A felfedezőktől megriadt kormoránok a mecsetből kiröppenve, dél felé menekültek. Ez esetleg azt jelenti, hogy déli irányban, nem túlságosan messze, szárazföld terül el. A Dobryna utasai legalábbis ebben bizakodtak.

Néhány órával azután, hogy a sziklaszigetet elhagyták, a Dobryna azon a sekély vízen siklott tovább, mely a tuniszi öblöt a Hamamat-öböltől elválasztó Dakhul-félsziget helyét borította.

Két nappal később, miután hiába keresték a tuniszi Sahal partját, elérték a 34. szélességi fokot, melynek itt kellett volna áthaladnia a Gabèsi-öblön.

Nyomát sem látták az öbölnek, melyet hat héttel ezelőtt még széles csatorna kötött össze a Szaharái tengerrel, és ameddig csak elláttak, mindenütt a végtelen víztükör csillogott.

Mégis, még ezen a napon, február 11-én fölhangzott a kiáltás: „Föld!”, és a Dobryna utasai partot láttak kirajzolódni ott, ahol a térkép szerint víznek kellett volna lennie.

A most megpillantott szárazföld semmiképpen sem lehetett a tripoliszi partvidék, mely alacsony homokpart, ezenfelül két fokkal délebbre kell lennie. Ez a meredek és szaggatott part nyugatról keletre húzódva zárta el előlük az egész déli látóhatárt. Bal felől két részre osztotta a hajdani Gabèsi-öblöt, és az öböl végéből eltűnt Dzserba szigete.

A most feltűnt szárazföldet gondosan fölrajzolták a térképükre, s ezután arra a következtetésre jutottak, hogy a Szaharai tengert részben feltöltötte egy újonnan felbukkant kontinens.

– Ezek szerint - mondotta Servadac kapitány -, miután hajónk eddig a Földközi-tengert járta, ott, ahol pedig szárazföldnek kellett volna lennie; most szárazföldhöz értünk ott, ahol a Földközi-tengernek kellene hullámzania.

– És ráadásul sehol egy máltai halászhajó, sehol egy levantei kereskedelmi hajó, melyek pedig rendszeresen járnak errefelé - tette hozzá Prokop hadnagy.

– Most már csak azt kell eldöntenünk, hogy kelet vagy nyugat felé hajózzunk-e az új part mentén - mondta Timasef gróf.

– Menjünk nyugat felé! - kérte a grófot Servadac kapitány. - Legalább azt szeretném már megtudni, hogy a Sélifen túl elterülő vidékből vajon maradt-e valami! És ha nyugat felé megyünk, ismét érinthetjük a Gurbi-szigetet, fölvehetjük a hajóra a derék Ben-Zufot, majd elmehetünk egészen Gibraltárig, ahol esetleg megtudhatjuk, mi újság Európában.

– Kapitány uram - válaszolta Timasef gróf -, a hajó az ön rendelkezésére áll! Prokop, fiam, add ki a parancsot, hogy forduljunk nyugat felé!

A hadnagy néhány pillanatig gondolkozott, habozva szólalt meg:

– Bátyuskám, szeretnék mondani valamit.

– Beszélj, fiam!

– A szél nyugatról keletre fúj, s úgy látom, egyre hevesebben. Gőzgépünk segítségével persze, ha nehezen is, de megbirkózhatunk az ellenszéllel. Mégis okosabb volna, ha keletnek fordulnánk. Kelet felé a szél is segítene bennünket, néhány napon belül eljutnánk az egyiptomi partokhoz, és ott Alexandriában vagy bármelyik másik kikötőben megtudhatnánk mindazt, amit Gibraltárban megtudhatunk.

– Mit gondol erről, kapitány úr? - kérdezte Timasef gróf.

Hector Servadac, noha nagyon szerette volna viszontlátni Ben-Zufot és Oránt, a hadnagy javaslatát nagyon ésszerűnek találta. A nyugati szél valóban egyre erősebben fújt, és szél ellenében csak lassan haladhatna a hajó, míg kedvező széllel hamarosan eléri az egyiptomi partokat.

A hajó így keleti irányba fordult. A szél egyre vadabbul korbácsolta a vizet, a szél irányában haladó Dobryna azonban egyelőre akadálytalanul siklott tovább.

A hőmérséklet két hét óta állandóan csökkent és már csak 12-20 Celsius-fokot mértek. A hőmérséklet fokozatos csökkenésének oka teljesen világos volt: az új pályán keringő Föld egyre távolodott a Naptól. Ezt egyébként nemcsak a hőmérséklet csökkenése bizonyította, most magát a napkorongot is sokkal kisebbnek látták, amiből arra kellett következtetniük, hogy a Föld új keringési pályája erősen elnyújtott ellipszis.

A Dobryna utasait azonban most alig-alig foglalkoztatták ezek a kozmikus jelenségek, vajmi keveset törődtek azzal, hogy a Föld új pályája milyen vonalat ír le a világűrben; inkább az foglalkoztatta őket, vajon miféle változásokat szenvedett a Föld felszíne.

