A gróf: „Íme a névjegyem!” - A kapitány: „Íme az enyém!”

– Nem, kapitány, nem szándékszom félreállni!

– Sajnálom, gróf úr, de az ön szándékai semmiben sem módosítják az én szándékaimat!

– Úgy?

– Úgy.

– Mégis szeretném felhívni a figyelmét arra, hogy amennyiben a dátumot nézzük, az elsőbbség vitathatatlanul engem illet!

– Amire azt kell válaszolnom, hogy az ilyen természetű vitákban nincs elsőbbségi jog.

– Csakhogy én kényszeríteni tudom önt, kapitány, hogy félreálljon.

– Ezt nem hinném, gróf úr.

– Úgy gondolom, egy jó kard...

– Éppen úgy nem, mint egy pisztoly...

– Tessék a névjegyem!

– Parancsoljon, íme az enyém!

E szavak után, melyek mint pengecsattogás követték egymást, az ellenfelek kicserélték névjegyüket, ami azt jelentette, hogy párbajra hívták ki egymást.

Az egyik névjegyen ez állt:

HECTOR SERVADAC
vezérkari kapitány
Mostaganem

A másikon:

GRÓF VASZILIJ TIMASEF
Dobryna

– Hol találkozhatnának párbajsegédeim az ön segédeivel? - kérdezte Timasef gróf, mielőtt elváltak.

– Ma délután két órakor a vezérkar épületében, ha önnek is megfelel - válaszolta Hector Servadac.

– Mostaganemben?

– Mostaganemben.

Servadac kapitány és Timasef gróf ezután udvariasan elbúcsúztak egymástól. Mielőtt azonban ki-ki indult volna az útjára, Timasef gróf még megjegyezte:

– Kapitány úr, úgy gondolom, helyes volna, ha nem tudódnék ki a párbaj igazi oka.

– Én is így gondolom - válaszolt Servadac kapitány.

– Semmiféle név nem hangzik el!

– Helyes.

– És mit mondunk, miért került sor a párbajra?

– Hogy miért? Ha önnek is megfelel, gróf úr, azt mondjuk, hogy összeszólalkoztunk, mert nem egyezik a zenei ízlésünk.

– Helyes - mondta Timasef gróf. - Én Wagner mellett kardoskodtam, az én ízlésemnek az ő zenéje felel meg.

– Én meg Rossini mellett szálltam síkra, az én ízlésemnek az ő zenéje kell - mondta mosolyogva Servadac kapitány.

Timasef gróf és a vezérkari tiszt ezután még egyszer meghajoltak egymás felé, és elváltak.

Ez a párbajkihívás déltájt történt, az algériai part egyik kis hegyfokának végében, Ténès és Mostaganem között, a Sélif torkolatától mintegy három kilométernyire. A hegyfok vagy húszméternyire emelkedik a tenger szintje fölé, és a Földközi-tenger kék vizének hullámai ott csitulnak el a vasoxidtól vöröslő part szikláinak tövében. December 31-e volt. A napot, mely máskor déltájt ferde sugaraival szikrázó pontokat villantott föl a sziklaéleken, most felhők takarták. Sűrű köd lebegett a tenger és a szárazföld felett. A köd, mely teljesen érthetetlen módon már több mint két hónapja burkolta a földgolyót, erősen zavarta a kontinensek közötti közlekedést. Ezen azonban nem lehetett változtatni.

Vaszilij Timasef gróf, miután elvált a vezérkari tiszttől, az egyik kis öböl felé indult, ahol négyevezős csónak várta. Mihelyt beleült, a könnyű alkalmatosság elindult a kétárbocos luxusjacht felé, mely néhány kötélhossznyival odébb, bevont farvitorlával s a szélre merőlegesen fordított elővitorlával várakozott.

