A Dobryna utasai most már látták, az lesz a legokosabb, ha visszatérnek a Gurbi-szigetre. A régi Földből valószínűleg csak ez a csöppnyi terület maradt meg, hogy hajlékot és táplálékot adjon a világűrben keringő új égitest lakóinak.

– És mégiscsak olyan, mintha a francia föld egy megmaradt darabjára térnénk vissza! - mondta Servadac kapitány.

Elhatározták tehát, hogy visszatérnek a szigetre, Prokop hadnagy azonban megjegyezte, hogy még nem derítették föl körös-körül a Földközi-tenger egész partvidékét. Az északi részen az Antibesi-foktól a Gibraltári-szorosig és délen a Gabèsi-öböltől a Gabèsi-szorosig húzódó partokból még nem láttak semmit.

– S ki tudja - folytatta a hadnagy -, nem nyílik-e valami átjáró az új déli parton; ki tudja, nem menekült-e meg a katasztrófától az afrikai sivatag valamelyik termékeny oázisa? És az is elképzelhető, hogy Itália, Szicília és a Baleárok is túlélték a katasztrófát. Jó volna tehát, ha arrafelé indulnánk és megnéznénk, mi történt a Földközi-tengernek azon a vidékén.

– Én is helyesnek, sőt elengedhetetlennek tartom, hogy teljes egészében föltérképezzük a Földközi-tenger új medencéjét - mondta Timasef gróf.

– Azt én is helyesnek tartom, legfeljebb azt kellene eldöntenünk, hogy a földerítő út előtt ne térjünk-e vissza a Gurbi-szigetre? - kérdezte Servadac kapitány.

– Szerintem - válaszolt Prokop hadnagy - addig kell használnunk a *Dobryná*t amíg használni tudjuk!

– Mit akarsz ezzel mondani, Prokop fiam?

– Azt, hogy a hőmérséklet egyre csökken, mert a Gallia egyre távolabb kerül a Naptól, és hamarosan rendkívül hideg idők köszöntenek ránk. A tenger befagy, és a hajózás lehetetlenné válik. Nem volna okosabb, ha a földerítő utat a lehető legjobb hajózási viszonyok között végeznénk?

– Igazad van, Prokop fiam - mondta Timasef gróf. - Mielőtt visszatérnénk a Gurbi-szigetre, nézzünk utána, mi maradt meg Európából; nézzünk körül, nem tudunk-e segíteni azoknak, akik esetleg túlélték a katasztrófát, s majd a földerítő út végeztével térünk vissza téli állomáshelyünkre.

A nemes lelkű Timasef grófot a nehéz körülmények között elsősorban az foglalkoztatta, hogy mi történt a világ e részében életben maradt felebarátaikkal. És akármilyen nemzetiségűek, akármilyen vallású emberek legyenek is azok, akik túlélték a nagy katasztrófát, most valamennyien egy nép, egy család tagjai, s ahányan csak élnek, valamennyiüknek össze kell fogniuk, hogy az emberi életet lehetővé tegyék ezen az új csillagzaton is.

Február 25-én a Dobryna elhagyta a kis öblöt, melyben ideiglenesen menedékre lelt. Az északi part mentén haladva, teljes gőzzel igyekezett kelet felé. A hideg egyre fokozódott, s ráadásul csípős szél fújt. A hőmérő átlag mínusz két fokot mutatott, a Dobryna útját azonban egyelőre nem akadályozta semmi, hiszen tudjuk, hogy a tenger befagyásához sokkal nagyobb hideg kell, mint az édesvizekéhez.

Az éjszakák szépek voltak. Az egyre hidegebb légrétegekben már nehezebben képződött felhő, s a csillagok tiszta fénnyel ragyogtak az égbolton. Prokop hadnagy, mint tengerész, néha sajnálta, hogy a Hold végképp eltűnt a horizontról, ám ő is gyönyörködve szemlélte a sötét égboltot, melyen olyan erős fénnyel világoltak a bolygók. Ezenfelül időnként hullócsillagok egész zápora sziporkázott a levegőégben. Bostonban, Olmsted, a csillagász, 1833-ban harmincnégyezerre becsülte az egy éjszakán látott hullócsillagok számát, a Dobryna utasai legalább tízszer ennyit láttak!

