A Frontenac-erőd

Jean az őrülethez volt közel, mikor elmenekült a Csöndes házból. Élete titkának nyers leleplezése, Rip végzetes szavai Clary füle hallatára, aki most már tisztában van azzal, hogy ő és atyja Simon Morgaz fiánál leltek menedékre, meg az, hogy mindezt hamarosan de Vaudreuil is megtudja, ha ugyan a szobájába nem hallatszott be az egész szóváltás - ez mind, mind, egyetlen, kétségbeejtő gondolattá keveredett össze zaklatott lelkében. Képtelen lett volna egy perccel is tovább maradni ebben a házban. Nem töprengett azon, hogy mi lesz de Vaudreuiljel és a lányával, nem gondolkodott, hogy vajon anyja hírhedt neve megmenti-e őket a további zaklatásoktól, eszébe sem jutott, hogy anyja talán nem akar itt ebben a városban maradni, ahonnan alighanem úgyis elűznék, ha megtudnák, hogy voltaképpen kicsoda ő. Nem, csak el innen! Rohant a sűrű erdőn át, futott egész éjszaka, úgy érezte, nem menekülhet elég messze azoktól, kiknek szemében ő már csak megvetés, iszonyat tárgya lehet.

Pedig művét még nem fejezte be! Az ő kötelessége - míg él - a harc! Bárcsak pusztult volna el, mielőtt megtudták igazi nevét! Ha meghalt volna, Kanadáért adta volna életét, most talán joga lenne, ha nem is megbecsülésre, de legalább a világ szánalmára.

Felzaklatott szívébe azonban lassanként visszatért a nyugalom. S amint lecsillapult, megint feltámadt benne a tettvágy, melyen semmi csüggedés nem vehetett erőt.

A határ felé menekült, a franciákhoz akart csatlakozni. Reggel hat óra tájt négy mérföldnyire volt Saint Charles-tól, Szent Lőrinc-folyam jobb partján, Montreal grófság határában.

Lovas őrjáratok járták az utakat, rendőrök lepték el az egész vidéket, Jeannak tehát sürgősen minél messzebb kellett innen kerülnie. De egyenes irányban mégsem indulhatott az Egyesült Államok határa felé, mert akkor át kellett volna vágnia Laprairie grófságon, melynek területét éppen olyan szigorúan figyelték. A legjobbnak tartotta, ha a folyam mentén felmegy az Ontario-tóig, s ott a keleti területeken átvágva próbál lejutni a határszélre.

Jean elhatározta, hogy ezt az utat választja. Tisztában volt azzal, hogy nagy nehézségekkel kell megbirkóznia, s nagyon óvatosnak kell lennie. Mindenáron csatlakoznia kell barátaihoz, még ha nagy késedelem árán is, de el kell hozzájuk jutnia, s ha éppen sor kerül rá, legfeljebb változtat eredeti tervén.

A part menti grófságokban éberen őrködtek az önkéntes osztagok, a rendőrség a Névtelen után nyomozott. Jean útközben nemegyszer olvashatta a falragaszokon, hogy a főkormányzó mekkora díjat tűzött ki a fejére.

A menekülő végül is csak éjszaka folytathatta útját. Napközben elhagyott kunyhók mélyén, úttalan sűrűk rejtekében bújt meg, s nagyon nehezen tudott közben-közben némi ennivalóhoz jutni.

Óhatatlanul éhen halt volna, ha könyörületes szívű emberek meg nem szánják, és saját biztonságukat kockáztatva nem látják el ennivalóval úgy, hogy közben egy szóval sem kérdezősködtek tőle: kicsoda, honnan jön.

Az út nehézségei elkerülhetetlen késedelmet okoztak. Mikor már elhagyja Laprairie grófság területét, s kijut az Ontario vidékére, majd behozhatja az elvesztett időt.

Öt nap alatt alig húsz mérföldet tudott megtenni. Öt egész nap, pontosabban öt egész éjszaka gyalogolt, mégis alig távolodott el a Szent Lőrinc partvidékétől, és az ötödik nap Beauharnais grófság közepe táján járt. Útjának nehezén azonban túl volt, mert a Montrealtól távolabb eső nyugati és a déli grófságok falvait nyilván nem tartják ilyen szigorú rendőri őrizet alatt. Jean azonban hamarosan rájött, hogy saját személyét illetően ezek a területek minden eddiginél nagyobb veszélyeket rejtenek. Beauharnais grófság határában egy rendőrosztag bukkant a nyomára. Nemegyszer csak hidegvérűségének köszönhette, hogy sikerült őket tévútra vezetnie. A hatodik napra virradó éjszaka azonban bekerítette tíz-tizenkét rendőr. Ez az osztag parancsot kapott, hogy a Névtelent élve vagy halva, de kerítse kézre. Emberfeletti elszántsággal harcolt ellenük, súlyosan megsebesített több rendőrt, végül is azonban elfogták.

