KÉT TŰZ KÖZÖTT

A csónak, amelyet hat erős kéz hajtott, repült az öböl vizén. A köd egyre sűrűbb lett és James Playfairnek nem kevés fáradságába került, hogy az előre meghatározott irányt tartani tudja. Crockston a csónak orrában telepedett le, Halliburtt úr pedig hátul, a kapitány mellett. A rab, akit az imént úgy meghökkentett szolgájának felbukkanása, beszélni akart vele, de ő egyetlen mozdulattal csendre intette.

Néhány perc múlva azonban, amikor már a csónak kint járt az öböl nyílt vizén, Crockston hajlandó volt megszólalni. Jól tudta, milyen kérdések kergetik egymást Halliburtt úr fejében.

– Úgy bizony, kedves gazdám - mondta -, a börtönőr az én helyemen fekszik a cellámban. Két jókora ökölcsapással elintéztem, egyet kapott a tarkójára, egyet a gyomrába - altató helyett, abban a pillanatban, mikor a vacsorámat hozta. Látja, így háláltam meg neki! Felvettem a ruháját, elszedtem a kulcsait, megkerestem önt, és a katonák orra előtt vezettem ki a fellegvárból. Ennyi az egész!

– És a lányom? - kérdezte Halliburtt úr.

– Ott van a hajó fedélzetén, mely önt is Angliába viszi.

– Itt van a lányom! - kiáltotta az amerikai és felugrott az ülődeszkáról.

– Csak csöndesen! - felelt Crockston. - Még néhány perc és megmenekültünk!

A csónak szinte repült a sötétben, de kissé a véletlenre bízva magát. A mély ködben James Playfair hiába kereste a Delfin jelzőlámpájának fényét. Úgy érezte, eltévesztette az irányt. A szurokfekete sötétségben a matrózok még az evező tolláig sem láttak el.

– Mi lesz most, James úr? - kérdezte Crockston.

– Már több mint másfél mérföldet kellett megtennünk - felelt a kapitány. - Te sem látsz semmit, Crockston?

– Semmit. Pedig jó a szemem. No, de annyi baj legyen, előbb-utóbb megtaláljuk. Ők még nem is sejtenek semmit...

Még be sem fejezte a mondatot, amikor egy rakéta hatolt a sötétségen át és bámulatos magasan szétterült.

– Ez jeladás! - kiáltott fel James Playfair.

– Az ördögbe is! - mondta Crockston - ez csak a citadellából jöhet. Várjunk csak!

Még egy, aztán egy harmadik rakéta lövellt az első nyomában és rögtön utánuk hasonló jelzést adtak a szemközti irányból, egy mérföldnyire a csónaktól.

– Ezt a Sumter-erődből engedték fel - kiáltotta Crockston. - A szökést jelzik. Gyerünk az evezővel! Lelepleztek!

– Húzzátok meg erősen, barátaim - kiáltotta James Playfair, embereit biztatva. - A rakéták a mi utunkat is megvilágították. A Delfin alig nyolcszáz yardnyira van előttünk. Figyeljetek csak! A fedélzeti harangot is hallom már. Csak rajta, előre! Húsz aranyat kaptok, ha öt perc alatt megérkezünk!

A matrózok előre röpítették a naszádot, melynek éle pengeként hasította a hullámokat. Minden szív hevesen dobogott. Ágyú dördült a város felől és Crockston, inkább hallotta, semmint látta, hogy húsz ölnyire a csónaktól valami elsuhan. Csak az ágyúgolyó lehetett.

A Delfin harangja most teljes erővel hangzott. Már közel jártak. Még néhány evezőcsapás és a csónak hozzásimult a hajó falához. Ismét néhány másodperc és Jenny édesapja karjaiba röpült.

A naszádot rögtön felhúzták és James Playfair futott a parancsnoki hídra.

– Mathew kapitány, elegendő a gőznyomás?