Servadac kapitány pedig magához intett egy katonát, aki vagy húsz lépéssel odébb állt. A katona pompás arab paripát tartott kötőféken, s a kapitány intésére nyomban feléje sietett. Servadac kapitány fürgén nyeregbe pattant, és Mostaganem felé indult, nyomában a tisztiszolgával, akinek a lova éppen olyan gyors volt, mint a kapitányé.

Fél egy volt, mikor a két lovas áthaladt a Sélif fölött vezető hídon, melyet az utászok nemrégiben építettek. Háromnegyed kettő volt, mikor tajtékos lovaik átvágtattak a Mascara kapun, a várost körülfogó, csipkés oromzatú fal egyik bejáratán.

Mostaganemnek ebben az évben körülbelül tizenötezer lakosa lehetett, közülük háromezer francia. Orán tartomány egyik kerületi székhelye és egyszersmind fontos katonai állomáshely volt. Ekkoriban még itt készültek a kitűnő szárított tésztafélék, az értékes szövetek, díszes gyékényfonatok és finom bőrholmik; innen exportálták Franciaországba a kenyérmagvakat, a gyapotot, a gyapjút, a vágómarhát, a fügét és a szőlőt. Ez idő tájt azonban már nyoma sem volt a régi kikötőnek, ahol a hajók nem találtak menedékre a komisz nyugati és északnyugati szél elől. Mostaganemnek most jól védett kikötője volt, s így hozzájuthatott a Mina és a Sélif alsó folyásvidékének nagyszerű termékeihez.

Timasef gróf luxusvitorlása, a kétárbocos Dobryna is csak ebben a védett kikötőben maradhatott a téli hónapokban itt, ezen a parton, ahol a sziklafalak nem nyújtottak védelmet a hajóknak. A Dobryna pedig már két hónap óta ott horgonyzott a kikötőben, vitorlarúdján orosz zászló lengett, főárbocán pedig a Francia Jacht Klub jelvénye és a hajótulajdonos nevének kezdőbetűi: V. T.

Servadac kapitány, mihelyt a városfalon belül volt, a laktanya felé sietett, ahol találkozott a 2. tüzérezred egyik őrnagyával és a 8. tüzérezred egyik kapitányával; erre a két bajtársára mindenkor számíthatott.

A tisztek komoly arccal hallgatták Hector Servadacot, mikor a kapitány arra kérte őket, hogy legyenek párbajsegédjei; ám parányit mindegyik elmosolyodott, mikor Servadac azzal folytatta, hogy a párbaj oka voltaképpen jelentéktelen: Timasef gróf és ő nem értettek egyet egy bizonyos zenei kérdésben.

– Talán párbaj nélkül rendezni lehetne az ügyet - jegyezte meg a 2. tüzérezred őrnagya.

– Ezzel ne is próbálkozzék - válaszolt Hector Servadac.

– Némi engedményt talán mégis tehetnénk!... - mondta óvatosan a 8. tüzérezred kapitánya.

– Semmi engedményről nem lehet szó, ha egyszer Wagner és Rossini felett vitázunk! - jelentette ki nagy komolyan Hector Servadac. - Vagy az egyik, vagy a másik. Egyébként Rossini a sértett fél. Ez az őrült Wagner mindenféle képtelenséget firkált róla, és én meg akarom bosszulni Rossinit.

– S ha meggondoljuk - mondta ekkor az őrnagy -, ha meggondoljuk, hogy egy kardvágás nem mindig halálos...

– Főként akkor nem, ha valaki olyan erősen elhatározta, mint ahogy én elhatároztam, hogy kivédem ezt a kardvágást! - nevetett Hector Servadac.

E válasz után a két tiszt elindult a vezérkar épülete felé, ahol pontosan két órakor találkozniuk kell Timasef gróf párbajsegédeivel.

Az őrnagy és a kapitány természetesen tudta, hogy a párbaj igazi oka nem az ellenfelek zenei ízlésének különbözősége, mint ahogy azt Hector Servadac állította, de ha sejtették is az igazi okot, nem firtatták azt.