Jean most nem Rip embereinek, hanem Comeau kapitány rendőreinek a kezére került. A dicsőséges és jövedelmező üzlet kicsúszott a Rip és Társa cég főnökének a kezéből. A cég nyereségszámlájának végösszege hatezer piaszterrel kisebb lesz.

A Névtelen letartóztatásának híre azonnal elterjedt a környéken. A kanadai angol hatóságoknak nagyon fontos érdeke fűződött ahhoz, hogy mielőbb értesüljön róla az egész ország. A hír így már másnap eljutott Laprairie grófságba, s még ugyanaznap Walhattába is.

Az Ontario északi partján, Kingstontól pár mérföldnyire emelkedik a Frontenac-erőd. Ezen a ponton az Ontario vizét elvezető Szent Lőrinc-folyam a határ Kanada és az Egyesült Államok között, s a Frontenac-erőd a folyam bal partja fölé emelkedik.

Az erőd parancsnoka ekkoriban Sinclair őrnagy volt, s a helyőrség a 20. gyalogezred mintegy száz emberéből s négy tisztjéből állott. A Frontenac-erőd is az Oswégo-, Ontario- és Levis-erődök védelmi vonalához tartozott. Annak idején azért építették, hogy könnyebb legyen a távoli területek védelme, ahová oly gyakran betörtek az indiánok.

Jeant a Frontenac-erődbe kísérték. A főkormányzó, akit értesítettek a Comeau-féle rendőrosztag szerencsés fogásáról, nem akarta, hogy Montrealba vagy más nagyobb városba vigyék, mert attól tartott, hogy puszta jelenléte is zendülést idézhet elő. Ezért határozott Quebec úgy, hogy a Névtelent a Frontenac-erődben kell bebörtönözni, ott kell bíróság elé állítani - vagyis halálra ítélni.

Az ilyen sommás eljárás folyamán Jeant huszonnégy órán belül ki kellett volna végezni, csakhogy bizonyos okok miatt nem állították azonnal a hadbíróság elé, melynek elnöke Sinclair őrnagy volt.

Senki egy pillanatra sem vonta kétségbe, hogy a Frontenac-erőd foglya a Névtelen, a veszedelmes felforgató, az 1832-i, 1835-i és 1837. évi lázadások vezérszelleme. De vajon ki rejtőzködik ez álnév alatt? Ki az, aki ezt a fedőnevet választotta magának? Ha ezt megtudnák, úgy a kormányzó emberei visszanyúlhatnának a múltba, fontos dolgokat deríthetnének ki, s talán rájönnének eddig titokban maradt cselszövésekre, szövetkezésekre is.

Ezért nagyon fontos lett volna, hogy megállapítsák, voltaképpen kicsoda a Frontenac-erőd foglya, mely családból származik ez az ember, akit nyilván nagyon fontos okok késztetnek arra, hogy igazi nevét mindvégig titkolja. A hadbíróság tehát egyelőre várt a tárgyalással, megpróbálták kicsikarni a fogoly titkát. Jean azonban semmit sem árult el magáról, még csak nem is volt hajlandó válaszolni a családjára vonatkozó kérdésekre. Rabtartóinak le kellett mondaniuk a reményről, hogy bármit is megtudnak tőle, s végül több eredménytelen kihallgatás után összeült a hadbíróság.

Bizonyító eljárásra nem volt szükség, Jean enélkül is beismerte, hogy milyen része volt a függetlenségi mozgalmakban. Nyíltan, büszkén hangoztatta Kanada jogát a függetlenségre; kijelentette, hogy szemben áll az elnyomókkal, úgy beszélt, mintha hangja túljuthatna a Frontenac-erőd falain, mintha szavait az egész ország népe hallaná.

Amikor Sinclair őrnagy még egyszer feltette a származására, családjára vonatkozó kérdést, az ifjú csak ennyit mondott:

– Jean, a Névtelen, kanadai francia polgár vagyok, ennyivel be kell érniük. Igazán nem fontos tudniuk, hogyan hívják azt az embert, akinek életét hamarosan kioltja katonáik golyója. Miért akarják, hogy neve legyen egy halottnak?

