erről azonban már Nabnek kell gondoskodnia.

Cyrus Smith mérnököt ebben a pillanatban egészen más foglalkoztatta. Nem hagyták nyugton a tegnapi események, sehogyan sem bírta elfelejteni őket. Mindenáron meg akarta fejteni a víz alatti harc titkát, hogy megtudja, miféle masztodon¹ vagy egyéb víziszörny ejtette a dugongon azt a különös sebet.

Most hát megállt a tó partján, és nézte a vizet, figyelt, de semmiféle gyanús jel sem mutatkozott a kelő nap sugaraiban csillogó, békés vízfelületen.

A fövénypad körül, ahol a dugong teteme feküdt, sekély volt a víz, beljebb azonban fokról fokra mélyült a medre, és valószínűnek látszott, hogy a tó közepén már tekintélyes a mélység. A tavat végeredményben a Vörös-patak hatalmas gyűjtőmedencéjének tekinthették.

– Nos, kedves Cyrus - jelentette ki az újságíró -, én ezen a vízen semmi, de semmi gyanúsat nem észlelek...

– Én sem, barátom - felelte a mérnök -, és igazán nem tudom, mivel magyarázzam a tegnapi esetet!

– Megvallom - folytatta Gedeon Spilett -, hogy ennek a kétéltűnek a sebe legalábbis különös, és azt sem igen értem, micsoda rejtélyes erő vetette Topot olyan magasra a víz fölé! Az ember szinte azt hinné, hogy valamilyen roppant kéz hajította a levegőbe, aztán ugyanez a kéz tőrt markolt, és halálos sebet ejtett a dugongon!...

– Csakugyan - bólintott a mérnök, és elmélázott -, van itt valami, amit sehogyan sem tudok fölfogni. De hát az én megmenekülésemet, azt érti-e, kedves Spilett? Ki ragadott ki a hullámok közül? Ki vitt ki a fövényhalmok közé? Ugye, nem tudja? Valamilyen titok lappang itt, ezen a szigeten, de sebaj, egy szép nap bizonyára megfejtjük. Addig is: tartsuk nyitva a szemünket, társaink előtt azonban ne firtassuk a dolgot, és ne is igen emlegessük ezt a sok furcsaságot. Őrizzük meg magunknak megfigyeléseinket, és folytassuk a munkát, gondoskodjunk szükségleteinkről, mintha mi sem történt volna.

Tudjuk, hogy a mérnöknek mind ez idáig nem sikerült fölfedeznie a tó csurgóját, de arra sem vallott semmi, hogy a víz időnként netán kiöntene medréből: tehát valahol szükségszerűen lefolyóra kell találnia. Most, amint Cyrus Smith a tavat nézegette, egyszer csak meghökkenve vette észre, hogy a víz kifejezetten arrafelé áramlik, ahol ő áll. Belehajított néhány fadarabot, és azok valóban mind a déli szöglet felé sodródtak. A két kutató a part mentén követte az áramlatot, és végül is a tó déli csücskére érkezett.

A víz szintje ott valamelyest alábbszállt, mintha valamilyen föld alatti hasadék nyelné el hamarjában.

Cyrus Smith a tó tükre fölé hajolt, és fülelt: félreismerhetetlen föld alatti vízzubogást hallott.

– Itt van! - szólt, és fölegyenesedett. - Itt szökik el a vízfölösleg, kétségtelen, hogy itt, a gránittömbön át vezető csatornán keresztül ömlik a tengerbe, márpedig az az üreg alkalomadtán még nekünk is hasznunkra lehet! No jó! Majd meglátjuk...

A mérnök az egyik fáról hosszú ágat vágott, lefosztotta lombjait, majd a két part találkozási pontjában a vízbe bökött vele: kiderült, hogy a víz színe alatt mindössze egylábnyi mélységben széles rés tátong: a mindeddig hiába keresett lefolyócsatorna szája. A víz sodra olyan erősen örvénylett ennél a beszájadzásnál, hogy kitekerte a mérnök kezéből az ágat, és leszívta a mélységbe.

– Semmi kétség immár - ismételte a mérnök -, itt a csatorna nyílása, ezt a víznyelőt pedig napfényre hozom!

