A SULLIVAN-SZIGET SZOROSÁBAN

Két nappal azután, hogy az Irokéz korvettel találkozott, a Delfin a Bermudák magasságában hajózott már, és ott heves szélvihart kellett elszenvednie. E vizeket gyakran látogatják rendkívüli erejű hurrikánok; köztudomású, mennyi szerencsétlenség történik itt; Shakespeare is itt játszatta Vihar című darabjának megindító erejű jeleneteit, melyekben Ariel és Caliban a hullámok birodalmáért versengnek egymással.

A szélvihar borzalmas volt. James Playfair rövid ideig arra gondolt, hogy kiköt Mainlanden, a Bermudák egyik szigetén, melyen a helyőrség angol volt. Ez iszonyúan kellemetlen helyzetbe hozta volna őt. A Delfin azonban szerencsére nagyszerűen állta a vihart, és egy teljes napi gyors futással sikerült kikerülnie a hurrikán hatalmából; most azután folytathatta útját az amerikai partok felé.

James Playfair nagyon meg volt elégedve hajójával, de ugyanannyira megragadta a lány bátorsága és hidegvére is. Halliburtt kisasszony velük együtt kitartott a fedélzeten a hurrikán legnehezebb óráiban is. James őszinte pillanataiban beismerte önmagának, hogy egész lényét parancsoló, mély szerelem tölti el, amelynek nem tud ellenállni.

– Így hát - mondotta magában -, ez a bátor lányka lett az úr a hajóm fölött! Úgy forgat az ujja körül, mint a tenger egy törött hajóroncsot. Érzem, hogy teljesen a hatalmába kerülök. Mit szól majd ehhez Vincent bácsi? Ó, milyen szerencsétlen az emberi természet! Biztos vagyok afelől, hogy Jenny kívánságára, elvakult szerelmemben ezt az egész átkozott rakomány dugárut habozás nélkül a tengerbe szórnám.

A Playfair és Társa cég szerencséjére Halliburtt kisasszony nem kívánt ilyen áldozatot. A szegény kapitány szíve mindenesetre rab volt, és Crockston, aki e szívben úgy olvasott, mint valami nyitott könyvben, nagy örömében a markát dörzsölgette.

– Kezünkben van, megfogtuk - mondogatta magában -, és nem telik bele egy hét, gazdám a Delfin fedélzetén lesz, méghozzá a legjobb kabinban elszállásolva.

Hogy Jenny kisasszony észrevette-e, milyen érzelmeket fakasztott, hogy viszonozta-e valamennyire is, azt senki se tudta volna megmondani, legkevésbé James Playfair. A leány, amerikai neveléséhez híven, megőrizte tökéletes zárkózottságát és titkát mélyen eltemette szívében.

De mialatt a szerelem ily gyorsan tért nyert a fiatal kapitány szívében, a Delfin hasonló sebességgel repült Charleston felé.

Január 13-án az őrtálló matróz tíz mérföldnyire nyugatra földet jelzett. Alacsony part állt előttük, mely a távolban szinte egybemosódott a víztükörrel. Crockston figyelmesen vizsgálta a láthatárt és úgy reggel kilenc óra felé az ég egy felhőtlen foltjára szegezve tekintetét, felkiáltott:

– A charlestoni világítótorony!

Ha a Delfin éjszaka ért volna ide, a Morris-szigetre épített és a tenger fölé száznegyven lábnyira magasló világítótornyot már néhány órával előbb észrevehették volna, minthogy forgólámpájának fénye tizennégy mérföldnyi távolságba is elhatolt.

Miután a Delfin helyzetét ily módon meg lehetett állapítani, James Playfairnek csupán azt kellett eldöntenie, melyik úton akar bejutni a charlestoni öbölbe.

– Ha nem ütközünk semmiféle akadályba, három órán belül biztonságban megpihenhetünk a kikötőben.