A hajó mintegy két tengeri mérföldnyi távolságban követte az új partvonalat, mely semmiféle kikötőhelyet, menedéket nem kínált. A tajtékzó hullámok két-háromszáz lábnyi magasságba csaptak föl a meredek partfalra, s bőgve, onnan zúdultak vissza a tengerre. A függőleges és sima fal peremén stalaktit képződményként meredezett a hegyes nyilak, ékek egész erdeje. A roppant falon azonban mégsem ez volt a legfurcsább, hanem az, hogy egészen „újnak” tűnt. Éleit még nem csiszolta le a víz és a szél, határozott vonalait nem tompították, színét nem változtatták meg az időjárás viszontagságai. Tisztán és kérlelhetetlenül rajzolódott ki az égboltra, valamennyi tömbje simán és csillogva állt a szélben, mintha éppen most került volna ki egy ércöntő műhelyéből. Fémes csillogásával, aranyszínű villózásaival leginkább a piritre emlékeztetett. A hajó utasai azon töprengtek, vajon nem valami földrengés ereje lökte a felszínre ezt a fémesen csillogó kőzetet, melynek anyaga annyira hasonlít a tengerfenékről szondával fölhozott fövenyféleségre.

S ezt a föltételezésüket még az is megerősítette, hogy noha a legkopárabb sziklafalakon is megterem valami igénytelen növényzet, a legkopárabb sziklafalakat is látogatják a tengeri madarak - ezen a fémesen csillogó, sima falon nyoma sem volt semmiféle növényzetnek, madár sem rebbent fel róla, és nem is telepedett a fal ormára.

Így aztán a Dobryna utasai nem is csodálkoztak azon, hogy a tengeri madarak, az albatroszok és a különböző fajtájú sirályok meg sziklai galambok a hajón kerestek menedéket, s még puskalövésekkel sem lehetett elriasztani őket. Ha véletlenül valami ennivaló akadt a fedélzeten, a madarak seregestül csaptak le rá. Hogy a madarak ennyire ki voltak éhezve, annak nyilván az volt az oka, hogy közel s távol nem volt olyan szárazföld, melyen némi élelemhez jutottak volna.

A Dobryna napokon át, e furcsa partfal mentén siklott, mely néha kilométereken át olyan volt, mintha egyetlen tömbből faragták volna; másutt meg azt a benyomást keltette, mint összevissza egymásnak támasztott hatalmas lemezek kuszasága. Egyben azonban mindig egyforma volt: a partfal tövében sehol sem láttak homokpartot, kavicsos partsávot vagy zátonyvonulatot, mely másutt mindig jelzi a nem nagyon mély vizek partját. Itt-ott apró öböl nyílott, ám sehol sem láttak kikötésre alkalmas helyet.

Már négyszáz kilométert tettek meg így, mikor a partfal hirtelen kanyarulata megállította őket. Prokop hadnagy, aki óráról órára fölrajzolta térképére az ismeretlen szárazföld partvonalát, most megállapíthatta, hogy a partfal e kanyartól kezdve dél-északi irányban vonul. Minthogy a part minden pontját alaposan szemügyre akarták venni, a hajó most északnak fordult, és Európa felé siklott. Néhány száz kilométer után Málta közelébe jutnak, ha ugyan a kataklizma megkímélte e történelmi múltú szigetet.

Február 11-én ismét lebocsátották a mélységmérőt, ezúttal ott, ahol Málta szigetének kellett volna lennie; az ón azonban most is csak a fémesen csillogó, ismeretlen összetételű fövenyt hozta föl a fenékről.

– A katasztrófa tehát nemcsak az afrikai szárazföldet sújtotta! - állapította meg Timasef gróf.

– Úgy van - bólintott Prokop hadnagy -, és még csak azt sem tudjuk, mekkora területet érintett ez az iszonyatos természeti csapás. Mik a további terveid, bátyuska? Európa mely partvidéke felé induljon a Dobryna?

– Menjünk Szicília, menjünk Itália vagy Franciaország felé! - kiáltotta Hector Servadac. - Menjünk valahova, ahol végre megtudhatjuk...

– Hogy vajon a földgolyó minden életben maradott lakója nem a *Dobryná*n él-e - fejezte be komoran a gróf.

Servadac kapitány egy szóval sem tiltakozott, őt is ugyanazok a balsejtelmek kínozták, mint a grófot. Közben a hajó ment tovább, és áthaladt azon a ponton, ahol az eltűnt sziget szélességi és hosszúsági foka metszette egymást.

A furcsa partfal még egyre dél-északi irányban vonult, elzárva előlük a Sydar-öblöt, az antik világ Nagy Szirtiszét, mely hajdan egészen az európai partokig húzódott. Az is nyilvánvalóvá lett, hogy sem a görög partokat, sem az ottomán birodalom kikötőit nem tudják megközelíteni, vagyis hogy a Dardanellákon át nem juthatnak a Márvány-tengerre, majd a Fekete-tengerre, hogy kikössenek Oroszország déli partjain. A *Dobryná*nak tehát nem volt más választása: nyugat felé kellett tartania, hogy így jusson el a Földközi-tenger északi vizeire.

