EGY ÚJFAJTA BÁNYA

Időközben Miss Watkins mindenről értesült. Az álarcos emberekkel lezajlott jelenetről is, meg a fiatal mérnököt ért újabb kellemetlenségről is.

– Cyprien - mondta neki, mikor a mérnök mindenről tájékoztatta -, nem ér-e többet a maga élete a világ minden gyémántjánál?...

– Kedves Alice...

– Ne gondoljunk többé ezekre a dolgokra, és a jövőben ne foglalkozzunk effajta kísérletekkel.

– Ez parancs? - kérdezte Cyprien.

– Igen! Igen! - felelte a fiatal lány. - Ugyanúgy megparancsolom, hogy hagyja abba, ahogyan előbb kértem, hogy kezdjen hozzá... Ha ugyan hajlandó parancsaimat teljesíteni.

– Mint mindig, most is teljesíteni fogom! - mondta Cyprien, megszorítva Miss Watkins feléje nyújtott kezét.

De amikor Cyprien felvilágosította, hogy milyen ítélet vár Matakitra, Alice elborzadt - különösen, amikor megtudta, hogy apjának milyen fontos szerepe lesz ebben az ítéletben.

Ő sem hitt a szegény kaffer bűnösségében. Akárcsak Cyprien, ő is mindent megtett volna, hogy megmentse. De hogyan fogjon hozzá és mindenekelőtt, hogyan lágyítsa meg John Watkins szívét, aki dühös kárvallott fél ebben az ügyben, és a szerencsétlen négert a legigaztalanabb vádakkal illeti.

Hozzá kell tennünk, hogy a farmer semmilyen vallomást nem tudott kicsalni Matakitból, hiába mutatta meg a számára felállított akasztófát, hiába biztatta jóindulatáról, ha vall. Így azután, mivel kénytelen volt lemondani minden reményéről, hogy valaha is visszakaphatja a Dél Csillagát, gyilkos düh vett rajta erőt. A közelébe sem lehetett menni. Lánya azonban még egy utolsó kísérletre szánta el magát.

Az ítéletet követő napon Mr. Watkinst a szokottnál kevésbé gyötörte köszvénye, s ezt a nyugalmat papírjai rendezésére kívánta felhasználni. Egy hengeralakú, sárgaréz berakásos ébenfa íróasztal előtt ült - gyönyörű darab a holland uralom idejéből, amely sok viszontagság után gazdátlan holmiként került Griqualandnak ebbe az eldugott szögletébe -, s a birtokára vonatkozó okmányokat, szerződéseit, leveleit nézegette. Mögötte Alice munkájára hajolva hímzett, nemigen törődött struccával, Dadával, amely szokott méltóságával lépkedett föl s alá a teremben, olykor egy pillantást vetett az ablakra, máskor pedig nagy, szinte emberi szemével Mr. Watkinsnak és lányának mozdulatait figyelte. Egyszer csak a farmer felkiáltására Miss Watkins felkapta a fejét.

– Ez az állat elviselhetetlen! - szólt Mr. Watkins. - Most az egyik okiratomat lopta el!... Dada... Ide gyere... Add vissza azonnal!

Alig ejtette ki ezeket a szavakat, rettenetes káromkodásba tört ki.

– Ó, az átkozott állat lenyelte!... Azt a fontos okmányt!... Annak az okmánynak eredeti példányát, amely engedélyt ad Kopje kiaknázására!... Tűrhetetlen! De most megfogom a torkát. És megfojtom, ha kell!...

John Watkins magánkívül, a haragtól vérvörösen felugrott. A strucc után futott, amely kétszer-háromszor végigszaladt a szobán, majd végül kiugrott az alacsony földszinti ablakon.

– Apám - kiáltott Alice, elszomorodva kedvencének újabb csínyén - könyörgök, csillapodjék! Hallgasson rám!... Beteg lesz!

Mr. Watkins tombolt haragjában. A strucc szökése teljesen kihozta sodrából.

– Nem! - szólt rekedten. - Ez már több a soknál... Ennek véget kell vetni. Nem veszíthetem el így a legfontosabb tulajdonjogi okmányaimat!... Egy golyó a fejébe majd észretéríti ezt a tolvajt!... Visszaszerzem a pergamenemet, ha addig élek is!