A hadbíróság halálra ítélte Jeant, és Sinclair őrnagy rendeletére visszakísérték cellájába. Ugyanakkor a főkormányzó rendeletének megfelelően futárt indított Quebecbe, hogy jelentse: a Frontenac-erőd foglyának kilétét nem sikerült megállapítani; s újabb rendelkezést kért, hajtsák-e azonnal végre az ítéletet, vagy halasszák el?

Lord Gosford megbízottai egyébként két hét óta erélyes vizsgálatot folytattak a Saint Denis-i és a Saint Charles-i zendülés ügyében. Negyvenöt ismert nevű franciát tartottak fogva a montreali börtönben, tizenegyet pedig Quebecben. Köztudomású volt, hogy három bíróval, a főállamügyésszel, s a Korona ügyészével hamarosan összeül a bíróság. Miután a statáriumot már korábban meghirdették, egyidejűleg összeül majd a hadbíróság is, melyben egy tábornok elnökletével tizenöt magas rangú angol tiszt kap helyet.

A foglyokkal a legsúlyosabb ítélet kimondásáig oly kegyetlenül bántak, hogy erre semmiféle elfogultság nem találhat mentséget. Montrealban, a Jacques Cartier téri Pointe-à-Callier börtönben, meg a Courant tövében épült új fogházban száz meg száz boldogtalan szenvedett a kegyetlen kanadai tél hidegétől. Kínlódtak az éhségtől, mert csak száraz kenyeret kaptak, de abból sem eleget. A foglyok már ott tartottak, hogy könyörögtek, tartsák meg a tárgyalást, mondják ki felettük az ítéletet, akármilyen súlyos is legyen. Lord Gosford azonban nem akarta őket törvényszék vagy hadbíróság elé állítani mindaddig, míg a rendőrség nem fejezte be a nyomozást, s minden vád alá helyezhető francia nem került kézre.

Ilyen körülmények között jutott el Quebecbe a hír, hogy a Névtelent elfogták, s a Frontenac-erődbe szállították. Az általános vélemény az volt, hogy a függetlenség ügyét halálos csapás érte.

Joann és Lionel este kilenc óra tájt értek a Frontenac-erőd közelébe. Mint Jean, ők is a Szent Lőrinc-folyam jobb partján jöttek fel, majd átkeltek a folyón.

Szörnyű idő volt. Huszonnégy óra óta hóvihar dühöngött, a kanadai meteorológusok blizzard-nek nevezik ezeket a hóeséssel egybekötött viharos szeleket, mikor a hőmérséklet néha mínusz harminc fokra süllyed, vagyis olyan kegyetlen hideg uralkodik, hogy nem ritkaság a fagyhalál.

Vajon mit remélt Joann abbé, mikor elindult a Frontenac-erőd felé? Volt talán valami kialakult terve? Abban bizakodott, hogy valami módon érintkezésbe léphet a fogollyal? Hogy összebeszélhet vele, s elősegítheti szökését?

Az abbé a legfontosabbnak most azt tartotta, hogy még ezen az éjszakán engedélyt kapjon a látogatásra.

Nemcsak Joann abbé, Lionel is készen állt arra, hogy akár saját élete árán mentse meg Jeant. De hogyan, mi módon fognak majd hozzá? A Frontenac-erődtől mintegy fél mérföldnyire kerülőt kellett tenniük, hogy eljussanak a tóparti erdőbe. A téli szél már letarolta a fák lombját, s vadul korbácsolta az Ontario vizét.

Joann abbé így szólt ifjú társához:

– Maradj itt, Lionel, ne mutatkozz, várj rám. Ügyelj, nehogy észrevegyenek a kapuban álló őrszemek. Megpróbálok bejutni az erődbe, hogy szót válthassak a testvéremmel. Ha találkozhatom vele, majd együtt megbeszéljük a szökés lehetőségeit. Ha semmiképpen nem tudnánk megszöktetni, fontolóra vesszük, hogy vajon a Navy-szigeti franciák nem támadhatnák-e meg az erődöt. A támadás persze csak akkor járhat sikerrel, ha a helyőrséget nem erősítették meg.

Joann abbé is tisztában volt azzal, hogy egy ilyen támadás hosszú, alapos előkészítést igényel. Azt viszont nem tudta, mert ennek a híre még nem terjedt el, hogy az ítélet már két nappal ezelőtt elhangzott, s hogy végrehajtására bármelyik pillanatban megérkezhet a parancs. Egyébként meg a Frontenac-erőd megtámadására Joann is csak mint végső kiútra gondolt. Leghőbb vágya az volt, hogy Jeannak a lehető legrövidebb időn belül módot adjon a szökésre.

