A chipogáni major

A chipogáni major Laprairie grófságban, a Szent Lőrinc egyik mellékfolyójának jobb partján, Laprairie városkától mintegy hétmérföldnyire, egy kis dombtetőn terült el. A de Vaudreuil családé volt ez a négy-ötszáz holdas, jól jövedelmező birtok, melyet Thomas Harcher kezelt.

A farm előtt, a patak felé nyúltak a hatalmas földdarabok, akár a zölden kockázott sakktábla, melyen az egyes kockákat az Angliában „fences”-nek nevezett léckerítés fogta körül. Az angol vagy amerikai stílusnak megfelelően itt szinte mértani pontossággal jelölték ki a földek határát. Egyik négyszög a másik után, valamennyi bekerítve; az agyagrétegen nyugvó, három-négy láb mélységű fekete humuszban, minden növény jó termést hozott. A kanadai föld egyébként csaknem mindenütt azonos összetételű kitűnő termőföld egészen a Laurentidák első vonulatáig.

Itt, az aprólékos gonddal művelt földeken megterem minden Közép-Európában ismert gabonaféleség és ipari növény, otthonos a búza, kukorica, rizs, kender, komló és dohány. Az alacsonyabban fekvő, állandóan nedves part menti földeken bőségesen terem a vadrizs, amit általában inkább „vadzab” néven ismerünk; apró szemű terméséből kitűnő leves készül.

A major mögötti emelkedőn kövér legelők zöldelltek a látóhatárig nyúló sűrű szálerdő széléig. A legelők bőségesen ellátták a chipogáni major állatait, és Thomas Harcher sokkal nagyobb állatállomány legeltetését vállalhatta volna, lett volna elegendő hely bika, tehén, ökör, birka és disznócsordák részére, nem beszélve az erős, jófajta kanadai lovakról, melyek oly kedveltek az amerikai lótenyésztőknél.

A gazdaság jelentős részét alkották a major körül elterülő erdőségek. Valamikor erdők borították a Szent Lőrinc-folyam vidékét a torkolattól egészen a nagy tavak vidékéig. Az évek során azonban az emberi kéz alapos pusztítást vitt köztük végbe. Hány meg hány fenséges fa, melynek orma nemegyszer százötven lábnyi magasságban ringatózik, dől le ma is a fejszék nyomán! Még manapság is ezer meg ezer fejszecsapás veri fel a végtelen erdők csöndjét, riasztja fel a cinkék, zöldharkályok, fülemülék és pacsirták seregét, meg a csillogó tollazatú paradicsommadarakat és a kedves kis kanárikat, melyek itt, Kanadában némák. A favágók jövedelmező, de szomorú munkája nyomán sorra dőlnek ki a tölgyek, a juharfák, a kőrisek, gesztenyék, a nyárfák és nyírek, a szilfák, diófák, gyertyánok, erdei fenyők és jegenyefenyők, hogy aztán szétfűrészelve vagy lehántva tutajok ezrein ússzanak alá a folyam árján. A XVIII. század végén Cooper egyik leghíresebb regényhőse, Nathaniel Bumpoo, más néven Sólyomszem, Hosszú Puska vagy Bőrharisnya, bánatosan kesergett a fák mészárlása miatt. Ma, ha látná az erdőirtók könyörtelen munkáját, valószínűleg ugyanazt mondaná, amit a földet kiuzsorázó földművesekről szoktak mondani: gyilkolják a termőföldet.

A chipogáni majoros azonban nem érdemelte volna ezt a szemrehányást. Thomas Harcher sokkal hozzáértőbb gazda volt, sokkal értelmesebb munkatársak segítették, és urának érdekeit sokkal inkább szívén viselte, semhogy bárki is a „földgyilkos” jelzővel illethette volna. Ez a major valóban rászolgált a mintagazdaság névre abban a korban, mikor a régi szokásokat még szinte törvényként tisztelték, mintha a kanadai mezőgazdaság kétszáz évvel maradt volna el a fejlődésben.

