KEZDŐDIK A MUNKA

Másnap reggel a két társ munkához látott. Parcellájuk közel esett a Kopje szegélyéhez, s ha Cyprien Méré elmélete helyes volt, gyémántban gazdagnak kellett lennie. Sajnos, itt már eddig is erőteljes kiaknázás folyt, és a földet több mint ötven méter mélységben kiásták.

De volt ennek bizonyos előnye is, mert az aknájuk szintje mélyebb lévén a szomszédokénál, a környék íratlan törvényei szerint, nekik jutott körös-körül az egész föld és minden gyémánt, ami oda eshetett.

A munka igen egyszerű volt. A két társ azzal kezdte, hogy kapával és csákánnyal szabályszerűen kifejtett bizonyos mennyiségű földet. Ha ez megvolt, egyikük fölment a bánya szélére, és sodronykötélen felhúzta a földdel telerakott tömlőket, amelyeket alul a kötélre akasztottak.

A földet taligán elszállították Thomas Steel kunyhójába. Ott, miután vastag tuskókkal nagyjából szétmorzsolták, a törmelékből kidobálták az értéktelen kavicsokat. Azután tizenöt milliméteres nyílású rostán szűrték át a földet, hogy kiválasszák a kisebb köveket, de ezeket tüzetesen átvizsgálták, mielőtt szemétbe dobták volna. Végül sűrűbb szitán bocsátották át a földet, hogy megtisztítsák a portól. Így lett alkalmassá az osztályozásra.

Ami megmaradt, azt kiborították egy asztalra. A két bányász leült az asztal mellé. Egy kaparóvasszerű bádogszerszámmal minden maroknyi földet gondosan szemügyre vettek, majd leszórták az asztal alá, ahonnét az átvizsgálás megtörténte után kihordták.

Mindezen műveleteknek az volt a célja, hogy akár csak egy fél lencse nagyságú gyémántszemcsét is feltétlenül megtaláljanak. Már azt is nagy szerencsének tartották, ha naplemente előtt egyetlenegy darabot fel tudtak fedezni. Nagy kedvvel láttak a munkához és igen aprólékosan átkutatták a munkahelyről kiemelt földet. De bizony az első napokban az eredmény majdnem semmi volt. Cyprien főként kevés szerencsével dolgozott. Ha akadt is egy-egy darabka gyémánt a földtörmelékben, azt majdnem mindig Thomas Steel vette észre. Az első, amelyet Cyprien nagy örömére mégis fölfedezett, a kőzetággyal együtt alig volt egyhatodrész karát.

Egy karát, vagyis négy szemer, körülbelül egy ötödrész grammnyi súly. Egy elsőrendű, vagyis tisztavizű, átlátszó és színtelen gyémánt, ha köszörült állapotban legalább egy karátot nyom, körülbelül kétszázötven frankot ér. De míg a kisebbek értéke aránylagosan csökken, a nagyobbaké rohamosan emelkedik. Általában úgy számítják, hogy legtisztább vizű gyémánt forgalmi értéke a karátsúly négyzete, szorozva a karát napi árfolyamával. Ha tehát a karát árfolyamát kétszázötven franknak vesszük, egy ugyanolyan minőségű tízkarátos kő százszor annyiba, huszonötezer frankba kerül.

De a tízkarátos, sőt még az egykarátos gyémántok is nagyon ritkák, ezért is olyan drágák. Másrészt pedig Griqualand gyémántjai többnyire sárgásak, s ez a drágakőkereskedelemben jelentősen csökkenti értéküket.

Így hát hét-nyolc napi munka után egy hatodkarátnyi lelet bizony nagyon sovány kárpótlás volt a rengeteg fáradságért és küszködésért. „Ennél kifizetődőbb lenne földet túrni, nyájat őrizni vagy követ törni az országúton” - mondogatta közben Cyprien. Mégis, akárcsak a náluk kishitűbb bányászokban, bennük is tartotta a lelket a remény, hogy egyszer csak egy olyan gyönyörű gyémántra akadnak, amely kárpótolja őket több heti, vagy akár több hónapi nehéz munkájukért. Ami Thomas Steelt illeti, ő beidegzett gyakorlatával szinte oda se figyelve dolgozott, mint egy gép. Legalábbis gépnek látszott.

