A Gallia a Nap vonzerejének alávetve közben tovább keringett a csillagközi térségekben. A Nerina, melyet a teleszkopikus csillagok zónáját áthaladva állított szolgálatába, továbbra is hűségesen kísérte, mozgását semmi sem zavarta, pontosan kelt és nyugodott kéthetenként. A galliai év tehát szép simán haladt a maga útján.

A Galliára kényszerült embereket azonban szüntelenül foglalkoztatta a kérdés: vajon visszatérnek-e valaha a Földre? Vajon tévedhetetlenül pontosak-e a csillagász számításai? Vajon helyesen határozta-e meg az üstökös pályáját és az időt, mely alatt körbejárja a Napot?

Palmyrin Rosette olyan barátságtalan volt, hogy nem merték megkérni megfigyelései eredményeinek az ellenőrzésére.

Hector Servadacot, Timasef grófot és Prokop hadnagyot bizony erősen nyugtalanították ezek a kérdések. A kolónia többi tagja viszont vajmi keveset törődött az egésszel, gyakorlatias életszemlélet alapján álltak, és szépen belenyugodtak a sorsukba. Főként a spanyolok. Ezek a szegény emberek még sohasem éltek ilyen jól, mit törődtek hát azzal, hogy milyen pályát fut be a Gallia! Mit törődtek azzal, hogy továbbra is a Nap vonzerejének hatása alatt marad, vagy ez alól elszabadulva, más egeken rója tovább útját! Vidáman daloltak, citeráztak, élték a világukat.

A kolónia két legboldogabb tagja Pablo és a kis Nina volt. Nagyszerű kirándulásokat tettek kettesben, bejárták a Nina-kaptár valamennyi barlangfolyosóját, megmászták a parti sziklákat. Volt úgy, hogy korcsolyával hosszú utakat tettek a befagyott tengeren, máskor meg horgásztak a lagúna vizében, melyet örökösen melegen tartott a belezúduló láva. Közben franciául is tanultak, már meg tudták magukat értetni, sőt egymással is elbeszélgettek franciául. Ezt a két kedves gyermeket végképp nem foglalkoztatta a jövő, a múltat meg ugyan miért siratták volna? Pablo egyszer megkérdezte a kislányt:

– Neked vannak szüleid, Nina?

– Nem, Pablo, nincsenek, se szüleim, se rokonaim nincsenek. És neked?

– Nekem sincs senkim. Nina. És te mit csináltál odaát a Földön?

– Kecskéket őriztem, Pablo.

– Én meg, tudod, éjjel-nappal a postakocsi lovai előtt futottam.

– De ugye, Pablo, mi most már nem vagyunk magányosak?

– Nem, Nina, igazán nem vagyunk magányosak!

– A kormányzó a papánk, a gróf és a hadnagy pedig a nagybátyáink.

– Ben-Zuf meg a pajtásunk - mosolygott Pablo.

– És a többiek is mind olyan kedvesek hozzánk - folytatta Nina. - Úgy kényeztetnek bennünket! De azért ne hagyjuk magunkat elkényeztetni! Olyan jó volna, ha továbbra is, mindig elégedettek lennének velünk...

– Te olyan okos vagy, Nina, meg olyan jó, hogy melletted szinte muszáj okosnak és jónak lenni.

– A húgod vagyok, te pedig a bátyám vagy - mondta a kis Nina nagy komolyan.

– Igen, testvérek vagyunk - válaszolt Pablo.

Az egész kolónia szerette és becézte a két kedves és szép gyermeket. Servadac kapitány és Timasef gróf meg egyenesen apaként bánt velük. Miért sírta volna hát vissza Pablo az andalúziai napégette síkságokat, vagy miért vágyódott volna vissza Nina a kopár szardíniai sziklák közé? Valójában úgy érezték, hogy egész életükben ide tartoztak, erre a tájra, ezek közé az emberek közé.

Eljött a július. Ebben a hónapban a Gallia csak 22 millió mérföldet tesz meg pályáján, a Naptól való távolsága pedig 172 millió mérföld. A Naptól tehát négy és félszer olyan messze került, mint a Föld, mellyel most körülbelül egyforma gyorsasággal keringett, minthogy a Föld egy hónapban nagyjából 21 millió mérföldet tesz meg, vagyis óránként 28 800 mérföldet.

A galliai április 62-én Servadac kapitány levelet kapott a professzortól. Palmyrin Rosette ugyanis e napon szándékozott megkezdeni azokat a műveleteket, melyek lehetővé teszik a Gallia tömegének, fajsúlyának és a felszínén ható nehézkedési erőnek a kiszámítását.

