CSILLAGHULLÁS

A fiatal mérnök leánykérése meglepő drámai fordulatként hatott. Bármily kevéssé hajlott érzelmességre ez a félvad társaság, John Watkins minden vendége csak zajosan helyeselhetett. Ekkora önzetlenség még őket is meghatotta.

Alice, talán az egyetlen, akit nem lepett meg a fiatalember kérése, lesütött szemmel, hallgatagon állt apja mellett.

A szerencsétlen farmer, aki még mindig teljesen kábult volt az őt ért rettenetes csapástól, fölemelte fejét. Kétségtelen, elég jól ismerte Cyprient, hogy tudja, ha hozzáadja lányát, biztosítja Alice jövőjét és szerencséjét, de egyetlen jellel sem akarta elárulni, hogy most már nincs kifogása a házasság ellen.

Cyprient megzavarta az általános figyelem, amelyet gyengéd lépése keltett. Maga is érezte annak különösségét és szemrehányást tett magának, miért is nem uralkodott jobban érzelmein.

Az általános és könnyen érthető kavarodás közepette Jacobus Vandergaart egy lépést tett a farmer felé.

– John Watkins - szólt - nem szeretnék visszaélni győzelmemmel és nem olyan ember vagyok, aki lábbal tiporja levert ellenfelét. Jogaimat kiharcoltam, mert egy férfinak mindig ezt kell tennie! Azonban tapasztalatból tudom, s ebben ügyvédem is megerősített, hogy a szigorú jog néha határos a jogtalansággal, és nem akarom, hogy ártatlanok szenvedjenek olyan vétekért, amelyet nem ők követtek el... Különben is magam vagyok a világon és már közel a sírhoz. Mit érnék ekkora gazdagsággal, ha másokat nem részesíthetnék belőle?... John Watkins, ha ön beleegyezik e két fiatal házasságába, kérem engedje meg, hogy nászajándékul felajánljam a Dél csillagát, amelynek én úgysem venném hasznát. Ezenkívül ígérem, őket teszem meg örököseimmé, hogy lehetőség szerint jóvátegyem azt a kellemetlenséget, melyet kedves leányának akaratlanul okoztam.

Ezekre a szavakra a jelenlevők közt az országgyűlési naplóból ismert élénk helyeslő mozgás támadt. Minden tekintet John Watkins felé fordult. A farmer szeme könnybe lábadt, arcát reszkető kezébe temette.

– Jacobus Vandergaart - kiáltott fel végül, képtelen lévén visszatartani feltörő érzelmeit. - Igen! ön derék ember, és azért a rosszért, amit önnel tettem, nemes bosszút áll azzal, hogy e két fiatalt boldoggá teszi.

Alice és Cyprien képtelenek voltak szavakba önteni érzelmeiket, tekintetük beszélt helyettük. Az öreg kezet nyújtott ellenfelének, és Mr. Watkins melegen megszorította.

A jelenet valamennyi tanújának nedves lett a szeme, még egy öreg rendőré is, aki pedig olyan száraznak látszott, mint a kincstári kétszersült. John Watkins pedig valósággal átalakult. Azelőtt kemény és gonosz arcáról most jóindulat és kedélyesség sugárzott. Jacobus Vandergaart komor arca visszanyerte szokott kifejezését, a szelíd jóságot.

– Feledjünk el mindent - kiáltott fel -, és igyunk a fiatalok egészségére a lefoglalt borból, ha ugyan a rendőrfőnök úr megengedi.

– Egy rendőrtisztnek kötelessége néha megakadályozni a lefoglalt borok eladását - mondta mosolyogva a rendőrtiszt -, de azok fogyasztását sohasem ellenzi.

E derűs szavak után a palackok megint kézről kézre jártak és a teremben újraéledt a szívbéli jókedv. Jacobus Vandergaart John Watkins jobbján ült, és terveiről beszélt vele.

– Eladunk mindent és elmegyünk a fiatalokkal Európába! - mondta. - Közel hozzájuk telepszünk meg vidéken és lesznek még szép napjaink!

Alice és Cyprien egymás mellett ülve halkan beszélgettek franciául. Élénkségükből ítélve ez a beszélgetés sem lehetett kevésbé érdekes.

A teremben ezalatt rendkívül meleg lett. Tikkasztó hőség szárította ki a borivó ajkakat, és a vendégek olyanok lettek, mint egy-egy árammal telített, szikrázásra kész akkumulátor. Hiába nyitották ki az ablakokat és az ajtókat. A gyertyák lángját a legkisebb fuvallat sem libegtette meg.

Mindenki érezte, hogy az ilyen légköri nyomásnak csak egy következménye lehet: mennydörgéssel és zivatarral kísért vihar, mely Dél-Afrikának ebben a részében úgy szokott kitörni, mintha a természet minden eleme összeesküdött volna. Ezt a vihart várták, ettől reméltek megkönnyebbülést.