A két társ rendszerint együtt reggelizett. Beérték néhány szendviccsel és egy-egy korsó sörrel, amit az egyik lacikonyhában kaptak, de ebédelni már a telep kedvelt vendéglőinek egyikébe mentek. Este elváltak, és mindegyikük ment a maga útján. Thomas Steel valamelyik biliárdterembe, Cyprien meg egy-két órára a farmra.

A fiatal mérnök, nagy bosszúságára, gyakran ott találta vetélytársát, a vöröshajú, fehérbőrű, szeplős James Hiltont. Kétségtelen, hogy ez a vetélytárs hamar beférkőzött John Watkins kegyeibe, hiszen még a farmernél is többet ivott és pipált.

Alice, meg kell adni, szemlátomást teljes megvetéssel nézte a fiatal Hilton falusi piperkőcségét és hallgatta nem valami színvonalas fecsegését. De Cyprien számára Hilton jelenléte egyenesen elviselhetetlen volt. Néha annyira nem szenvedhette, hogy úgy érezte, képtelen uralkodni indulatain, inkább búcsút mondott a társaságnak, és elment.

– A francia elégedetlenkedik - mondta ilyenkor Watkins, társára kacsintva -, úgy látszik, a gyémántok nem kerülnek maguktól a csákánya alá.

És James Hilton a világ legostobább röhögésével válaszolt.

Ilyen estéken Cyprien többnyire egy derék öreg búrhoz, a telep közelében lakó Jacobus Vandergaarthoz tért be. Róla nevezték el a Kopjét, amelynek területét egykor, az engedélykiadások legkezdetén, még egymaga birtokolta. Ha a szóbeszédnek hinni lehet, voltaképp szörnyű igazságtalanság történt, mikor kiforgatták birtokából, és azt John Watkins kezére játszották. Az öreg teljesen tönkrement, s most egy régi földkunyhóban éldegélt, gyémántköszörülésből. Annak idején szülővárosában, Amszterdamban tanulta ki ezt a mesterséget.

Elég gyakori eset volt, hogy a bányászok, akik pontosan tudni akarták, mennyi lesz gyémántjaik pontos súlya köszörült állapotban, lehasítás vagy finomabb megmunkálás végett hozzá vittek egy-egy darabot. De ehhez a munkához biztos kéz és jó szem kell, a maga idejében kiválóan dolgozó öreg Vandergaart pedig ma már nehezen tudott eleget tenni a kívánalmaknak.

Cyprien vele foglaltatta gyűrűbe első talált gyémántját és csakhamar nagyon megkedvelte az öreget. Szeretett elüldögélni a szerény műhelyben, elbeszélgetni vele, vagy csöndben figyelni, ahogy munkapadja mellett dolgozik. Galambősz szakáll, tar fejebúbján fekete bársonysipka, hosszú orrán kerek pápaszem - Jacobus Vandergaart egészen olyan volt, fura szerszámai és vegyszeres üvegcséi közt, mint egy tizenötödik századbeli öreg alkimista.

Az ablak előtt kis vályúban voltak a Jacobus Vandergaartra bízott, sokszor jelentős értékű nyers gyémántok. Ha le akart hasogatni egy olyan követ, amelynek kristályosodását nem találta tökéletesnek, először is nagyítóval tüzetesen megvizsgálta a kristályokat párhuzamos lemezekre osztó hasadások irányát; majd egy gyémántszilánk élével a kívánt irányban bemetszette a nyers gyémántot, ebbe a bemetszésbe piciny acéllemezt illesztett és rákalapált.

Így hasította le a gyémánt egyik oldaláról a fölös anyagot, majd körös-körül megismételte a műveletet.

Ha azonban Jacobus Vandergaart köszörülni akarta a gyémántot, vagy világosabban szólva, szabványos formát akart neki adni, akkor először meghatározta a gyémánt leendő alakját és a kőzetágyra krétával rárajzolta a tervezett lapocskák körvonalait. Azután ezeket a lapocskákat sorjában egy másik gyémánttal hozta érintkezésbe, és hosszasan csiszolgatta egyiket a másikkal. A két drágakő kölcsönösen horzsolta egymást és lassanként kialakult a briliáns.