Hector Servadac, Timasef gróf és Prokop hadnagy a megadott időpontban késedelem nélkül összegyűltek a nagyteremben. A készülőben levő kísérletek persze őket korántsem érdekelték annyira, mint a professzort; ők inkább azzal szerettek volna tisztában lenni, voltaképpen mi is az az ismeretlen anyag, mely a Galliát alkotja. Palmyrin Rosette sem késlekedett, belépett a nagyterembe, most sem látszott mogorvábbnak, mint egyébkor, no de a nap még csak most kezdődött!

Az olvasó minden bizonnyal emlékszik még arra, hogy a Földhöz képest a Gallián milyen nagymértékben csökkent a nehézkedési, vagyis a vonzerő, s így milyen nagymértékben fokozódott lakóinak a testi ereje. Nem tudták azonban, hogy a vonzerőnek ez a csökkenése milyen mértékű.

Az első megoldandó kérdés az volt tehát, hogy a Gallia felszínén milyen mértékben érvényesül a nehézkedési erő; a második pedig az, hogy miféle anyag alkotja a Galliát, mekkora ennek a tömege, a súlya és a fajsúlya.

– Uraim - kezdte a professzor -, ma végére érünk az üstökösöm alapadottságaira vonatkozó tanulmányoknak. Ha tudjuk már, hogy a Gallián milyen mértékben érvényesül a nehézkedési erő, és közvetlen méréssel meg tudjuk állapítani tömegét és fajsúlyát, többé nem lesznek titkai előttünk. Nos hát, rajta, mérjük meg a Galliát!

Ben-Zuf éppen ekkor lépett a nagyterembe, s meghallotta a professzor utolsó szavait. Szó nélkül nyomban visszafordult, majd néhány pillanat múlva ismét megjelent, s gúnyosan mondta:

– Hiába kutattam át az egész főraktárát, nem találtam mérleget. Igaz, ha találtam volna, akkor sem tudnánk hova akasztani!

Közben úgy nézegetett kifelé, mintha az égbolton keresne egy jól bevert szöget.

A professzor dühös pillantására és Hector Servadac intésére mégis elhallgatta, amit még mondott volna.

– Uraim - folytatta Palmyrin Rosette -, mindenekelőtt azt kell megtudnom, mennyit nyom egy földi kilogramm a Gallián. Minthogy a Gallia tömege kisebb, mint a Földé, a vonzereje is kisebb, így a Gallia felszínén minden tárgy kevesebbet nyom, mint a Föld felszínén. Ismernünk kell tehát a két súly közötti különbséget.

– Úgy van - mondta Prokop hadnagy -, ám a tányéros mérleg, még ha akadna is, nem felelne meg e célra, minthogy két tányérja egyformán van alávetve a Gallia vonzerejének, s így nem tudnánk megállapítani, milyen viszonyban van a galliai súly a földi súllyal.

– Az a kilogrammos súly ugyanis, amit ön a mérleg egyik tányérjába tenne, olyan arányban volna könnyebb, mint a mérleg másik tányérjába tett tárgy - jegyezte meg Timasef gróf.

– Uraim - mondta Palmyrin Rosette -, ha önök mindezt azért mondták el, hogy kioktassanak engem, hát közlöm önökkel, hogy csak az idejüket pazarolják, és kérem, hagyják, hogy folytassam fizikaórámat!

Palmyrin Rosette határozottan, ex catedra beszélt.

– Van-e önöknek, uraim, egy rugós mérlegük és egy kilós súlyuk? Ha ugyanis a kilós súlyt a rugós mérlegre teszem, pontosan ki fog derülni, hogy ez a kiló mennyit nyom a Gallia felszínén, s máris tudni fogom, mi a különbség a Gallia és a Föld vonzereje között. Megismétlem tehát kérdésemet: van-e önöknek rugós mérlegük?

Palmyrin Rosette hallgatói összenéztek, majd Hector Servadac Ben-Zufhoz fordult, aki töviről hegyire tudta, miből áll a kolónia fölszerelése.

– Sem rugós mérlegünk, sem kilós súlyunk nincs - közölte Ben-Zuf.

A professzor dühösen toppantott.

– Csakhogy - folytatta Ben-Zuf - tudom, hogy hol találhatunk rugós mérleget.

– Hol?

– Hakhabut uram hajóján!

– Ezzel kellett volna kezdeni, mafla! - förmedt rá a professzor.

– Most nyomban indulni kell érte - mondta Hector Servadac.

– Máris megyek! - ajánlkozott Ben-Zuf.

– Veled megyek - mondta Hector Servadac -, veled megyek, mert Hakhabut mester esetleg nehezen áll kötélnek, ha arra kérjük, hogy kölcsönözzön nekünk valamit!

– Akkor gyerünk mindannyian a hajóra! Legalább meglátjuk, hogyan él Hakhabut uram a *Hanzá*n! - mondta Timasef gróf.