A chipogáni major tehát a montreali járás egyik legjobban kezelt gazdasága volt. A váltógazdaság megóvta a földeket a kimerüléstől. A majoros nem érte be az ugarolással, a földeken felváltva termelt különböző növényeket, s ez a gazdálkodás kitűnő eredményekkel járt. A nagy gyümölcsösben hozzáértő kezek gondozták, nyesték az Európában is otthonos különböző fajtákat. Mindegyik kitűnő termést hozott, kivéve a kajszi- és az őszibarackot, mely az Ontario tartomány déli vidékein jobban meghonosodott, mint Quebectől keletre. A többi fajták azonban becsületére váltak a majorosnak, főként az almafáira lehetett büszke, itt termett az általában „híres” néven ismert áttetsző, vörös húsú szép almafajta. Zöldségféle annyi termett a majorban, hogy hetenként kétszer bőségesen került a lapraire-i piacra vöröskáposzta, tök, édes répa, de még dinnye és fekete áfonya is. Egyszóval a chipogáni major bőséges gabonatermése, a gyümölcsös és a veteményeskertek meg az erdők hozama de Vaudreuil jövedelmének jelentős része volt. Thomas Harcher és családja hozzáértéssel, gonddal kezelte a gazdaságot, és nem kellett attól tartania, hogy a kizsarolt földek kimerülnek, s birtoka végül is sűrű bozóttal borított terméketlen pusztasággá lesz.

A kanadai éghajlat egyébként rendkívül kedvező a földművelés számára. Eső helyett hó esik november végétől március végéig, s vastag takaróval védi a zöldellő földeket. Az erős, száraz hideg sokkal jobb, mint a szakadatlan esőzés. Az utak egész télen át járhatók, s a munka szempontjából ez is fontos. A mérsékelt égöv alatt sehol sem fejlődik ily gyorsan a növényzet, a márciusban elvetett búza augusztusra már beérik, a füvet kétszer, júniusban és júliusban is kaszálják. A kanadai gazdálkodóknak akkoriban sem kellett félniük a jövőtől.

A major épületei tizenkét láb magasságú cölöpkerítéssel körülvett területen álltak, ide csak egy nagy kapun át lehetett bejutni, melyet hatalmas kőoszlopok tartottak. Bölcs elővigyázatosság volt ez, hiszen még alig múltak el azok az idők, mikor a kanadaiaknak szüntelenül rettegniük kellett az indiánok támadásától. Történetünk idején az indiánok már jó egyetértésben éltek a falvak és a tanyák lakosaival; sőt a majortól két mérföldnyire kelet felé, a Walhatta nevű indián faluban megtelepedett mahoganni indiánok gyakran ellátogattak Thomas Harcher-hez. A huronok törzséhez tartozó mahogannik a chipogáni majoroshoz vitték vadászzsákmányukat, cserébe a major termékeiből kaptak.

Szabályos négyszög alakú, nagy, kétemeletes ház volt a főépület, annyi szobával, hogy az egész Harcher család megfért benne. A földszint középső részén nagy terem volt, ettől jobbra kapott helyet a konyha meg az éléskamra, balra pedig a majoros, a felesége és a legfiatalabb gyerekek laktak.

A ház előtti udvaron s mögötte, a kertben, a kerítés mellett derékszögben álltak a gazdasági épületek, a ló- és marhaistállók, a magtárak és a csűrök. Itt kapott helyet a baromfiudvar is; a házi szárnyasok között rengeteg amerikai nyúl is nevelődött, ezeknek puha, selymes irháját hosszú keskeny darabkákban dolgozzák fel a szűcsök, s rendkívül meleg prémholmikat készítenek belőle. De bőségesen akadt itt prérityúk is, ez a leginkább fácánhoz hasonlító szárnyas, mely a ház körül még szaporább, mint a vadonban.

A földszinti nagyterem egyszerű, de kényelmes amerikai bútorokkal volt berendezve. Rendszerint itt étkezett a család, s itt töltötték estéiket, vagyis ez a terem volt a különböző korú Harcher-k kellemes gyülekezőhelye, mert a család tagjai a napi munka végeztével szívesen időztek együtt. Így aztán természetes, hogy a nagyteremben a főhely a könyvespolcnak jutott meg a zongorának, melyen a fiúk és a lányok vasárnaponként keringőket és francia négyeseket játszottak, a többiek meg táncoltak a lelkes muzsikára.

A birtok művelése természetesen meglehetősen sok munkáskezet igényelt. Thomas Harcher azonban megtalálta a munkaerőt saját családján belül.