– Joann úr - kérdezte Lionel -, van némi reménye arra, hogy találkozhat az öccsével?

– Vajon megtagadhatják-e azt, hogy a vallás vigaszában részesítsek egy foglyot, akinek feje felett a halálos ítélet lebeg?

– Ez valóban embertelenség... gyalázatosság volna!... - válaszolt Lionel. - Igen! Egészen bizonyos, hogy be fogják engedni az erődbe!... Menjen csak... Itt fogom bevárni.

Joann abbé kezet szorított Lionellel, s az erdő mellett visszakanyarodott a Frontenac-erőd felé.

Negyedóra leforgása alatt a kapu elé ért.

Az Ontario partján emelkedő erőd épületét hatalmas cölöpkerítés veszi körül. A kerítés tövében, a tó felőli oldalon keskeny, kopár homokpart húzódik, melyet most hólepel takart, úgyhogy nem látszott, hol a part, s hol kezdődik a tó, melynek befagyott szélét ugyancsak hó borította. A tó túlsó oldalán aprócska - néhány házból álló - halászfalu épült.

Vajon elképzelhető, hogy innen megszöktessenek valakit, s azután tovább menekülhessenek vele? Vajon elképzelhető, hogy Jean kiszabadulhat cellájából, átjuthat a magas cölöpkerítésen, kijátszhatja az őrök éberségét? Mindezt meg kell beszélniük, ha ugyan Joann abbénak sikerül bejutnia az erődbe. Ha Jean valahogyan mégis kiszabadulna, hármasban nekivágnának az útnak, de nem az amerikai határ, hanem a Niagara- és Navy-sziget felé, ahol a kanadai franciák gyülekeznek, hogy még egy utolsó erőfeszítéssel próbálkozzanak.

Joann abbé átvágott a homokparton, a várkapu elé ért, s az őrszemhez lépett. Kérte, hogy vezessék az erőd parancsnoka elé. A cölöpkerítés mögötti őrbódéból most egy őrmester lépett elő. Egy katona kísérte, lámpással a kezében, mert már vaksötét volt.

– Mit óhajt? - tette fel a kérdést az őrmester.

– A parancsnokkal szeretnék beszélni.

– Kicsoda ön?

– Pap vagyok, s azért jöttem, hogy a vallás vigaszát hozzam a Névtelennek.

– Nyugodtan mondja csak, hogy az elítéltnek!

– Már elhangzott...

– Tegnapelőtt mondták ki a halálos ítéletet.

Joann abbé uralkodott magán, nem mutatta megrendültségét, s csak ennyit mondott:

– Egy okkal több, hogy az elítélttől ne tagadják meg egy pap látogatását.

– Azonnal jelentem Sinclair őrnagynak, az erőd parancsnokának - mondotta az őrmester.

Ezzel a főépület felé sietett, miután Joann abbét bevezette az őrházba.

A fiatal pap leült az egyik homályos zugban, s elgondolkozott a hallottakon. Az ítélet már elhangzott, vajon van-e még idő a szöktetési terv megvalósítására? Az ítéletet azonban huszonnégy óra alatt nem hajtották végre, talán éppen azért, mert Sinclair őrnagy parancsot kapott a kivégzés elhalasztására. Joann abbé ebbe a reménységbe kapaszkodott. De vajon mikorra halasztották? Vajon lesz-e elég idejük a szökés előkészítésére? S vajon Sinclair őrnagy egyáltalán ad-e engedélyt arra, hogy belépjen az erődbe? S mitévő lesz akkor, ha csak annyit enged meg, hogy a Névtelent pap kísérje a vesztőhelyre?

Könnyen elképzelhetjük, milyen aggodalmak gyötörték Joann abbét, miután megtudta, hogy az ítélet elhangzott, s hogy alig lehet ideje a cselekvésre.

Az őrmester e pillanatban visszaért az őrbódéba, s így szólt az ifjú paphoz:

– Sinclair őrnagy várja önt.

Joann abbé az udvaron át a főépület felé tartott, útját csak az őrmester fáklyája világította meg.

Amennyire a sötétségben ez lehetséges volt, megpróbált tájékozódni az udvaron, megpróbálta felmérni, hogy a főépületet mekkora távolság választja el a várkaputól, mert a Frontenac-erődből csak ezen át lehetett kijutni, ha valaki nem akart átmászni a cölöpkerítésen. Jean talán nem ismeri itt a terepet, Joann abbé úgy gondolta, jó lesz, ha ő fel tudja mindenről világosítani.