Charleston városa egy hét mérföld hosszú és két mérföld széles kanyargós folyótorkolat, a Charleston-Harbour végében fekszik, ahová meglehetősen nehéz bejutni. A torkolat bejárata a délre fekvő Morris-sziget és az északra fekvő Sullivan-sziget¹ között elkeskenyedik. Abban az időpontban, mikor a Delfin nekivágott az ostromzáron át vezető útjának, a Morris-sziget már az északi csapatok kezében volt és Gillmore tábornok ütegeket helyezett el rajta, hogy ellenőrzése alatt tarthassa és ágyútűzzel söpörhesse végig a kikötőbejáratot. Ezzel szemben a Sullivan-sziget még a déliek kezén volt, akik erősen tartották magukat a sziget csúcsán fekvő Moultrie-erődben. A Delfin számára tehát az látszott a legelőnyösebbnek, hogy szorosan az északi part mentén haladjon, mert így kikerülhette a Morris-sziget ütegeinek tüzét.

A kanyargós torkolatba öt bejárat is vezetett: a Sullivan-átjáró, az Északi-átjáró, az Overall-átjáró, a Fő-átjáró, végül a Lawford-átjáró; ez utóbbiba azonban idegeneknek nem volt tanácsos bemerészkedni, legfeljebb elsőrangú felszereléssel és hét lábnál is alacsonyabban merülő hajóval. Az Északi- és az Overall-átjárót az északiak tüzérsége végigsöpörhette: ezek tehát szintén nem jöhettek szóba. Ha James Playfairnek módjában lett volna választani, a Fő-átjárón keresztül kormányozta volna a gőzöst; ez volt a legbiztonságosabb, kanyarjait is könnyű volt követni, mégis a körülmények alakulására kellett bízni magukat és aszerint határozni. Egyébként, a Delfin kapitánya tökéletesen ismerte ennek a tengerrésznek minden titkát, összes veszélyeit, a vízállást apálykor, az áramlatokat. Így hát bármelyik szűk átjáróba hatolnak is be, teljes biztonsággal tudja irányítani hajóját. Csak bejutni - ez a döntő feladat.

Természetesen ehhez sok tengerésztapasztalatra és a Delfin teljesítőképességének pontos ismeretére volt szükség.

Mindehhez ráadásul két északi hadihajó cirkált Charleston előterében. Mathew másodkapitány tüstént felhívta rájuk James Playfair figyelmét.

– Úgy látszik - szólt - meg akarják tudakolni, mit keresünk ezen a környéken.

– Kíváncsiskodnak? Úgy hát nem adunk nekik választ - felelte a kapitány -, hadd vesszen kárba az igyekezetük.

Eközben a két hajó teljes gőzzel a Delfin irányába tartott, amely folytatta útját, gondosan ügyelve, hogy kívül maradjon ágyúik lőtávolán. De hogy időt nyerjen és megtévessze az ellenséges szándékú hajókat, James Playfair délnyugatnak fordult. Ezek valóban azt hitték, hogy a Delfin a Morris-sziget mellett akar elhajózni. Ott pedig olyan ütegek, olyan ágyúk fogadják, melyek egyetlen lövéssel el tudják süllyeszteni az angol hajót. Így az északiak engedték a *Delfin*t délnyugati irányban futni, a heves üldözést abbahagyták, csupán továbbra is szem előtt igyekeztek tartani.

Körülbelül egy óra hosszat a hajók közti távolság nem változott. Egyébként James Playfair, hogy a cirkálókat a Delfin igazi gyorsasága felől tévedésben tartsa, csak félgőzzel haladt, a tolattyúk sebességét csökkentette. A kéményből gomolygó fekete füstfelhő azonban elárulta, hogy a legnagyobb gőznyomásra és ennek megfelelően a legnagyobb sebességre készülnek fel.

– Nemsokára csodálkoznak majd - mondta James Playfair -, ha meglátják, miként siklunk ki a kezükből.

Amint a Morris-sziget közelébe értek, az ágyúk torka elé, melyeknek lőtávolságát sem ismerték, a kapitány gyorsan irányt változtatott, szinte egy helyben fordult a hajóval és északnak indult, a cirkálókat két mérföldnyire maga mögött hagyva szélirányban. Ezek most már megértették a gyors manőverből a gőzös szándékát és üldözőbe vették. De már elkéstek. A Delfin, teljes gőzzel működő csavarjai segítségével megkétszerezte sebességét és a part felé közeledve faképnél hagyta őket. Az északiak lelkiismeretük megnyugtatására néhány ágyúgolyót utána küldtek, de nem sokat értek lövedékeikkel, mert féltávolságnyira sem tudták a célt megközelíteni. Délelőtt tizenegykor, kihasználva csekély merülését, a gőzös teljes sebességgel behatolt a keskeny csatornába, a Sullivan-sziget partjai mentén. Itt már biztonságban volt, mert az északiak egyetlen hajója sem merte volna követni a csatornába, melynek átlagos mélysége apály idején nem haladta meg a tizenegy lábat.