Alice könnyes szemmel követte apját.

– Könyörgök, apám, kegyelmezzen meg a szegény állatnak! - mondta. - Hát csakugyan olyan fontos az a papír?... Nem lehet másolatot szerezni róla?... Képes lenne bánatot okozni nekem, és a szemem láttára megölni szegény Dadámat ilyen jelentéktelen vétekért?

De John Watkins nem hajlott a szóra, és áldozatát keresve, körülnézett.

Abban a pillanatban, amikor a strucc Cyprien Méré házához ért, a farmer észrevette a menekülőt, lekapta válláról puskáját, és célzott. De Dada, mintha csak megsejtette volna az ellene szőtt tervet, egy szempillantás alatt a ház mögé menekült.

– No várj!... Várj csak!... Megfoglak én még, átkozott dög! - kiáltott John Watkins, és a madár után futott.

Az egyre rémültebb Alice követte, hogy még egy kísérletet tegyen strucca megmentésére. Mindketten egyszerre értek a fiatal mérnök háza elé és körülfutották. A strucc nem volt sehol! Dada láthatatlanná vált! Pedig a dombon nem szaladhatott még le, máskülönben ott látták volna valahol az udvarház körül. Valószínű volt tehát, hogy az egyik hátsó ajtón vagy ablakon beszökött a házba. John Watkins is ezt gondolta. Visszafordult hát és bezörgetett a kapun.

Maga Cyprien nyitott ajtót.

– Watkins úr?... Watkins kisasszony?... Boldog vagyok, hogy itt láthatom önöket! - szólalt meg a váratlan látogatástól meglepetten.

A még mindig lihegő farmer néhány szóval, de rettenetes dühvel elmesélte a történteket.

– Nos, majd megkeressük a bűnöst! - szólt Cyprien, és betessékelte John Watkinst és Alice-t.

– És én mondom önnek, hogy most aztán mindörökre elintézem! - mondta a farmer és úgy forgatta a puskáját, mint egy indián a csatabárdot.

Ebben a pillanatban a fiatal lány esdeklő pillantásával elárulta Cypriennek, mennyire félti szeretett állatát a tervezett büntetéstől.

Rögtön tudta, mit kell tennie, és ez nagyon egyszerű volt: elhatározta, hogy nem találja meg a struccot.

– Li - kiáltott franciául a belépő kínaira - azt gyanítom, hogy a strucc a te szobádban lesz. Szaladj oda, próbáld ügyesen kiterelni, én azalatt Watkins urat átkísérem az ellenkező oldalra.

Sajnos, ez a szép terv dugába dőlt. A strucc éppen abba a szobába menekült, ahol a kutatást kezdték. Ott volt, igyekezett összehúzni magát, fejét egy szék alá dugta, mégis látható volt, mint fényes délben a nap. Mr. Watkins rávetette magát.

– No, te bitang, most leszámolunk! - mondta.

Akármilyen dühös is volt azonban, egy pillanatra megtorpant. Mégse lövöldözhet egy házban, amely, ha átmenetileg is, de másé.

Alice sírva elfordult, hogy ne lássa, mi történik.

Nagy szomorúságát látva, a fiatal mérnöknek ragyogó ötlete támadt.

– Watkins úr! - szólt hirtelen - ön ugyebár csak a papírját akarja visszakapni?... Nos hát azért még nem kell megölni Dadát. Elég, ha felnyitjuk a gyomrát, mert az okmány még biztosan ott van. Megengedi, hogy elvégezzem ezt a műtétet? Részt vettem egy állattani tanfolyamon és azt hiszem, sebészi próbálkozásom sikerülni fog.

Akár azért, mert ez az élveboncolás kielégítette a farmer bosszúvágyát, akár mert dühe már csillapodni kezdett, vagy mert lánya őszinte bánata akarata ellenére is meghatotta, megenyhült és elfogadta a közvetítő indítványt.

– Az okmányomat azonban meg kell találnunk - jelentette ki. - Ha nincs a gyomrában, másutt kell megkeresni. Annak meg kell lenni mindenáron!