Így adta meg Jacobus Vandergaart az ékkőnek a mostani használatban szentesített formák valamelyikét. Ezek a következő három főcsoportba sorolhatók: kétszeres briliáns, egyszeres briliáns és rózsa briliáns.

A kétszeres briliáns hatvannégy oldallapból, egy tető- és egy fenéklapból áll. Az egyszeres briliáns épp a fele a kétszeresnek. A rózsa briliáns alul lapos, felső része boltozatosra metszett.

Nagyritkán egy-egy briolettet is köszörült Jacobus Vandergaart. Ez olyan gyémánt, amelynek sem fenék-, sem fedőlapja nincs és leginkább pici körtéhez hasonlítható. Indiában átfúrják a briolett karcsú nyakát, és szalagot húznak át rajta.

Az öreg gyémántköszörűsnek leggyakrabban „kösöntyű” került ki a kezéből. Ez fél körte alakú briliáns, fenék- és fedőlapja van, elülső felén csiszolt lapocskák.

A már köszörült gyémántot, hogy teljesen elkészüljön, még csiszolni kellett. Ez egy körülbelül huszonnyolc centiméter átmérőjű acélkorong segítségével történt, amely az asztal lapjára erősítve, nagy kerékkel és kézi fogantyúval hajtva, percenként körülbelül két-háromezer fordulatot tett a tengely körül. Ehhez a megolajozott és az előző köszörülések gyémántporával behintett koronghoz érintette Jacobus Vandergaart sorjában a gyémántlapocskákat, amíg azok tökéletesen ki nem fényesedtek. A kereket vagy egy kis hottentotta inas forgatta, akit szükség esetén napszámra fogadott, vagy egy jó barát, így néha Cyprien is, aki örömest tette meg neki merő szívességből ezt a csekély szolgálatot.

Munka közben elbeszélgettek. Jacobus Vandergaart gyakran homlokára tolta pápaszemét, abbahagyta a munkát, és elmondott egy-egy történetet a régmúlt időkből. Csaknem mindent tudott Dél-Afrikáról, ahol már negyven éve lakott. Elbeszéléseinek az adott különös varázst, hogy fölidézte velük az ország hagyományát - ezt a még egészen friss és eleven hagyományt.

Az öreg köszörűs akkor volt igazán elemében, ha hazafiúi és személyes sérelmeiről beszélhetett. Szerinte az angolok a legutálatosabb rablók voltak, akiket a Föld valaha a hátán hordozott.

Ezért a véleményért persze rá kell hárítanunk a felelősséget - s talán meg is bocsáthatjuk keserűségben fogant kissé túl kemény ítélkezését.

– Csöppet sem csodálkozom - hajtogatta -, hogy az Észak-amerikai Egyesült Államok kikiáltották függetlenségüket és hiszem, hogy India és Ausztrália is mihamar erre az útra lép. Melyik nép tűrne el ilyen zsarnokságot!... Hej! Méré úr, ha a világ tudomást szerezne mindarról az igazságtalanságról, amit ezek a pénzükre és tengeri hatalmukra oly büszke angolok elkövettek, nem volna az emberi nyelvnek annyi szidalma, hogy valamennyit az arcukba ne vágná.

Cyprien se nem helyeselt, se ellent nem mondott neki, szótlanul hallgatta.

– Elbeszéljem, hogy mit tettek énvelem? - folytatta nekitüzesedve Jacobus Vandergaart. - Hallgassa végig, és akkor mondja meg, lehet-e erről kétféle vélemény!

Miután Cyprien biztosította, hogy semmivel sem szerezhet neki nagyobb örömet, az öreg így folytatta:

