MEGLEPETÉS

Az volt a nagy nap, amikor úgy látszott, hogy a kísérlet közvetlen megvalósulás előtt van.

Már két hete abbahagyták a tűz élesztését, hogy a kemence fokozatosan kihűljön. Cyprien, mivel úgy gondolta, hogy a szén kristályosodása, ha ugyan az adott körülmények közt lehetséges, megtörtént, elhatározta, hogy lebontatja a kemence földburkolatát.

Kemény csákányütésekkel kellett megtámadni ezt a burkot, mert úgy megkeményedett, mint a tégla az égetőkemencében. De Matakit erőfeszítése sikerrel járt, és előbb a kemence védőrésze - az úgynevezett kupak - tűnt elő, majd az egész kemence.

A fiatal mérnök szíve percenként százhúszat vert, amikor a kaffer legény, Li és Bardik segítségével, leemelte a kupakot.

Még mindig nem hitte, hogy a kísérlet sikerült, mert olyan ember volt, aki örökké kételkedik önmagában. De elvégre sikerülhetett! És mily nagy öröme lenne akkor! Minden, amit remélt, a dicsőség, a vagyon, ott rejlett a fekete csőben, amely oly sok heti várakozás után végre megint megjelent szeme előtt.

De jaj!... Az ágyú megrepedt!

Igen! A rendkívül magas hőfokra hevített vízgőz és mocsárgáz rettentő nyomásának az acél sem bírt ellenállani. Az ágyúcső, noha öt centiméter vastag volt, megrepedt, mintha egyszerű kémcső lett volna. Egyik oldalán, valahol középütt, lángoktól bekormozódott és elgörbült szélű rés tátongott, s mint egy szélesre nyílt száj, gúnyosan vigyorgott a megrökönyödött tudós arcába.

Gonosz játéka a balsorsnak! Ennyi fáradozás után teljes kudarc! Cyprien azt érezte leginkább megalázónak, hogy készüléke, leggondosabb óvintézkedései ellenére, nem állotta ki a tűzpróbát. Arra a csalódásra, hogy a csőben nem fog találni kristályosodott szenet, tízszeresen el volt készülve. De hogy a régi acélhenger, amelyet egy teljes hónapon át hevített, hűtött, valósággal becézett, most már csak kidobni való ócskavas, ez aztán betetőzi a balszerencsét! Kedve lett volna félrerúgni a csövet, ha nem lett volna sokkal súlyosabb, semhogy ily könnyedén el lehessen vele bánni.

Cyprien ott akarta hagyni a csövet a kemencében és leverten készült távozni, hogy Alice-szal tudassa a siralmas eredményt. De vegyész kíváncsisága nem hagyta békén. Égő gyufát tartott a cső repedéséhez, hogy megvizsgálja a belsejét.

„Kétségtelen - gondolta magában -, hogy a föld, amit belétömtem, téglává keményedett, akárcsak a kemence külső burkolata.”

Feltevése helyesnek bizonyult. De volt egy sajátságos tünemény, amelyet Cyprien első pillanatban nem tudott megmagyarázni: egy agyaggolyó formájú test különválni látszott a földburoktól, miután a csőben önállóan megkeményedett.

Ez a vöröses-fekete színű golyó körülbelül akkora volt, mint egy narancs, így könnyen átfért a repedésen. Cyprien kivette, és meglehetős közönyösen vizsgálgatta. Aztán, mivel úgy látta, közönséges agyagdarab, amely a cső faláról leválva, külön kiégett a kemence forróságától, már éppen el akarta hajítani. De ekkor észrevette, hogy kongó hangot ad, mint egy fazék. Kicsiny, zárt korsóféle volt, belsejében valami nehéz kavics csörgött.

– Valóságos persely! - gondolta Cyprien.

De fejvesztés terhe alatt sem tudta volna megmagyarázni ezt a rejtélyt.

Tisztán akart látni a dologban. Fogott egy kalapácsot, és feltörte a perselyt.

Csakugyan persely volt, és felbecsülhetetlen kincset tartalmazott. Nem! Nem lehetett kétség a nagy kavics mivolta felől, amely most a fiatal mérnök ámuló szeme elé került! A kavics gyémánt volt, ugyanúgy kőzetbe ágyazva, mint más nyersgyémántok, de óriási, valószínűtlenül, soha nem látott nagyságú gyémánt!

Képzeljük el! Jóval nagyobb volt egy tyúktojásnál, külsőre burgonyához hasonlított, és legalább háromszáz gramm súlyú lehetett.