– Hogyan? - kérdezte Gedeon Spilett.

– Úgy, hogy lecsapolom a tavat, és háromlábnyival lejjebb süllyesztem a felszínét.

– S ezt hogyan valósítja meg?

– Csurgót nyitok, szélesebbet, mint ez itten...

– És merrefelé, Cyrus?

– A tó szélének a tengerhez legközelebb eső szakaszán.

– De hiszen ott gránitból van a part! - jegyezte meg az újságíró.

– Hát akkor fölrobbantom azt a gránitot - felelte Cyrus Smith. - Az új nyíláson pedig majd annyi víz tódul ki, hogy a régi csatorna szája láthatóvá válik...

– És a kiáramló víz zuhatagként ömlik le a tengerpartra - fűzte hozzá a hírlaptudósító.

– Mi pedig hasznosítani fogluk azt a zuhatagot! - jelentette ki Cyrus Smith. - Jöjjön csak, jöjjön!

Azzal magával vonszolta társát; Gedeon Spilett pedig annyira bízott Cyrus Smithben, hogy csöppet sem kételkedett ennek a vállalkozásnak a sikerében. De vajon hogyan tör nyílást ebbe a gránitpartba? Hogyan repeszti szét puskapor nélkül, tökéletlen szerszámokkal ezeket a sziklákat? Vajon nem haladja-e meg a mérnök erejét az, amire ilyen szenvedélyesen törekedik?

Amikor Cyrus Smith és az újságíró visszatért a Kéménybe, Harbert és Pencroff éppen a tűzifát szállító tutaj szétbontásával foglalatoskodott.

– Cyrus Smith parancsnoknak jelentem, a favágók végeztek a harci feladattal! - tisztelgett tréfásan a tengerész, majd hozzátette: - És ha netán kőművesekre lenne szüksége...

– Kőművesekre? Nem, most vegyészekre van szükségem - válaszolta a mérnök.

– Úgy bizony! - tette hozzá a hírlaptudósító. - Fölrobbantjuk a szigetet!...

– Micsoda?! - hüledezett Pencroff. - Fölrobbantjuk? A szigetet?

– Legalábbis részben! - nyugtatgatta Gedeon Spilett.

– Ide figyeljetek, barátaim... - kezdte a mérnök.

Azzal ismertette velük, milyen eredménnyel jártak kutatásai. Véleménye szerint a Kilátó-fennsík alapját képező gránittömegben többé-kevésbé tekintélyes méretű barlangnak kell lennie, s az a szándéka, hogy lehatol odáig. Ám hogy ez sikerülhessen, mindenekelőtt szabaddá kell tennie azt a nyílást, amelyen keresztül most a fölösleg kiözönlik, következésképpen csökkentenie kell a víz szintjét, mégpedig úgy, hogy annál is tágasabb lefolyót nyit a tó oldalán. Ehhez azonban robbanószert kell gyártania, mert csak azzal képes megfelelő szélességben kicsorbítani a tó gránitkáváját. A robbanóanyagot pedig a természetadta ásványi anyagok fölhasználásával kísérli meg előállítani.

Mondanunk sem kell, hogy a mérnök tervét a telepesek valamennyien kitörő örömmel fogadták, különösen Pencroff rajongott érte. Hatalmas erőket szabadjára engedni, rést ütni a gránitfalon, vízesést létrehozni - ez aztán a tengerésznek való mulatság! És ha a mérnöknek vegyészekre van szüksége, hát ő szíves örömest lesz akár vegyész, kőműves vagy csizmadia is! Mindent elvállal, amit csak kívánnak tőle.

– És ha éppenséggel úgy hozza a szükség - mondta lelkendezve Nabnek -, akár tánc- és illemtanárnak is fölcsapok én!...

Nabnek és Pencroffnak mindenekelőtt az a feladat jutott, hogy kifejtsék a dugong zsírját, eleségnek szánt húsát pedig dolgozzák föl, tartósítsák, tegyék tárolásra alkalmassá. A néger és a tengerész nem kért magyarázatot, nem firtatta, mire való mindez, hanem tüstént fölszedelőzködött. Tökéletesen megbíztak a mérnökben: amit ő mond, annak mindig van veleje.