Történetünk idején ötvenéves volt a majoros, francia származású akadiai, azoknak a merész halászoknak unokája, akik egy évszázaddal azelőtt meghódították Új Skóciát. Méltó képviselője volt annak a földművesrétegnek, mely még neve szerint sem paraszt, hanem gazdálkodó. Magas termetű, széles vállú, hatalmas izomzatú férfi volt, erős koponyáján már szürkült a haj, a tekintete élénk; pompás fogsora volt és széles szája - ez különben természetes az olyan embernél, akinek erős munkája miatt bőségesen kell táplálkoznia. Az arca meg nyílt, barátságos - ilyen volt a chipogáni majoros, akinek a szomszédos községekben oly sok, megbízható barátja akadt. Thomas Harcher kötelességét mindig önfeláldozóan teljesítette.

Thomas Harcher a Szent Lőrinc völgyében keresve sem találhatott volna magának jobb élettársat, mint Catherine-t, a feleségét. A negyvenöt éves asszony éppen olyan életerős volt, akár a férje, testben és lélekben fiatal maradt, akárcsak ő, arca és modora talán kicsit nyers, de ez a látszat jóságot és munkakedvet takart; Catherine tehát családanya volt a szó igazi értelmében, mint ahogyan férje igazi családapa. Egyszóval szép pár volt ez a két derék ember, s mindketten pompás egészségnek örvendtek.

Catherine-nak talán csak egy valamit lehetett volna a szemére vetni, de ha az ember hitelt ad a közfelfogásnak, e szemrehányás alól egyetlen kanadai asszony sem mentesülne. A kanadai nők ugyanis jó háziasszonyok, feltéve hogy a férj végzi a háztartási munkát, a férj ágyaz, terít, megtisztítja a tyúkot, megfeji a tehenet, vajat köpül, meghámozza a batátát, tüzet rak, mosogat, gyereket öltöztet, kiseper, fényesíti a bútorokat, kimos stb. Catherine azonban mégsem vitte túlzásba az effajta uralkodást, mely a gyarmat legtöbb házában a feleség rabszolgájává teszi a férjet. De nem ám! Sőt, ha igazságosak akarunk lenni, hát azt is meg kell mondanunk, hogy Catherine alaposan kivette részét a napi munkából. Egyébként pedig Thomas Harcher szívesen meghajolt a felesége akarata, sőt még a szeszélyei előtt is. De ez természetes, hiszen oly szép családdal ajándékozta meg őt Catherine, Pierre-től, a Champlain kormányosától kezdve egészen a párhetes újszülöttig, akinek éppen ezen a napon lesz a keresztelője.

Köztudomású, hogy Kanadában rendkívül bő a gyermekáldás. Nagyon gyakori a tizenkét-tizenöt gyerekes család, de nem megy ritkaságszámba a húszgyermekes sem. De még huszonötön felüliről is tudunk. Ezek már nem is családok, hanem valóságos törzsek, melyek a patriarkális szokások, erkölcsök uralma alatt fejlődnek tovább.

Ha Izmail Busch - Fenimore Cooper regényének, a *Préri*nek hőse - büszke volt a nagyszerű egészségű Eszterrel kötött házasságából származó hét fiára, a lányokról nem is beszélve, elképzelhetjük mennyivel büszkébb volt Thomas Harcher az ő huszonhat élő, mégpedig a chipogáni majorban élő gyermekére.

Tizenöt fiú és tizenegy lány, a háromhetestől egészen a harmincévesig! A tizenöt fiú közül négy már megházasodott, a tizenegy lány közül kettő férjhez ment. Ebből a hat házasságból eddig tizenhét unoka született, úgyhogy az Harcher családnak egyenes ágon ötvenkét tagja volt.

Az öt idősebb fiút már ismeri az olvasó, ebből az öt fiúból állt a Champlain legénysége, ők voltak Jean hű társai. Felesleges lenne a többi Harcher ivadék nevének felsorolásával vagy jellemzésével töltenünk az időt. Fiúk, lányok, vők és menyek mind ott éltek a majorban, mindnyájan ott dolgoztak a családfő vezetése alatt. Közülük többen a földeken dolgoztak, és a munka soha ki nem fogyott a kezük alól. Mások az erdőkitermelésnél szorgoskodtak, s ezeknek is bőségesen akadt munkájuk. Az idősebbek közül ketten-hárman a chipogáni majorral szomszédos erdőkbe vadászni jártak, ahonnan zsákmánnyal megrakodva tértek mindig haza, bőségesen került pecsenye a hatalmas családi asztalra. Ezen a vidéken ugyanis rengeteg volt a vad; közte kanadai jávorszarvas, karibu - ami voltaképpen hatalmas termetű iramszarvas -, bölény, dámvad, őz; nem is beszélve a sokféle szárnyasról, a szalonkáról, sárszalonkáról, fogolyról, fürjről és liléről.

