Visszatérés a hajóhoz.

E pillanatban még egy férfi vánszorgott elő a kunyhóból és majdnem félholtan rogyott le a jégre.

Cornbutte Lajos kapitány volt.

– Fiam!...

– Lajos!...

Egyszerre hangzott ez a két kiáltás, és Cornbutte Lajos ájultan roskadt apja, menyasszonya karjaiba, a kik rögtön bevitték a kunyhóba és addig ápolták, míg eszméletre tért.

– Apám!... Marie! - kiáltott föl Lajos: - hát viszontlátlak benneteket a halálom előtt?

– Nem fogsz meghalni! - szólt közbe Penellan: - hisz azért jöttünk, hogy megmentsünk téged!

André Vasling némán állt ott és még csak a kezét se nyujtotta oda kapitányának!

Pierre Nouquet azt se tudta, hová legyen örömében. Végig csókolta az egész társaságot, aztán hamar fát rakott a kályhába és nem sokára türhető meleg volt a kunyhóban.

Még két férfi volt ott, a kit a megmentők nem ismertek - Jocki és Herming, az utolsó két norvég matróz, a ki még élt a Froöern legénységéből.

– Barátaim, - szólt hozzájuk Cornbutte Lajos - tehát meg vagyunk mentve... Apám! Mari!... Hogy daczolhattatok ennyi veszedelemmel?

– Nem bánjuk meg, Lajos, - felelte az öreg Cornbutte. - A «Jeune-Hardie» födélzetén jöttünk, s a brigg hatvan mérföldnyire van ide... Most mindnyájan együtt megyünk haza rajta.

– De előbb várjuk meg, mig Cortrois haza jön, - szólt közbe Pierre Nouquet, - ő fog ám csak örülni!

Halálos csönd lett... Majd Penellan elmondta, hogy Cortroist holtan lelték a hómezőn, s erre bajtársai megkönnyezték a szerencsétlent.

– Most itt maradunk addig, mig csökken a hideg,- mondta Jean Cornbutte - föltéve, hogy van fátok és eleségtek.

– Minden van, - felelte Lajos - most már bátran föltüzelhetjük, a mi még megmaradt a golettából.

Aztán röviden elmondta történetüket.

A Froöern golettát csakugyan a vihar és a tengeráramlat hajtotta ide, s útközben úgy lefogyott a legénység, hogy csak öten maradtak: ő, a két norvég matróz, Cortrois és Pierre Nouquet.

Mikor a tél ide szorította őket a jéghegyek közé, ezt a kunyhót építették, s várták a tavaszt, hogy akkor majd csónakot építenek a Froöern roncsaiból, s azon mennek haza. Sokat szenvedtek, s a nélkülözések és hideg mellett még evvel a két norvég matrózzal is tömérdek bajuk volt. Ez a két szilaj ember inkább fenevad volt, mint keresztény és Lajos nagyon a szivére kötötte Penellannak, hogy ügyeljen rájuk.

Penellan viszont, mikor négy szem közt maradtak, elmondott Lajosnak mindent Vasling másodkapitány szándékairól. Lajos nem akarta hinni, hogy André Vasling minden áron szeretné elütni Marit a kezéről, de mikor Penellan elmondta, hogy a másodkapitány minden módon ellene volt az expedicziónak, s még azt is titkolta, hogy meglátta a kunyhóból fölszálló füstöt, - Lajos is gondolkozóba esett.

A roppant hideg eltartott egész újholdig, s a kis karaván csak november 17-ikén indúlhatott útnak. Előbb azonban sírt ástak Cortroisnak a keményre fagyott hóban, és fejfát is állítottak neki.

Misonne összeácsolt egy kezdetleges szánkót, a melyet megraktak élelmi szerekkel. A szánkót fölváltva húzták a matrózok, még pedig ez úttal jó kedvvel, - hiszen hazafelé tartottak!

Az úton semmi baj és kellemetlenség nem érte őket,- csak azt vették észre, hogy Aupic, André Vasling és a két norvég matróz nem igen elegyedtek össze a többiekkel; de ez a barátságtalan viselet semmi aggodalomra se adott okot.

Husz napi utazás után, deczember 7-ikén végre oda értek a brigghez. Gervique, Tarquiette és Gradlin nagy örömmel fogadták a hazatérőket. A hajón minden rendben volt, ámbár a szörnyű hózivatar megviselte a «Jeune-Hardiet» is.

Sőt nagyobb baj is történt: azt a nagy raktárt, melyet a szárazföldön építettek, egészen elpusztította a vihar, s az oda rejtett élelmi szerek legnagyobb része elpusztúlt, vagy megromlott.

E szomorú hírre a két Cornbutte lement a hajófenékbe és pontosan összeszámította, mennyi élelmiszerük van még. Mivel a legénység tizenháromra szaporodott, a tél pedig még legalább öt hónapig tartott, azt határozták hogy ezentúl mindenki csak fél-adagot kap. Több nem futotta, ha csak éhen nem akartak halni...