A Wight sziget hajóépítő műhelyeiből kikerült Dobryna kétszáz tonnás, kitűnő, erős hajó volt, és olyan biztonságos, hogy akár világ körüli útra indulhattak volna vele. A két híres felfedezőnek, Kolumbusznak és Magellánnak sem volt ilyen nagy és jól épített hajója, mikor az Atlanti-óceánon és a Csendes-óceánon kalandozott. A Dobryna ezenfelül több hónapra elegendő élelmiszert is vitt magával, így akár körbejárhatja a Földközi-tengert anélkül, hogy útközben ki kellene kötnie az élelmiszerhiány miatt. A Gurbi-szigeten a hajó holtsúlyát sem kellett növelniük, mert noha a kataklizma óta, mint minden tárgy, a hajó is könnyebb lett, a hajót hordozó víz fajsúlya is csökkent, vagyis a két súly viszonya nem változott, így nem változtak a hajózás feltételei sem.

Timasef gróf nem volt képzett tengerész, így a hajó irányításával, de még a parancsnoksággal is Prokop hadnagyot bízta meg.

A hadnagy harmincnégy év körüli férfiú volt, a gróf földbirtokán született. Jobbágy apja jóval a Sándor cár-féle híres jobbágyfelszabadító rendelet előtt vált szabad paraszttá. A hadnagyot hála és szeretet fűzte a grófhoz, hajdani urához. Állami és kereskedelmi hajókon tanulta a mesterséget, s hadnagyi rangja volt, mikor beállt a Dobrynára, melynek fedélzetén Timasef gróf járta a világot: telenként a Földközi-tengeren, a nyári hónapokban pedig az Északi-tenger vizein hajózva.

Prokop hadnagy széles látókörű, művelt ember volt, dicsőségére vált a grófnak, aki a neveltetéséről gondoskodott. A Dobryna nem is kerülhetett volna jobb kezekbe. Kitűnő emberekből állt a legénység is: Tiglev, a hajógépész, Nyegos, Tolsztoj, Etkev és Panovka, a négy matróz, meg Mosel, a hajószakács; valamennyien a gróf családi birtokain születtek, és szívvel-lélekkel ragaszkodtak Timasef grófhoz. A világ rendjét megbolygató kataklizma nem rendítette meg őket különösképpen, hiszen akárhogy forduljon a világ sora: sorsukban a gazdájuk is osztozik. Prokop hadnagy viszont nagyon nyugtalan volt, és tudta, hogy szíve mélyén a gróf is aggódik.

A Dobryna most gőzgépe és a vitorlák segítségével kelet felé futott, kedvező szél fújt, és óránként tizenegy csomós sebességgel is haladt volna, ha a magas hullámok nem törik meg ezt a sebességet.

A nyugatról - vagyis a mostani keletről - fúvó szél ugyanis, bár normális körülmények között korántsem lett volna erősnek mondható, szokatlanul erős hullámzást okozott. A víz molekulái ugyanis most kevésbé voltak alávetve a Föld vonzerejének, s így a tenger hullámai elképesztő magasságba csapódtak. Arago, a hullámzás törvényeit tanulmányozó tudós annak idején hét-nyolc méterre becsülte a tenger hullámainak maximális magasságát, és most ugyancsak meglepődött volna, ha látja az ötven-hatvan lábnyi magasságba csapódó hullámokat. És az egymásnak csapódó tarajos hullámok ereje az összecsapódás után sem csitult, úgyhogy a Dobryna időnként húszméteres magasságban táncolt a hullámok hátán, hogy aztán ismét mély hullámvölgybe kerüljön. A nehézkedési erő csökkenésével a Dobryna is könnyebbé vált, könnyebben dobálták a hullámok, és ha Servadac kapitány valaha is hajlamos lett volna a tengeribetegségre, most alaposan kijutott volna neki.

A hajó azonban nem szenvedte meg ezt a furcsa hullámverést, melynek ereje nem volt veszedelmesebb a Földközi-tengeren megszokott kurta és heves hullámverés erejénél. Mindössze annyi kellemetlenséget okozott, hogy csökkentette a hajó sebességét.