Nab és Pencroff távozása után Cyrus Smith és Harbert meg Gedeon Spilett nyomban fogta a vesszőből font saroglyát, és a folyó mentén elindultak a kőszéntelep felé, ahol kristályos pirit is akadt bőséggel, különösen a telérek közti rétegekben, s ahonnan Cyrus Smith már hozott egyszer mutatóba egy darabot.

Egész nap azon fáradoztak, hogy kellő mennyiségű piritet szállítsanak a Kéménybe. Estére sikerült is több tonnányit fölhalmozniok.

Másnap, május nyolcadikán a mérnök nekilátott a vegyészkedésnek. A kristályos pirit főként szénből, szilícium-dioxidból, alumíniumból és vas-szulfidból áll - túlnyomórészt ez utóbbiból -, és Cyrus Smithnek most arra kellett törekednie, hogy a vas-szulfidot elszigetelje a többi anyagtól, és a lehető leggyorsabb eljárással vas-szulfáttá alakítsa. A vas-szulfátból már könnyű lesz kénsavat kivonnia.

Mert valóban: először is ez a cél. A kénsav egyike a leghasználatosabb vegyszereknek, s egy-egy ország ipari fejlettsége úgyszólván azon mérhető, milyen mennyiséget fogyaszt belőle. A telepesek is remélték, sok hasznát fogják látni, mert a kénsav gyertyakészítéshez, bőrcserzéshez meg egyebekhez is nélkülözhetetlen; a mérnök azonban pillanatnyilag egészen másra akarta alkalmazni.

Cyrus Smith alkalmas helyet keresett a Kémény háta mögött, és ott gondosan elegyengette a talajt. Aztán a fövényen nagy halom száraz ágat és hasábfát rakott máglyába, erre pedig nagyobb piritdarabokat helyezett, egyiket a másikhoz támasztva, hogy hézag maradjon köztük; majd az egész rakást dió nagyságúra zúzott pirittörmelékkel szórta tele.

Amikor ezzel elkészült, meggyújtotta a farakást: a tűz átizzította a kristályokat, és a pirit - minthogy ként és szenet is tartalmaz - lángra lobbant. Ekkor a mérnök új piritmorzsalék rétegeket púpozott az eddigiekre, míg hatalmas kupac nem keletkezett, amelyet aztán körültapasztott földdel és fűcsomókkal; ebbe a rétegbe pedig szelelőréseket nyitott, mintha fát szándékoznék boksában megszenesíteni.

Utána már csak várnia kellett, hogy az átalakulás végbemenjen: tíz-tizenkét napig is eltart, amíg a vas-szulfid vas-szulfáttá, az alumínium pedig alumínium-szulfáttá változik; mindkét anyag oldható, míg a többi - a szilícium-oxid, az elégett szén és a hamu - oldhatatlan.

Amíg ez a vegyi folyamat lezajlott, Cyrus Smith más feladatokat bízott társaira. Azok pedig nemcsak buzgón végezték munkájukat, hanem valóságos szenvedéllyel is.

Nab és Pencroff már előzőleg kifejtette, és hatalmas, kétfülű agyagedényekbe gyűjtötte a dugong zsírját. A mérnök hozzáfogott, hogy szappanosítsa a zsírt, és ezzel egyik alkatrészét, a glicerint elválassza a többitől. Ehhez nem kellett más, mint hogy a zsírt marólúggal vagy mésszel elegyítse. E két anyag mindegyike egyaránt elbontja, szappanná alakítja a zsiradékot, és ezáltal glicerint választ ki, márpedig a mérnök éppen erre törekedett, mert glicerinre volt szüksége. Mészben, mint tudjuk, nem láttak hiányt a telepesek; ám Cyrus Smith jól tudta, hogy a mész hozzáadásával előállított szappan maga is meszes, vízben oldhatatlan, következésképpen nem használható; ha viszont marólúgot alkalmaznak erre a célra, akkor oldódó szappanhoz jutnak, és annak jó hasznát vehetik a mosásnál és a tisztálkodásnál. Mármost, mint gyakorlati ember, Cyrus Smith marólúggal akart szappant készíteni. Vajon nehéz feladatot jelentett-e neki, hogy valahonnan szert tegyen marólúgra? Egyáltalán nem, hiszen a partot tömegével borította el a sok tengeri növény: sargassum, jégvirág és a rengeteg moszatféle, hínár és alga, márpedig ezekből is csinálhat marólúgot. Összegyűjtöttek hát jókora csomó tengeri növényt, valamennyit megszárították, és nyílt gödrökben, szabad levegőn elégették. A növények elhamvasztása több napig tartott; a telepesek olyan hőfokra szították a lángot, hogy abban még a hamu is megolvadt, s a tüzelés eredménye nagy darab szilárd, szürkés kolonc lett: ez az anyag régóta természetes szóda néven ismeretes.

