HAZATÉRÉS

John Watkinsnak még sohasem volt olyan rossz kedve, mint amióta a négy vetélytárs útrakelt Matakit üldözésére. Minden eltelt nap, minden hét újabb nehézséget jelentett, és csökkentette a nagyértékű gyémánt visszaszerzésének esélyeit. Asztaltársai is hiányoztak neki: James Hilton, Friedel, Annibale Pantalacci, no meg Cyprien. Megszokta, hogy ott legyenek körülötte. A gines kancsóhoz folyamodott hát, és nyugodtan elmondhatjuk, hogy az elfogyasztott alkoholmennyiség nem volt alkalmas természete megszelídítésére.

A farm lakóinak különben is minden okuk megvolt arra, hogy aggódjanak az expedíció életben maradt tagjainak sorsáért. Bardik ugyanis - mint azt társai gyanították is - egy kaffer csapat kezébe került, de néhány nap múlva sikerült megszöknie. Visszatért Griqualandba és értesítette Watkinst James Hilton, valamint Friedel haláláról. Rossz előjel volt ez az expedíció megmaradt tagjai, Cyprien Méré, Annibale Pantalacci és a kínai sorsára nézve.

Alice is szerencsétlennek érezte magát. Nem énekelt már, és zongorája mindig néma volt. Csak struccai érdekelték úgy-ahogy. Dada sem tudta többé megnevettetni falánkságával, és akadálytalanul, sőt büntetlenül nyeldeste a legkülönfélébb tárgyakat.

Két dologtól félt különösen Miss Watkins, s ezek egyre aggasztóbbá nőttek képzeletében. Az egyik, hogy Cyprien sohase tér vissza a szerencsétlen expedícióból, a másik, hogy Annibale Pantalacci, akit három ellenszenves kérője közül a legjobban utált, visszahozza a Dél Csillagát, és követeli majd az érte járó jutalmat. Ha elképzelte, hogy esetleg feleségül kell mennie ehhez a gonosz és alattomos nápolyihoz, leküzdhetetlen undort érzett - különösen amióta megismerhetett és megtanult becsülni egy olyan valóban kiváló embert, mint Cyprien Méré. Erről gondolkodott nappal, erről álmodott éjszaka, üde arca megsápadt, kék szemére egyre szomorúbb fátyol borult.

Három hónapja járt már így csendben, bánatosan. Egy este az állólámpa alatt üldögélt, atyja közelében, aki gines kancsója mellett szundikált. Kézimunkája fölé hajolt, amely az elhanyagolt muzsikát helyettesítette, és szomorú gondolatok gyötörték.

Hosszas ábrándozásából egyszer csak halk kopogtatás riasztotta fel.

– Szabad - szólt kissé meglepetten, s találgatta magában, ki jöhet ilyenkor.

– Én vagyok, Watkins kisasszony - válaszolt egy hang, melytől megremegett: Cyprien hangja!

Csakugyan ő tért vissza. Halványan, lefogyva, nagy szakállal, a hosszú út alatt elnyűtt ruhában - alig lehetett ráismerni. De azért még mindig fürge volt, még mindig udvarias, szemei még mindig nevettek, ajka mosolygott.

Alice az örvendező meglepetés kiáltásával állt fel. Egyik kezét hevesen dobogó szívére szorította, a másikat a fiatal mérnöknek nyújtotta. A meleg kézszorítás közben Mr. Watkins felébredt szendergéséből, kinyitotta szemét, és megkérdezte, mi újság.

Jó két-három percbe telt, amíg ráeszmélt a valóságra. De alighogy az első értelmes gondolat felvillant agyában, egy kiáltás - szívből jövő kiáltás - tört ki belőle:

– És a gyémánt?

– A gyémánt, sajnos, nem került elő!