– Amszterdamban születtem 1806-ban, amikor szüleim utazás közben épp ott tartózkodtak. Később oda tértem vissza, hogy mesterséget tanuljak, de egész gyermekkoromat Fokföldön töltöttem, ahová családom mintegy ötven éve vándorolt ki. Hollandusok voltunk és büszkék rá, hogy azok vagyunk, akkor is, amikor Nagy-Britannia hatalmába kerítette a gyarmatot, amint hirdette, csak ideiglenesen! De John Bull¹ nem ereszti el, amit egyszer megkaparintott és 1815-ben az európai államok bécsi kongresszusán ünnepélyesen az Egyesült Királyság alattvalóinak nyilvánítottak bennünket. Kérdezem önt, mi jogon avatkozik Európa az afrikai gyarmatok ügyeibe? De mi nem akartunk ám angol alattvalók lenni, Méré úr. Azt gondoltuk, Afrika elég nagy ahhoz, hogy olyan hazát adjon nekünk, amely a miénk, csak a miénk. Elköltöztünk hát a Fokföldről és az azzal északon határos, akkor még vad területekre nyomultunk. *Búrok*nak, azaz parasztoknak vagy *Voortrekkerek*nek, azaz előőrsöknek neveztek bennünket.

Alighogy feltörtük az új földeket, alighogy munkánkkal független létet teremtettünk magunknak, az angol kormány magáénak nyilvánította a területet; megint azzal az ürüggyel, hogy mi angol alattvalók vagyunk.

Ekkor következett be a mi nagy elvonulásunk. 1833-ban történt. Ismét tömegesen keltünk vándorútra. Ökrösszekerekre raktuk bútorainkat, felszerelésünket, gabonánkat, és még mélyebben nyomultunk a pusztaságba.

Ebben az időben Natal tartomány szinte teljesen elnéptelenedett. Egy Csaka nevű hódító, egy valóságos néger Attila a zuluk törzséből, 1812-től 1828-ig több mint egymillió embert pusztított ki azon a földön. Utóda, Dingan is a megfélemlítés eszközeivel uralkodott. Ő volt az a bennszülött király, aki megengedte, hogy letelepedjünk azon a területen, ahol most Durban és Port-Natal városok emelkednek.

De ez a galád Dingan azzal a hátsó gondolattal adta meg az engedélyt, hogy ha majd meggazdagszunk, megtámad bennünket! Természetesen mindenki fegyvert ragadott a védelmi harcra. Hallatlan erőfeszítéssel, és merem állítani, csodálatos vitézséggel vívtunk meg több száz csatát, asszonyaink és gyermekeink is velünk harcoltak, s végül sikerült megtartanunk a földeket, amelyeket vérünk és verejtékünk öntözött.

Alighogy végső diadalt arattunk a fekete zsarnok fölött és megtörtük hatalmát, a fokföldi kormány angol csapatokat küldött ki, hogy foglalják el Natal tartományt őfelsége, Anglia királynője nevében!... Amint látja, még mindig angol alattvalók voltunk. Ez történt 1842-ben.

Elvándorolt honfitársaink másik csoportja eközben meghódította Transvaalt, és megsemmisítette a zsarnok Moselekatze hatalmát az Orange folyó mellékén. Egyszerű napiparancsra tőlük is elrabolták a sok szenvedés árán szerzett új hazát.

A részleteket mellőzöm. Húsz esztendeig folyt a harc. Egyre távolabb vonultunk, de Nagy-Britannia mindig utánunk nyújtotta kapzsi kezét, mintha röghöz kötött jobbágyai volnánk akkor is, amikor már rég elhagytuk a területét.

Végre tömérdek kínlódás és véres harc után sikerült Orange szabadállamban elismertetnünk függetlenségünket. Viktória királynő 1854. április nyolcadikán kelt kiáltványa biztosította földjeink szabad birtoklását és önkormányzatunkat. Köztársasággá alakultunk és elmondhatjuk, hogy a szigorú törvénytiszteleten, az egyén szabad fejlődésén és a minden néposztályra kiterjedő általános iskoláztatáson nyugvó államunk mintaképül szolgálhatna sok nemzetnek, amely műveltebbnek hiszi magát egy ilyen kis dél-afrikai államnál!

Griqualand is ennek az államnak része volt. Farmerként telepedtem itt le, ebben a házban laktunk, szegény feleségemmel és két gyermekemmel. Ott, ahol most az önök bányája van, állt a szarvasmarha-karámon, a kraal. Tíz évvel később ideérkezett John Watkins és fölépítette első viskóját. Akkor még nem is sejtették, hogy ebben a földben gyémánt rejlik, én pedig harminc év alatt oly keveset gyakorolhattam egykori mesterségemet, hogy szinte a drágakövek létezéséről is megfeledkeztem.