– Igenis, kapitány úr.

– Vágják el a horgonykötelet és teljes gőzzel előre!

Néhány pillanat múlva a két csavar már a főcsatorna felé hajtotta a gőzöst, egyre távolodva a Sumter-erődtől.

– Mathew kapitány - mondta James -, nem számíthatunk arra, hogy a Sullivan-sziget melletti átjárón haladjunk át; éppen a déli csapatok tüzébe kerülnénk. Haladjunk az öböl jobboldalán, amennyire csak lehet, közel a parthoz; mégha így az északi ütegek tüzének ki is tesszük magunkat. Biztos kézben van a kormány?

– Igenis, kapitány úr.

– El kell oltani a jelzőlámpát és minden más fényt a fedélzeten. Éppen elég, sőt túlsok is a gépezet időnkénti felvillanása, de ezt nem tudjuk megakadályozni.

Míg beszéltek, a Delfin már rendkívüli sebességgel haladt előre. Amint azonban elfordult, hogy a charlestoni öböl jobbpartjához közeledjék, át kellett haladnia egy bejáró csatornán, mely a Sumter-erőd közelében vezetett el. Néhány percnyi utat félmérföldnyire az erőd alatt kellett megtenniük. Ekkor az erőd összes lőréseiben egyszerre torkolattűz lobbant és a gőzös orra előtt iszonyatos robajjal golyózápor csapott a vízbe.

– Elhamarkodtátok, ügyetlenek! - kiáltotta James Playfair és felnevetett. - Még több gőzt, főgépész úr! Két sortűz között ki kell siklanunk!

A fűtők rakták a kazánt és a Delfin úgy remegett minden ízében a gép erőteljes lökéseitől, mintha bármelyik pillanatban szét akarna esni.

Ekkor eldördült a második sortűz és újabb golyózápor csapott a vízbe - most már a gőzhajó mögött.

– Elkéstetek, ostobák! - kiáltotta a kapitány szinte üvöltve.

Crockston ott állt a hídon és megszólalt:

– Ezen túljutottunk. Még néhány perc és leráztuk a délieket.

– Tehát úgy hiszed, hogy nincs már félnivalónk a Sumter-erődtől? - kérdezte James.

– Nincs bizony, de annál inkább a Moultrie-erőd ütegeitől, a Sullivan-sziget végében; igaz, hogy legfeljebb fél percnyi idejük lesz arra, hogy rajtunk üssenek. El kell találniok az alkalmas pillanatot és ugyancsak jól kell célozniok, ha pályáznak ránk. De már közelükben is járunk.

– Rendben van. A Moultrie-erőd fekvése lehetővé teszi, hogy egyenesen a főcsatornába térjünk. Lőjetek hát! Gőzt neki!

Abban a szempillantásban, mintha maga James Playfair vezényelte volna a sortüzet, háromszoros villámfény lobbant az erőd falán. Félelmetes dörgést hallottak, majd recsegés-ropogást a gőzös fedélzetén.

– Mathew - kiáltott a hajó orrában tartózkodó helyettesének a kapitány -, mi történt?

– Az orrárboc rúdja a tengerbe zuhant.

– Megsebesült valaki?

– Senki, kapitány úr.

– Ördögbe a vitorlákkal! Csak egyenesen be az átjáróba! Egyenesen előre! Tartson a sziget irányába!

– A délieket leráztuk! - kiáltotta Crockston. - Ha már hajónk nem kerülhet el néhány ágyúgolyót a gyomrába, szívesebben látom az északiak golyóbisait. Azokat szívesebben nyelem le!

Még valóban nem voltak túl a veszélyen, szó sem volt arról, hogy a Delfin máris megúszta volna a kockázatos áttörést. Ugyanis, ha a Morris-szigeten néhány hónappal később felállított félelmetes lövegek ekkor még nem is működtek, a meglevő ágyúk és mozsarak is könnyűszerrel elsüllyeszthettek egy akkora hajót, mint a Delfin.

