A Gallia harminchatodik lakója végre megérkezett a Melegföldre. Mindeddig csak néhány, alig érthető szót ejtett ki:

– Ez az én üstökösöm! Az enyém!

Vajon mit jelentenek ezek a szavak? Talán azt, hogy a földgolyó egy üstökössel ütközött össze, s egy darabját ennek az összeütközésnek az ereje röpítette a világűrbe? Vajon a formenterai remete mit nevezett el Galliának? Az üstököst avagy a földgolyóból kiszakított és most a naprendszerben új égitestként keringő földdarabot? E kérdésekre csak a tudós válaszolhatna, aki magának követelte az „üstököst”.

Az máris bizonyos volt, hogy a tudóstól származnak a Dobryna kutatóútja során talált följegyzések, s hogy ő küldte a galambpostát is. Csak ő dobhatta a tengerbe a bőrtokot, a konzerveshordócskát, s csak ő engedhette útjára a postagalambot, melyet ösztöne vezetett az új csillagzat egyetlen lakott és lakható helyére. A tudós tehát a Gallia több adatát ismeri. Mérni tudta a Naptól való fokozatos távolodását, ki tudta számítani a tangens sebesség csökkenését is. Ám - és ez volt a legfontosabb kérdés -, vajon számítások útján meg tudja-e határozni keringési pályáját, rájött-e, hogy az új csillagzat pályája hiperbola, parabola vagy ellipszis-e? S végül vajon tudja-e, hogy a Gallia visszatérhet-e valaha a Földhöz, és ha igen, mennyi idő múlva?

Ezeken a kérdéseken töprengett Timasef gróf, majd valamennyit sorra fölvetette Servadac kapitánynak és Prokop hadnagynak. Válaszolni természetesen ők sem tudtak, maguk is sokat gondolkoztak már a különböző feltevéseken, vitatkoztak is felettük, a végső választ azonban nem tudták megfogalmazni. És az egyetlen ember, aki valószínűleg tudja a választ, esetleg soha többé nem szólalhat meg, és a kis kolónia tagjainak le kell mondaniuk a reményről, hogy megtudhatják, milyen sors vár a Galliára és lakóira!

Mindent el kell tehát követniük, hogy a tudóst magához térítsék, meggyógyítsák! Jobb célra aligha használhatnák a Dobryna gyógyszertárát - s ezt nyilván így gondolta Ben-Zuf is, aki bátorítóan megjegyezte:

– Lássunk hozzá, kapitány uram! Munkára! Csuda szívósak ám az efféle tudósok, az ember nem is képzelné, mennyi erő van bennük!

Mindenekelőtt szíverősítőket adtak a betegnek, majd erősen dörzsölni kezdték kezét-lábát, hogy mielőbb meginduljon a rendes vérkeringés. Ben-Zuf és Negrete fölváltva vállalták a masszírozást, s olyan alaposan csinálták, hogy talán még a holtat is életre dörzsölték volna!

Hector Servadac közben egyre azon töprengett, ki lehet ez a francia tudós, s ő vajon hol találkozhatott már vele, hogy annyira ismerősnek látja. A kapitánynak voltaképpen rá kellett volna ismernie, de abban a bizonyos hálátlan korban találkozott vele, vagyis gyerekkorában, amikor a benyomások nagyon elevenek, de ugyanakkor nagyon múlékonyak is.

A tudós, aki most a Nina-kaptár nagytermében feküdt, azonos volt azzal a szigorú fizikatanárral, aki Hector Servadacot a Charlemagne líceumban tanította. Palmyrin Rosette igazi tudós volt, elsősorban a matematikai tudományok különböző ágazatainak nagy tudósa. Hector Servadac az első líceumi évek után a líceumból a Saint-Cyr katonai akadémiára került, és el is felejtette tanárát.

Hector Servadac diákkorában, mint már tudjuk, éppenséggel nem nagyon epekedett a tanulásért, viszont a magafajta komisz nebulókkal egyetértésben hányszor de hányszor tréfálta meg a boldogtalan Palmyrin Rosette-et!

