A Szent Lőrinc-folyam

A geológiai rázkódtatások következtében földünkön kialakult völgyek közül talán a Szent Lőrinc-folyam völgye a legnagyobb. Felszíne, Humboldt szerint, kétszázhetvenezer négyzetmérföld, vagyis csaknem akkora, mint egész Európa. A szigetekkel, zuhatagokkal és vízesésekkel szaggatott, szeszélyesen kanyargó folyam átszeli e gazdag völgyet, a voltaképpeni francia Kanadát. A terület, ahol a kivándorló francia nemesség első nagy birtokai voltak, ma kerületekre és grófságokra oszlik. Ahol a Szent Lőrinc-folyam a tengerbe ömlik, a torkolatöböltől nem messze, a Madeleine-szigetcsoport - a Cap Breton-szigetek, az Edward herceg- és a nagy Anticosti-sziget - emelkedik ki a tengerből. Labrador, Új-Foundland és Akadia, vagyis mai nevén Új-Skócia szaggatott partjai védik valamennyit az Atlanti-óceán félelmetes északi szelei ellen.

A hosszan tartó és zord kanadai tél idején felhalmozódó jég csak április közepe táján kezd olvadni, s a Szent Lőrinc-folyam csak ettől kezdve hajózható. A nagy tonnatartalmú hajók is feljuthatnak rajta egészen a tavak vidékéig. A nagy tavak - mindmegannyi édesvizű tenger - hatalmas füzérben csillognak e költői tájon, melyet joggal neveznek „Cooper földjének”. Ebben az évszakban úgy megélénkül az árapállyal emelkedő és csökkenő szintű folyam, mint egy kikötő, melyet békeszerződés szabadít fel az ostromzár alól. Vitorlások, gőzösök, gőznaszádok, tutajok, kalauzhajók, kereskedelmi hajók, halászbárkák, sétahajók s különböző fajtájú ladikok siklanak a vízen, mely végre megszabadult a vastag jégpáncéltól. Fél éven át tartó tetszhalál után féléves élet!

Az egyik őszi reggel hat óra tájt egy vitorlás kutter futott ki a folyamtorkolat déli részénél kikerekedő tengeröbölnél, a kis Szent Anna-kikötőből. Öt halász szállt a hajóra, kik jövedelmező mesterségüket a Szent Lőrinc montreali zuhatagaitól egészen a folyamtorkolatig űzik. Ezek a gyakorlott halászok ösztönösen tudják, hol kell kivetni hálóikat, horgaikat; az édes- meg a sósvízi halakat azután városról városra, azaz házról házra járva adják el, hiszen a folyam két partján, a tartomány nyugati határáig úgyszólván teljesen egybeépültek a falvak.

A halászok akadiai származásúak voltak, ezt még egy idegen is észrevette volna a beszédükről, de meg külsejükről is, mely jellegzetesen francia volt, hiszen Új-Skóciában a számban is rendkívül megerősödött francia lakosság megőrizte tisztaságát. Őseik között kutatva minden bizonnyal találnánk száműzötteket, kiknek sorait egy évszázaddal ezelőtt megtizedelték a királyi csapatok, s kiknek balsorsát Longfellow oly megindító szavakkal ecsetelte az Evangéline című költeményében. Kanadában egyébként a halászat az egyik legmegbecsültebb mesterség, főként a part menti falvakban, és mintegy tíz-tizenötezer halászhajó s vagy harmincezer hajós járja a Szent Lőrincet és mellékfolyóit.

Egy hatodik ember is ült a bárkában, s bár éppen olyan öltözéket viselt, mint a többiek, aligha volt halász. Külseje egyébként könnyen megtéveszthetett volna bárkit: a halásznak öltözött emberben nehezen lehetett felismerni azt a fiatal férfit, kinek két napon át a Montcalm-villa nyújtott menedéket.

A bárka hatodik utasa ugyanis a Névtelen volt.

Míg a Montcalm-villában időzött, egyetlen szóval sem árulta el sem önmaga, sem családja kilétét. A házigazda és a leánya is egyszerűen Jeannak nevezte.

