Március 6-án Servadac kapitány anélkül, hogy sokat törődött volna azzal, hogy mit hisz és mit nem hisz Hakhabut mester, parancsot adott, hogy a Hanzá*t vigyék a Sélif kikötőbe. Az öreg uzsorás egyébként nem tiltakozott, tudta, hogy neki meg a portékájának akarnak jót ezzel a helyváltoztatással. Titokban abban reménykedett, hogy magához tudja édesgetni a *Dobryna két-három matrózát, és az ő segítségükkel majd eljut Algír kikötőjébe vagy a partvidék egy másik, kikötésre alkalmas helyére.

Nyomban megkezdték a téli hónapokra való felkészülést is, és a jól megtermett, izmos spanyolok könnyen és jókedvűen dolgoztak az oroszokkal együtt. Először is azon szorgoskodtak, hogy az őrállás épületét alkalmas lakóhellyé alakítsák, mert úgy tervezték, hogy egyelőre itt húzzák meg magukat a spanyolok, az oroszok a *Dobryná*n tanyáznak, Hakhabut mester pedig a *Hanzá*n marad.

A hajók és a kőház azonban csak ideiglenes lakóhely lehet. Még mielőtt beköszöntene a tél, és a szigetet megdermesztené a csillagok közötti térségek iszonyatos hidege, olyan hajlékra kell találniuk, amely meleg akkor is, ha nem fűtik, hiszen fűtőanyaguk alig van.

Elhatározták tehát, hogy barlangokat vájnak a földbe, a barlangokban talán a legnagyobb hidegben is elviselhető lesz a hőmérséklet, hiszen a Gallia földjét nyilván hamarosan jégpáncél fogja borítani, a jég pedig rossz hővezető. A sziget lakói tehát barlanglakókká válnak a legkegyetlenebb hidegek idejére. Servadac kapitány és a társai azzal vigasztalták magukat, hogy ők viszonylag még mindig jobb helyzetben vannak, mint például a sarkkutatók, akiknek a szó szoros értelmében a jég hátán kell élniük, nem tudnak földbe vájt barlangba bújni a hideg elől, fából és hóból kell építeniük hajlékot a jégen, és sokat szenvednek a kegyetlen hidegtől. A Gallia lakói akár néhány száz lábnyi mélységben is áshatnak, és olyan barlangot képezhetnek ki a talajban, mely biztos menedéket nyújt a vad hidegek ellen.

Nyomban munkához láttak. Ásókat, csákányokat, lapátokat bőségesen találtak az őrállás épületében, és a spanyolok meg az oroszok Ben-Zuffal az élükön, nyomban szerszámot ragadtak, hogy megkezdjék az ásást.

Nyolclábnyi mélységben ástak, mikor a szerszámok roppant kemény rétegbe ütköztek, s valamennyien kénytelenek voltak abbahagyni a munkát.

Hector Servadac és Timasef gróf a kemény rétegben ráismert arra az ismeretlen fémes anyagra, mely a Galliai-tenger partfalát és a tengerfenéket is alkotja. Nyilvánvaló, hogy a Gallia mély rétegei is ebből az anyagból vannak, így pedig nem áshatnak tovább. Robbantaniuk kellene, ám a közönséges lőpor nem bír ezzel a gránitnál is szilárdabb anyaggal, aminek a robbantásához dinamit kellene.

– Ördög és pokol! - türelmetlenkedett Servadac kapitány. - Sehogy sem értem, hogy a vén földgolyóbis egy része olyan anyagból volt, amit még sohasem láttunk, amiről még csak nem is hallottunk!

– Valóban teljesen megmagyarázhatatlan ez az egész - mondta Timasef gróf -, csak annyi bizonyos, hogy ha a kegyetlen hidegek elől nem tudunk földbe vájt barlangba menekülni, hamarosan mindnyájan itt pusztulunk.

