Reménysugár.

Jean Cornbuttenak az volt a szándéka, hogy legelőször is a Farör-szigeteket látogatja meg, hátha az éjszaki szél oda hajtotta a hajótörötteket, s ha ott nem találja őket, akkor átkutatja Norvégiának egész keleti partjait Bodoëig, s ha kell még fölebb éjszakon is keresi őket.

S mivel a vihar, melyben Cornbutte Lajos kapitány eltünt, nyugatról jött, Penellan javaslatára azt határozták, hogy a mennyire lehet, közel fognak elmenni a keleti partok mentén, hátha valahol nyomát lelik a hajótörötteknek.

A «Jeune Hardie» már jól kint járt a nyilt tengeren és Jean Cornbutte éppen figyelmesen vizsgálta a térképet, mikor jól ismert, kedves hang csendült meg a háta mögött:

– Csak bátorság, kedves bácsi!

Az öreg meghökkenve fordult meg: Mari ugrott a nyakába!

– Micsoda?!... Hát te itt vagy?

– Hol lehetnék másutt, bácsi, mikor Lajosról van szó?

– Irgalmas Isten! - szörnyűködött Jean Cornbutte, - hogy szántad rá magadat erre a veszedelmes utazásra?... A hová mi megyünk, az a halál, a pusztulás országa: hogy birnád el a sok szenvedést, te boldogtalan, gyönge leány?

– Én erős vagyok, bácsi s van itt két jó barátom: - ön és Penellan, a kiknek társaságában játszva tűrök el mindent.

– Ah, Penellan?... Most már tudom: ő bujtatott el téged a hajón!

– Ez igaz, bácsi; de én kényszerítettem rá.

– Penellan!... Penellan! - kiabált Jean Cornbutte.

És mikor a vén kormányos bejött, így szólt hozzá:

– Azon, a mi megtörtént, nem változtathatunk, Penellan, de el ne feledd, hogy mától fogva te vagy felelős Mariért!

– Legyen nyugodt, kapitány, - felelte Penellan szilárdan, - a kicsike bátor és erős... azután meg én is itt vagyok. Mari lesz a hajó őrangyala, én meg majd vigyázok reá.

Nyolcz nap mulva a brigg már ott volt a Farör-szigeteknél, de minden kutatás hasztalan volt: - se hajótörötteknek, se más egyéb szerencsétlenségnek hire-hamva se volt ottan s a «Jeune Hardie» június 10-ikén tovább vitorlázott Bodoë felé.

Június 30-ikán már horgonyt vetettek ebben a kikötőben, s alig kérdezősködött Jean Cornbutte a fia felől, mindjárt elébe tettek egy okmányt, melyet, rumos palaczkba zártan, a tenger vetett ki a partra.

Az okmány tartalma ez volt:

«A mai napon, április 26-ikán, a «Froöern» golettát, miután a «Jeune Hardie» mentő-csónakja nem segíthetett rajta, a tengeráramlat a jéghegyek felé sodorta. Isten irgalmazzon nekünk!»

Jean Cornbutte térdre borúlva adott hálát Istennek ezért a hírért... Most már meg volt a nyom: csak követni kellett!

A brigget azonnal megvizsgálták, és Fidéle Misonne, a hajóács, kitatarozta, a hol szükség volt rá. Penellan pedig, a ki valamikor czetvadász-hajón is szolgált, mindennel ellátta, a mi csak kellett az ily hosszú és veszedelmes útra.

Takarókat, meleg ruhákat, fókabőr-csizmákat, tömérdek élelmi szert, bort, pálinkát, pemmikánt, czitromot, stb. szállítottak a hajóra, s nem feledkeztek meg a puskákról, jégfürészekről, csáklyákról és tüzelő-anyagról sem.

Hála Penellan sürgetésének és a legénység szorgalmának, a «Jeune Hardie» már július 16-ikán indúlhatott. Az évszak kedvező volt, mert a sarki jég már két hónap óta olvadt s az út szabad volt éjszak felé.

A brigg fölhúzta vitorláit és egyenesen a Brewster-foknak tartott, mely Grönland keleti partján fekszik az éjszaki szélesség hetvenedik foka alatt.