Egyszer csak egy villámlás vetett zöldes fényt az arcokra, és majdnem ugyanakkor a messze síkságról dübörgő mennydörgés jelezte, hogy megkezdődött az égi hangverseny.

Ugyanebben a pillanatban hirtelen szélroham tört be a terembe és kioltotta a gyertyalángokat. Ezután átmenet nélkül megnyíltak az ég csatornái és megeredt a vízözön.

– Hallottak közvetlenül a villámcsapás után valami kis reccsenést? - kérdezte Thomas Steel, miközben bezárták az ablakokat és újból meggyújtották a gyertyákat. - Mintha egy üveggömb pattant volna szét.

A szemek ösztönösen a Dél csillaga felé fordultak...

A gyémánt eltűnt. A drágakövet védő vaskalitka és üvegbura a helyén volt. Nyilvánvaló volt, hogy a gyémántot senki sem érinthette.

A jelenség csodával volt határos. Cyprien gyorsan előrehajolt és valami szürke porfélét látott a gyémánt helyén, a kék bársonypárnán. Felkiáltott ámulatában, és pár szóval megmagyarázta, mi történt.

– A Dél csillaga felrobbant! - mondta.

Griqualandban mindenki tudja, hogy az itt talált gyémántok sajátságos betegségben szenvednek. Nem szívesen beszélnek róla, mert ez jelentősen csökkenti drágaköveik értékét; de tény, hogy bizonyos megmagyarázhatatlan molekulamozgás következtében néha úgy robbannak szét ezek a drágakövek, mint a petárdák. Ilyenkor csak egy kis por marad, amelyet legfeljebb ipari célra lehet használni.

A fiatal mérnököt láthatóan sokkal jobban foglalkoztatta az esemény tudományos oldala, mint a veszteség, amely ennek következtében érte.

– A dologban nem az az érdekes - szólalt meg az általános megrökönyödés közepette -, hogy a gyémánt szétrobbant, hanem hogy mostanáig nem robbant szét. Rendes körülmények közt a gyémántok hamarább robbannak, a köszörülést követő tíz napon belül, ugyebár Vandergaart úr?

– Pontosan így van és életemben először tapasztalom, hogy egy gyémánt köszörülés után három hónappal robbant szét! Nos, meg van írva, hogy a Dél csillaga ne legyen senkié - tette hozzá sóhajtva. - Ha meggondolom, hogy a baj elkerülésére csak egy kis zsírréteggel kellett volna bevonni a követ...

– Valóban? - kiáltott fel Cyprien elégedetten, mint aki végre megold egy nehéz talányt. - Ez esetben minden világos! A törékeny csillag Dada begyében kétségtelenül megkapta a védőréteget és ezért maradt épen mindmáig. Elég sajnos! Sokkal jobb lett volna, ha négy hónappal ezelőtt robban fel és megkímél bennünket a transvaali úttól.

E pillanatban észrevették, hogy John Watkinst rosszullét környékezi. Idegesen fészkelődött karosszékében.

– Hogy beszélhet ilyen könnyedén ekkora szerencsétlenségről? - szólalt meg végül dühtől vörösen. - Önök itt mindannyian oly egyszerűen veszik tudomásul, hogy ötven millió füstbe ment, mintha egy szál cigarettáról lenne szó.

– Ez csupán azt bizonyítja, hogy bölcsek vagyunk! - válaszolt Cyprien. - Ha már bölcsnek kell lennünk, hát legyünk bölcsek.

– Bölcseknek bőviben vagyunk! - szólt a farmer. - De ötven millió, az ötven millió, és nem minden bokorban terem... Látja, Jacobus, ma anélkül, hogy akarta volna, óriási szolgálatot tett nekem. Azt hiszem, most magam is szétpukkadnék, mint egy léggömb, ha a Dél csillaga még enyém lett volna.

– Ugyan, mit akar - mondta Cyprien, és gyengéden pillantott a mellette álló Miss Watkins üde arcára. - Én ma este olyan drágakövet kaptam, hogy semmilyen másnak elvesztését nem venném a szívemre.

Rövid és hányatott történetéhez méltó, váratlan csattanóval zárult a világ legnagyobb gyémántjának pályafutása.

Gondolhatjuk, hogy ez a vég nem csekély mértékben erősítette a Griqualandben elterjedt babonákat. A kafferek és a bányászok sokkal inkább hitték, mint valaha, hogy ily nagy drágakövek szerencsétlenséget hoznak.

Jacobus Vandergaart, aki büszke volt rá, hogy ő köszörülte a gyémántot és Cyprien, aki azt tervezte, hogy a Bányászati Főiskola múzeumának ajánlja fel, tulajdonképpen sokkal jobban sajnálták a váratlan veszteséget, mint amennyire mutatták. De a világ halad tovább a maga útján, és nem lehet mondani, hogy sokat veszített ezen az ügyön.