A Gallia most a földpályával koncentrikus, azon kívül húzódó gyűrűt szelt át. Az apró meteorok mintha a Perseus csillagzat Algol nevű csillagáról indultak volna el, és valósággal fölizzottak, mikor rendkívüli sebességgel a Gallia légrétegét vágták át. A leggyönyörűbb tűzijátéknál is szebb volt a szikrázó, sziporkázó csillagfények kergetőzése a sötét égbolton, tünde visszfényük a komor sima partfalon, táncoló foltjaik a tenger fodrosodó vizén.

A gyönyörű látvány azonban alig egy éjszakán át tartott, a Gallia ugyanis rendkívül gyorsan távolodott a Naptól.

Február 26-án a *Dobryná*t nyugat felé vezető útjában a partfal egyik hosszú kiugrója állította meg, s a hajósok kénytelenek voltak lemenni egészen a hajdani Korzika végéig, melyből még csak hírmondó sem maradt. A Bonifác-szoros hatalmas, sivár tengerré szélesedett. Huszonhetedikén azonban sziget tűnt fel kelet felől, s minden jel arra mutatott, hogy a kis sziget - ha nem új keletű - a hajdani Szardínia északi részéhez tartozott.

A Dobryna hamarosan a néhány mérföldnyire levő szigethez ért. Vízre engedték a csónakot, és Timasef gróf Servadac kapitány társaságában hamarosan ott állt az alig egy hektárnyi, zöldellő sziget partján. Mirtusz- és masztikszbokrok borították a talajt, itt-ott néhány öreg olajfa nyúlt a magasba, de élőlénynek nyomát sem látták.

Már éppen ismét csónakba akartak szállni, mikor mekegésre lettek figyelmesek, majd megpillantottak egy kecskét, mely a bokros sziklák között ugrándozott feléjük. Házikecske volt, sötét szőrű, apró, csinos szarvakkal, ezt a fajtát nevezik „szegények tehenének”. Csöppet sem ijedt meg a két férfitól, sőt ugrándozásával, mekegésével mintha csalogatta volna őket valahova.

– Ez a kecske nincs egyedül! Menjünk a nyomába! - kiáltott Servadac kapitány.

A kecske nyomába szegődve, néhány méterrel odébb, egy sziklaodúhoz érkeztek, melynek bejáratát félig eltakarta egy masztikszbokor.

A bokor alatt hét-nyolc év körüli leányka ült, szép volt, mint Murillo angyalkái, fekete szeme csillagként ragyogott sötét fürtökkel keretezett arcocskájából. Jöttükre csöppet sem ijedt meg, nyugodtan figyelte a feléje közeledőket. Aztán egyszerre csak felugrott, elibük szaladt, két kezét előrenyújtva, gyermeki bizalommal szólt hozzájuk.

– Ugye, maguk nem gonosz bácsik? - kérdezte dallamos, szép olasz nyelven. - Ugye, nem akarnak engem bántani? Ugye, nem akarják, hogy féljek?

– Nem - válaszolt ugyancsak olaszul a gróf. - Csak jót akarunk neked, és szeretnénk, ha örülnél a jöttünknek. És mondd, kislányom, mi a neved?

– Nina.

– És meg tudnád mondani, Nina, hol vagyunk most?

– A Magdalena-szigeten! Ott voltam, mikor minden úgy megváltozott, és olyan hirtelen más lett!

A Magdalena-sziget Szardínia északi oldalán, az eltűnt Caprera mellett volt.

A kis Nina a kérdésekre válaszolva elmondta, hogy nincsenek szülei, egyedül volt a szigeten, egy gazdálkodó kecskéit őrizte, s egyszerre csak minden elmerült körülötte, az egész szigetből csupán ez a kis földdarab maradt, s rajta ő meg Marzi, a kedvenc állata. Először nagyon félt, de aztán megnyugodott, valahogyan beleszokott az új életbe. Volt némi ennivalója, eljátszadozott a kecskével, s közben várta, hogy majd csak eljön érte egy hajó. Nos, a hajó megérkezett, s ő nagyon örül, hogy a kecskével együtt visszatérhet a majorba, mert, ugye, visszaviszik?

Servadac kapitány meghatottan csókolta meg a kislányt.

– No lám, a Galliának van már egy szépséges kislány lakója is - mondta mosolyogva.

Fél órával később Nina és Marzi kecske már a hajón volt, s talán fölösleges is mondanunk, hogy a Dobryna valamennyi utasa nagy szeretettel fogadta a kislányt; az orosz matrózok jó előjelnek tekintették, hogy ilyen angyali gyermekkel találkoztak a Gallián.