A Dobryna mintegy két-három kilométernyire haladt attól a vonaltól, ahol az algériai partnak kellett volna lennie. Dél felől nyomát sem látták szárazföldnek. A bolygók megfigyelése révén - minthogy ezek megváltoztatták a helyüket - Prokop hadnagy nem tudta volna meghatározni a hajó helyzetét, és a Nap állásából sem tudta volna kiszámítani, hogy mely hosszúsági és szélességi fokon vannak jelenleg. A Dobryna útját azonban hozzávetőleges pontossággal mégis meg tudta határozni a sebességmérő és az iránytű segítségével.

Az iránytű ugyanis szerencséjükre egy pillanatra sem bokrosodott meg, mindvégig szabályosan működött. A kozmikus jelenségek nem befolyásolták a mágneses iránymutatót, mely egyre azt mutatta, hogy a régi északtól huszonkét foknyira haladnak. Ha tehát kelet és nyugat helyet cserélt is, a világtájak rendjében észak és dél továbbra is megtartotta régi helyét, így, ha a szextáns használata lehetetlenné vált is, az iránytű és a sebességmérő segítségére többé-kevésbé mégiscsak számíthattak.

A felderítő út első napján Prokop hadnagy, Timasef gróf és Servadac kapitány egyre a világrendben beállott furcsa változásokról beszélgettek. A hadnagy meglehetősen járatos volt a csillagászatban, ráadásul, mint a legtöbb művelt orosz, tökéletesen beszélte a francia nyelvet. A kataklizma okáról neki sem volt még csak sejtelme sem, így elsősorban arról az új pályáról beszélgettek, melyen január elseje óta mozog a földgolyó.

– Nem, kapitány uram - mondta Prokop hadnagy -, teljesen világos, hogy a Föld nem eddigi pályáján halad a Nap körül, és világos az is, hogy valami előttünk ismeretlen okból sokkal közelebb került a Naphoz!

– Ebben én is biztos vagyok - válaszolta Servadac kapitány. - Most már csak az a kérdés, hogy vajon miután áthaladtunk a Vénusz pályáján, keresztezni fogjuk-e a Merkúr pályáját is.

– Hogy végül is a Napba zuhanjunk és megsemmisüljünk - tette hozzá komoran Timasef gróf.

– Ez aztán szép kis zuhanás lenne! - kiáltott Servadac kapitány.

– Nem, szerintem a Földet pillanatnyilag nem fenyegeti ez a veszedelem - folytatta Prokop hadnagy. - A Föld nem halad a Nap felé, új pályáján körülötte kering.

– Van valami bizonyítékod, ami alátámaszthatná ezt a föltevést? - kérdezte a gróf.

– Igen, bátyuska- mondta Prokop hadnagy -, s ez olyan bizonyíték, mely téged is meg fog győzni. Ha a Föld nem új pályán mozogna, hanem éppen valami felé zuhanna, úgy a végső katasztrófa hamarosan bekövetkeznék, máris roppant közel volnánk a vonzás középpontjához. Ha most éppen zuhannánk, úgy valami okból egyszeriben megsemmisült volna a tangens irányú sebesség, mely a Nap vonzerejével együtt ellipszis pályán mozgatja a bolygókat, s ha ez így volna, a Föld hatvannégy és fél nap alatt a Napba zuhanna.

– Vagyis? - kérdezte Servadac kapitány.

– Vagyis nem zuhanunk! - mondta Prokop hadnagy. - Hiszen már több mint egy hónapja, hogy megváltozott a Föld pályája, és mindeddig nem kerültünk jelentősen közelebb a Naphoz. Minden jel arra mutat, hogy a Föld nem zuhan, sőt, minthogy a hőmérséklet érezhetően csökken, azt kell hinnem, hogy távolodunk a Naptól.

– Önnek alighanem igaza van, hadnagy úr - biccentett Servadac kapitány. - A Föld ezek szerint nem zuhan a Nap felé, hanem most is körülötte kering.