Vincent Hodge, William Clerc és André Farran, miután befejezték megbeszélésüket, még aznap, szeptember harmadikán visszatértek Montrealba, Jean azonban csak két nap múlva búcsúzott el de Vaudreuiltől és leányától.

E rövid vendéglátás alatt is hány meg hány órát töltöttek azzal, hogy megvitatták a készülő új kísérletet, mely arra irányul, hogy Kanadát megszabadítsák az angol uralomtól! Milyen lelkesedéssel hallgatta Clary az ifjú bujdosót, ki annyi rajongással beszélt a mindkettőjük számára szent ügyről! Maga Jean is engedett valamit az eleinte tanúsított zárkózott hűvösségéből, mely aligha volt igazi természete. Talán hatalmába kerítette az ifjú lány lelkesedése, kinek szívében ugyanaz a szeretet izzott hazája iránt, mint ami őt hevítette.

Jean nyolc nappal ezelőtt búcsúzott el de Vaudreuiltől és Clarytól, hogy a hatóságok elől bujdosva befejezze az alsó-kanadai grófságokban megkezdett propaganda-hadjáratát. Mielőtt elváltak, megállapodtak, hogy találkozni fognak a chipogáni majorban, Thomas Harcher-nél, akinek családja, mint majd látni fogjuk, az ifjú hazafi családjává lett. De vajon láthatják-e egymást még egyszer a fiatalok? Hiszen a Névtelen életét oly sok veszély fenyegeti!

A Montcalm-villában mindenesetre senki sem gyanította, hogy ki volt két napon át a ház vendége. A Rip cég főnöke hamis nyomon járt, nem tudta megtalálni a bujdosó menedékhelyét. Jean éppoly titokban tudott távozni a villából, mint ahogyan érkezett, a Jézus-sziget végénél átkelt a réven, majd az amerikai határ felé indult azzal, hogy ha biztonsága ezt úgy kívánja, átlépi a határt. Minthogy most a Szent Lőrinc felső folyása körül elterülő falvakban nyomoztak utána - hiszen legutóbb ott tartózkodott - anélkül, hogy bárki is felismerte vagy üldözte volna, eljutott a Szent János-folyóhoz, mely Új-Brunswick határa volt. Itt, a kis Szent Anna-kikötőben vártak rá bátor társai, akik segítették harcában, s akiknek önfeláldozó hűségére mindig számíthatott.

Öten voltak, öt testvér: Pierre és Rémy, a harmincéves ikerpár meg a huszonkilenc, huszonnyolc és huszonhét éves Michel, Tony és Jacques; öt fiú Thomas Harcher, a chipogáni majoros és felesége, Catherine gyermekei közül.

Pár évvel ezelőtt, az 1831. évi lázadás után, mikor Jeanra már csaknem lecsapott a rendőrség, a chipogáni majorban talált menedéket, melyről nem tudta, hogy de Vaudreuil tulajdona. Thomas Harcher befogadta a menekülőt, s úgy bánt vele, mintha saját fia lenne. Tudta ugyan, hogy üldözöttnek ad menedéket, de még csak nem is sejtette kilétét, a menekült csak a keresztnevét árulta el.

A majorban töltött napok alatt szoros barátságot kötött Thomas Harcher idősebb fiaival, akik éppúgy éreztek, mint ő. Mindnyájan a francia párt tántoríthatatlan hívei voltak, ösztönösen gyűlöltek mindent, ami angolszász, „ami angolszagú” - mint azt Kanadában akkoriban mondogatták.

Jean azon a halászbárkán távozott Chipogánból, melyen az öt testvér áprilistól szeptemberig járta a folyamot. Jean tüntetően velük együtt halászott, hogy szabadon járhasson-kelhessen a part menti falvakban. Így tudta kijátszani a rendőrség nyomozóit. Mielőtt a Montcalm-villába érkezett, az Outaounais környéki grófságokat járta az Ontario tartományban. Most az volt a terve, hogy amíg a torkolattól egészen Montrealig hajózik a folyamon, az alsó-kanadai grófságok lakóinak megadja a végső utasításokat. Mikor erre járt, hányszor meg hányszor kérdezgették a falvak lakói a régi franciákra gondolva: „- Ugyan mikor látjuk már viszont a mi derék embereinket!?”