A Sumter- és a Moultrie-erőd sortüze felriasztotta a szigeten állomásozó északi csapatokat és a tengerzárat biztosító őrhajó személyzetét. Az ostromló csapatok nem sokat érthettek ebből az éjszakai csatározásból. Azt látták, hogy nem ellenük irányul; de résen kellett lenniök és készen is álltak a beavatkozásra.

James Playfair is erre gondolt, amikor a Morris-sziget mellett haladtak. Aggodalma jogos volt, mert egy negyedóra sem telt bele, és fények villantak az éjszakában; a kisméretű gránátok záporként hullottak a gőzös körül és ahogy a tengerbe csapódtak, a mellvédig fröccsentették a vizet. Néhány golyó a Delfin fedélzetére is hullott, de nem robbant fel, úgyhogy a hajó megmenekült a biztos pusztulástól.

Mert valójában - mint később megtudták - ezek a gránátok robbanáskor százfelé fröccsennek és százhúsz négyzetlábnyi területet lángba borítanak, olthatatlan tűzzel, mely húsz percig lobog. Egyetlen ilyen gránát porrá égethet egy egész hajót. A Delfin szerencséjére a gránátot csak nemrég találták fel és még nem tökéletesítették; kilövés után a rosszul kiszámított forgómozgás felbillentette és amint lezuhant, a tövére esett, ahelyett, hogy orrával ért volna célt, pedig ott volt elhelyezve a gyújtószerkezet. Csupán ez a szerkezeti hiba mentette meg a *Delfin*t a biztos pusztulástól; a csekélysúlyú lövedékek becsapódása nem okozott nagy kárt és a túlhevített gőz erejével a hajó folytatta útját a szorosban.

E pillanatban Halliburtt James Playfair tilalma ellenére leányával felment a parancsnoki hídra. A kapitány igyekezett rábírni őket, hogy térjenek vissza fülkéjükbe, de Jenny kijelentette, hogy mellette marad.

Halliburtt úr pedig, aki az imént értesült megmentője nemes viselkedéséről, egy szót sem tudott szólni, csak megszorította kezét.

A Delfin eközben iszonyú sebességgel haladt a nyílt tenger felé. Már csak három mérföldnyi út volt hátra az Atlanti-óceánig. Ha a tengerszoros kijárata szabad, megmenekültek. James Playfair csodálatosan jól ismerte a charlestoni öböl minden titkát és a sötét éjszakában felülmúlhatatlan biztonsággal irányította a hajót. Teljes joggal bízhatott a merész szökés sikerében, csakhogy az előbástyáról most egy matróz odakiáltott neki:

– Hajó a láthatáron!

– Hajó? - kiáltott vissza James.

– Igenis, balra hátul!

A köd kissé megritkult, úgyhogy megpillanthatták a nagy hadihajót, mely éppen a kijáratot akarta elzárni és a *Delfin*t útjában megakasztani. Bárhogyan is, de ki kell kerülniök; tovább kell fokozni a hajógép teljesítőképességét, hacsak nem akarnak ott pusztulni.

– Jobbra a kormányt, amennyire csak lehet! - üvöltötte a kapitány.

Aztán a gépek fölött húzódó kis függőhídra lépett. Utasítására az egyik csavart kikapcsolták és a másik segítségével a Delfin olyan csodálatos gyorsasággal és olyan kissugarú körben kanyarodott el, mintha saját tengelye körül forgott volna. Így elkerülte, hogy az északi hadihajó keresztezze útját és most vele versenyezve rohant a szoros kijárata felé. Minden a gyorsaságon múlott.

James Playfair világosan látta, hogy ezen áll vagy bukik a legénység sorsa, saját sorsa, Jennyé, édesapjáé. A fregattnak még tekintélyes előnye volt velük szemben. A kéményen kitóduló fekete füstfellegek elárulták, hogy tovább hevíti kazánját. James Playfair sem akart hátramaradni.