– Viszont az is világos - folytatta Prokop hadnagy -, hogy a kataklizma következtében a Földközi-tenger és az afrikai part hirtelenében az egyenlítői zónába került.

– Már amennyiben még létezik az afrikai part - szólt közbe Servadac kapitány.

– Meg a Földközi-tenger! - tette hozzá a gróf.

Csupa feleletre váró kérdés! Egy azonban mindenesetre bizonyosnak látszott: a Föld némileg távolodik a Naptól, s nem kell attól rettegniük, hogy vonzásának engedve, a Föld a Nap felszínére zuhan.

De vajon mi maradt az afrikai szárazföldből, melynek legalább a nyomait szerette volna megtalálni a hajó valamennyi utasa?

Huszonnégy órával azután, hogy elhagyta a Gurbi-szigetet, a Dobryna nyilván elhaladt a partnak azon pontjai előtt, ahol meg kellett volna pillantaniuk Ténèst, Koleaht és Sidi-Ferrucht. Ám hiába fürkészték a horizontot, nyomát sem látták egyik városnak sem. Mindenütt a tenger vize hullámzott, ott is, ahol a haboknak meg kellett volna törniük a partokon.

Pedig Prokop hadnagy nem követett el tévedést a Dobryna irányítása közben. Figyelembe véve az iránytű adatait, a szél meglehetősen egyenletes irányát, a hajó sebességét, valamint az eddig megtett utat - ezen a napon, vagyis február 2-án a 36° 47’ szélességi és a 0° 44’ hosszúsági fokon kellett lenniük, vagyis ott, ahol Algéria fővárosát kellett volna megpillantaniuk.

Ám Algír éppúgy eltűnt, mint ahogy eltűnt Ténèst, Cherchell, Koleach és Sidi-Ferruch.

Servadac kapitány összehúzott szemöldökkel, összepréselt szájjal, haragos tekintettel nézte a végtelenbe hullámzó tengert. Emlékek ébredtek benne. Szíve majd megszakadt, úgy dobogott. Milyen vidám éveket élt át itt Algírban a bajtársaival, a barátaival, akik nincsenek többé. Eszébe jutott hazája, vajon az iszonyatos katasztrófa megkímélte-e Franciaország szép tájait? Aztán ismét a vizet nézte: mélyében vajon maradt-e némi nyoma az elsüllyedt fővárosnak?

– Nem! - tört ki belőle a harag. - Ilyen katasztrófa egyszerűen elképzelhetetlen! Nyom nélkül mégsem tűnhet el egy város! Legalább valami roncs úszkálna a hullámokon! A környező hegyek csúcsa vagy a magas épületek tornya mégiscsak kilátszana a víz alól! Hiszen a császár erődítménye, a Casbah is ötven méter magas volt, valami csak látszana belőle, és ha egész Afrikát nem nyelte el a föld, valami nyomára mégiscsak rá kell bukkannunk!

Valóban hihetetlenül furcsa volt, hogy a tengeren sehol egyetlen roncsot sem láttak, a hullámok sehol sem sodortak egyetlen letört vagy kiszakított fát, egyetlen deszkát sem a pompás hajókból, melyek a Mantifou- és Pescade-fok között nyíló húsz kilométer széles öbölben horgonyoztak.

De ha az emberi tekintet elől a tenger el is rejti titkait, ezeket a titkokat talán mégis fölfedik a mélységmérők, melyek esetleg az eltűnt város maradványaiból is felszínre hozhatnak valamit!

Timasef gróf parancsot adott a mélységmérők bevetésére. A szondák ólomnehezékét szurokkal kenték be, így bocsátották le a mélybe.

A mélységmérők mindnyájuk, de főképp Prokop hadnagy nagy meglepetésére úgyszólván egyenletes és mindössze négy-öt ölnyi mélységet mutattak. Mintegy két órán át próbálkoztak nagy térségben, azonban a mélységmérők nem mutattak ki nívókülönbséget, pedig ha Algír, a félkör alakban épült város víz alá került, a mélységmérők feltétlenül jelezték volna a nívókülönbséget. Vajon elképzelhető, hogy a katasztrófa után a víz még az algériai főváros helyét is eltüntette?