Pierre Harcher és négy fivére Rémy, Michel, Tony és Jacque mikor a hideg beálltával ott kellett hagyniuk a folyamot, visszatértek a majorba, s télen át prémre vadásztak. A fáradhatatlan erdőjárók, a legmerészebb vadászok között emlegették az Harcher fivéreket, akik olcsóbb és drágább prémekkel látták el a quebeci és a montreali piacot. Akkoriban még nem vándorolt északi vidékre fekete medve, a hiúz, a vadmacska, a menyét, a nerc, a róka, a hód, a hermelin, a vidra meg a pézsmapatkány; nagyon kifizetődő volt a prémvadászat, hiszen nem kellett a Hudson-öböl távoli partvidékéig mennie annak, aki szerencsét akart próbálni.

A szülők, a gyerekek és az unokák elszállásolásához még e kaszárnya sem lett volna túlságosan nagy. A chipogáni major gazdasági épületei fölé emelkedő kétemeletes lakóház, méreteit illően voltaképpen jókora kaszárnya volt. Több szobát kellett fenntartaniuk Thomas Harcher vendégei számára, mert házánál időnként megszálltak barátai a grófság különböző részéből, azután a vidék majorosgazdái, meg az „utazók”, vagyis azok a hajósok, akik Szent Lőrinc mellékfolyóin át úsztatják a rekeszes tutajokat a nagy folyamra. Ezenfelül még külön lakrészt tartottak fenn Vaudreuil és Clary számára, hogy kényelmesen elhelyezkedhessenek, mikor meglátogatják a majoros családját.

De Vaudreuil és leánya éppen ezen a napon érkezett meg a chipogáni majorba. A két családot nem csupán a tulajdonos és a bérlő között szokásos kapcsolat fűzte össze, hanem a kölcsönös barátság szálai is, az egyik részről szeretet, a másik részről hűség, s e barátságot már évek hosszú sora próbálta ki.

A család most teljes számban együtt volt. Pierre és a fivérei miután leszerelték a *Champlain*t és otthagyták Laprairie-ben, három nappal ezelőtt megérkeztek a chipogáni majorba. Már csak a fogadott, de édes gyermekként szeretett fiú hiányzott a major lakói közül.

Jeant is erre a napra várták haza. Nem mulasztja ő el ezt a családi ünnepséget, hacsak nem került Rip nyomozóinak a kezére, de ha így lenne, letartóztatásának híre már elterjedt volna a környéken.

Jeannak meg kellett érkeznie, mert kedves kötelesség várt rá a chipogáni majorban, s ennek teljesítéséhez ő éppúgy ragaszkodott, mint Thomas Harcher.

Valamikor - nem is olyan régen - még az volt szokásban, hogy az egyházközség kegyura lett a község minden gyermekének a keresztapja, úgyhogy egy-egy földbirtokosnak akár pár száz keresztgyermeke is volt. De Vaudreuil eddig még csak két Harcher gyereket tartott keresztvíz alá, s most, a huszonhatodik gyereknek Clary lesz a keresztanyja, Jean pedig a keresztapja. A fiatal lány boldog volt, hogy e kötelék legalább pár rövid órára összefűzi őket.

De a chipogáni major lakói nemcsak a keresztelő miatt ünnepeltek.

Mikor az öt legidősebb fiú megérkezett, Thomas Harcher így fogadta őket:

– Legyetek üdvözölve, fiaim, éppen a legjobbkor érkeztetek!

– Mint mindig, édesapám - válaszolta Jacques.

– Nem! Most még a szokottnál is jobbkor. Ma van a legifjabb Harcher keresztelője, holnap meg Clément és Cécile elsőáldozását ünnepeljük, holnapután meg Rose nővéreteket vezeti oltár elé Bernard Miquelon.

– De jól megy a család dolga! - mosolygott Tony.

– Hát nem rosszul, fiaim, nem rosszul! - örvendezett a majoros. - És ugyan ki merné mondani, hogy jövőre megint nem hívlak-e össze benneteket valami hasonló családi örömünnepre!

És Thomas Harcher igazi gall kedélyességgel jóízűt nevetett, Catherine pedig megölelte öt fiát.

A keresztelőt délután három órára tervezték, Jean addig még megérkezhet. Mihelyt itt lesz, valamennyien együtt indulnak a fél mérföldnyire levő templomba.