1867 táján egyszer csak híre terjedt, hogy földünk gyémánttermő talaj. Egy Hart melléki búr² még a struccai ürülékében és házának agyagfalában is talált gyémántokat.

Ekkor az angol kormány, híven harácsoló módszeréhez, minden szerződés és jog semmibevételével kijelentette, hogy Griqualand az övé.

Köztársaságunk hiába tiltakozott! Hasztalan javasolta, hogy a vitás kérdést terjesszék valamelyik európai államfő ítélőszéke elé! Anglia visszautasította a döntőbíráskodást és elfoglalta földjeinket.

Abban reménykedtünk, hogy igaztalan uraink legalább a magányosok jogait tiszteletben fogják tartani. Én akkoriban már özvegy és gyermektelen voltam, mert az 1870. évi nagy járvány elvitte egész családomat. Nem volt bátorságom új hazát keresni, új hajlékot építeni, a hatodikat vagy hetediket hányatott életem során! Itt maradtam hát Griqualandban. Talán egyedül engem nem kapott el a mindent elárasztó gyémántláz. Nyugodtan műveltem tovább veteményeskertemet, mintha nem is házamtól egy puskalövésnyire fedezték volna fel Du Toit’s Pan gyémántmezőit.

Mekkora volt hát egy reggel a meglepetésem, mikor megláttam, hogy kraalomat, amelyet a vidék szokása szerint habarcs nélküli kőből építettem, az éj folyamán lebontották és vagy háromszáz méterrel odább helyezték át a síkon. John Watkins az enyém helyébe az övéihez csatlakozó új karámot építtetett és birtokához csatolta azt a vöröses, homokos földdarabot, mely mindaddig vitathatatlan tulajdonom volt.

Tiltakoztam az önkény ellen... Watkins csak nevetett!... Perrel fenyegetőztem... Még ő biztatott, hogy csak pereljek!

Harmadnapra megoldódott a rejtély. Földemnek az a dombos része gyémántbánya volt. John Watkins, mikor erről megbizonyosodott, nyomban odább vitette a karámomat. Azután elszaladt Kimberley-be, ahol hivatalosan is saját nevére íratta a bányát.

Bepereltem... Kívánom, Méré úr, sohase tudja meg, mibe kerül angol földön egy per lefolytatása!... Egymásután vesztettem el ökreimet, lovaimat, juhaimat!... Eladtam ingóságaimat, minden cókmókomat, hogy jóllakassam ezeket a piócákat, akiknek ügyvéd, ügyész, bíró, végrehajtó a nevük!... Hogy rövid legyek, egy évi ide-oda futkosás, várakozás, egy sereg füstbement remény, rengeteg szorongás és lázongás után a tulajdonjogi kérdés végérvényesen és megfellebbezhetetlenül eldőlt!...

Elvesztettem a pert, ráadásul tönkrementem. Az ítélet minden követelésemet alaptalannak nyilvánította, keresetemet elutasította és kimondta, hogy a bíróság nem tudja tisztán megállapítani a szembenálló felek kölcsönös jogigényét, de épp azért szükségesnek látja, hogy kettejük közt megváltozhatatlan határvonalat húzzon. Így tehát a greenwich-i csillagvizsgálótól keletre számított huszonötödik hosszúsági fokon kell kijelölni azt a vonalat, amely a két birtokot egymástól elválasztja. Az ettől nyugatra eső rész John Watkins, a keletre eső Jacobus Vandergaart tulajdonában marad.

Erre a különös határmegvonásra nyilván az késztette a bírákat, hogy a huszonötödik hosszúsági fok csakugyan keresztülmegy a telken, ahol az én karámom állt.

Csakhogy a bánya, fájdalom! nyugatra esett és természetesen John Watkins tulajdona lett.

Mindazonáltal, mintegy eltörülhetetlen jeléül annak, hogy ezt az ítéletet igazságtalannak tartja, a nép még ma is Vandergaart-Kopjénak nevezi a bányatelepet!

Nos, Méré úr, nem gondolja, hogy némi joggal tartom az angolokat hitvány nációnak? - kérdezte az öreg búr, ezzel téve pontot a valóságnak mindenben megfelelő történet végére.