– Gyémánt!... Mesterséges gyémánt! - ismételgette halkan az elképedt Cyprien. - Fölfedeztem hát a gyémántcsinálás titkát, noha az ágyúcsövem tönkrement!... Gazdag vagyok!... Alice, drága Alice-om, enyém vagy!

De aztán megint arra gondolt, hogy nem kell mindent elhinni, amit az ember lát.

– De hisz ez lehetetlen! Ez képzelődés, káprázat! - mondogatta maró kétségek közt. - Eh, mindjárt megtudom, hányadán vagyok!

Arra se szánva időt, hogy kalapot tegyen fel, magánkívül, félőrülten az örömtől, ahogy Arkhimedesz ugrott ki a fürdőből, mikor felfedezte híres tételét, úgy rohant végig Cyprien a farm és a temető mellett vivő úton, egyenest Jacobus Vandergaarthoz.

Az öreg drágakőműves azokat a köveket vizsgálgatta, amelyeket Nathan, a gyémántkereskedő épp akkor adott át neki köszörülésre.

– Jó, hogy itt találom, Nathan úr - ezzel köszöntött be Cyprien. - Nézze... és ön is, Vandergaart úr! Nézzék csak, mit hoztam, és mondják meg, mi ez?

Letette az asztalra, és keresztbefonta karjait.

Először Nathan vette kezébe a követ. Elsápadt a meglepetéstől és kimeredt szemmel, tátott szájjal adta oda Vandergaartnak. Ez szeme elé tartotta a tárgyat és szemüvegen át figyelmesen vizsgálgatta.

Aztán visszatette az asztalra, és Cyprienre nézett.

– Ez az eddig ismert legnagyobb gyémánt! - mondta nyugodtan.

– Igen! a legnagyobb! - erősítette Nathan. - Kétszer vagy háromszor akkora, mint a Koh-i-noor, a világosság hegye, az angol királyi kincstár büszkesége, amely százhetvenkilenc karátot nyom.

– Kétszer vagy háromszor akkora, mint a Nagymogul, a legnagyobb ismert gyémánt, amely kétszáznyolcvan karátot nyom - folytatta az öreg gyémántköszörűs.

– Négyszer vagy ötször akkora, mint a cár koronagyémántja, amely kilencvenhárom karátot nyom - vágta rá Nathan, egyre jobban elképedve.

– Hétszer vagy nyolcszor akkora, mint a Regent, amely százharminchat karátot nyom.

– Hússzor vagy harmincszor akkora, mint a drezdai gyémánt, amelynek súlya mindössze harmincegy karát! - kiáltott fel Nathan. - Így szemre ezt a követ legalább négyszáz karátra becsülöm. De ki merné egy ilyen drágakő értékét hozzávetőleg felbecsülni?! Ki se lehet számítani!

– Miért ne lehetne? - vetette ellen Jacobus Vandergaart, aki jobban megőrizte higgadtságát. - A Koh-i-noort harmincmillió frankra becsülik, a Nagymogult tizenkétmillióra, a cári koronagyémántot nyolcmillióra, a Regentet hatmillióra!... Akkor ez a kő itt biztosan megér legkevesebb százmilliót!

– Nono! minden a színétől és a minőségétől függ! - válaszolt Nathan, aki kezdett magához térni, s talán jónak látta előre kicövekelni a maga útját, ha esetleg a jövőben vételről lehetne szó. - Ha színtelen és elsőrendűen tisztavizű, akkor az értéke felbecsülhetetlen! - Ha azonban sárgás, mint a Griqualandban talált gyémántok legtöbbje, az esetben sokkal, de sokkal kevesebbet ér... Ámbár nem tudom, nem tetszene-e jobban nekem egy ilyen méretű gyémánton a szép zafírkék árnyalat, amilyen a Hope-gyémánté, vagy a rózsaszín, amilyen a Nagymogulé, vagy a smaragdzöld, amilyen a drezdai gyémánté.

– Nem, nem!... - tiltakozott nagy hévvel az öreg drágakőműves. - Én a színtelen gyémántok pártján vagyok! Beszéljünk csak a Koh-i-noor-ról vagy a Regentről! Azok az igazi drágakövek!... Hozzájuk képest a többi csak amolyan cifra kavics!

Cyprien nem hallgatta tovább.

– Megbocsátanak, uraim - lihegte -, de mennem kell, sürgős dolgom van.

Azzal eltette a kincset érő kövét és futva indult a farm felé.

Kopogtatás nélkül nyitott be a fogadószobába, Alice elé toppant, és mielőtt fontolóra vette volna túlheves viselkedését, átölelte és kétfelől arcon csókolta a lányt.