A bárka elhagyta a Szent Anna-kikötőt. Noha már megkezdődött az apály, a hajó mégis könnyedén siklott felfelé, friss keleti szél duzzasztotta a vitorlázatot, s Pierre Harcher - ő volt a Champlain kormányosa - kifeszíttette az árbocvitorlát meg az orrvitorlákat is.

Kanadában szélsőségesebb az éghajlat, mint az Egyesült Államokban, a nyár nagyon forró, a tél nagyon zord, holott ugyanazon a szélességi fokon fekszik, mint Franciaország. Ennek valószínűleg az az oka, hogy a Golf-áram langyos vize elkerüli partjait, s nem mérsékeli az éghajlat szélsőségeit.

Ebben az évben szeptember első két hete nagyon meleg volt, s forró szél kapaszkodott a Champlain vitorláiba.

– Kemény napunk lesz - szólt Pierre -, főként ha a szél délben eláll.

– Alighanem! - válaszolt Michel. - És hogy az ördög vinné el ezt a sok legyet meg fekete szúnyogot! Milliárdszámra nyüzsögnek itt a Szent Anna-part körül!

– A hőségnek hamarosan vége lesz, s akkor, testvérek, élvezhetjük a kellemes indián nyarat!

Jean szólt ilyen meghitt hangon a fivérekhez, akik a „testvér” megszólításra mindenképpen méltók voltak.

S joggal dicsérte az indián *summer*t, a kanadai nyárutót, mely teljes szépségében főként szeptemberben és októberben bontakozik ki.

– Halászunk ma délelőtt, vagy inkább folytassuk az utat felfelé? - kérdezte Pierre.

– Tíz óráig dobjuk ki a horgokat - válaszolt Jean. - Mataneban azután eladhatjuk a halat.

– Akkor menjünk még egy darabot a Monts-fok felé - javasolta a Champlain kormányosa. - Arrafelé több a hal. Utána, árapály idő között, visszajöhetünk Matane felé.

A vitorlakivonó köteleket megerősítették, a bárka szélirányba fordult, a folyam árján rézsútosan a Monts-fok felé, az északi partnak indult. A folyam szélessége itt mintegy kilenc-tíz mérföld.

Egy óra múlva a vitorlákat úgy fordították, hogy elölről kapják a szelet, az orrvitorlát szélnek állították, a hajó lassan úszott, s megkezdődött a halászat. A Champlain most a gyönyörű öböl közepén járt, melyet gondosan művelt, zöld termőföldek koszorúznak, észak felé egészen a Laurentide-hegylánc első dombjainak tövéig, dél felé pedig a Notre Dame-hegyekig, ahol a legmagasabb csúcs ezerháromszáz lábnyira nyúlik a tengerszint fölé.

Pierre Harcher és a fivérei rátermett halászok voltak. Bárkájukon sokszor bejárták már az egész folyamot. A zuhatagoknál és a montreali duzzasztógátaknál rőzsegátak segítségével halomszámra fogták a lazacot. Quebec környékén pisztrángra halásztak, mikor ívás idején a halak seregestül tódultak a felső folyam édesebb vizeire. Ritkaságszámba ment, ha egy-egy ilyen „halszállítmányon” nem kerestek jó pénzt.

A ma délelőtti halászat eredménye rendkívül jó volt. A hálók többször is szakadásig megteltek. Tíz óra tájt a Champlain szélnek fordította vitorláit, délnyugatra maga mögött hagyta a Monts-fokot, és Matane irányába indult.