Thomas, a felesége, a fiai meg a lányai, a vejei és az unokái mind ünneplőruhát öltöttek, s három napon át alighanem így is maradnak. A lányok fehér blúzt viseltek, meg élénk színű szoknyát, a hajuk szabadon hullott a vállukra. A fiúk félretették a hétköznapi munkazubbonyt meg a normand sapkát, mindannyian vasárnapi ruhát öltöttek: fekete posztókabátot, tarka övet meg borjúbőrből készült ráncos csizmát.

De Vaudreuil és Clary az előző napon hajóra ültek, Laprairie-nél átkeltek a Szent Lőrincen, s a parton már várt rájuk Thomas Harcher a „bouggie”-jával, melyet két kitűnő ló repített.

A Chipogánba vezető hárommérföldes úton de Vaudreuil és a majoros hosszan elbeszélgetett. De Vaudreuilnek első dolga volt, hogy figyelmeztesse Thomast: legyen óvatos, hiszen a rendőrség nyilván tudja, hogy ő eltávozott a Montcalm-villából, s nagyon valószínű, hogy a kopók éberen figyelik.

– Majd rajtuk lesz a szemünk, uram! - mondotta Thomas Harcher, s ebben az „uram” címzésben az ő részéről nem volt semmi szolgai.

– Nem vette észre, hogy gyanús alakok ólálkodnának Chipogán körül?

– Nem, eddig még, tisztesség ne essék szólván, egyetlen lókötőt sem láttam.

– És a fogadott fia - kérdezte Clary de Vaudreuil -, ő már megérkezett a majorba?

– Még nem, kisasszony, s ez bizony nyugtalanít is.

– Nem kaptak róla hírt, mióta Laprairie-ben elvált a többiektől?

– Bizony nem.

Mondanunk sem kell, hogy de Vaudreuilt és leányát a ház két legszebb szobájában szállásolták el.

Jean még nem érkezett meg. Közben minden előkészület megtörtént a keresztelőre, s ha a keresztapa a délután folyamán sem érkezik meg, hát nem tudják, mitévők lesznek.

Pierre meg két-három öccse jó mérföldnyit elibe ment az országúton. De Jeannak se híre, se hamva, pedig már a delet is elharangozták Chipogánban.

Thomas e megmagyarázhatatlan késedelemről beszélgetett a feleségével.

– Mitévők leszünk, ha nem érkezik meg három óráig? - töprengett a majoros.

– Várunk - mondta egyszerűen Catherine.

– Várunk... de mire?

– Nem a huszonhetedik gyerekre, az már biztos! - hetykélkedett Catherine.

– Már csak azért sem, mert a világ igazán nem vethetne semmit a szemünkre, ha ez a huszonhetedik mégsem érkeznék meg!

– Csak tréfáljon, uraságod, csak tréfáljon...

– Nem tréfálok én! De mégis... ha Jean nem érkeznék időben, talán legokosabb, ha lemondunk az ő keresztapaságáról.

– Hogy lemondjunk róla? - kiáltott Catherine. - Hát azt már nem! Ragaszkodom ahhoz, hogy az egyik gyermekünknek ő legyen a keresztapja, várunk hát, míg megérkezik.

– És ha mégsem érkezik meg? - folytatta Thomas, aki sehogy sem szerette volna, ha a keresztelővel a végtelenségig kell várniuk. - Ha valami elháríthatatlan akadály miatt nem tud jönni?...

– Csak ne károgj, Thomas, és a kutyafáját, légy kicsit türelemmel! Ha nem keresztelünk ma, majd keresztelünk holnap.

– Hogyisne! Holnap lesz a tizenhatodiknak meg a tizenhetediknek, vagyis Clément-nak és Cécile-nek az elsőáldozása!

– Hát akkor holnapután!

– Akkor Rose leányunk esküszik örök hűséget annak a derék Bernard Miquelonnak!

– No, most már elég legyen, Thomas! Ha másként nem lesz, hát mindent egy napon csinálunk. Ha egy gyereknek olyan keresztszülei lehetnek, mint Jean meg Clary kisasszony, hát igazán nem olyan sürgős, hogy valaki mást keressünk neki!

– De hiszen már a plébánost is értesítettük! - figyelmeztette még Thomas Harcher makacs élete párját.

– Ne törődj te azzal! - vágott vissza Catherine. - Kitűnő ember a mi plébánosunk! Meg aztán úgyis megkapja a stóláját, s esze ágában sincs, hogy haragban legyen olyan jó kuncsaftokkal, mint mi vagyunk!