John Watkinst azonban igen súlyosan érintették a torlódó események, a fájdalmas izgalmak, vagyonának és a Dél csillagának elvesztése. Ágynak esett, néhány napig sorvadozott, életének lángja kialvóban volt. Sem lányának, sem Cypriennek odaadó ápolása nem enyhítette a rettentő csapást, sem Jacobus Vandergaart, aki naphosszat az ágya mellett ült, és igyekezett tartani benne a lelket. A kitűnő öregember hiába festette előtte a jövendőt, hiába beszélt a Kopjéról, mint közös tulajdonukról, hiába kérte tanácsait a teendőkre nézve és hiába vonta be tervezgetéseibe. Az öreg farmert hiúságában, mohó bírásvágyában, önzésében, megrögzött szokásaiban érte halálos csapás. Úgy érezte, vége van.

Egy este magához hívta Alice-t és Cyprient, kezüket egymásba tette és szó nélkül kiadta lelkét. Csak tizenöt nappal élte túl drágalátos csillagát.

Valóban úgy látszott, hogy szoros kapcsolat volt ennek az embernek a szerencséje és a különös kő sorsa között. Legalábbis a körülmények bizonyos mértékben igazolták ezt a látszatot, de józan ésszel persze nem lehet helyeselni a Griqualandban erről szállongó babonás szóbeszédeket. A Dél csillaga szerencsétlenséget hozott tulajdonosára abban az értelemben, hogy az öreg farmer jó sorának hanyatlása egybeesett a páratlan drágakő feltűnésével.

A telep fecsegői azonban nem látták, hogy ennek a szerencsétlenségnek igazi oka magának John Watkinsnek hibáiban rejlett. Ezek a hibák végzetszerűen magukban hordták a csalódás és a romlás csíráit. Az emberek igen gyakran valami titokzatos balsorsnak tulajdonítják szerencsétlenségüket, holott, ha a dolgok mélyére nézünk, tulajdon tetteik miatt szenvednek. Tagadhatatlan, hogy vannak meg nem érdemelt balsorsok is. De legtöbb esetben a balsors, a logika vasszigorával következik olyan előzményekből, amelyekért az áldozat csak magára vethet. Ha John Watkins kevésbé kapzsi lett volna, ha nem csüggött volna szinte már bűnös túlzottsággal a kis szénkristályon, melynek gyémánt a neve, a Dél csillagának felfedezése és eltűnése hidegen hagyta volna - akárcsak Cyprient - testi-lelki egészsége nem esett volna áldozatul egy ilyen szerencsétlenségnek.

Ő azonban egész életét a gyémántokra tette fel; a gyémántok okozták a vesztét.

Néhány héttel később egyszerűen, de általános örvendezés közt ünnepelték meg Cyprien Méré és Alice Watkins egybekelését. Alice Cyprien felesége lett... Mit kívánhatott többet ezen a világon?

Kiderült egyébként, hogy a fiatal mérnök sokkal gazdagabb, mint ő maga gondolta. A Dél csillaga megtalálása ugyanis bányatelkének értékét, anélkül, hogy sejtette volna, jelentékenyen megnövelte. Transvaali utazása idején Thomas Steel folytatta a kiaknázását, ami nagyon gyümölcsözőnek bizonyult, és így számos ajánlatot kapott telekrészének megvásárlására. El is adta százezer frankért, mielőtt elutazott Európába.

Alice-t és Cyprient most már semmi sem kötötte Griqualandhoz. Visszatértek Franciaországba, előbb azonban gondoskodtak Li, Bardik és Matakit sorsáról - és ebben a nemes cselekedetben Vandergaart osztozott velük. Az öreg gyémántköszörűs csakugyan eladta birtokát egy társaságnak, amelynek Nathan, a volt alkusz lett az igazgatója. Mikor ezt az üzletet szerencsésen lebonyolította, Franciaországban csatlakozott örökbefogadott gyermekeihez, akik - hála Cyprien jó munkájának, elismert érdemeinek és a rokonszenvnek, amellyel a tudományos világ visszatérésekor fogadta - boldogságukhoz vagyont is szereztek.

Thomas Steel mintegy húszezer font sterlinggel hazament Lancashire-be, megnősült, agarászott, mint egy gentleman, minden este megitta a palack portóiját - ugyan mi okosabbat tehetett volna?

A Vandergaart-Kopje még nem merült ki. Ma is ez a telep szolgáltatja a Fokföldről exportált gyémántoknak körülbelül egyötödét. De nem akadt többé bányász, akit jó- vagy balszerencséje megajándékozott volna egy újabb Dél csillagával.

-&-