Okosabb volt ugyanis visszatérni a folyam déli partjára. A ritkán lakott, terméketlen északi parton egymástól nagy távolságban épültek a városkák és a falvak. Az északi partvidék voltaképpen nem más, mint szeszélyes összevisszaságban meredező sziklák végeérhetetlen sora. A Saguenay völgyének üledékes talaját nem számítva - ugyanis rajta keresztül folyik el a Szent János-tó vízfeleslege - ezen a vidéken nem kifizetődő a földművelés, jövedelmet csak a vidék nagy részét borító hatalmas erdőségek hajtanak.

Annál termékenyebb a folyam déli partvidéke. Ezen a vidéken már sok volt a falu és a jelentékeny mezőváros, s mint már mondottuk, a Szent Lőrinc torkolatától egészen Quebecig egymást érték a lakóházak. A turistákat talán erősebben vonzzák a Saguenay völgyének vagy a Malbaie-nek festői tájai, de a kanadai és az amerikai fürdővendégek, főként azok, akik az új-angliai kánikula elől menekülnek a nagy folyam üde levegőjű vidékére, inkább a folyam déli partvidékeit látogatják.

A Champlain tehát a déli parton épült Matane piacára szállította rakományát. Jean meg a két Harcher fivér - Michel és Tony - házról házra járva kínálták a friss halat. Ugyan ki és miért figyelte volna, hogy Jean egyik-másik házban több időt töltött, mint amennyire az adásvételhez szükség volt? Ugyan ki vette volna észre, hogy egyik-másik szerény hajlékban több pénzt hagyott, mint amennyit társai kaptak a hal árában?

Minden így történt a következő napokon is a déli part falvaiban: Rimuszkiban, Bicben, Trois-Pistoles-ban, meg Caconnában, mely az egyik legdivatosabb fürdőhely a Szent Lőrinc partján.

A Rivière-du-Loup nevű városka kikötőjében - ahol a Champlain egy szép kora őszi nap délelőttjén kötött ki, a folyam ellenőrzésével megbízott nyomozók átvizsgálták a hajót. De mindent rendben találtak. Jean már pár év óta úgy szerepelt a kutter okmányain, mint Thomas Harcher egyik fia. A rendőrség még csak nem is gyanította, hogy az akadiai halász azonos a bujdosó szabadsághőssel, kinek a fejére hatezer piaszter vérdíjat tűztek ki.

– Azt hiszem, okosabb lenne, ha a túlsó parton keresnénk menedéket - mondta Pierre, mikor a rendőrök távoztak a hajóról.

– Ugyan miért? - kérdezte Jean. - Hiszen nem gyanakszanak a hajónkra! Hiszen rendben találtak mindent! Ki kételkedne abban, hogy én is az Harcher család tagja vagyok éppúgy, mint te meg a fivéreid?

– No, ami engem illet, én szívesen hiszem, hogy csakugyan a testvérem vagy! - kiáltotta a vidám természetű Jacques, a legfiatalabb az öt testvér közül. - Különben meg derék apánknak annyi a gyereke, hogy eggyel több már sem nem szorozna, sem nem osztana nála, s cseppet sem csodálkoznék, ha ő maga is tévedne a gyerekei számában.

– Különben is úgy szeret téged, mintha saját vére lennél, s mi is testvérünkként szeretünk! - tette hozzá Tony.

– Hiszen hozzád hasonlóan a mi ereinkben is francia vér folyik - jegyezte meg Rémy.

– Ez így van! - válaszolt Jean. - Azért mondom, nincs miért félnünk a rendőrségtől.

– Az elővigyázatosságra sohasem fizet rá az ember! - makacskodott Tony.

– Igaz, helyes - válaszolt Jean -, és ha Pierre csupa elővigyázatosságból akar átkelni a túlsó partra...

– Bizony, elővigyázatosságból - mondta a Champlain kormányosa -, mert az idő hamarosan meg fog változni!

– Ez már más! - válaszolt Jean.

– Nézd csak! - folytatta Pierre. - Hamarosan északkeleti szél támad, s azt hiszem, nagyon viharos lesz!... Megérzem én ezt!... Igaz, kibírtunk már nem egy vihart; azonban törődnünk kell a hajónkkal is! Csöpp kedvem sem lenne kockáztatni a Rivière-du-Loup, vagy a Kamuraszka szikláin!