Ahogy azonban múltak az órák, a major lakói egyre nyugtalanabbak lettek. Harcherék ugyan nem tudták, hogy fogadott fiuk Jean, a Névtelen, de Vaudreuilék azonban nagyon is tisztában voltak ezzel, s minden okuk megvolt az aggodalomra.

Igyekeztek megtudni Pierre Harcher-től, hogy Jean milyen körülmények között vált el tőlük, hogyan hagyta el a *Champlain*t.

– Caughnawaga falunál tettük partra - válaszolt Pierre.

– Mikor?

– Kilenc nappal ezelőtt.

– Tehát kilenc nappal ezelőtt vált el maguktól? - kérdezte de Vaudreuil. - S nem beszélt arról, hogy mi dolga van ott?

– Meg akarta látogatni Chambly grófságot, ahová halászatunk alatt még nem jutott el.

– Igen... persze érthető - mondta de Vaudreuil -, de nagyon sajnálom, hogy magányosan vágott neki egy olyan vidéknek, ahol a rendőrség emberei nagyon is éberek.

– Felajánlottam neki, hogy Jacques és Tony elkísérik - mondta Pierre -, de ő egyedül akart menni.

– S magának mi a véleménye minderről, Pierre? - kérdezte Clary.

– Úgy gondolom, Jean már régebben tervezte, hogy elmegy Chamblyba, bár erről nem beszélt nekünk. Abban állapodtunk meg, hogy Laprairie-ben szállunk ki, és miután leszereltük a *Champlain*t, mindnyájan, együtt indulunk a majorba. Jean csak akkor szólt nekünk, hogy megváltoztatta tervét, mikor éppen Caughnawaga elé értünk.

– És amikor elváltak, ő komolyan megígérte, hogy itt lesz a keresztelőn?

– Igen, kisasszony - mondta Pierre. - Azt is tudja, hogy önnel együtt kell keresztvíz alá tartania a babát; s hogy nélküle az Harcher család nem teljes.

Jean tehát határozottan megígérte, hogy eljön, így ők nem tehettek egyebet: vártak.

Ha azonban a nap elmúlik, s Jean mégsem érkezik meg, úgy minden félelmük indokolt lesz. Ha egy olyan szavatartó ember, mint ő is, nem jön meg a kitűzött napra, ennek csak egy oka lehet: a rendőrség karmaiba került... Akkor pedig elveszett, s de Vaudreuil és Clary ezzel nagyon is tisztában voltak.

E pillanatban nyílt a nagy udvar kapuja, s a küszöbön egy vadember jelent meg.

Kanadában még manapság is vadembernek nevezik az indiánt még a hivatalos akták is e névvel tisztelik meg, a feleségét pedig csak mint „vadnő”-t emlegetik, az irokéz és huron eredetű „squaw” elnevezést csak az indiánok használják.

Ez a vadember huron volt, ezt bizonyította csupasz arca, szögletes, kiugró pofacsontja s élénk pillantása apró szeme is.

Magas termete, magabiztos és átható tekintete, bőrének színe, a hajviselete egyaránt a nyugat-amerikai bennszülöttek könnyen felismerhető típusára vallott.

Az indiánok megőrizték ugyan hajdani erkölcseiket, a törzsek régi szokásait, ekkoriban is saját faluikban tömörültek, s makacsul ragaszkodtak bizonyos előjogokhoz - melyeket egyébként a hatóságok nem is kívántak elvitatni tőlük -, még manapság is arra törekedtek, hogy a „sápadtarcúak”-tól elkülönítve éljenek, némileg mégis haladtak a korral, főként ruházatukban. Manapság már csak bizonyos alkalmakkor veszik elő harci öltözéküket.

Az a huron, aki most Thomas Harcher kapujában megjelent, csaknem teljesen kanadai módon volt öltözve, a mahogannik törzséhez tartozott, mely mintegy ezernégy-ezerötszáz családdal a grófság északi részében telepedett meg. Az olvasó már tudja, hogy a mahogannik jó viszonyban voltak a chipogáni major lakóival, és Thomas Harcher mindig szívesen látta őket.

– Nos, mit óhajt a huron? - kérdezte a majoros, amint az indián közelebb jött, s a hagyományos, ünnepélyes kézfogással üdvözölte.

– Thomas Harcher, ugye szívesen felel kérdésemre - szólalt meg a huron a fajára oly jellemző torokhangon.

– Szívesen, ha e felelet érdekli a huront.

– Hallgasson meg az én fivérem, s ítéljen, hogy mit kell mondania.