Mert ki volt az, aki egy csipet sót dobott a kísérleti teremben előkészített desztillált vízbe, ami aztán a legváratlanabb kémiai reakciókat eredményezte? Ki csent el egy csöppnyi higanyt a barométer tálkájából, hogy aztán a tisztes mérőeszköz meglepő ellentmondásba kerüljön a valódi légnyomással? Vajon ki dörzsölte fel a hőmérőt néhány pillanattal azelőtt, hogy a professzor megnézte volna? Ki csempészett élő rovarokat a mikroszkóp lencséje alá? Vajon ki rongálta meg az elektromos áramfejlesztőt úgy, hogy az többé egyetlen szikrát sem volt képes produkálni? És vajon ki fúrt láthatatlan lyukat a légszivattyú gumikorongjába, hogy aztán Palmyrin Rosette hiába kínlódjék, sose tudjon légüres teret teremteni?

E napirenden levő, gonosz csínyek fő mestere Servadac tanuló volt, s társai nagy örömüket lelték a komisz tréfákban, melyeknek áldozata Palmyrin Rosette professzor úr, afféle igazi méregzsák volt.

Két évvel azután, hogy Hector Servadac elhagyta a Charlemagne líceumot, Palmyrin Rosette, aki nagyobb kedvet érzett a csillagászathoz, mint a fizikához, búcsút mondott a tanári pályának, hogy kizárólag csillagászattal foglalkozhassék. Szeretett volna a Csillagvizsgáló Intézetben elhelyezkedni, a tudós világban azonban veszekedő, makacs természetéről volt híres, és bezárultak előtte a tudományos intézmények kapui. Volt némi magánvagyona, így aztán minden hivatalos jelleg nélkül foglalkozott a csillagászat tudományával, s legnagyobb öröme az volt, ha más csillagászok tételeit, megállapításait bírálhatta. Egyébként Palmyrin Rosette nevéhez fűződött három új, csak teleszkóppal látható csillag fölfedezése, valamint a lajstromba vett csillagok közül háromszázhuszonöt csillag pályaelemeinek kiszámítása.

Mint már mondottuk, Hector Servadac és Palmyrin Rosette azóta sem találkozott többé, csak most, tizenkét év után, a Formentera szigeten hozta őket ismét össze a sors. Nem csoda hát, hogy a kapitány nem ismert rá az eszméletlen professzorra.

Mikor Ben-Zuf és Negrete kihámozta az eszméletlen embert a prémtakaróból, apró termetű, természettől is sovány, de most erősen lefogyott emberke feküdt előttük, kopasz feje strucctojásként világított, szakállt, bajuszt nem viselt, de látszott rajta, hogy vagy egy hete nem borotválkozott. Hosszú, horgas orrán imponáló pápaszem mutatta, hogy az öreg tudós is nyilván azok közé a rövidlátók közé tartozik, akiknél a pápaszem már szinte az egyéniség részévé vált.

Egy olyan világban, melynek lakossága harmincöt fő, nagyon fontos a harminchatodiknak az élete. Mikor a félholt emberről leszedték a takarókat és a ruhákat, megállapították, hogy ha gyengén is, de még ver a szíve. Bizakodtak tehát abban, hogy visszanyeri eszméletét, ha Ben-Zuf erélyes kezelése eredményeként fölmelegednek kihűlt tagjai, hiszen a derék tisztiszolga olyan odaadással dörzsölte az öreg tudóst, mintha a kardját fényesítené, és olyan erősen, hogy az ember azt hihette volna, menten tüzet fognak az inas, száraz tagok.