– Hogyan - kiáltott Crockston -, hát ily könnyen megy a dolog?

– Ó, Crockston mester - felelt James Playfair -, nem bejutni nehéz ide, hanem innen eltávozni!

– Ah - mondta az amerikai -, ez aztán egy cseppet sem nyugtalanít. Ilyen hajóval, mint a Delfin és ilyen kapitánnyal, mint Playfair úr, akkor jövünk be és megyünk el, amikor akarunk!

Eközben James Playfair távcsövén keresztül nagy figyelemmel vizsgálta a hajó számára kínálkozó utat. A partszakaszról kitűnő térképek feküdtek előtte, melyeknek segítségével fennakadás, tétovázás nélkül haladhatott.

Amint a hajó befutott a Sullivan-sziget mentén húzódó szűk öbölnyílásba, James a Moultrie-erőd közepe irányában északnyugat-nyugatra fordította a kormányt, s mindaddig így tartotta, mígcsak a sötét tömbként meredő Pickney-vár fel nem tűnt észak-északkeletre, a magános kis Shute’s Folly szigeten. A másik oldalon, a balparti Sumter-erődtől két fokkal északra a Johnson-erőd tömbje nézett velük farkasszemet.

Ebben a pillanatban a Morris-sziget ütegei néhány ágyúgolyót küldtek üdvözletként, de a hajó sértetlen maradt. Hajszálnyi eltérés nélkül folytatta útját; elhaladt a Sullivan-sziget csücskén fekvő Moultrie városka előtt és elérte a tulajdonképpeni kikötőöblöt.

Balfelől nemsokára elmaradt a Sumter-erőd is, mely most már biztosította hátát az északi ütegek tüzétől.

Ez az amerikai polgárháborúban oly híressé vált erőd három és egyharmad mérföldnyire fekszik Charlestontól és körülbelül egy-egy mérföldnyire az öböl mindkét végétől. Csapott ötszög alakra építették, egy mesterséges szigeten, amelyet tíz év alatt hordtak össze massachussetti gránitból, több mint kilencszázezer dollár költséggel.

1861. április 13-án ebből az erődből űzték ki Andersont és az északi csapatokat, falain csattantak a szakadár államok első ágyúgolyói. Lehetetlen volna felbecsülni, milyen óriási mennyiségű vas és ólom zúdult már rá azóta az északiak ütegeiből. Mindazonáltal közel három évig tartotta magát. Néhány hónappal a Delfin ottjárta után végül is elesett a vontcsövű Parrott-ágyúk háromszázfontos² bombáinak tüzében, melyeket Gillmore tábornok állíttatott fel a Morris-szigeten.

Ekkor azonban még teljes erővel tartotta magát és a hatalmas gránit ötszög felett még ott lengett a déli szövetségesek lobogója.

Mihelyt az erődöt is elhagyták, feltűnt Charleston városa az Ashley és a Cooper folyó közt; mint hegyes ék nyúlt az öböl vizébe.

James Playfair a kikötőbejáratot jelző bóják közt vezette hajóját, dél-délnyugatra elhagyva Charleston világítótornyát, mely a Morris-sziget dombjai mögül még odalátszott. Az árbocra kitűzette az angol lobogót és csodálatos fürgeséggel kanyargott a kikötő vizén.

Balra elhagyták a vesztegzárt jelző bóját és most már szabadon haladtak az öböl közepén. Halliburtt kisasszony fent állt a parancsnoki hídon, és amint a várost nézte, ahol apját rabként őrzik, szemét elöntötte a könny.

A kapitány parancsára végül lassulni kezdett a gőzös futása, és megszabadulva a déli és keleti part ütegeitől, a Delfin csakhamar lehorgonyzott az északi kereskedelmi kikötő rakpartjánál.