Ha ugyanis a titokzatos tudós üzenetében írt számoknak hinni lehet, a Gallia egyre jobban távolodik a Naptól, most mintegy százmillió mérföldre van tőle, tehát máris háromszor olyan messze, mint amilyen messze a Föld kerülhet tőle. Rendkívül kevés meleg és fény fog tehát eljutni a Galliára; s ki tudja, milyen hosszú időn át lesz ez így. A sziklák között máris jég képződött a kis Nina nagy ámulatára, és hamarosan befagy az egész tenger. Mínusz hatvan fokra számíthatnak, s ha a hideg ellen nem tudnak kellőképpen védekezni, valóban valamennyien hamarosan elpusztulnak. Igaz, a hőmérő általában még csak mínusz hat fokot jelzett, az őrállás épületében fölállított kályha azonban valósággal falta a tűzifát anélkül, hogy a falak között egyszer is jó meleg lett volna. Szóba sem jöhetett tehát, hogy a kályhára, a fűtésre számítsanak, mindenképpen olyan hajlékra kell találniuk, ami fűtés nélkül is elég meleg.

Arra sem számíthattak, hogy a Dobryna vagy a Hanza téli menedéket nyújthat; egyébként is ki tudja, mi történik a két hajóval az iszonyatos hidegben, mikor a jégtáblák szorításába kerülnek.

Ha Servadac kapitány és Timasef gróf olyan ember, aki könnyen csügged, úgy most több okot is találtak volna a csüggedésre. Mert mitévők legyenek, miután látniuk kellett, hogy a kemény talajréteggel semmiképpen sem tudnak megbirkózni?

Pedig az idő sürgette őket. A napkorongot, ahogy távolodtak tőle, egyre kisebbnek és kisebbnek látták. Mikor delelőre ért, függőleges sugarai még némi meleget árasztottak a Galliára, éjszakánként azonban egyre erősebben érezték a hideget. Servadac kapitány és Timasef gróf lóháton járta be a szigetet, hogy valami lakható zugot keressen. A két ló, mintha csak szárnya nőtt volna, úgy repült át az akadályokon. De hiába. A sziget különböző pontjain végeztek próbafúrásokat, a felszín alatt néhány lábnyival mindig ebbe az ismeretlen anyagú, gránitkemény rétegbe ütköztek. Le kellett tehát mondaniuk a tervről, hogy föld alatti barlangba menekülnek a várható iszonyatos hideg elől.

Elhatározták hát, hogy barlang híján a Gallia lakói az őrállás kőépületében rendezkednek be télire. Nekifogtak fát gyűjteni, összeszedtek minden zöld, korhadt és száraz fát, amit csak találtak, kivágták az élőfákat is, nem tehettek egyebet. És közben tudták, hogy még így sem lesz elegendő tüzelőjük. Servadac kapitány nyugtalanul járkált föl-alá, s egyre ezt hajtogatta:

– Valami jó ötlet kellene, valami jó ötlet! Mondd, Ben-Zuf, nem jut valami okos az eszedbe?

Aztán mégiscsak a természet sietett a Gallia lakóinak a segítségére.

Március 12-én Prokop hadnagy és Servadac kapitány bejárta a sziget délnyugati csúcsát, s közben azokról az iszonyatos veszélyekről beszéltek, melyekkel a jövő fenyegeti őket. Beszélgetésük meglehetősen élénk volt, mert a véleményük nem egyezett meg abban, hogy miként kellene, miként lehetne elejét venni ezeknek a veszélyeknek. Egyikük makacsul azt hajtogatta, hogy tovább kell keresniük a megtalálhatatlan téli menedéket; a másik meg azon törte a fejét, hogyan tudnának kitalálni valami olyan fűtési lehetőséget, mely a legkeményebb napokban is elviselhetővé tenné a kőépület hőmérsékletét. Egymást követték az érvek és az ellenérvek, mikor Prokop hadnagy hirtelen megtorpant, kezét ellenzőként szeméhez emelte, s így nézett merőn, fürkészve dél felé.