Húszperces szakadatlan masszázs után sóhaj szakadt fel az eszméletlen ember ajkáról, először egy, aztán kettő, három sóhaj. Szorosan összepréselt szája most fölnyílt. Szempilláját fölemelte, majd újra lehunyta, végül fölnézett, de látszott rajta, hogy nincs tisztában azzal, hogy hol van, mi történik körülötte. Néhány érthetetlen szót suttogott. Aztán kinyújtotta a jobbját, a homlokához emelte, mintha valamit keresne ott. Arca ekkor megrándult, elvörösödött, mintha dühroham közepette térne magához, s fölkiáltott:

– A szemüvegem! Hol a szemüvegem?!

Ben-Zuf nyomban utánanézett, és meg is találta a szemüveget. A hatalmas pápaszem beillett volna akár teleszkópnak is. Gondosan visszaigazították a tudós horgas orrára, s az ekkor ismét fölsóhajtott, sóhaja egy biztató khm-khm-mel ért véget.

Servadac kapitány Palmyrin Rosette fölé hajolt, roppant figyelmesen nézte. A tudós most tágra nyitotta a szemét. Az okuláré vastag üvegén átsütött éles tekintete, s bosszús hangon váratlanul így szólt:

– Servadac tanuló! Holnap bemutat ötszáz sornyi büntetésfeladatot!

Palmyrin Rosette tehát ráismert hajdani tanítványára, a komisz nebulóra.

A beszélgetést kezdő meglepő mondatot nyilván a régi harag hirtelen fölébredt emléke váltotta ki az öregúrból, Hector Servadac pedig, noha már-már azt hitte, hogy álmodik, ugyancsak ráismert hajdani fizikatanárára.

– Palmyrin Rosette professzor úr! Az én hajdani tanárom, itt, köztünk!... Ezer ördög és pokol! Ez aztán a furcsa találkozás! - álmélkodott Servadac kapitány.

Közben azonban Palmyrin Rosette mintha elbóbiskolt volna, és pihenését semmiképpen sem akarták zavarni.

– Legyen nyugodt, kapitány uram - mondta Ben-Zuf -, életben marad, felelek érte! Az ilyen apró emberek csuda szívósak ám. Láttam én már ennél kiaszottabbat is, az még messzebbről tért vissza az élők közé!

– Aztán honnan tért vissza, Ben-Zuf?

– Egyiptomból, kapitány uram, szép cifrára pingált ládában érkezett!

– Múmia volt az, te mafla!

– Ahogy mondja, kapitány uram!

A professzor mindenesetre elaludt, s ekkor átvitték egy jó meleg ágyba, az üstökösére vonatkozó égető kérdéseket majd később teszik föl neki.

Servadac kapitány, Timasef gróf és Prokop hadnagy - ők voltak a kis kolónia Tudományos Akadémiája - ahelyett, hogy türelmesen várták volna a másnapot, a legvalószínűtlenebb föltevésekkel foglalkoztak egész nap. Voltaképpen mi ez az üstökös, melyet Palmyrin Rosette Galliának nevezett el? Tehát nem a földgolyó egy leszakadt darabja kapta ezt a nevet? A távolságra és a sebességre vonatkozó följegyzések tehát a Gallia nevű üstökös adatai lennének, és nem azé az új égitesté, melyen Servadac kapitány és harmincöt társa kering a világűrben?

Most ismét kérdésessé vált az olyan nehezen megfogalmazott következtetések összessége, mely egybevágott az újonnan észlelt kozmikus jelenségekkel, s mely végül is azt látszott bizonyítani, hogy magából a földgolyóból szakadt ki az új égitest.

– Ne is töprengjünk tovább! - kiáltott föl Servadac kapitány. - Itt van közöttünk Rosette professzor, aki minden kérdésre tud majd válaszolni!

Minthogy Palmyrin Rosette szóba került, Servadac kapitány elmondotta a társainak, hogy a professzor világéletében nehéz természetű ember volt, s általában feszült viszonyban van mindig mindenkivel. Javíthatatlan különc, csökönyös méregzsák, lelke mélyén azonban voltaképpen derék ember. Az a legokosabb, ha nem törődnek a rosszkedvével, mint ahogy az ember nem kezd perelni a viharral sem, hanem szépen megbújik előle.