– Milyen a feszültség? - kiáltott a főgépész felé.

– A maximális - felelte ez. - A gőz már a biztosítószelepeket feszegeti.

– Terheljék le a szelepeket! - parancsolta a kapitány.

A hajó felrobbanásának kockázatát is vállalva teljesítették parancsát.

A Delfin sebessége egyre nőtt; a dugattyúk félelmetes gyorsasággal mozogtak; a gép talpazatán remegtek a lemezek a gyors rázkódástól; a látvány még a legharcedzettebb szíveket is megdobogtatta volna.

– Szorítsátok! - kiáltotta James Playfair - egyre csak szorítsátok!

– Lehetetlen - felelte nemsokára a gépész -, a biztosítószelepek már légmentesen el vannak zárva. A tűztér zsúfolásig megrakva.

– Nem számít! Tömjetek még belé szesszel átitatott gyapotot! Mindenáron meg kell előznünk a fregattot és kijutnunk a szorosból!

Ezekre a szavakra még a legelszántabb matrózok is egymásra néztek, de nem késlekedtek. Átdobtak néhány bálagyapotot a gépházba. Kinyitottak egy szesztartályt, tartalmát a bálákra öntötték és ezt a jól égő keveréket bedobták az izzó tűztérbe. Nem volt veszélytelen vállalkozás. A lángok ropogásában a fűtők még egymás szavát sem hallották. A kazán falának lemezei csakhamar fehéren izzottak; a dugattyúk pergése már a mozdony dugattyúinak járását idézte fel; a feszmérők iszonyatos nyomást jeleztek; a gőzös repült a hullámokon; eresztékei recsegtek-ropogtak; kéménye füstfelhőkkel vegyes lángfelhőket okádott. A szédítő, eszeveszett száguldásban csakhamar elérték a fregattot, el is hagyták, alaposan megelőzték és tíz perc se telt el, már kiértek a csatornából.

– Megmenekültünk! - kiáltott fel a kapitány.

– Megmenekültünk! - zúgták a matrózok is és tapsoltak.

Délnyugat felé már eltűnőfélben volt a charlestoni világítótorony; fénye egyre halványodott és már azt hihették, hogy minden veszélyen túljutottak, mikor egy gránát süvített bele az éjszakába. Egy nyílt vízen cirkáló ágyúnaszád lőtt rájuk. A lövedéket könnyű volt nyomon követni, mert gyújtószerkezete tűzcsíkot vont maga mögött.

Ezek a pillanatok leírhatatlan szorongást váltottak ki; mindenki elhallgatott; mindenki borzadállyal bámulta a lövedék parabolapályáját; meg sem kísérelhették, hogy kitérjenek. A gránát egy fél perc múlva iszonyatos robajjal a Delfin elejére csapódott.

A megrémült matrózok a hajó hátsó részére özönlöttek, senki nem merte az ágyúgolyót megközelíteni. A gyújtószerkezet közben élénk sistergéssel lobogott.

Egyetlen bátor ember akadt csak, aki odarohant a borzalmas pusztítómasinához: Crockston. Hatalmas kezeivel megragadta a gránátot, pedig közben a gyújtószerkezet ezerszámra köpdöste a szikrát, majd emberfeletti erőfeszítéssel áthajította a korláton.

Alig ért a gránát a vízbe, félelmetes dörejjel felrobbant.

– Hurrá! Hurrá! - kiáltotta egy emberként a Delfin legénysége, míg Crockston markát dörzsölte.

A gőzhajó nemsokára már az Atlanti-óceán hullámait hasította. Ködbe vesztek az amerikai partok, a láthatáron villózó fények pedig azt jelezték, hogy teljes erővel tombol a harc a Morris-sziget ütegei és Charleston erődjei között.