– Rendben van! - felelt Jean. - Menjünk át az északi partra, ha lehetséges, Tadoussac irányába. Onnan a Saguenayn felhajózhatunk egészen Chicutimiig, akkor nem fáradozunk feleslegesen, és az időnket sem vesztegetjük.

– Máris induljunk! - kiáltott Michel. - Pierre-nek igaza van! Ez az átkozott északkeleti szél már közeleg! Ha oldalba kapja a *Champlain*t, százszor akkora utat kellene tennünk Quebec felé, mint amennyire innen Tadoussac!

A vitorlákat szélirányba állították, a hajó északnak fordult, a lassanként fokozódó szél egyre erősebben kapaszkodott a vitorlákba.

Az északkeleti szélvihar errefelé még nyáron sem ritka. Akár pár óráig, akár teljes héten át dühöng, az öböl felől mindig jeges ködöt sodor magával, s nyomában viharos esők zúdulnak a völgyre.

Esti nyolc óra tájt járt az idő. Pierre helyesen következtetett a vihart jelző felhőcsíkokból. Éppen ideje volt, hogy menedéket keressenek az északi parton.

Rivière-du-Loupot legfeljebb öt-hat mérföld választja el a Saguenay torkolatától. Nem lesz könnyű útjuk. A Champlain még csak az út harmadát tette meg, mikor förgeteges erővel csapott le rá a szél. A vitorlákat csaknem teljesen be kellett vonniuk, de még így is attól féltek, hogy az árbocot tövében töri el. A folyam úgy háborgott, akár a tenger kint az öbölben, s a szélkorbácsolta, hatalmas hullámok vadul verték az orrtőkét, s még a hajótesten is átcsaptak. Tizenkét tonnás hajó nehezen birkózik meg az ilyen viharral! De legénysége csupa higgadt emberből állt, s mindegyik mestere volt a hajózásnak. Új-Foundland és a Cap Breton-sziget között a nyílt tengeren hajózva nemegyszer kerültek hatalmas viharba! Joggal bizakodhattak hát saját képességeikben és erős hajójukban.

Pierre Harcher-nek mégis keményen kellett birkóznia, míg három hosszú órán át tartó küzdelem után elérte a Saguenay torkolatát. Az apály beállta után ugyan gyorsabban jutottak előre, de a hullámok most még vadabbul korbácsolták a hajót. Aki még soha nem élt át északkeleti szélvihart a Szent Lőrinc csaknem teljesen nyílt völgyében, el sem tudja képzelni, milyen vadul tud dühöngeni. Minden ilyen vihar valóságos elemi csapás a Quebec alatt fekvő területekre.

A Champlain, miután a védettebb északi partra került, szerencsére még az éj beállta előtt menedéket talált a Saguenay torkolatában.

A szélvihar csak pár órán át dühöngött, Jean tehát két nap múlva már folytathatta útját fel a Saguenayn, mely a Szentháromság és az Örökkévalóság-fok ezernyolcszáz lábnyi sziklafalai között egyenes vonalban hömpölyög. A festői tájon a szem a legmesésebb, a legérdekesebb természeti szépségekben gyönyörködhetik, itt van például az a csodaszép öböl is, melynek láttán minden természetjáróból kitör az ámulat hangja; így kapta az öböl furcsa nevét is: Ha-ha! Mikor a Champlain Chicoutimiig jutott, Jean érintkezésbe léphetett a francia párti bizottságok tagjaival, majd másnap, az éjszakai dagályt felhasználva, visszaindultak Quebec felé.

Közben Pierre és a fivérei egy percre sem feledkeztek meg arról, hogy ők voltaképpen halászok. Esténként kivetették a horgokat és a hálókat, kora reggel pedig bejárták a part menti falvakat. A vadregényes északi parton, Charlevoix grófságban, Tadoussactól egészen a Szent Pál-öbölig bejárták az egész vidéket, ellátogattak la Malbaie-ba, Szent Irénée-be, Notre Dames des Eboulements-ba - ez a városka valóban rászolgált a nevére, hiszen valóságos sziklarengetegek veszik körül. Jean partra szállt Chateau Richer-nél, majd a Quebec alatt fekvő Orléans-szigetnél, s eredményes munkát végzett a beauport-i és a beauprés-i partokon is.

