Másnap, április 17-én reggel a tengerész ezzel a kérdéssel fordult Gedeon Spiletthez:

– Nos, uram, ma melyik mesterségbe fogunk?

– Abba, amelyik Cyrusnak tetszik - felelte az újságíró.

Miután vályogvetői és gölöncséri feladataikkal teljesen végeztek, a mérnök társainak a fémkohászatot kellett kitanulniuk.

Előző délutáni fölfedező útjukon csaknem hétmérföldnyire vetődtek a Kéménytől, eljutottak egészen az Állkapocs-fokig. Ott megszakadt a fövényhalmok hosszú láncolata, és a talaj vulkáni jellegűvé vált. Furcsa, szeszélyes alakú, tűzhányóműködés során keletkezett kövületek szegélyezték a két szirtfok közé szorult keskeny öblöt, ez a sziklatömeg azonban korántsem közelítette meg a Kilátó-fennsík gránitfalának magasságát. A szirtfoknál a telepesek visszafordultak, és estére már haza is értek a Kéménybe; addig azonban nem tudtak elaludni, míg el nem döntötték véglegesen a kérdést: szabad-e még egyáltalán a Lincoln-sziget elhagyására gondolniuk.

A szigetet ezerkétszáz mérföld választja el a Pomotu-szigetcsoporttól, márpedig ez igen tekintélyes távolság. Közönséges bárka - különösen a tengeri viharok közelgő évadján - semmiképpen sem bírhatja az átkelést. Ezt Pencroff kereken kijelentette. Még holmi egyszerű csónak ácsolása is kényes munka, akkor is, ha minden hozzá való szérszám rendelkezésre áll, márpedig a telepesek híján vannak minden ilyesminek, s azon kellene kezdeniök a hajóépítést, hogy fejszét, szekercét, fűrészt, kalapácsot, fúrót, gyalut, miegyebet barkácsolnak, ami szerfölött időigényes. Elhatározták hát, hogy a szigeten töltik a telet, és a Kéménynél lakályosabb otthont keresnek a téli hónapokra.

Mindenekelőtt hasznosítaniok kell azt a néhány vasérctelért - vagyis vasérccel teli kőzethasadékot -, amelyet a mérnök a minap fedezett föl a sziget északnyugati részén; az a feladatuk, hogy a vasércből vasat olvasszanak, a vasból pedig acélt öntsenek.

A fémek általában ritkán fordulnak elő tiszta állapotban. Többnyire oxigénes vagy kénes vegyületekben találhatók lelőhelyükön. Cyrus Smith mintaként hozott két ércdarabja közül is az egyik magnetit volt, vagyis oxigéntartalmú mágnesvaskő, a másik pedig pirit, azaz vas-diszulfid. Ha az elsőt, vagyis a mágnesvaskövet akarják megmunkálni, akkor mindenekelőtt redukálniuk kell, hogy az oxigén eltávozzék belőle, és színvassá váljék a vasérc. A redukció pedig úgy történik, hogy a vasércet szén jelenlétében magas hőfokra hevítik; ebben több módszer ismeretes, de a legegyszerűbb és leggyorsabb az úgynevezett katalán eljárás; ennek az az előnye, hogy a vasércet közvetlenül változtatja színvassá, egyetlen művelet során; de gyakoribb ennél a kohó, vagyis az olvasztó kemence használata: ebben a vasérc előbb nyersvassá válik, és csak később - három-négy százaléknyi széntartalmát is elvesztve - alakul át színvassá.

Mármost mire volt szüksége Cyrus Smithnek? Nem nyersvasra, hanem megmunkálható színvasra, ezért tehát a redukció gyorsabbik módját választotta. Egyébként olyan ércet talált, amelyben igen tisztán és nagy mennyiségben akadt színvas. Szabályos oktaéder alakú kristályokból álló, sötétszürke; mágneses természetű vas-oxid-hidroxid volt ez, ilyen ércből olvasztják a legfinomabb vasat Európában, ahol Svédország és Norvégia bányái ontják. A Lincoln-szigeten talált vasérctelérek közelében gazdag szénrétegek is húzódtak: ezekből már eddig is bányásztak a telepesek. A vasolvasztáshoz szükséges két nyersanyag közelsége nagy könnyebbséget jelentett az érc földolgozásában. Ezek hasonló pazar bőséggel hozhatók felszínre az Egyesült Királyságban is, ahol a fémfeldolgozáshoz szükséges kőszenet egyazon talajból, egyazon időben állítják elő.