Néhány óra múlva eltűnt a szemük elől az, ami a Magdalena-szigetből maradt a kataklizma után, és délkelet felé hajózva, hamarosan meglátták az új partvonalat, mely ötvenmérföldnyivel a régi olasz part előtt húzódott. Új szárazföld keletkezett tehát az olasz félsziget helyén, melyből nyomok sem maradtak. Róma, az örök város helyén hatalmas öböl hullámzott, eltűnt a messinai világítótorony, eltűnt Szicília, eltűnt az Etna, amely pedig 3350 méterrel magaslott a tenger színe fölé.

És hatvan mérfölddel délebbre viszontlátták azt a partnyílást, mely annak idején olyan szerencsésen kínált számukra menedéket a tomboló szélvihar elől, s melynek keleti kijáratánál oly váratlanul a Gibraltári-szoros vizeire jutottak.

A felderítők ettől a ponttól egészen a Gabèsi-öbölig egyszer már bejárták a tengerpartot, és Prokop hadnagy, aki félt, hogy kifogynak az időből, egyenes vonalban vágott át a kontinens még be nem járt partjaira.

Március 3-a volt.

Innentől kezdve a hajdani Tunisz partja a Ziban-oázisig választotta ketté Konstantine helyét, aztán hirtelen szögben fordulva, a 32. szélességi fokig húzódott szabálytalan alakú öblöt formálva. Ezután mintegy százötven mérföld hosszúságban a hajdani algériai Szaharát vágta át - dél felől közel kerülve a Gurbi-szigethez -, olyan ék formában, hogy akár Marokkó természetes határa is lehetett volna, ha Marokkó még létezett volna.

Hogy az ék csúcsát megkerülhessék, észak felé kellett haladniuk. Mikor a tengerbe nyúló ék csúcsához értek, a Gallián eddig még nem látott természeti jelenséget figyelhettek meg. Háromezer lábnyi magasságba emelkedő tűzhányót láttak, krátere fölött vastag füst terjengett.

– Tűzhányó volna a Gallián? - kiáltott föl meglepődve Servadac kapitány, mikor az őrszem felhívta figyelmüket a hegy fölött gomolygó füstre.

– Miért ne? - kérdezte - Timasef gróf. - Minthogy a Gallia nem más, mint a földgolyónak egy kiszakadt darabja, mely magával hozhatta a szárazföldet, a tengerek és az atmoszféra egy részét, hát nyilván magával hozta a központi tűz egy részét is.

– Hát ami azt illeti, mindebből elég keveset hozott magával, no de ne elégedetlenkedjünk, a Gallia jelenlegi lakosságának ennyi is elég! - állapította meg Servadac kapitány.

– Erről jut eszembe - folytatta a gróf -, minthogy körhajózásunk során ismét Gibraltár közelébe kerülünk, nem tudom, nem kellene-e tájékoztatnunk az angol urakat mindarról, amit elválásunk óta megtudtunk.

– Ugyan minek?! - csattant föl Servadac kapitány. - Ezek az angolok elvégre tudják, hol van a Gurbi-sziget, s ha kedvük tartja, eljöhetnek hozzánk. Nem elhagyatott, nélkülöző szerencsétlenek! Éppen ellenkezőleg! Mindennel el vannak látva, és hosszú időre! Legföljebb húsz mérföld választja el lakóhelyüket a mi szigetünktől, s mihelyt a tenger befagy, átsétálhatnak hozzánk. Nem mondhatjuk, hogy dicséretre méltó módon fogadtak bennünket, s ha eljönnek hozzánk, majd azzal állunk bosszút...

– Hogy mi sokkal jobb fogadtatásban részesítjük őket; ugye, ezt akarta mondani, kapitány úr? - kérdezte Timasef gróf.

– Igen, igen... A Gallián elvégre nincsenek se franciák, se angolok, se oroszok, csak...

– Ó - szólt közbe Timasef gróf -, az angol angol marad mindenütt!

– No igen, ez jellemző hibájuk, és ugyanakkor erényük is! - állapította meg Hector Servadac.