Két óra múlva, miután találkoztak a gróf párbajsegédeivel, és megbeszélték a feltételeket, visszatértek Hector Servadachoz, hogy beszámoljanak arról, amit végeztek. Timasef gróf, Oroszország cárjának hadsegédje, a kard mellett, a katona igazi fegyvere mellett döntött. Az ellenfelek másnap, vagyis január 1-én reggel kilenc órakor találkoznak a parti sziklafal egy bizonyos pontján, a Sélif torkolatától három kilométernyire.

– Akkor hát holnap pontosan kilenc órakor találkozunk! - mondta az őrnagy.

– Helyes, pontosan kilenc órakor - bólintott Hector Servadac.

A két tiszt ezután kezet rázott Hector Servadackal, s mindketten visszamentek a Zulma kávéházba egy kártyapartira.

Servadac kapitány nyomban elhagyta a várost.

Két hét óta ugyanis vajmi keveset tartózkodott a Fegyverek terén levő lakásában, most a tisztiszolgájával együtt egy gurbiban lakott a mostaganemi parton, a Séliftől nyolc kilométernyire: ugyanis ezt a vidéket kellett föltérképeznie. Itt bizony nem volt nagyon kellemes az élet, és a kapitány ezt a száműzetéssel fölérő kellemetlen megbízatást akár büntetésnek is érezhette.

Most tehát indult vissza a gurbiba, s lovaglás közben szüntelen néhány rím kerengett a fejében, ezeket a rímeket próbálgatta valahogy versbe foglalni. A csökönyös rímekből csak nem akart megszületni az a bizonyos szerelmes vers, mely - minek is tagadnánk - egy ifjú hölgyhöz íródott volna, akit a kapitány feleségül óhajtott venni, és ezzel a bizonyos verssel azt akarta bizonygatni, hogy ha az ember egy szeretetre és tiszteletre egyaránt méltó hölgyhöz vonzódik, úgy szíve hölgyét „a lehető legegyszerűbben” kell szeretnie. Servadac kapitány mit sem törődött azzal, hogy vajmi kevés értelme van versbe foglalni egy gondolatot; a derék kapitány szeretett verselgetni, csak úgy, a verselés kedvéért.

– Igen, igen... - dünnyögte, miközben tisztiszolgája csöndben ügetett mellette -, igen, a szívből átérzett vers mindig megteszi a magáét! Az algériai parton ritkán terem szerelmes vers, annál szívesebben fogadják majd az enyémet!

És a költői lelkületű kapitány máris mondani kezdte a verset:

Amikor szeretünk
Ha teli a szivünk...

– Igen, ha teli a szívünk, amikor szeretünk, vagyis feleségül akarjuk venni szívünk hölgyét, márpedig én ezt akarom... Az ördögbe! Ez nem rímel! Tessék, most nem tudom folytatni! Hé! Ben-Zuf!

– Szolgálatjára, kapitány úr! - hangzott Ben-Zuf, a tisztiszolga szava.

– Írtál te verset valaha?

– Nem, kapitány úr, de láttam már, hogyan csinálják!

– És ki csinálta?

– Egy holdkóros komédiás a montmartre-i búcsúban.

– És megjegyezted a komédiás versét?

– Igen, kapitány úr! Így szólt a komédiás verse:

Három garasért bejöhetsz
S a jövő titkát láthatod,
Megláthatod, akit szeretsz
És azt, aki téged szeret.

– Ezer ördög és pokol! De vacakul hangzik ez a vers!

– De csak azért, kapitány úr, mert nincs megtűzdelve rímekkel! De amúgy ez is ér annyit, mint a többi!

– Hallgass, Ben-Zuf! - ripakodott rá Hector Servadac. - Hallgass! Végre megvan a harmadik meg a negyedik rím!

Amikor szeretünk,
Ha teli a szivünk,
Egyszerű a szavunk,
Pirulva hallgatunk.

Ám Servadac kapitány hiába erőlködött, hiába kérlelte a múzsát, visszatértek a gurbiba, és az első strófánál csak nem jutott előbbre.