Február 16-án el is határozták, hogy nyugatnak fordulnak. Ám az elemek mintha összeesküdtek volna ellenük, szél és hullámverés ereje akadályozta a hajó útját. A szél iszonyatos erővel tombolt, s a mindössze kétszáz tonnás hajó ijesztően táncolt a hullámokon, miközben a kegyetlen szél oldalról verte.

Prokop hadnagy rendkívül nyugtalan lett. Bevonatta a vitorlákat, leszereltette a főárbocot; most csak gőzzel haladt a hajó, melyet az iszonyatos hullámok hol százlábnyi magasságba hajítottak, hol meg a hullámok között megnyíló völgybe taszítottak. A gőzgép csavara többnyire nem a vízben, hanem a puszta levegőben forgott, a Dobryna gőzgépének erejét legyőzte a vihar ereje.

Ugyan hol lelhetnének menedékre? A sima partfalban sehol egy biztonságos, kikötésre alkalmas öböl. Prokop hadnagy már azon töprengett, mi lenne, ha hajótörést szenvednének e könyörtelen partfal tövében. Vajon milyen sors vár rájuk e reménytelenül sivár parton, ahol az életnek semmi jele sem látszik? Vajon a meredek falon túl megmaradt-e valami a régi kontinensből, melyen megvethetnék a lábukat?

A Dobryna bátor és hűséges legénysége most sem veszítette el a fejét, bíztak parancsnokuk hozzáértésében és a hajó erejében. Valamennyien a fedélzeten tartózkodtak, s így látniuk kellett, hogy a Dobryna ijesztő gyorsasággal közeledik a meredek, síkos partfal felé.

– Bátyuska - szólt ekkor Prokop hadnagy Timasef grófhoz -, az ember ereje véges. Hajónk gőzgépe nem tud megbirkózni a vihar erejével, mely könyörtelenül sodor bennünket.

– Megtettél-e minden tőled telhetőt? - kérdezte Timasef gróf, akinek arca most sem árult el semmi nyugtalanságot.

– Megtettem mindent - válaszolt a hadnagy -, megtettem, de hiába, hajónk egy órán belül a partfalhoz csapódik.

– Addig még sok minden történhet - válaszolt változatlan nyugalommal a gróf. - Bízzunk szerencsecsillagunkban!

– Szerencsecsillagunk azonban aligha nyit kaput e gyalázatos falon, hogy hajónk átkelhessen rajtat - mondta keserűen a hadnagy.

– Míg élünk, remélünk, ezt ne felejtsd el, fiam! - figyelmeztette a gróf atyai hangon.

Prokop hadnagy lehetetlennek tartotta, hogy eltávolodjanak a faltól; már csak azon volt, hogy a lehető legkevésbé rossz körülmények között ütközzenek neki. Arra is gondolt, hogy amennyiben hajótörést szenvednek, legalább az első napokban legyen mit enniük és inniuk, ezért fölhozatta a fedélzetre az élelmiszeres ládákat meg az édesvízzel megtöltött edényeket, ezeket üres hordókra kötöztette, hogy a víz színén maradjanak, ha az összetörő hajó elmerülne. Egyszóval mindent megtett, amit a végveszélybe került hajó parancsnokának meg kell tennie.

Mert bizony valóban nem volt már remény a Dobryna megmenekülésére. Legföljebb abban bizakodhattak, hogy a szél hirtelenében megfordul, és a nyílt víz felé sodorja a hajót, vagy hogy szerencsecsillagzatuk kaput nyit az iszonyatos falon.

A szél azonban nem fordult meg, s a kegyetlen partfal sem nyílt ketté. A hajó már csak egy mérföldnyire volt tőle. Egyre közelebb magaslott előttük a síkosan csillámló fal, s valami optikai csalódás következtében úgy tűnt, mintha nem a hajó rohanna feléje, hanem a fal indult volna meg a hajó irányába, hogy összezúzza. Még néhány pillanat, s már csak három kötélhossznyira volt tőlük. Valamennyien azt hitték, ütött a végső órájuk.

Ekkor Hector Servadac kezet nyújtott a grófnak.

– Isten önnel, gróf! - búcsúzott hajdani ellenfelétől.

A gróf megszorította a feléje nyújtott kezet, és néma főhajtással felelt.

E pillanatban, mikor azt várták, hogy a hajó a falhoz csapódjék, fölharsant Prokop hadnagy hangja:

– Föl a főárboccal! Föl az elővitorlával! Irány jobbra!

A legénység egy szempillantás alatt hajtotta végre a váratlan parancsot, a hadnagy pedig a hajó farába rohant, s a kormánykerékhez állt.

– Vigyázat! - harsant ismét Prokop hangja. - Vigyázat a vitorlakötélzettel!

E pillanatban valamennyiük ajkáról kiáltás hangzott föl, de nem a rettegés, hanem az öröm, a szabadulás hangja: a sima falban vagy negyvenlábnyi széles nyílást láttak. A meredek falakkal határolt nyílásban menedékre találnak, sőt talán még átjáróra is lelnek. A Dobryna Prokop hadnagy ügyességének köszönhetően máris a magas falak védelmében csöndesebben hullámzó vízre siklott.