Az indián mindvégig harmadik személyhez intézte szavait, s már ez a beszédmodor, no meg méltóságos magatartása, holott nyilván csak valami apró felvilágosítást akart kérni, arra vallott, hogy ama négy nagy nemzetség leszármazottja, melyek hajdan Észak-Amerika urai voltak. Az algonkinok, a huronok, a hegyi indiánok és az irokézek nemzetsége különböző törzsekre oszlott, ezek közül Fenimore Cooper regényeiből leginkább a mohawk, az oneida, az onondaga, tuscarora, delawar és mohikán törzseket ismerjük. Manapság e régi törzseknek már csak egy-két ivadéka él, ők is szétszóródottan.

Az indián pillanatnyi csend után, jellegzetesen széles mozdulattal folytatta:

– Úgy mondják, az én fivérem ismeri Nicolas Sagamore-t.

– Igen, huron, ismerem őt.

– Nem várják őt most ide, az én fivérem házába?

– De igen.

– Megmondaná nekem az én fivérem, vajon megérkezett-e már Nicolas Sagamore?

– Még nincs itt - válaszolt Thomas Harcher. - Csak holnapra várjuk, ő fogja elkészíteni Rose leányom és Bernard Miquelon házassági szerződését.

– Köszönöm, fivérem, a felvilágosítást.

– A huron talán valami fontos ügyet akar közölni Nick közjegyzővel?

– Igen, nagyon fontos ügyet. A törzs harcosai ezért holnap útra kelnek, Walhattából idejönnek, hogy felkeressék őt.

– A chipogáni majorban mindenkor szívesen látják a huronokat - válaszolt Thomas Harcher.

A huron búcsúzóul ismét kezet nyújtott a majorosnak, s nagy komolyan távozott.

Talán negyedórával ezután ismét nyílt a kapu. Most Jean érkezett, s mindnyájan örömujjongva fogadták.

Thomas Harcher és a felesége, a gyermekeik, az unokáik mind elébe siettek, s jó időbe telt, míg kedves üdvözlésükre egy-két barátságos szóval válaszolt. Jó öt percen át tartott az ölelkezés, a kölcsönös kézszorítások.

Az idő azonban sürgetett, és de Vaudreuil, Clary és Jean már csak pár szót válthattak. No de három napon át úgyis együtt lesznek a majorban, s kedvükre megbeszélhetik ügyeiket. Thomas Harcher meg a felesége azon voltak, hogy mielőbb indulhassanak a templomba. Már úgyis jó alaposan megvárakoztatták a plébánost; s ha már itt van a keresztanya meg a keresztapa is, minek késlekednének tovább.

– Indulás! Indulás! - kiáltozott Catherine, aki egyre a gyermekei között sürgölődött, intézkedett, s hol az egyiket, hol a másikat szedte ráncba. - Gyerünk, fiam - szólt oda Jeannak -, nyújtsd a karod Clary kisasszonynak. No és hol van Thomas?... Hol van ez az ember?... Sohasem készül el időre!... Thomas!

– Itt vagyok már, feleség!

– Te viszed a kicsit!

– Rendben van.

– És nehogy leejtsd!

– Légy nyugodt! Megszoktam én ezt a munkát, elvégre huszonötöt vittem már a plébánosunkhoz!

– Jó, jó - vágott közbe Catherine. - Gyerünk!

A menet a következő sorrendben indult a majorból: elöl ment Thomas, karjában a kicsivel, mellette ballagott a felesége, mögöttük de Vaudreuil, a leánya és Jean, majd utánuk a három generációt képviselő család, melyben az életkorok úgy összekeveredtek, hogy az újszülöttet nála idősebb unokaöccsei és unokahúgai - fivéreinek és nővéreinek a gyermekei - kísérték a keresztelőre.

Szép idő volt, azonban ebben az évszakban már oly alacsony a hőmérséklet, hogy meglehetősen hideg lett volna, ha a felhőtlen égből nem árad alá meleg napsütés. Dús fák összeboruló koronái alatt, kanyargós ösvényen mentek, melynek végén már feltűnt a templom tornya. A földet lágy szőnyegként borította az avar. Az ősz ezernyi sárga színében csillogott a gesztenyék, a nyírfák, a tölgyek, a bükkök és a nyárfák lombja. Itt-ott már kopaszon meredeztek az ágak, de az erdei fenyők és jegenyefenyők koronája most is üde zöld volt.