– Hát ez meg micsoda? - horkant fel Mr. Watkins, megbotránkozva ezen a váratlan érzelmi kitörésen.

Az asztalnál ült, vele szemközt Annibale Pantalacci. Javában kártyázott a ripacs nápolyival.

– Bocsásson meg, Watkins kisasszony! - hebegett Cyprien, meghökkenve saját merészségétől, de örömtől sugárzó arccal. - Túlságosan boldog vagyok... Megbolondít a boldogság!... Nézzen ide!... Hoztam magának valamit!

És letette, vagy inkább ledobta gyémántját az asztalra, a két kártyázó közé.

Ezek is, akárcsak Nathan és Vandergaart, rögtön megértették miről van szó. Watkins, aki még nagyon mérsékelten kortyolgatott gin-adagjából, tűrhetően józan állapotban volt.

– Ezt ön találta?... Ön?... A saját parcellájában? - kiáltott fel izgatottan.

– Találtam? - válaszolt diadalmasan Cyprien. - Jobb annál!... Magam csináltam, úgy, ahogy van!... Bizúgy, Watkins úr, a vegyészet mégsem utolsó dolog!

Nevetve fogta két keze közé Alice finom ujjait. A lány kissé meglepődött barátja szenvedélyességén, de örült, hogy ennyire boldog, és kedvesen mosolygott rá.

– És tudja-e, Alice kisasszony, hogy magának köszönhetem a fölfedezésemet? - folytatta Cyprien. - Ki tanácsolta, hogy foglalkozzam ismét kémiával? Ki ösztönzött, hogy próbáljak mesterséges gyémántot csinálni, ki más, mint az ön bájos, imádnivaló leánya, Watkins úr?... Ó, hódolattal adózom neki, mint a régi lovagok szívük hölgyének, és világgá hirdetem, hogy a találmány minden érdeme az övé!... Nélküle soha eszembe nem jutott volna!

Watkins és Pantalacci nézte-nézte a gyémántot. Aztán egymásra néztek és a fejüket csóválták. A szó szoros értelmében meg voltak dermedve.

– Azt mondja, hogy ezt ön csinálta... ön?... - szólalt meg Watkins. - Eszerint ez a kő nem valódi?

– Nem valódi?... - kiáltott fel Cyprien. - Hát persze!... Nem valódi!... De Vandergaart és Nathan becslése szerint megér legkevesebb ötvenmilliót, ha nem százat! És bár mesterséges gyémánt, amely az általam feltalált eljárással jött létre, azért mégis tökéletesen hiteles!... Nézzék meg, van-e valami híja?... Még a kőzetágya is megvan!

– És ön vállalkozik rá, hogy több hasonló gyémántot csinál? - szegezte neki a kérdést Watkins.

– Hogy vállalkozom-e, Watkins úr? De még mennyire! Lapátszám fogok gyártani gyémántokat! Tízszer, százszor akkorákat, mint ez itt!... Gyártok én önnek annyit, hogy kipadlóztathatja velük a tornácát, kikövezheti Griqualand országútjait, ha kedve tartja! Csak az első lépést kellett megtenni, ha az első gyémánt megvan, a többi már csak részletkérdés, mindössze a műszaki feltételeket kell megteremteni!

– De ha így van - mondta a farmer fakóvá vált arccal -, ez tönkrejuttatná a bányatulajdonosokat, beleértve engem, tönkretenné egész Griqualandot!

– Világos! - kiáltott Cyprien. - Kinek lesz még érdeke, hogy a földet túrja apró, majdnem értéktelen gyémántokért, amikor olyan könnyűszerrel lehet majd ipari úton előállítani bármilyen nagyságú gyémántot, akárcsak egy négyfontos kenyeret!

– De hisz ez szörnyűség!... - hördült fel John Watkins. - Ez gazság!... Ez gyalázat!... Ha igaz, amit mond, ha csakugyan ismeri ezt a titkot...

Elhallgatott, torkán akadt a szó.

– Láthatja - szólt hidegen Cyprien -, nem beszélek világba, hiszen elhoztam első termékemet!... Azt hiszem, eléggé szép darab, hogy meggyőzze önt!

– Úgy! - válaszolt Mr. Watkins, aki végre lélegzethez jutott. - Nos ha ez igaz... akkor önt, Méré úr, azon nyomban főbe kell lőni a bányatelep főutcáján!... Ez az én véleményem!

– Az enyém is! - látta jónak hozzáfűzni Annibale Pantalacci, fenyegető mozdulattal kísérve szavait.

Miss Watkins elsápadva felállt.