– Nos, Cyrus úr - kérdezte Pencroff -, mától fogva vaskohászatra adjuk a fejünket?

– Úgy van, barátom - felelte a mérnök -, és éppen ezért, amennyiben nincs kedve ellenére, átlátogatunk a zátonyra, egy kis fókavadászatra.

– Fókavadászatra?! - hüledezett a tengerész, és álmélkodva fordult Gedeon Spilett felé. - Hát a vasöntéshez fóka is kell?

– Ha egyszer Cyrus azt mondja - vont vállat az újságíró.

A mérnök azonban már el is hagyta a Kéményt, Pencroff tehát - mivel más magyarázatot nem kapott - fölkészült a fókavadászatra.

Cyrus Smith, Harbert, Gedeon Spilett, Nab és a tengerész nemsokára ott állt a fövényen, ahol a gázló keresztezte a csatornát. Az apály éppen mélypontjára ért, úgyhogy a fókavadászok alig térdig érő vízen lábolhattak át.

Cyrus Smith ekkor lépett első ízben a zátonyra, társai azonban már másodszor jártak ott, hiszen erre a kis szigetre vetette őket a léggömb.

Amikor partra léptek, száz meg száz pingvin bámészkodott rájuk ártatlan gombszemével. A botokkal fölfegyverzett telepesek könnyűszerrel öldöshették volna halomra a csetlő-botló madarakat, de ez a vérfürdő kétszeresen is haszontalan lett volna, hiszen azzal csak fölriasztanák a parton heverő kétéltűeket, az pedig egyáltalán nem érdekük. Ugyanilyen okból kímélték azokat a pikkelyesen csillogó tollú, uszonyszerűen csökevényes szárnyú, ártatlan kis madarakat is, amelyeket aranytollú pingvin néven ismer a természettan.

A telepesek óvatosan lépkedtek hát a zátony északi csúcsa felé; hepehupás, kátyús talajon jártak; az iszapos lyukakban vízimadárcsaládok fészkeltek. A kis sziget végén vaskos, fekete foltok lebegtek a víz színén. Megannyi úszó zátony.

Ezeket a kétéltűeket kell elejteniök. Meg kell azonban várniok, míg szárazra cammognak, mert ezek a keskeny medencéjű, kurta, tömött prémű, orsó alakú fókák kiváló úszók, úgyhogy a tengerben aligha lehet megfogni őket; a parton ellenben rövid, úszóhártyás lábukkal olyan lassan mozognak, mint holmi csúszómászók.

Pencroff ismerte a fókák szokásait, és azt tanácsolta társainak, hogy várakozzanak türelemmel, amíg ezek a kétéltűek kimásznak a partra, és elhenterednek a homokban; a jó napsütéstől bizonyára hamarosan mély álomba merülnek. Akkor aztán könnyű lesz elvágni menekülésük útját, és orrtövön csapni közülük egyet-kettőt.

A vadászok elrejtőztek tehát a parti sziklák mögé, és némán várakoztak.

Egy óra beletelt, amíg a fókák végre rászánták magukat, hogy fölcaplassanak a fövényre. Lehettek vagy féltucatnyian. Pencroff és Harbert ekkor kivált a csoportból, és megkerülte a zátony csúcsát, hogy onnan támadhassa hátba a fókákat, és elvágja menekülésük útját. Eközben Cyrus Smith, Gedeon Spilett és Nab a sziklák fedezetében lopakodott a leendő „csatatér” felé.

A sziklák mögül egyszer csak fölmagaslott a tengerész szálas termete. Harsány csatakiáltást hallatott. A mérnök és két társa előrontott, és a tengerpart felől igyekezett bekeríteni a fókacsapatot. Két állatot nyomban erős botütés ért, ezek holtan nyúltak el a fövényen, a többi azonban visszamenekült a vízbe, és gyorsan úszott a nyílt tenger felé.

– A fóka tálalva van, Cyrus úr! - jelentette a tengerész, és a mérnökhöz lépett.

– Helyes! - válaszolta Cyrus Smith. - Kovácsfújtató lesz belőlük!

– Kovácsfújtató! - álmélkodott Pencroff. - Ejha! Micsoda megtiszteltetés éri őket!

A mérnök valóban azt tervezte, hogy a kétéltűek bőréből fújtatót készít az ércolvasztáshoz. Az elejtett fókák közepes nagyságú állatok voltak, hosszuk nemigen tett ki többet hat lábnál, fejük pedig a kutyáéhoz hasonlított.