A déli parton a Champlain kikötött Szent Mihályban és La Pointe Levis-ben is. A déli parton tanácsos volt az óvatosság, mert a folyamnak ezt a részét rendkívül éberen figyelte a rendőrség. A legokosabb talán az lett volna, ha ki sem kötnek Quebecben, ahova este érkezett meg a hajó. Csakhogy Jean találkozót beszélt meg Sébastien Gramont ügyvéddel, az egyik leglelkesebb francia képviselővel.

Mikor teljesen besötétedett, Jean ellopózott a felső városrészbe és a Kis-Champlain utcán át eljutott Sébastien Gramont házához.

Jean és az ügyvéd kapcsolata évekkel ezelőtt kezdődött. A harminchat esztendős Sébastien Gramont tevékeny részt vett az utóbbi évek minden politikai megmozdulásában, főként az 1835. évi eseményekben vállalt nagy szerepet, mikor személyes biztonságát is kockáztatta. Ekkor került összeköttetésbe Jeannal, aki különben neki sem árult el semmit önmagáról vagy a családjáról. Sébastien Gramont csak egyet tudott: ha majd itt lesz az ideje, a fiatal hazafi a felkelés élére fog állni. Az 1835. évi, kudarcba fúlt kísérlet óta nem is találkozott vele, s most annál türelmetlenebbül várta.

Jeannak szívélyes fogadtatásban volt része.

– Csak pár órát tölthetek önnel - mondta az ügyvédnek.

– Akkor hát használjuk ezt az időt arra, hogy elbeszélgessünk a múltról és a jelenről...

– A múltról?... nem! A jelenről... a jövőről... főként a jövőről beszéljünk! - hangzott Jean válasza.

Sébastien Gramont, mióta csak ismerte Jeant, mindig úgy érezte, hogy valami titkos fájdalom kínozza, de még csak nem is sejtette e fájdalom okát. Jean még vele szemben is oly hűvös, oly tartózkodó volt, hogy még csak kezet sem nyújtott neki. Sébastien Gramont nem is próbált közelebb férkőzni hozzá. Ha Jean jónak látja, majd közölni fogja vele titkát, ő bármikor szívesen meghallgatja.

Az együtt töltött pár óra alatt kizárólag a politikai helyzetről beszélgettek. Az ügyvéd beszámolt Jeannak a parlament hangulatáról, Jean pedig házigazdáját tájékoztatta a felkelés ügyében eddig tett intézkedéseiről, a Montcalm-villában alakult akció-bizottságról, alsó- és felső-kanadai útjának eredményeiről. Most még a montreali járásokba kell elmennie, előkészítő hadjárata ezzel befejeződik.

Az ügyvéd nagy figyelemmel hallgatta Jean beszámolóját, s a kanadai ügy szempontjából nagyon kedvező jelnek tartotta az utóbbi pár hét fejleményeit. Minden városba, minden faluba juttattak pénzt fegyverek és lőszerek vásárlására, s mindenütt készen álltak, hogy az első jelre fegyvert ragadjanak.

Jean az ügyvédtől most megtudta, hogy a quebeci hatóságok legutóbb milyen intézkedéseket hoztak.

– Mindenekelőtt, kedves Jean, az a hír terjedt el, hogy ön egy hónappal ezelőtt itt járt. Megindult a nyomozás, hogy felkutassák rejtekhelyét, nálam is házkutatást tartottak, mert úgy értesültek, hogy itt tartózkodik. Nyomozók lepték el a házamat, köztük volt egy bizonyos Rip nevezetű...

– Rip! - kiáltott Jean reszkető hangon, mintha égetné ajkát e név.

– Igen... a Rip és Társa cég főnöke - folytatta Sébastien Gramont. - Ne felejtse el, hogy ez az ember veszedelmes rendőrügynök...