Már valamennyien indultak volna, mikor a professzor Timasef grófhoz fordult:

– Nem tudnának ez emberei egy köbdeciméternyi darabot kivágni a Gallia talajából? Pontosan egy köbdeciméteres darab kellene!

– A gépészem megcsinálja, csak egy méterrúdra volna szüksége, hogy pontosan akkora darabot vágjon ki, amekkorát ön óhajt.

– Hát se rugós mérlegük, se méterük! - türelmetlenkedett Palmyrin Rosette.

Ben-Zuf kénytelen volt megvallani, hogy mérőrúdjuk sincs.

– Csakhogy - tette hozzá - nagyon valószínű ám, hogy mérőrúd is akad a Hanzán.

– Akkor hát gyerünk! - szólt Palmyrin Rosette, és gyors léptekkel máris megindult a főfolyosón.

Hector Servadac, Timasef gróf, Prokop hadnagy és Ben-Zuf néhány pillanat múlva a part fölé magasló sziklákra értek. Onnan leereszkedtek a partra, s indultak a kis öböl felé, ahol a Dobryna és a Hanza téli kikötője volt.

Noha a hőmérséklet rendkívül alacsony volt - mínusz harmincöt fok -, Hector Servadac és a társai prémsapkájukban, prémes köpenyegükben meg sem érezték a nagy hideget, csak a szempillájuk, szemöldökük, bajuszuk fehérlett az apró jégkristályoktól: a leheletük ugyanis nyomban megfagyott az iszonyatos hidegben.

Reggel nyolc óra volt. A Nap gyorsan emelkedett delelőpontja felé. Korongja a roppant távolság miatt csak akkorának látszott, mint a telihold korongja. Sugarai nem árasztottak meleget a Galliára, fényt is alig-alig. A parti sziklák, a vulkanikus hegység hótól fehérlett. A füstölgő hegycsúcs lejtője mögött húzódott a roppant síkság, melynek fehér hótakaróját még sohasem taposta emberi láb. A hegy északi lejtőjén füstölögve ömlött a láva, s mint megannyi hegyi patak zúdult a tengerbe.

A központi barlang fölött mintegy százötven lábnyival nyílás sötétlett a hegy oldalában, ebből a nyílásból állt ki Palmyrin Rosette csillagvizsgáló távcsöve.

A part mindenütt hófehér volt, s egybemosódott a tengerrel. A vakító fehér talaj fölé sápadt-kéken borult az égbolt. A parton mindenütt lábnyomok: a kolónia kiránduló tagjainak lábnyomai. A tenger jegén kusza rajzként csillantak a korcsolyák hasította nyomok.

Vagy fél kilométernyivel odébb volt a két hajó téli kikötője. Az öbölhöz érve Prokop hadnagy fölhívta a többiek figyelmét arra, hogy a Hanza és a Dobryna merülésvonala milyen nagymértékben megváltozott. Vagy húszlábnyival emelkedtek a tenger színe fölé.

– Ez aztán furcsa természeti jelenség - mondta Servadac kapitány.

– Furcsa és nyugtalanító - válaszolt Prokop hadnagy. - A hajótest alatt nyilván erősen dolgozik a fagy. A jég tovább vastagszik, és ellenállhatatlan erővel emeli föl mindazt, amit tud.

– És meddig fog még dolgozni a fagy? - kérdezte Timasef gróf.

– Nem tudom, bátyuska, annyi azonban bizonyos, hogy a hideg még nem érte el tetőpontját.

– Remélem is! - vágott közbe a professzor. - Igazán semmi értelme sem volna kétszázmillió mérföldes távolságra menni a Naptól, ha itt is csak olyan hideget találnánk, mint holmi földi sarkvidéken!

– Kedves tréfái vannak, professzor úr! - mondta Prokop hadnagy. - Még jó, hogy a világűr hidege nem több, mint mínusz hatvan-hetven fok, ami már ugyancsak nem csekélység!

– Ugyan! - legyintett Hector Servadac. - A szélcsöndes hideg nátha nélküli hideg, s mi még csak prüszkölni sem fogunk ettől a téltől.

Közben a jég páncélbörtönébe szorult *Hanzá*hoz értek. Hakhabut mester lépcsőket vágott a jégbe, s így könnyen megközelíthették a hajót.

A Hanza tetején fölgyülemlett, összefagyott hóból kiállt a kémény, melyből kékes füst emelkedett a magasba. Az öreg zsugori alighanem nagyon takarékosan bánt a tüzelőjével, de azért nyilván nem szenvedett a hidegtől, mert az egész hajót vastagon borította a rossz hővezető hó és jég.

– Hé! Nabukodonozor! Nyiss ajtót! - kiáltotta Ben-Zuf.