Mikor Servadac kapitány befejezte ezt a kis életrajzi kitérőt, Timasef gróf így szólt:

– Legyen nyugodt, kapitány úr, mindent elkövetünk, hogy jó viszonyban legyünk Palmyrin Rosette professzorral. Egyébként meg azt hiszem, nagy szolgálatot fog tenni nekünk azzal, hogy ismerteti megfigyelései eredményét. Erre persze csak akkor kerülhet sor, ha...

– Ha?! - hökkent meg Servadac kapitány.

– Ha valóban ő a szerzője a kezünkbe került följegyzéseknek.

– Kételkedik ebben?

– Voltaképpen nem. Minden jel arra mutat, hogy Rosette professzor kezéből kerültek ki a följegyzések, most csak azért beszélek úgy, mintha nem volnék ebben biztos, hogy megemlítsünk és fontolóra vegyünk minden kedvezőtlen lehetőséget.

– Ugyan ki más írhatta volna ezeket a följegyzéseket, ha nem az én hajdani professzorom?! - mosolygott Servadac kapitány.

– Talán egy másik csillagász, aki magára maradt a hajdani Föld egy másik pontján.

– Képtelenség! - mondta Prokop hadnagy. - A Gallia elnevezésről csak a följegyzésekből értesültünk, és Rosette professzor első szava is az volt, hogy Gallia.

Prokop hadnagy helytálló megjegyzése értelmetlenné tette a további vitát: most már valamennyien biztosra vehették, hogy a formenterai remete volt a följegyzések szerzője. Hogy mit keresett a szigeten, ezt majd később megtudják tőle.

Egyébként a professzorral együtt a följegyzéseit tartalmazó papirosokat is elhozták, s most úgy gondolták, nem követnek el indiszkréciót, ha míg alszik, belenéznek a följegyzésekbe.

A betűk és a számjegyek valóban attól a kéztől származtak, mely a palack- és a galambpostát is írta. A számolótáblának használt ajtó még tele volt krétával írt algebrai jelekkel, s nagy gonddal vigyáztak, nehogy egy is eltörlődjék. A papirosok geometriai ábrák kusza rajzaival voltak telefirkálva: egymást keresztező hiperbolákkal, nyitott görbékkel, melyeknek két szára egymástól távolodva nyúlt a jelzés szerint a végtelenbe, parabolákkal, ellipszisekkel, zárt és amennyire csak lehetséges, elnyújtott görbékkel.

Prokop hadnagy megjegyezte, hogy ezek a különböző görbék mind üstököspályát ábrázolnak; ami a két első esetben azt jelenti, hogy a Földről megfigyelt üstökösök sohasem térhetnek vissza a földi horizontra, a harmadik esetben pedig azt, hogy hosszabb-rövidebb határidőn belül időszakosan megjelennek a látóhatáron.

A papirosok átnézése után már megállapíthatták, hogy a professzor üstökösök pályaelemeire vonatkozó számításokat végzett, ám az általa tanulmányozott görbék vizsgálatából még nem következtethettek semmire, minthogy a csillagászok számításainak alapja mindig az a feltételezés, hogy az üstökös pályája parabolát ír le.

A papirosokból ítélve arra következtettek, hogy Palmyrin Rosette formenterai tartózkodása alatt egy üstökös pályaelemeit számította ki részben vagy egészben, egy olyan üstökösét, melynek neve eddig nem szerepelt a csillagászok által fölállított lajstromban.

Vajon a január 1-én bekövetkezett kataklizma előtt vagy az után készültek-e számítások?

Erre a kérdésre a professzoron kívül senki más nem adhat feleletet.

– Várjunk türelmesen - mondta Timasef gróf.

– Várok, de majd felrobbanok a türelmetlenségtől! - válaszolta Hector Servadac, és idegesen járkált fel-alá. - Egy hónapot adnék az életemből, ha csak egy órával kevesebbet aludna Rosette professzor úr.

– Rossz vásárt csinálna, kapitány úr! - jegyezte meg Prokop hadnagy.