A Dobryna utasai, ha lett volna kedvük hozzá, akkor sem kereshették volna föl az angolokat, mert a hőmérséklet egyre gyorsabban csökkent, s Prokop hadnagy nyugtalanul állapította meg, hogy a tenger hamarosan befagy. Ezenfelül takarékoskodniuk kellett az üzemanyaggal is: a szén kifogyóban volt. A hadnagy ismertette a többiekkel nyugtalansága okait, s végül abban állapodtak meg, hogy a földerítő utat megszakítják a tűzhányónál. A part ettől kezdve dél felé húzódott, és mindenütt csak a beláthatatlan tenger hullámzott. Valóban esztelenség lett volna nekivágni az ismeretlen tengernek, mely bármely pillanatban befagyhat, ráadásul olyan hajóval, melynek fogytán van az üzemanyaga. Különben is valószínűtlen, hogy a Galliának ezen a részén, melyen a hajdani afrikai sivatag terült el, az eddig látotton kívül találjanak más szárazföldet is. Később, kedvezőbb időben ismét elindulhatnak földerítő útra, most azonban irány a Gurbi-sziget!

Március 15-én a Dobryna megindult a sziget felé, melytől legföljebb húsz mérföld választotta el.

– Hej, csakhogy viszontláthatom az én jó Ben-Zufomat! - mondogatta Servadac kapitány, aki az elmúlt öt hét alatt sokat gondolt magára maradt bajtársára. - Remélem, semmi baj nem érte a derék legényt!

A vulkanikus hegyfokot a Gurbi-szigettől elválasztó út közben mindössze egyetlen jelentősebb esemény történt, mégpedig az, hogy megtalálták a titokzatos tudós második üzenetét.

Napkeltekor vették észre a hullámokon úszó tárgyat, s nyomban kihalászták. Ezúttal egy kis konzerves hordó helyettesítette a hagyományos palackot, most is pecsétviasszal zárták le, s a pecséten most is ott volt a két kezdőbetű: P. R.

– Ugyanaz a feladó, ugyanazoknak a címzetteknek - jegyezte meg Servadac kapitány.

Gyorsan fölbontották a hordócskát, és a következő üzenetet találták benne:

„Gallia (?)
Ab sole, márc. 1. táv.: 78 000 000 mf.!
Febr.-tól márc.-ig megtett út: 59 000 000 mf.!
*Va bene! All right! Nil desperandum!
*Örvendek!”

– És se cím, sem aláírás! - méltatlankodott Servadac kapitány. - Az ember azt hihetné, hogy valami rossz tréfa!

– Ha rossz tréfa, hát nagy példányszámban adta ki az írója! - mosolygott Timasef gróf. - Hiszen nyilván azért tudtuk kétszer is kihalászni, mert a szerzője sok ilyen hordócskát meg tokot bocsátott útra!

– De hogyan lehet egy tudós olyan szeleverdi, hogy még csak eszébe sem jut a címét megadni!

– A címe? Talán az asztrológus kútjának a feneke! - mondta Timasef gróf, a La Fontaine-mesére célozva.

– Ez bizony lehetséges, de hol az a kút?

Servadac kapitány kérdése egyelőre válasz nélkül maradt. Az üzenetek küldője talán egy szigeten él, egy kis szigeten, mely még nem került a Dobryna útjába. Vagy talán a tudós is hajón járja a Földközi-tengert?

– Csak annyi bizonyos - mondta Prokop hadnagy -, hogy amennyiben ez az írás hitelt érdemlő - márpedig a számok azt bizonyítják, hogy az -, úgy két fontos dolgot tudhatunk meg belőle. Az első az, hogy a Gallia sebessége jelentősen csökkent, a másik meg az, hogy ugyancsak jelentősen távolodott a Naptól. Vagyis amilyen mértékben távolodik a Naptól, olyan mértékben csökken a sebessége, ami egyébként teljesen megfelel a világrend ismert törvényeinek.

– S mindebből mire következtetsz, Prokop fiam? - kérdezte a gróf.

– Arra, hogy amint már mondtam, a Gallia ellipszis alakú pályán halad, ennek az ellipszisnek azonban nem ismerjük az adatait.

– Az üzenet írója újból a Gallia elnevezést használja - folytatta a gróf -, azt javaslom tehát, hogy fogadjuk el mi is véglegesnek ezt a nevet, a tengert pedig nevezzük el Galliai-tengernek.

– Rendben van - mondta Prokop hadnagy -, majd a térkép elkészítésekor is ezt a nevet fogom használni.

– Én meg csak annyit szeretnék még hozzátenni - szólalt meg Servadac kapitány -, hogy ez a derék tudós egyre jobban el van ragadtatva a helyzettől, és bármi történjék is, én mindig és mindenütt vele együtt azt fogom mondogatni: Nil desperandum!

Néhány órával később az árbockosárból az őrszem jelentette, hogy a látóhatáron föltűnt a Gurbi-sziget.