Amikor ez is meglett, a mérnök a lúgot belekeverte a zsírba, s ez részint oldható szappant eredményezett, részint pedig egy semleges vegyhatású folyadékot: a glicerint.

Ám ez még nem minden. Cyrus Smithnek még egy vegyi anyagra volt szüksége, hogy tervét valóra váltsa: salétromsavas káliumra vagy egyszerűbb néven: salétromsóra, még közönségesebben: salétromra.

Cyrus Smith a növényi hamuból könnyen kivonhatta volna a hamuzsírt, és ebből éppolyan könnyen készíthetett volna salétromot. Igen ám, de ehhez salétromsav kellett volna, márpedig a mérnök éppen azzal nem rendelkezett, hiszen salétromot is csak azért akart szerezni, hogy végül is salétromsavat készíthessen belőle! Ezzel tehát amolyan circulus vitiosus-féle² keletkezett, amiből nem látszott kiút. Ezer szerencséjükre azonban ezúttal maga a természet sietett a telepesek segítségére, és készen szállította a szükséges salétromot, nekik nem volt más dolguk, mint összegyűjteni. Harbert ugyanis salétromtelepet fedezett föl a sziget északi részén, a Franklin-hegy lábánál: garmadával hevert ott, legföljebb némi tisztítást igényelt.

Ezek a különféle munkálatok vagy nyolc napig tartottak. Véget is értek, mielőtt még a vas-szulfid vas-szulfáttá alakulása teljesen befejeződött volna. Egy-két napon át tehát a telepesek idejéből arra is telt, hogy mintázóagyagból tűzálló tégelyeket formázzanak, a vas-szulfát lepárlásához pedig különleges téglakemencét építsenek. Mindezzel május 18-ára végeztek, körülbelül akkor, amikor a vegyi folyamat befejeződött. Gedeon Spilett, Harbert, Nab és Pencroff a mérnök szakértő irányításával bámulatosan ügyes vegyipari munkásokká vedlettek át. Egyébként a szükség maga a legjobb tanítómester: annak a szavára mindig hallgatnak a tanítványok...

A pirit ezalatt teljesen redukálódott a tűzben, a művelet eredményét pedig, azaz a vas-szulfátot, alumínium-szulfátot és szilíciumot, valamint a szén és hamu csapadékát vízzel telt medencébe szórták. Jól fölkavarták, megvárták, míg a szilárd anyagok leülepednek, aztán leszűrték róluk a vizet: ezzel tiszta folyadékhoz jutottak, amely oldott állapotban tartalmazott vas-szulfátot és alumínium-szulfátot, a többi anyag, oldhatatlan lévén, a kád fenekén maradt. Az oldatot végül tűzre rakták, és részben elpárologtatták; a folyadékból a vas-szulfát csakhamar kristályok alakjában kijegecesedett, és leülepedett az üst alján; az el nem párolgott folyadék tiszta alumínium-szulfát volt, ezt azonban, mivel nem vehették semmi hasznát, egyszerűen kiöntötték.

Cyrus Smithnek most már meglehetősen nagy mennyiségű vas-szulfát kristály állt rendelkezésére: ebből az anyagból óhajtott kénsavat készíteni.