– Nem! Nem tévedek! - kiáltotta. - Fényt látok dél felől!

– Fényt?

– Igen, nézzen csak dél felé! Arra!

Servadac kapitány megpillantotta a fénylő pontot, mely a déli látóhatáron csillogott, s ahogy az égbolt sötétedett, az egyre élesebben világított.

– Hajó volna? - töprengett Servadac kapitány.

– Ha hajó, akkor lángokban áll, mert jelzőfény nem világíthat ilyen messzire, és semmiképpen sem lehetne ennyire magasan!

– És ráadásul nem is mozdul ez a fény - folytatta a kapitány -, sőt mintha már vissza is verődnék az alkonyi ködben.

Még egy ideig merőn bámulták a fényt, aztán a kapitány fölkiáltott:

– De hiszen a vulkánt látjuk! A vulkánt, mely előtt visszatérőben elhaladt a Dobryna! - Majd mint akit sugallat szállt meg, folytatta: - Prokop hadnagy! Ott van az a téli szállás, amit olyan nekikeseredetten kutattunk. Ott van az a hely, ahol a természet gondoskodik a fűtésről! Igen! A hegy oldalán leömlő izzó lávát nagyszerűen tudjuk hasznosítani! Lám, hadnagy úr, a jó szerencse csak nem hagyott el bennünket! Gyerünk! Siessünk, holnap már ott lehetünk azon a parton, s ha kell, a Gallia gyomrába hatolunk, hogy melegre leljünk, hogy megmeneküljünk a pusztulástól.

Mialatt Servadac kapitány lelkesen magyarázott, Prokop hadnagy emlékeit igyekezett fölidézni. Ő is biztosnak tartotta, hogy a vulkán ott van, ahonnan most a fényt látták. Emlékezett arra, hogy a *Dobryná*nak egészen a hajdani Orán szélességi fokáig kellett fölhajóznia, mert útját állta a tengerbe hosszan benyúló földnyelv. Arra is emlékezett, hogy ennek a végében sziklás hegy emelkedett, melynek a csúcsa felett vastag füst lebegett. Nyilván ennek a tűzhányónak a lángjai vagy a hegyoldalon lecsorgó izzó láva világít most a látóhatáron, s ennek fénye verődik vissza a felhőkről.

– Igaza van, kapitány úr! Ez bizony a vulkán fénye, s már holnap induljunk oda!

Hector Servadac és Prokop hadnagy sietve visszatért a gurbihoz, és ott először Timasef grófnak mondták el tervüket, hogy föl akarják deríteni a tűzhányó környékét.

– A Dobryna a rendelkezésükre áll - mondta a gróf -, és természetesen én is magukkal megyek.

– Szerintem a Dobryna itt maradhat a kikötőben - jegyezte meg Prokop hadnagy. - Legföljebb nyolcmérföldes utat kell megtennünk, ehhez elég lesz a gőzmotoros csónak is!

– Ahogy jónak látod, Prokop fiam.

A *Dobryná*hoz ugyanis, mint a legtöbb luxusjachthoz, egy nagyon gyors járású gőzmotoros csónak is tartozott, s Prokop hadnagy, miután nem tudhatták, milyen parton kell kikötniük, jobbnak látta, ha nem a hajóval, hanem a könnyű csónakkal mennek; az a legkisebb öbölbe is be tud hatolni.

Másnap, március 11-én, a *Dobryná*n még megmaradt vagy tíztonnányi szén egy részét a csónakba rakták, majd a gróf, a kapitány és a hadnagy, Ben-Zuf nagy meglepetésére, nekivágott a tengernek. Ben-Zuf ugyanis mit sem tudott a földerítő út tervéről. Servadac kapitány egyelőre nem közölt vele semmit, a derék legénynek amúgy is a szigeten kellett maradnia, hogy távollétében valaki helyettesítse a főkormányzót.