A műtétet végrehajtani nem volt olyan könnyű feladat, mint a szegény Dada meglehetős egykedvű viselkedéséből gondolni lehetett volna. A strucc, még a kisebb növésű is, nagyon erős állat. Bizonyos, hogy amint a műkedvelő sebész kése érinti, elveszti türelmét, megdühödik, és vad küzdelembe kezd. Cyprien tehát Lit és Bardikot is segítségül hívta.

Abban állapodtak meg, hogy először is lekötözik a struccot. Kötél mindig akadt Li szobájában, tehát használatba vették. A szerencsétlen Dada lábára és csőrére béklyók és hurkok egész hálózata került, úgyhogy többé semmiféle ellenállásra nem volt képes.

Cyprien ezzel sem elégedett meg. Hogy ne sértse Miss Watkins érzékenységét, a struccot minden fájdalomtól meg akarta kímélni, ezért kloroformos kendőt borított a madár fejére. Ezekután, a kimenetelt illető némi aggodalommal, hozzáfogott a műtéthez.

Alice-t már ezek az előkészületek is módfelett felizgatták. Halálsápadtan menekült át a szomszéd szobába.

Cyprien először is tapogatni kezdte az állat nyaka töve körüli részeket, hogy pontosan megállapítsa a begy helyét. Ez nem volt nehéz, mert a begy a mellkas felső részében meglehetősen kemény, ellenálló tömeget alkotott. Ezt Cyprien ujjai a szomszédos lágy részek közt könnyen kitapintották.

Késsel óvatosan lefejtette a nyak bőrét. Vastag és puha volt, mint a pulykáé, és könnyen eltávolítható szürke pihe fedte. A metszés jóformán semmi vérzést nem okozott, nedves ruhával könnyen fel lehetett itatni.

Cyprien megkereste két-három fontos ütőér helyét és dróthorgokkal, amelyeket Bardiknak kellett tartani, óvatosan széthúzta az ereket. Ezután fölvágott egy gyöngyházfényű fehér szövetet, amely a kulcscsontok felett nagy űrt borított be, így feltárta a strucc begyét. Ha elképzeljük egy tyúk begyét, mintegy százszoros nagyságban, akkor elég pontos fogalmat alkothatunk arról, mekkora volt ez a tömlő.

Dada begye barna zacskóhoz hasonlított, amelyet alaposan kitágítottak az élelmiszerek és idegen tárgyak, amelyeket a falánk állat a nap folyamán vagy már előbb lenyelt. Cypriennek elég volt e húsos, erőteljes, egészséges szervet látnia, hogy megértse: felnyitása semmi veszéllyel nem jár. Cyprien megragadta vadászkését, amelyet Li - aki előbb a fonalat nyújtotta át neki - kezeügyében tartott, és mélyen belevágott ebbe a tömegbe. A nyíláson azután könnyen benyúlhatott a begy mélyébe.

Mindjárt megtalálta és előhúzta Mister Watkins megsiratott okmányát. Golyóvá gömbölyödött, kissé gyűrött volt, de máskülönben teljesen ép.

– Van itt még valami! - mondta Cyprien, azzal visszadugta kezét az üregbe, s ezúttal egy elefántcsont-golyót húzott elő.

– Miss Watkins stoppológolyója! - kiáltott fel. - Ki hinné, hogy több mint öt hónapja nyelte le Dada!... Nyilvánvaló, hogy nem fért ki az alsó nyíláson.

A golyót átadta Bardiknak, és folytatta a kutatást, mint egy régész valamely római tábor romjai között.

– Egy réz gyertyatartó! - kiáltott fel megrökönyödve, és nyomban előhúzta ezt a szerény háztartási tárgyat, széttörve, összenyomva, megrozsdásodva, de mégis felismerhetően.

Ekkor már Bardik és Li nevetése orkánszerűvé vált, olyannyira, hogy a szobába visszatérő Alice sem tudta megállni, hogy velük ne kacagjon.

– Pénzdarabok!... Egy kulcs!... Egy szarufésű!... - sorolta tovább Cyprien a leltárt. Egyszerre csak elsápadt. Ujjai egy különös alakú tárgyhoz értek. Nem!... semmi kétsége nem lehetett afelől, hogy mi az. És mégsem mert hinni ekkora szerencsében!