– Veszedelmes... - suttogta Jean.

– Akitől önnek különösképpen őrizkednie kell!

– Őrizkedni?... Igen! Őrizkedni, mint a legalávalóbbtól!

– Talán ismeri őt? - kérdezte az ügyvéd.

– Ismerem - válaszolt Jean, aki már visszanyerte szokott higgadtságát. - De ő még nem ismer engem!

– Ez a fontos! - mondta Sébastien Gramont, akit eléggé meglepett vendégének viselkedése.

Jean ezután más témára terelte a beszélgetést, a parlamentnek a legutóbbi hetekben folytatott politikájáról kérdezősködött.

– A képviselőházban a francia ellenzék nagyon harcias - felelt Sébastien Gramont. - Papineau, Cuvillier, Viger, Quesnel és Bourdages szüntelenül támadják az angolok intézkedéseit. Lord Gosford szeretné elnapolni a képviselőházat, de érzi, hogy ezzel siettetné a lázadás kitörését.

– Márpedig isten ments, hogy kirobbanjon, mielőtt készen állnánk! Nehogy a vezetők meggondolatlanul siettessék a dolgokat!

– Figyelmeztetjük őket, Jean, s nem tesznek semmit, ami keresztezhetné az ön terveit. A főkormányzó intézkedéseiből mindenesetre látszik, számolt azzal, hogy hamarosan kitörhet egy felkelés. Sir John Colborne úgy csoportosította a rendelkezésére álló haderőt, hogy azok adott esetben gyorsan eljussanak a Szent Lőrinc grófság falvaiba, mert ahogy mondják, a harc valószínűleg itt indul meg.

– Itt, meg ugyanakkor húsz más ponton, legalábbis remélem - válaszolt Jean. - Nagyon fontos, hogy Kanada egész lakossága ugyanazon a napon, ugyanabban az órában, egyszerre ragadjon fegyvert, hogy az angolokat megbénítsa a túlerő. Ha csak helyi felkelés törne ki, fennállna a veszély, hogy az első percben elnyomják. Azért jártam be a keleti és a nyugati falvakat, s azért megyek most el a többibe, hogy a megmozdulás az első pillanattól kezdve általános legyen. Úgy gondolom, hogy még az éjjel nekiindulok.

– Induljon, Jean, de ne feledkezzék meg arról, hogy Sir John Colborne katonái és önkéntesei Gore és Witherall ezredes parancsnoksága alatt főként Montreal körül tömörültek. A legkeményebb ellenállásba valószínűleg ott ütközünk...

– Mindent úgy intézünk, hogy már az első puskalövéssel felülkerekedjünk. A Montcalm-villa az egységes fellépés szempontjából éppen jó helyen van, s tudom, milyen erélyes ember de Vaudreuil. Egyébként pedig a Montreal grófsággal határos Verchères, Szent Hyacinthe és Laprairie grófságban a Szabadság fiai buzgón élesztgetik a városok és falvak lakóinak szívében a függetlenség ügyének gondolatát.

Jean még kis ideig beszélgetett Gramont-nal; azután elbúcsúzott, noha az ügyvéd egyre tartóztatta, hogy maradjon legalább reggelig.

– Köszönöm, kedves Gramont - hárította el Jean a meghívást. - Még éjfél előtt csatlakoznom kell társaimhoz. A dagály beálltával útra kelünk.

– Akkor hát menjen, Jean. Akár véghez viszi, amire vállalkozott, akár nem, ön azok közé a férfiak közé tartozik, kik Kanadáért a legtöbbet tették.

– Míg Kanada az angol igát nyögi, semmit sem tettem - tiltakozott az ifjú -, de ha ettől meg tudom szabadítani, akár az életem árán is...

– Úgy a haza örök hálával tartozik önnek!

– Nekem nem jár hála!

A barátok ezzel elváltak, Jean visszatért a *Champlain*re, mely egy kötélnyire horgonyzott a parttól, majd a hajó útnak indult Montreal felé.