Minél előbbre jutott a menet, annál jobban szaporodott, a család barátai meg a szomszédos gazdák is csatlakoztak hozzá. Már most is látszott, hogy mire a templomba érnek, jó százan lesznek.

Még idegenek is beálltak a sorba, részint időtöltésből, részint kíváncsiságból.

Pierre Harcher egy idegent is észrevett, aki valahogy gyanúsan viselkedett. Ő még soha nem látta, s úgy rémlett neki, mintha a betolakodó sorra fürkészné a majorbelieket.

Pierre nem tévedett. Rendőr volt ez az idegen, azt a parancsot kapta, hogy a Montcalm-villától kezdve kövesse nyomon de Vaudreuilt. Rip, aki most Montreal környékén kutatta Jean nyomát, azt is meghagyta ennek a rendőrnek, hogy de Vaudreuilön kívül figyelje az Harcher család tagjait is, hiszen köztudomású volt, hogy mindannyian a francia párt hívei.

De Vaudreuil, Clary és Jean közben arról beszélgettek, hogy miért várakoztatta őket ennyi ideig.

– Pierre-től tudom, maga azzal vált el tőlük, hogy Chamblyba meg a szomszédos falvakba megy.

– Úgy van.

– Most egyenesen Chamblyból jön?

– Nem, be kellett járnom a Saint Hyacinthe grófságot, s onnan nem jöhettem vissza oly gyorsan, mint szerettem volna. Kénytelen voltam a határ felé kerülni.

– Talán nyomába szegődtek a rendőrök? - kérdezte de Vaudreuil.

– Igen - válaszolt Jean -, de megint csak könnyen tévútra vezettem őket.

– Állandóan veszélyben forog az élete! - szólt Clary. - Nincs egy perc, mikor barátainak ne kellene reszketniük magáért. Mióta távozott a Montcalm-villából, egy pillanatig sem voltunk nyugodtak.

– Éppen ezért már alig várom, hogy véget vethessek a szüntelen bujkálásnak, hogy végre nyílt sisakkal harcolhassak, szemtől szembe az ellenséggel. Igen! Itt van már az ideje, hogy megkezdődjék a harc, s most már nem is kell rá sokat várnunk! De most hagyjuk a jövőt, törődjünk a jelennel! Mondjuk azt, hogy most valamiféle fegyvernyugvás van, csata előtti csend. Itt, de Vaudreuil úr, én csak e derék, becsületes család fogadott fia vagyok.

A menet megérkezett. A kis templom aligha tudja befogadni az útközben jócskán megszaporodott tömeget.

A plébános már az ajtóban állt, az egyszerű medence mellett, melynél az egyházközség számtalan újszülöttjének keresztelői ünnepsége szokott lezajlani.

Thomas Harcher jogos büszkeséggel vitte be a templomba gyermekét, az ugyancsak büszke Catherine-nal kötött házasságából származó huszonhatodik sarját. Clary de Vaudreuil és Jean egymás mellett álltak, míg a pap a szokásos szertartást végezte.

– A gyermek neve? - kérdezte.

– Jean. A keresztapjának is ez a neve - mondotta Thomas Harcher, és kezet nyújtott a fiatal férfinek.

Az olvasónak tudnia kell, hogy a kanadai városokban és falvakban még manapság is élnek a hajdani francia szokások. Így például a katolikus papság - főként a falvakban - még ma is tizedből él. A papság kapja a föld minden termékének huszonhatod részét. Egy érdekes hagyomány értelmében az egyház nemcsak a föld terményeinek huszonhatod részét tartja a saját járandóságának.

Thomas Harcher tehát nem is lepődött meg, midőn a keresztelő végeztével a plébános fennhangon így szólt:

– Thomas Harcher, ez a gyermek az egyház gyermeke! Nemcsak a ti barátaitok keresztgyermeke ő, hanem az enyém is. Miként a föld terméke a búza, akként a házasság gyümölcse a gyermek. Miként az egyháznak adjátok a búzatermés minden huszonhatodik kévéjét, úgy az egyházat illeti a huszonhatodik gyermeketek is!

– Plébános úr, elismerjük az egyház jogát - válaszolt Thomas Harcher -, a feleségemmel együtt szívesen eleget teszünk annak!

Az újszülöttet ekkor a parókiára vitték, ahol ünnepélyesen fogadták.

Mikor a menet visszaindult a chipogáni majorba, száz torokból hangzott fel az örömkiáltás Thomas Harcher és felesége üdvözlésére.