Végül kihúzta kezét az üregből, és magasba emelte a talált tárgyat...

Mekkorát kiáltott John Watkins!

– A Dél csillaga!

Igen!... A híres gyémánt sértetlenül megkerült, semmit sem vesztett fényéből és úgy ragyogott az ablakon beáramló napfényben, mint egy csillagkép.

Egy különös dolog azonban rögtön feltűnt valamennyi jelenlevőnek - a színe megváltozott!

A hajdan fekete Dél csillaga rózsaszínű lett - gyönyörű rózsaszín, ami, ha lehet, még emelte tisztaságát és tüzét.

– Nem gondolja, hogy ezzel veszít értékéből? - kérdezte Mr. Watkins, amikor már szóhoz tudott jutni, mert a meglepetés és az öröm megnémította.

– Egyáltalán nem! - válaszolta Cyprien. - Ellenkezőleg, ez egy újabb különlegesség, amely ezt a követ a kaméleon gyémántok oly ritka családjába sorolja. Határozottan úgy vélem, hogy Dada begyében nem volt hideg, mert rendszerint a hirtelen hőmérsékletváltozások okozzák a színes gyémántok ilyen színváltozását, ezt elég gyakran jelentik is a tudományos társaságoknak.

– Ó!... hála az égnek, enyém vagy újra, gyönyörűségem!... - dadogta Mr. Watkins, úgy szorongatva kezében a gyémántot, mintha meg akarna bizonyosodni róla, hogy nem álmodik. - Mennyi gondot okoztál nekem eltűnéseddel, te hálátlan csillag, de most már mindörökre enyém maradsz!

Szeméhez emelte, cirógatta tekintetével, majd hogy el nem nyelte, akárcsak annak idején Dada.

Közben Cyprien, akinek Bardik befűzött tűt nyújtott át, gondosan bevarrta a strucc begyét; majd egy varrattal lezárta a metszést a nyakon, és feloldotta a madarat mozdulatlanná tevő kötelékeket.

A bágyadt Dada lecsüggesztette fejét, és egyáltalán nem igyekezett elmenekülni.

– És csakugyan azt hiszi, Cyprien úr, hogy még magához tér? - kérdezte Alice, kit jobban megrendített kedvencének szenvedése, mint a gyémánt megkerülése.

– Már hogyne hinném, Watkins kisasszony! - felelte Cyprien. - Azt gondolja, megkockáztattam volna a műtétet, ha nem lettem volna biztos a dolgomban?... Ne féljen!... Három napon belül semmi sem fog látszani rajta, sőt két órát sem adok, és Dada megint igyekezni fog megtölteni furcsa gyomrát, amelyet most kiürítettünk.

Alice-t megnyugtatta ez az ígéret, és oly hálás, oly elismerő pillantást vetett a fiatal mérnökre, hogy ez minden baját feledte.

Watkins, miután végre meggyőződött, hogy nem álmodik, és csakugyan visszakapta csodálatos gyémántját, most ellépett az ablaktól.

– Méré úr - mondta ünnepélyes méltósággal -, ön óriási szolgálatot tett nekem, és én nem tudom, hogy lesz-e módomban valaha viszonozni...

Cyprien szíve hevesen megdobbant.

Viszonozni!... Ej! hiszen Mr. Watkinsnak igen egyszerű módja volna erre. Hát olyan nehéz megtartani ígéretét, hogy annak adja lányát, aki visszahozza a Dél csillagát? S amit ő tett, valóban nem ugyanannyi-e, mintha Transvaal mélyéből szerezte volna vissza a gyémántot?

Ezt gondolta magában, de sokkal büszkébb volt, mintsem hogy hangosan kimondja. Különben is, majdnem biztosra vette, hogy ugyanez a gondolat a farmer fejében is megfordult.

De John Watkins semmit se szólt. Intett lányának, hogy kövesse. Elhagyta a mérnök házát, és visszatért otthonába.

Mondanunk sem kell, hogy Matakit néhány perc múlva visszanyerte szabadságát. De bizony kevés híja volt, hogy a szegény ördög életével nem lakolt Dada torkosságáért.