Mivel teljesen céltalannak látszott, hogy a két tekintélyes súlyú állatot elcipeljék hazáig, Nab és Pencroff elhatározta, ott helyben nyúzzák meg mindkettőt; Cyrus Smith, Harbert és az újságíró addig kutassa át a szigetet.

A tengerész és a néger ügyesen végezte a dolgát, és három óra múlva Cyrus Smithnek már rendelkezésére is állt a két fókabőr; ezeket nyersen, cserzetlen állapotban akarta fölhasználni.

A telepesek most már csak addig vesztegeltek, amíg apály nem jött; akkor ismét átgázoltak a csatornán, és visszatértek a Kéménybe.

Otthon még eléggé nehéz munka várt rájuk: a fókabőröket föl kellett fesziteniök egy fakeretre, hogy azzal sajtolhassák majd a légzsákot, ha rákerül a sor, a tömlők nyílásait pedig növényi rostokkal kellett légmentesen összevarrniok. Többször is elhibázták, de újra meg újra nekifogtak. Cyrus Smithnek nem volt más szerszáma, mint a Top nyakörvéből köszörült két acélpenge, de azokat akkora szakértelemmel forgatta, társai pedig olyan ügyesen kezére jártak a munkában, hogy a kis telep szertára három nap múltán jól működő fújtató gépezettel gyarapodott; ez arra a célra szolgált, hogy a fölizzított ércre levegőt lövelljenek, ami nélkülözhetetlen föltétele a vasöntés sikerének.

Április 20-án reggel a Lincoln-szigetre beköszöntött a „vaskorszak”, legalábbis az újságíró ezzel a szóval emlékezett meg róla jegyzeteiben. A mérnök, mint tudjuk, úgy határozott, hogy a vasöntést a vasérc és a kőszén lelőhelyén kezdi meg. Megfigyelése szerint a vasérctelérek is, a kőszéntelepek is a Franklin-hegy északnyugati dombvonulatainak aljában húzódtak, vagyis lakóhelyüktől hatmérföldnyire. Arra persze gondolni sem lehetett, hogy onnan minden áldott nap visszatérjenek a Kéményhez, elhatározták hát: a kis telepes csoport ágakból összerótt kunyhófélében húzódik meg arra az időre, mivel a vasolvasztás fontos művelete éjjel-nappal szakadatlanul folyik, egyetlen pillanatra sem szabad félbeszakítani.

A tervet egyhangúlag elfogadták, s reggel útnak is indultak. Nab és Pencroff a fújtatót hurcolta egy dorongokból és gallyakból eszkábált saroglyán; és némi élelmet is vittek magukkal, húst és algaféleségeket, de azzal a szándékkal, hogy készleteiket útközben kiegészítik.

Útjuk a Fénymadár-erdőn keresztül vezetett, a legkeskenyebb felén vágtak át rajta, délkelet felől északnyugati irányban. Ezúttal már szélesebb csapást kellett törniök a vadonban, hogy közvetlen összekötő ösvényt létesítsenek a Kilátó-fennsík és a Franklin-hegy lejtői közt. Csodálatos faóriások közt jártak; a legtöbbnek már ismerték a fajtáját. Harbert fölfedezett néhány újat is, többek közt a sárkányfát, amelyet Pencroff „pöffeszkedő póréhagymának” becézett - nem is egészen alaptalanul, minthogy ez a növény, ámbár igen terebélyesre nő, éppen úgy a liliomfélék családjába tartozik, akár a vöröshagyma, a metélőhagyma, a mogyoróhagyma vagy a spárga. Ezeknek a sárkányfáknak a gyökere főzve pompás eledel, párlatából pedig jóízű, édes pálinkaféle erjeszthető. A telepesek jócskán szedtek belőle.

Sokáig tartott, míg átvágtak az erdőn. Csaknem naphosszat kóboroltak benne, s közben nem mulasztották el, hogy alaposan szemügyre vegyék állatvilágát és növényzetét. Ami Topot illeti, őt nem a flóra, hanem a fauna¹ érdekelte, csörtetve lótott-futott a cserjék és bozótok közt, és válogatás nélkül fölvert mindenféle ott búvó vadat. Harbert és Pencroff nyíllövésekkel leterített két kengurut, és elejtett egy részint sündisznóra, részint pedig hangyászmedvére emlékeztető állatot: az előbbire azért hasonlított, mert labdaformán összegömbölyödött, és hegyes tüskék meredeztek a hátán, az utóbbira pedig azért, mert földtúrásra való körme volt, madárcsőrben végződő vékony, hosszú orra, nyúlékonyan pöndörödő, fullánkos nyelve, amelyen rovarfogásra szolgáló apró, hegyes tüskék sorakoztak.