– Nem, mert legalább előbb megtudnám, miféle jövő vár csillagunkra...

– Nem akarom megfosztani az illúzióitól, kapitány úr - folytatta Prokop hadnagy. - De kérem, ne felejtse el, bármennyit tudjon is a professzor a Galliáról, ebből még nem következik az, hogy fel tud bennünket világosítani e csillagzatra vonatkozóan, melyen most élünk. Vajon egyáltalán van-e összefüggés a két tény között: üstökös jelent meg az, égbolton, és a Föld egy darabja leszakadván, a világűrbe röpült?

– Igen, az ördögbe is! - Kiáltott föl Servadac kapitány. - Az összefüggés nyilvánvaló! Világos, mint a nap, hogy...

– Hogy? - kérdezte Timasef gróf, mint aki türelmetlenül várja a folytatást.

– Világos, hogy a Föld összeütközött egy üstökössel, s ennek az összeütközésnek az ereje röpítette a világűrbe azt a földdarabot, melyen mi most vagyunk!

E feltevésre, melyet Servadac kapitány határozott állításként fogalmazott meg, Timasef gróf és Prokop hadnagy kis ideig némán nézett egymásra. Akármilyen valószínűtlennek tűnt is, hogy a Föld üstökössel ütközött össze, végül is nem volt képtelenség. Az összeütközés voltaképpen magyarázat lehetne arra, ami eddig teljesen érthetetlennek tűnt, talán éppen ez az az ok, mely olyan sok rendkívüli okozattal járt.

– Lehet, hogy fején találta a szöget, kapitány úr - mondta Prokop hadnagy, miután a kérdést ebből a szempontból is fontolóra vette. - Nem lehetetlen az ilyen összeütközés, és az sem lehetetlen, hogy az összeütközés ereje a földgolyó egy jelentős részét leszakította. Ha ez történt, úgy az a roppant korong, melyet a katasztrófát követő éjszakán láttunk, nem volt más, mint az üstökös, melyet az összeütközés nyilván kilendített eredeti pályájáról, és melynek olyan nagy volt a sebessége, hogy nem kerülhetett és nem maradhatott a Föld vonzáskörében.

– Ez lehet az egyetlen magyarázata az új csillag megjelenésének - mondta Servadac kapitány.

– Ez a legújabb feltevés bizony nagyon valószínűnek látszik - folytatta Timasef gróf. - így a mi megfigyeléseink és Rosette professzor megfigyelései összhangba hozhatók. Nyilván ennek az üstökösnek, minden bajunk okozójának, adta a professzor a Gallia nevet.

– Minden bizonnyal így van.

– Rendben van, kapitány úr, csakhogy így is van valami, amit nem értek.

– És mi az?

– Nem értem, miként lehetséges, hogy ezt a tudóst sokkal jobban foglalkoztatja az üstökös, mint az a földdarab, melynek hátán most ő is a világűrben kering.

– Ó, gróf úr, ne felejtse el, hogy a tudománynak ezek a megszállottjai néha valóban érthetetlenek a mi számunkra, ez a mi tudósunk meg éppenséggel nagy különc.

– Különben is lehetséges - jegyezte meg Prokop hadnagy -, hogy a Gallia pályaelemeit még az összeütközés előtt számította ki a professzor. Látta közeledni az üstököst, és meg tudta figyelni a katasztrófát.

Prokop hadnagy megjegyzése helytálló volt, a kapitány feltevését pedig elvileg elfogadták. Ezek szerint: a Föld pályáját átvágó valamely üstökös a december 31-ről január 1-re virradó éjszaka összeütközött a Földdel, és az összeütközés ereje a földgolyóból leszakított egy roppant darabot, és ez azóta kering a világűrben.

Ha a Gallia Tudományos Akadémiája még nem is ismerte a teljes igazságot, nyilvánvalóan már nagyon közel járt hozzá.

A kérdést hiánytalanul azonban csak Palmyrin Rosette tudja megmagyarázni.