A főépület kapuja nyitva állt. Az őrmester, majd nyomában Joann abbé beléptek, s mögöttük egy őrszem azonnal becsukta a kaput. A vastag falba vágott szűk lépcsőkön jutottak fel az első emeletre, itt az őrmester kitárt egy ajtót, mely éppen a lépcsőre nyílott, s Joann abbé belépett a parancsnok szobájába.

Sinclair őrnagy mintegy ötvenéves, kemény külsejű, nyers modorú ember volt, igazi angolszász, vagyis mindig egyformán merev katona. Talán nem is engedte volna meg, hogy az elítélt részesüljön a vallás vigaszában, azonban erre vonatkozóan is parancsot kapott, amit nem szeghetett meg. Így aztán meglehetősen barátságtalanul fogadta Joann abbét. Nem állt fel karosszékéből, de még a pipáját sem tette le, mely vastag füstfelhővel árasztotta el az egyetlen lámpa gyér fényével megvilágított szobát.

– Ön pap? - kérdezte Joann abbét, aki tőle pár lépésnyire megállt.

– Igen, őrnagy úr.

– Azért jött, hogy a halálraítéltet előkészítse utolsó útjára?

– Ha ön, őrnagy úr, volna szíves ezt megengedni...

– Honnan jön?

– Laprairie grófságból.

– Ott értesült a letartóztatásról?...

– Igen.

– Az ítéletről is?

– Azt most tudtam meg, mikor a Frontenac-erődbe érkeztem, s mindjárt arra gondoltam, hogy az őrnagy úr így nem fogja megtagadni, hogy beléphessek az elítélt cellájába.

– Rendben van. Értesítést fog kapni, ha ennek itt lesz az ideje.

– Őrnagy úr, nem lehet elég korán, hiszen ez az ember halálra van ítélve...

– Mondottam már, hogy majd kap értesítést. Várakozzék a faluban, majd az egyik katonám megy önért...

– Őrnagy úr, bocsássa meg makacsságomat - kérlelte Joann. - Lehet, hogy nem találnak meg, mikor az elítéltnek szüksége lenne rám. Engedje meg, hogy már most beszélhessek vele.

– Ismétlem: értesítést fog kapni, ha erre sor kerülhet - válaszolt az őrnagy. - Nem engedhetem meg, hogy a fogoly bárkivel is érintkezzék, mielőtt tudnánk az ítélet végrehajtásának időpontját. Parancsot várok Quebecből, s ha a parancs megérkezik, az elítéltnek még mindig van két órája. Az ördögbe is! Két óra nem csekélység, s a lelki üdvössége érdekében ön majd úgy használja fel, ahogyan jónak látja. Az őrmester most visszakíséri önt a várkapuhoz.

Joann abbé ezek után nem ostromolhatta tovább az őrnagyot. Mégsem volt képes rászánni magát arra, hogy induljon. Ha nem láthatja az öccsét, ha nem beszélhet vele, úgy minden szökési kísérlet elképzelhetetlen. Már-már meg akart alázkodni a parancsnok előtt, könyörgőre akarta fogni, mikor mögötte kinyílt az ajtó, s belépett a szolgálatos altiszt.

– Őrmester - szólt Sinclair őrnagy -, kísérje ki a lelkészt az erődből; s míg én erre parancsot nem adok, ne is engedjék be ide.

– A parancsot továbbítom, őrnagy úr - válaszolt az őrmester. - Azonban jelentenem kell, hogy futár érkezett az erődbe.

– Quebecből?

– Igen, s ezt hozta...

– Adja ide!...

S a borítékot valósággal kitépte az őrmester kezéből.

Joann abbé elsápadt, megingott. Ha az őrnagy ebben a pillanatban véletlenül ránéz, gyanúsnak találta volna sápadtságát, megrendülését.

Az őrnagy figyelmét azonban teljesen lekötötte a Lord Gosford pecsétjével ellátott levél, melyet nagy sietve bontott fel. Elolvasta. Azonnal az őrmesterhez fordult, s csak ennyit mondott:

– A lelkészt vezessék a Névtelen cellájába. Hagyja egyedül az elítélttel, s mikor távozni akar tőle, vezesse a várkapuhoz.

A főkormányzó a kivégzési parancsot küldte meg a Frontenac-erődbe.

Jean életéből már csak két óra volt hátra.