– Hát a fazékban mire hasonlít majd? - érdeklődött Pencroff, akinek természetesen főként ez fúrta az oldalát.

– Finom borjúhúsra! - vágta rá Harbert.

– No, ennél többet nem is kívánhatunk tőle - ismerte el a tengerész.

A kirándulás során néhány ragadozót is megpillantottak, ezek azonban nem kerülgették támadó szándékkal a kis csoportot, és már-már úgy látszott, hogy nem is kell fenevadaktól tartaniok, amikor az újságíró egy fa alsóbb ágai közt, néhány lépésnyire valamilyen medveféle állatot vett észre, ám ez a fura jószág egyáltalán nem riadt meg az emberek közeledtétől, hanem szép nyugodtan tűrte, hogy az újságíró lerajzolja. Gedeon Spilett nagy szerencséjére ugyanis ez a kérdéses „medve” semmiféle rokonságban nem áll a talponjárók félelmetes családjával. Nem volt egyéb, mint egy jámbor „kula”, vagyis közkeletűbb nevén: lajhár, akkora, mint egy nagyobbfajta kutya, borzas, piszkos szőrzetű; mancsain hatalmas karmok, azokkal kapaszkodik föl a fákra, hogy zöld leveleket szüreteljen táplálékul. Miután az említett állat „személyazonosságát” ilyeténképpen sikerült megállapítaniok, a hírlaptudósító kitörölte vázlata alól a „medve” aláírást, odafirkantotta helyébe a „kula” nevet, és folytatták útjukat.

Délután öt óra tájban Cyrus Smith megálljt vezényelt. A rengeteg szélére értek, a Franklin-hegy keleti oldalát támasztó hatalmas „gyámpillérek” egyikéhez. Néhány száz lépésnyire tőlük a Vörös-patak csordogált, ivóvíz tehát nem esett messze tőlük.

Egykettőre tábort vertek. Nem telt bele egy óra, és a telepesek faágakból, liánokból, vályogból elfogadható szállást rögtönöztek a törzsek közt, a vadon szegélyén. A földtani kutatásokat másnapra hagyták. Nemsokára vidám tűz lobogott a kalyiba bejárata előtt, szorgosan forgatták a nyársat, és megsült a vacsoráravaló; majd nyolc óra tájt a telepesek nyugovóra tértek, csak az őrt álló virrasztott, aki a tüzet táplálta; mert úgy gondolták, hogy az bizonyára elriasztja a kunyhó környékén kóborló vadállatokat; a többiek pedig az igazak álmát aludták.

Másnap, április 21-én a mérnök Harbert kíséretében elindult, hogy ismét szemügyre vegye azokat az őskori földalakulatokat, amelyek közt a mintául eltett érckőzetet találta. A patak forrásvidékén, az egyik északkeleti irányú előhegység oldallankájának a tövében csakhamar ráakadt egy telérre, amely a talaj felszínén húzódott. Ez a színvasban gazdag érc a maga olvadékony kőzetével (amelynek telérkő vagy érkőzet a tudományos neve) tökéletesen alkalmasnak ígérkezett arra a redukáló eljárásra, amelyet a mérnök tervezett, vagyis a katalán módszer egyszerűsített, főként Korzikában használatos változatára.

A voltaképpeni katalán módszer lényege a következő: a kohászok kemencékbe és olvasztótégelyekbe rakják a szenet és a vasércet, rétegenként váltogatva, és ott idézik elő a vasérc redukciós folyamatát. Cyrus Smith azonban úgy vélte, megtakaríthatja a berendezések elkészítésével járó sok és körülményes munkát azzal, hogy az ércdarabokat és a kőszenet egészen egyszerűen kupacba hányja, és fújtatóval levegőt juttat az izzó rakás közepébe. Bizonyára Tubalkain² és az őskor első fémművesei is ezzel a módszerrel gyártottak vasat. Márpedig ami a mondák világában, Ádám apánk unokái idejében is bevált, és azóta is mindenütt eredményre vezetett, ahol bőven akadt érc és tüzelő, annak a Lincoln-szigeten is sikerülnie kellett, hiszen a telepesek helyzete sem volt hátrányosabb amazokénál.