Cyprien röviden elmesélte az expedíció viszontagságait. Beszélt Friedel, Pantalacci és James Hilton haláláról, Matakit üldözéséről és Tonaianál szenvedett fogságáról. Arról, hogy Matakit visszajött Griqualandba, nem tett említést, de ismertette a fiatal kaffer teljes ártatlanságát bizonyító tényeket. Hálásan emlékezett meg Bardik és Li odaadó szolgálatairól, Pharamond Barthès barátságáról, elmondta, mit köszönhet a derék vadásznak, és hogy csakis Barthès segítségével térhetett vissza két szolgájával együtt a társaira nézve halálos kimenetelű utazásaiból. A szomorú történet őt magát is annyira megindította, hogy fátyolt vetett vetélytársai gonoszságára és bűnös szándékaira, nem akart bennünk mást látni, mint egy közösen megkísérelt vállalkozás áldozatait. Mindabból, amit átélt, csak azt hallgatta el, aminek titokban tartását esküvel fogadta, tudniillik a csodálatos barlang létezését és ásványi kincseit, amelyekhez képest Griqualand valamennyi gyémántja csak értéktelen kavics.

– Tonaia - mondta befejezésül - pontosan teljesítette vállalt kötelezettségeit. Két nappal fővárosába érkezésem után minden készen volt elutazásunkra: az élelem, a fogatok, a kíséret. Magának a királynak vezetése alatt körülbelül háromszáz, liszttel és füstölt hússal megrakott fekete kísért el addig a táborhelyig, ahol kocsinkat hagytuk. Járművünket egész jó állapotban találtuk a ráhordott lombhalom alatt. Elbúcsúztunk vendéglátó gazdánktól, és a négy puska helyett, amire számított, ötöt adtunk neki, ami őt a legfélelmetesebb uralkodóvá tette a Limpopo és a Zambézi közt elterülő egész vidéken.

– És milyen volt az útjuk visszafelé a táborhelytől? - kérdezte Miss Watkins.

– Utazásunk visszafelé lassú, de aránylag könnyű és eseménytelen volt - válaszolt Cyprien. - A kíséret csak Transvaal határán hagyott el bennünket, ahol Pharamond Barthès és bassutói is elváltak tőlünk, hogy Durbanba menjenek. Végül negyvennapos utazás után a Velden keresztül, most itt vagyunk, és semmivel sem lettünk okosabbak, mint elutazásunkkor.

– De miért szökött meg Matakit? - kérdezte Watkins, aki élénk érdeklődéssel hallgatta a beszámolót, jóllehet semmi különösebb izgalmat nem váltott ki belőle a három férfi sorsa, akik többé nem térnek vissza.

– Matakit azért menekült el, mert erőt vett rajta a félelem - felelte a fiatal mérnök.

– Miért? hát nincs igazságszolgáltatás Griqualandban? - válaszolt a farmer, és vállat vont.

– Ó, ez az igazságszolgáltatás gyakran nagyon is sommás, Watkins úr, és én bizony nemigen kárhoztatom a gonosztettel igaztalanul vádolt szegény ördögöt azért, hogy igyekezett kivonni magát az első zűrzavarból, amit a gyémánt megmagyarázhatatlan eltűnése okozott.

– Én sem! - helyeselt Alice.

– Azt azonban mindenesetre leszögezem, hogy nem volt bűnös, és remélem, ezentúl békén hagyják!

– Hm - hümmögött John Watkins, aki láthatóan nem volt meggyőződve az állítás jogosságáról. - Nem gondolja, hogy az a ravasz Matakit csak tettette a félelmet, mert nem akart a rendőrök kezébe jutni?

– Nem!... Matakit ártatlan! Ez szent meggyőződésem - szólt Cyprien kissé ridegen -, és azt hiszem, elég nagy árat fizettem érte.

– Hát csak tartsa meg a véleményét! - kiáltott John Watkins. - Én is megtartom a magamét.

Alice látta, hogy a beszélgetés vitává fajul. Igyekezett másfelé terelni.

– Igaz ni, Méré úr - mondta -, tudja-e, hogy távolléte alatt az ön bányatelke remekül jövedelmezett, s hogy az ön társa, Thomas Steel a legjobb úton van, hogy a kopje leggazdagabb bányászai közt is a leggazdagabbak egyike legyen.