Az iparban a kénsav előállításához többnyire költséges berendezéseket állítanak üzembe. Tekintélyes telepekre, különleges szerkezetekre, platina eszközökre, saválló ólomrekeszekre, miegymásra van szükség a folyamat gyári kivitelezéséhez. A mérnöknek efféle készülékek természetesen nem lehettek a birtokában, azt viszont tudta, hogy néhol, legkivált Csehországban, sokkal egyszerűbb eszközökkel is gyártanak kénsavat, s annak még más előnye is van: töményebb. Az ilyen eljárással készült kénsavat általában nordhauseni sav³ néven ismerik.

Cyrus Smithnek most már csak egyetlen műveletet kellett végrehajtania, hogy kénsavhoz jusson: zárt edényben hevítenie a vas-szulfát kristályokat; ennek az úgynevezett „kalcinációnak” az eredményeképpen kénsavgőz keletkezik, és annak lecsapásával végül is: folyékony kénsav.

Ehhez a művelethez kellettek a tűzálló edények, amelyekbe beleszórták a kristályokat; a kemencébe pedig begyújtottak, hogy annak a hőjével párolják le a kénsavat. Az eljárás tökétetésen sikerült, és május 20-án, tizenkét nappal az egész munka megkezdése után a mérnök hozzájutott ahhoz a hatékony vegyszerhez, amelyet annyi módon kívánt fölhasználni a jövőben.

Mármost vajon miért kellett neki ez a hatóanyag? Egészen egyszerűen salétromsavat akart készíteni vele, ami már könnyű feladat, mert a kénsavban oldott salétrom tudvalevőleg salétromsavvá válik.

De hát végül is mire szándékozott fölhasználni a salétromsavat a mérnök? Ezt még társai sem tudták, mert Cyrus Smith nem mondta ki az utolsó szót kísérleteiről.

Célját azonban már elérte, s már csak egyetlen, végső művelet volt hátra, hogy hozzájusson az annyiféle elegyítéssel előállítható s annyira kívánt hatóanyaghoz.

Amikor a salétromsav is elkészült, a mérnök tengervíz gőzén párologtatott, sűrített glicerinnel keverte össze, és ezzel minden különleges hűtőszer nélkül, több pint⁴ olajos, sárgás folyadékot kapott.

Ezt a legutóbbi műveletet Cyrus Smith maga végezte el, félrevonultan, távol a Kéménytől és a többiektől, az elegyítés ugyanis robbanás veszélyével járt; ám végül is, folyadékkal teli palackot szorongatva kezében, odalépett barátaihoz, és csak annyit mondott nekik:

– Tessék, itt a nitroglicerin!

Valóban, az is volt: az a borzalmas szer, amelynek robbanóereje talán tízszerese a közönséges puskapornak, és amely már annyi szerencsétlenséget okozott! Mindazonáltal, meg kell jegyeznünk: mióta módját találták, hogy a nitroglicerinből dinamitot gyártsanak, vagyis valamilyen szivacsos, szilárd anyaggal, például kovafölddel vagy cukorral keverjék, némiképpen biztonságosabbá vált a veszedelmes folyadék használata. Csakhogy a dinamitot még nem ismerték a Lincoln-szigeti telepesek idejében...

– Ez a lötty robbantaná föl azokat a sziklákat? - kérdezte Pencroff igen-igen tamáskodó hangon.

– Ez bizony, barátom! - válaszolta a mérnök. - És mivel a nitroglicerinnek annál erősebb a hatása, mennél nagyobb ellenállásba ütközik, a kemény gránitban rendkívüli robbanásra számíthatunk.

– És ezt a csudát mikor fogjuk meglátni, Cyrus úr?

– Holnap! - felelte a mérnök. - Előbb azonban aknát kell a sziklába vágnunk.

Másnap - május 21-én - kora hajnalban az aknászok a Grant-tó keleti oldalára mentek, és megálltak a part egyik pontján, mintegy ötszáz lábnyira a víz peremétől. Ezen a helyen a fennsík mélyebben feküdt a tó színénél; a víz itt kútkávaszerű gránitkeretben pihent. Nyilvánvaló: ha azt a kávát áttörik, akkor a víz kizúdul a nyíláson, és patak formájában ömlik végig a fennsík lejtőjén, majd vízesésként zuhog le a tengerpartra. Ha mindez bekövetkezik, a tó felszíne szükségképpen alászáll, s ezzel láthatóvá válik az eredeti levezető csatorna nyílása - márpedig ez a végcél.