Sőt mivel a vasérc is, a kőszén is a föld felszínén feküdt, nem messze táborhelyüktől, a bányászkodás egyáltalán nem járt nagyobb nehézséggel. Az érckövet a telepesek kisebb darabokra zúzták, és apródonként leütögették róluk a felszínükre tapadó szennyeződést. Aztán szenet és ércet szórtak egymásra, rétegenként váltogatva - akár a faszénégetők kúpozzák föl boksává a megszenesítendő hasábokat. Ha ezt a rakást fölhevítik, és fújtatóval erős légáramlatot lövellnek a közepébe, a szén lassan szén-dioxiddá, az pedig szén-oxiddá változik, és redukálja a vas-oxidot, vagyis kivonja a vasból az oxigént.

A mérnök is ekként járt el. Még annak idején, amikor a fazekaskemence körül foglalatoskodtak, tűzálló agyagból hosszú csövet készítettek: ezt most a fókabőr tömlő szelelőnyílására erősítették, és az egész készüléket az izzó érchalmazhoz állították. A fújtatót feszítőrámákból, növényi rostokból és ellensúlyként használt szikladarabokból álló szerkezet működtette; ez a gépezet erős légáramlást és ezzel nagy hőséget idézett elő az ércmáglya alatt, s ezzel meg is kezdődött az a vegyi folyamat, amelynek eredményeképpen a magnetitnek színvassá kell átalakulnia.

Nehéz mesterségnek bizonyult a vaskohászat. A telepeseknek minden türelmüket, minden találékonyságukat össze kellett szedniök, hogy balul ne üssön ki próbálkozásuk; végül is azonban sikerre vezetett a sok fáradozás: eredményeképpen jókora darab likacsos színvas - kohászati nyelven „vascipó” vagy „bocs” - maradt a hűlő ércmáglya helyén; ám ezt még amúgy izzó állapotban kalapálni, nyújtani, lapítani, egyszóval kovácsolni kellett, hogy az olvadt „telérkő” távozzék belőle. Nyilvánvaló, hogy ehhez legalábbis egy kalapácsra már szükségük lett volna, de hát ezzel nem rendelkeztek a botcsinálta kovácsmesterek; végül is nagyjából ugyanabban az állapotban leledzettek, mint az igazi vaskorszaki fémművesek, márpedig azok is tudták a módját, hogyan segítsenek magukon.

A Lincoln-szigeti kovácsok ugyanúgy tettek, mint őskori elődeik: az első „bocsot” jókora dorong végére erősítették, és ezzel egy üllőként szolgáló gránitsziklán kalapálták ki a másodikat: durva, de azért használható fémdarabhoz jutottak.

Végül sok erőfeszítés, sok vesződés árán április 25-én elérték, hogy néhány megmunkálásra kész kovácsoltvas rúd hevert előttük; ezek apródonként használati tárgyakká: fogókká, csípővasakká, pörölyökké, csákányokká és hasonló szerszámokká alakultak; Pencroff és Nab szerint valamennyi remekbe sikerült.

A vas azonban nem színvas állapotban a leghasználhatóbb, hanem akkor, ha acéllá edzik. Mármost az acél színvasból és szénből áll; a nyersvasból olyan módon lesz acél, hogy elvonják belőle a szénfölösleget, az úgynevezett kovácsvasból pedig akkor lesz acél, ha pótolják a belőle hiányzó széntartalmat. Az előző eljárással készült nyersvasból előállított acélt természetes vagy „buzgatott” acélnak, a másodikat, a kovácsvasból szén hozzáadásával gyártott acélt cementacélnak nevezik.

Cyrus Smithnek tehát a második eljáráshoz kellett folyamodnia, minthogy ezúttal színvas állt a rendelkezésére. Ezért tűzálló agyagból olvasztóüstöt formált, és abban szénporral keverve fölhevítette a vasat.

Amikor mindezzel meglettek, az így elkészült, hidegen-melegen egyaránt munkálható acélt pöröllyel és kalapáccsal kedvükre alakíthatták. Nab és Pencroff a mérnök gyakorlati útmutatása alapján vörösre izzította, majd hirtelen hideg vízbe mártva, megedzette az anyagot, s ezzel kitűnő fejszének való acélt nyertek.

Mondanunk sem kell, nemcsak fejszét kovácsoltak a kitűnő nyersanyagból, hanem a legkülönfélébb szerszámokat, ha egyelőre csak kezdetleges kivitelben is: baltát, bárdot, kéziszekercét, gyaluvasat, fűrésznek szánt acélpengét, ácsfejszét, csákányfejet, ásót, kapát, kalapácsot, szöget, miegyebet.

Végül is május 5-én lezárult az első „vaskorszak”, a kovácsok pedig visszatértek a Kéménybe, hogy ott új munkával nemsokára új címet érdemeljenek ki.