Három óra sem telt belé, s a gyors csónak megtette azt a harminc kilométeres utat, mely a szigetet elválasztotta a tűzhányó hegyfoktól. A tűzhányó csúcsa lángokban állt, nyilván nagyon erős működésben volt. A Galliának a Földről magával hozott oxigénje tehát gyorsan elegyedett a tűzhányó gyomrában levő égő anyagokkal, vagy ami még valószínűbbnek látszott, ez a tűzhányó, akárcsak a Földön levők, saját oxigénforrásaiból táplálkozott.

A gőzbárka a part mentén siklott, hogy megfelelő kikötőhelyet keressen. Félórás kutatás után végre találtak egy félkörben sziklákkal védett kis öblöt, melyben később majd biztonságosan lehorgonyozhatják a *Dobryná*t és a *Hanzá*t is.

Kikötöttek a csónakkal, és a földerítők partra szálltak. A vulkánból ömlő láva a kikötőhelyükkel szemben levő lejtőről zúdult a tengerbe. Servadac kapitány és társai nagy örömmel észlelték, hogy a hőmérséklet itt mennyivel kellemesebb, mint a Gurbi-szigeten. Talán valóra válnak a kapitány reményei! A roppant sziklák között talán találnak megfelelő barlangot, melyben a Gallia lakói menedéket lelnek a fagyhalál elől. Bejárták az egész sziklahegységet, megmászták a legmeredekebb lejtőket, könnyedén ugráltak egyik szikláról a másikra, s lábuk mindig ugyanazt a nyolcszögletű prizmákból álló fémes anyagot tapodta; az új csillagzatnak nyilván ez az egyedüli ásványa.

Kutatásuk nem maradt eredménytelen. Egy nagy sziklafal mögött, melynek csúcsa piramisként nyúlt az égbolt felé, keskeny folyosó, pontosabban csőszerű sötét nyílás vezetett a hegy gyomrába. Átbújtak a nyíláson, mely mintegy húszméternyire volt a tenger színe felett.

Servadac kapitány és két társa vaksötétben kúsztak előre, az alagút falát tapogatva, s lábukkal próbálgatva a talajt. Az egyre erősödő zúgásból tudták, hogy a központi tűz már nem lehet messze tőlük. Egyelőre csak attól féltek, hogy előbb-utóbb áthághatatlan fal zárja el előttük az utat.

Servadac kapitány törhetetlen bizakodása átragadt Timasef grófra és Prokop hadnagyra is.

– Gyerünk! Gyerünk! - hajtogatta. - Kivételes körülmények között kivételes módszerekhez kell folyamodni. A tűz begyújtva, a kandalló nincs messze. A természet bőkezűen szállítja a tüzelőanyagot. Ördög és pokol, mi aztán olcsón fogunk melegedni!

Mintegy tizenöt fokos lehetett a folyosó hőmérséklete, és a felfedezők szinte tüzesnek érezték a folyosó falát, mikor a kezükkel hozzáértek. A hegy sziklái alighanem erősen fémtartalmúak lehettek, mert kitűnő hővezetőnek látszottak.

– Látják, uraim - mondogatta Hector Servadac -, ez ám az igazi központi fűtés!

Végre erős fény világított a sötét folyosóba, s a fölfedezők kitűnően megvilágított, tágas barlangot pillantottak meg. A barlangban meleg volt, de nem elviselhetetlenül.

Hogy mitől volt ilyen meleg és ilyen fényes ez a barlang? Egyszerűen azért, mert a tengerre nyíló szája előtt fényesen izzó lávafolyam zuhogott, lángoló tüzes Niagaraként a mélységbe.

– Hej; szerencse istenasszonya, mi aztán kevesebbel is beértük volna! - kiáltott föl Servadac kapitány.