A medence káváját kellett tehát levegőbe röpíteniök. A mérnök útmutatására Pencroff csákánnyal igyekezett lyukat vájni a gránit külső burkolatába; ügyesen és serényen forgatta a szerszámot. Az üreget a part egyik vízszintes sziklahátán kezdték fúrni, ferde irányban, hogy jóval a víz felszíne alá hatoljon. Ezért aztán, ha a robbanás ereje szétveti majd a sziklát, a víz széles nyiladékon tódulhat ki a fennsíkra, a tó felszíne pedig a kívánt mértékben apadhat.

A munka sokáig tartott, mert a mérnök hatalmas robbanást akart előidézni, és legalább tíz liter nitroglicerint szándékozott fordítani erre a célra. Pencroff azonban - akit Nab időnként fölváltott - olyan jó munkát végzett, hogy délután négy órára az akna már el is készült.

Most már csak a nitroglicerin fölrobbantása maradt hátra. Erre a célra általában durranóezüst csappantyút szokás használni. A nitroglicerint ugyanis csak erős megrázkódtatás robbantja föl, ha egyszerűen meggyújtják, robbanás nélkül ég el.

Cyrus Smith kétségkívül tudott volna alkalmas robbantószerkezetet készíteni. Durranóezüst híján könnyen állíthatott volna elő valamilyen lőgyapotfélét, hiszen salétromsava volt. A lőgyapot pedig, megfelelő hüvelybe gyömöszölve, hozzá való kanóc segítségével fölrobbanthatta volna a nitroglicerint.

Cyrus Smith azonban tudta, hogy a nitroglicerin ütésre is robban. Elhatározta hát, hogy előbb az anyagnak ezt a sajátságát igyekszik hasznosítani, és csak akkor folyamodik más módszerekhez, ha ez a kísérlete csütörtököt mond.

Valóban, kőre öntött néhány csepp nitroglicerint akár egyetlen kalapácsütés is fölrobbanthat. Igen ám, de aki azt a kalapácsütést a robbanóanyagra méri, az maga is levegőbe röpül, óhatatlanul áldozata lesz a műveletnek. Cyrus Smith kiötlötte hát, hogy az akna nyílása fölé növényi rostra erősített, több font súlyú vasdarabot függeszt egy fából összerótt állványra. A rostfonadékhoz másik, előzetesen kénnel átitatott, hosszú zsinórt kötöz, amelynek vége az akna nyílásától néhány lépésnyire fekszik a földön. Ha ezt a zsineget meggyújtják, végigég, és a tűz fölfut az első rostfonadékhoz. Ez is lángot fog, elszakad, a vaskolonc pedig a nitroglicerinre zuhan.

A szerkezetet megácsolták; aztán a mérnök eltávolította társait, ő maga pedig színültig töltötte az aknát nitroglicerinnel, s egy-két cseppnyit a sziklára is öntött, a már fölfüggesztett vastömb alá.

Miután ezzel elkészült, Cyrus Smith fogta a kénes rostszál végét, meggyújtotta, elfutott a robbantás színhelyéről, és visszasietett a Kéménybe, ahol társai már várták.

Huszonöt percre számította a gyújtózsinór égési idejét, és valóban, huszonöt perc múltán minden képzeletet fölülmúló dörrenés reszkettette meg a levegőt. Úgy rémlett, mintha a sziget alapjában rendült volna meg. Vulkánkitörésre emlékeztető kőzápor zuhogott alá a levegőből. A robbanás olyan légrohamot támasztott, hogy megrázkódtatta még a Kémény szikláit is. A telepesek pedig, jóllehet kétmérföldnyire voltak az aknától, földre zuhantak.

Aztán föltápászkodtak, nekiiramodtak a fennsíknak, és odarohantak, ahol a robbanásnak rést kellett ütnie a tó partjában...

Háromszoros „hurrá!” kiáltás szakadt ki a torkukból. A gránitkáva széles szakaszon kicsorbult! Sebes vízáradat zúdult ki a hasítékon, és tajtékozva patakzott végig a lejtőn, a fennsík peremétől pedig háromszáz láb magas vízesésként zuhogott a tengerpartra.