Ez mégiscsak valószínűtlen.

Ami pedig a tengerfenéket illeti, a szonda nem bukkant sem sziklára, sem iszapra, homokra vagy kagylóra. A mélységmérő ólmára mindössze valami aranyosan villódzó fémes fövény tapadt, melyről azonban nem tudták megállapítani, hogy voltaképpen micsoda; csak annyit tudtak, hogy a Földközi-tenger mélyéből a szondák soha nem hoztak fel ilyen vagy ehhez hasonló anyagot.

– Most láthatja, hadnagy úr - mondta Hector Servadac -, hogy sokkal, de sokkal messzebb vagyunk az algériai parttól, mint ön gondolta volna.

– Ha messzebb lennénk - csóválta fejét a hadnagy -, úgy gondolom, a szonda nem öt, hanem két-háromszáz ölnyi mélységet mutatna!

– Akkor hát mihez tartsuk magunkat? - töprengett Timasef gróf.

– Nem tudom.

– Talán az volna a legokosabb, ha dél felé fordulnánk, s valahol messzebb keresnénk azt, amit itt sehogy sem találunk! - javasolta Servadac kapitány.

Minthogy a szél iránya megfelelő volt, végül is elfogadták Servadac kapitány javaslatát, és elhatározták, hogy a Dobryna harminchat órán át déli irányban halad.

Február 4-éig a legnagyobb körültekintéssel vizsgálgatták a tenger eme részét. Nemcsak mélységmérőket bocsátottak le, hanem fenékkotrókat is, ám az ólom itt is mindenütt négy-öt ölnyi mélységet mutatott, a kotrók pedig nem hoztak fel sem épületkövet, sem fémroncsot, sem fatörzset vagy ágat, mely az eltűnt városból került volna a víz mélyére; nem hoztak fel semmi olyan vízinövényt vagy virágállatot, melyek általában a tengerfenék jellemzői. Vajon elképzelhető, hogy a Földközi-tenger medencéje is kicserélődött?

A Dobryna egészen a 36. szélességi fokig hajózott le. Térképeik segítségével megállapíthatták, hogy hajójuk ott halad, ahol hajdan a Sahel masszívuma terült el, mely a Mitidja termékeny síkságát választotta el a tengertől, s melynek legmagasabb csúcsa, a Buzaréah, négyszáz méterrel magaslott a tenger szintje fölé. Ha az egész környéket el is borította a tenger, ennek a hegycsúcsnak mégiscsak a víz fölé kellene magaslania!

A Dobryna egyre tovább haladt dél felé, maga mögött hagyta azt a pontot, ahol hajdan Duera, a Sahel legnagyobb városa állt, aztán Bufarik helyét, melynek széles utcáira hajdan platánok borítottak árnyékot, majd Blidahét, mely erődítményével együtt eltűnt.

Prokop hadnagy attól tartott, hogy túlságosan messze elkalandoznak ezen az ismeretlen tengeren, s arra kérte Timasef grófot, forduljanak vissza északnak; csakhogy Servadac kapitány ragaszkodott ahhoz, hogy továbbmenjenek dél felé, és a gróf nem akart ellenkezni a kapitánnyal, aki hajója vendége volt.

Így jutott el a Dobryna a Muzaia hegység helyére, melynek legendás barlangjait hajdan a kabylok látogatták, és melynek szentjánoskenyérfa és korallszilfa erdeit oroszlánok, hiénák és sakálok lakták. A hegység legmagasabb csúcsa Bu-Rumi és Siffa között nyúlt a magasba, és feltétlenül ki kell merednie a habokból, hiszen több mint ezerhatszáz méter magas!... Ám a hajósok nyomát sem látták a hegycsúcsnak.

Végül mégis vissza kellett fordulniuk északi irányba anélkül, hogy bármit is megtaláltak volna abból, ami hajdan Algír volt.