– Főbelőni engem azért, mert megoldottam egy kémiai problémát, amely félszázad éve nyílt kérdés? - felelte vállát vonva a fiatal mérnök. - Kissé talán elhamarkodott intézkedés lenne!

– Nincs ezen semmi nevetnivaló, tisztelt uram! - vágott vissza dühösen a farmer. - Meggondolta, miféle következményeket rejt magában az, amit ön a felfedezésének mond?... Hogy a bányákban megáll minden munka?... Hogy megszűnik Griqualand legvirágzóbb ipara?... Hogy én magam is koldusbotra jutok?

– Bevallom őszintén, mindezt nem vettem fontolóra - válaszolta kereken Cyprien. - Ezek a dolgok elkerülhetetlen következményei a technikai haladásnak, a tiszta tudománynak pedig nincs oka nyugtalanságra!... Egyébként ön a maga személyére nézve, Watkins úr, ne tartson semmitől! Ami az enyém, az az öné is, és nagyon jól tudja, mi indított arra, hogy ebben az irányban végezzek kutatómunkát!

John Watkins egyszerre meglátta, milyen álláspontra kell helyezkednie a fiatal mérnök felfedezésével kapcsolatban, és - a nápolyi gondolhatott, amit akart - ő habozás nélkül, amint mondani szokás: fordított egyet a köpönyegén.

– Hát hiszen - vette át a szót - lehet, hogy igaza van, Méré úr, s ön úgy beszél, ahogy egy ilyen derék fickóhoz illik. Igen!... átgondoltam a dolgot, biztos vagyok benne, hogy meg fogjuk érteni egymást. Miért csinálna olyan töméntelen sok gyémántot? Nem volna sokkal okosabb, ha gondosan megőrizné a titkát, mérsékelten élne vele, mondjuk csak egy-két ehhez hasonló követ gyártani még, vagy éppen beérné első sikerével, minthogy már ez is tekintélyes tőkét jelent, önt az ország leggazdagabb emberévé teszi? Így mindenki jól jár majd, a dolgok tovább folynak, úgy, mint a múltban, és ön nem fog keresztezni tiszteletreméltó érdekeket.

Ez a kérdésnek új megvilágítása volt, amire Cyprien eddig nem gondolt. De egyszerre kérlelhetetlen szigorral jelent meg előtte a dilemma: vagy megőrzi felfedezésének titkát, nem hozza a világ tudomására és saját meggazdagodására használja ki, vagy pedig, amint John Watkins találóan mondta, egy csapásra értéktelenít minden természetes és mesterséges gyémántot, következőleg lemond a vagyonról, és mit ér el vele?... azt, hogy tönkrejuttatja Griqualand, Brazília és India valamennyi gyémántbányászát! Ez elé a választás elé állítva, Cyprien talán megingott, de csak egy pillanatra. Pedig tudta, hogy ha az őszinteség, a becsület, a tudományhoz való hűség útját választja, azzal végérvényesen lemond a reményről is, arról, ami fölfedezésének legfőbb rugója volt.

Fájdalma éppoly keserű és nyomasztó volt, mint amily váratlanul érte, hogy gyönyörű álma hirtelen összeomlott.

– Watkins úr - szólt méltósággal -, ha megőrizném felfedezésem titkát, közönséges hamisító lennék! Hamis mérleggel mérnék és a közönséget megtéveszteném portékám minősége felől. Az eredmény, amit egy tudós elér, tulajdonképpen nem az övé. Mindenkinek közös tulajdona! Ha a legkisebb részecskéjét is önző egyéni érdekből magának tartaná meg, ez olyan bűn lenne, amelynél aljasabbat ember nem követhet el. Én nem teszek ilyet!... Nem!... Egy hetet, egy napot se várok vele, hogy közkinccsé tegyem a képletet, amelyet a véletlen játszott a kezemre, még ha volt is benne némi része a gondolkodásomnak. Csak az az egy megszorításom lesz, hogy, amint illő és igazságos, ezt a képletet elsősorban Franciaországnak ajánlom fel, amely nekem lehetővé tette, hogy hazámat szolgáljam!... Holnap közlöm a Tudományos Akadémiával eljárásom titkát!... Isten önnel uram, köszönöm, hogy figyelmeztetett egy kötelességemre, amelyről különben megfeledkeztem volna!... Watkins kisasszony, volt egy szép ábrándom!... Sajnos, le kell mondanom róla!

Mielőtt még a lány egy mozdulatot tehetett volna felé, elvette az asztalról a gyémántot, köszönt Miss Watkinsnak és apjának, és elment.