– Fogalmam sincs róla! - válaszolt őszintén Cyprien. - Legelőször önhöz jöttem, Watkins kisasszony, és semmit sem tudok arról, ami a távollétemben történt.

– Talán még nem is vacsorázott - kiáltott Alice a jó kis háziasszony ösztönös megérzésével.

– Bevallom, nem! - felelte Cyprien elpirulva, pedig igazán nem volt rá oka.

– Ó, csak nem megy el így evés nélkül, Méré úr!... Ön még lábadozó... és milyen fárasztó utazás után!... Gondolja meg, hogy már este tizenegy óra van!

Nem hallgatott Cyprien tiltakozására, szaladt az éléskamrába, majd visszajött egy tálcával, amelyen fehér kendővel letakarva néhány tányér hideg hús és őszibarack-torta volt. A tálcát letette Cyprien elé, s mikor látta, hogy a mérnök nagy zavarában nem meri belevágni kését a strucchúsból készült pompás biltongba, kedvesen mosolyogva megkérdezte:

– Talán fölszeleteljem?

A konyhaművészeti remeklés láttára a farmernek is megjött az étvágya, kért egy tányért és egy szelet biltongot. Ezt már Alice sem nézhette tétlenül és, mint mondotta, csak azért, hogy az uraknak társaságot szolgáltasson, mandulát kezdett csipegetni.

Kellemes volt ez a rögtönzött vacsora. A fiatal mérnök még soha ilyen étvággyal nem evett. Háromszor vett a baracktortából, megivott két pohár rajnai bort és merészségét azzal tetézte, hogy a kínálásnak engedve, megízlelte Mr. Watkins ginjét - aki egyébként az étkezés után nyomban mélyen elaludt.

– És mit csinált ön az elmúlt három hónap alatt? - kérdezte Cyprien Alice-tól. - Attól tartok, hogy elfelejtette egész kémiai tudását.

– Nagyon téved, uram, ha azt hiszi! - felelte Miss Watkins, kissé sértődötten. - Ellenkezőleg, sokat tanultam, sőt bátorkodtam néhányszor kísérletezgetni az ön laboratóriumában. Ó, legyen nyugodt, nem törtem el semmit, és mindent szépen rendbe raktam. Nagyon szeretem a kémiát, s hogy őszinte legyek, nem értem, mi késztette önt arra, hogy hátat fordítson ennek a gyönyörű tudománynak s inkább bányászkodjék, vagy a Velden csatangoljon.

– Ön kegyetlen, Miss Watkins, hiszen jól tudja, miért mondtam le a vegyészetről.

– Semmit sem tudok - válaszolta Alice elpirulva -, és nagyon helytelenítem. Én az ön helyében még egyszer megpróbálkoznék a gyémántcsinálással. Ez sokkal előkelőbb foglalkozás, mint a föld alatt turkálni.

– Ez parancs? - kérdezte Cyprien kissé reszketeg hangon.

– Ó, nem - válaszolt Miss Watkins mosolyogva -, inkább csak óhaj!... Jaj, Méré úr - folytatta, mintegy ellensúlyozni kívánva iménti szavainak könnyedségét -, ha tudná, milyen szerencsétlen voltam, ha arra gondoltam, mennyit kell fáradnia, milyen veszélyeknek néz elébe. Nem ismerem ugyan a részleteket, de el tudom képzelni az egészet. „Szabad-e olyan embert, mint ön - gondoltam magamban -, aki tudományos feladatok megoldására, nagy találmányokra hivatott, szabad-e kitenni annak, hogy nyomorultul elpusztuljon a vadonban kígyómarástól vagy egy tigris karmai közt, anélkül, hogy a tudománynak és az emberiségnek ebből haszna volna?... Bűn volt, hogy elengedtük!... És mennyire igazam volt, mikor ezt gondoltam... Végtére is, szinte csak csodának köszönhető, hogy visszajött! és barátja, Pharamond Barthès nélkül, akit az ég áldjon meg...

Nem folytatta, de a szeméből kicsorduló két nagy könnycsepp befejezte a mondatot.

Cyprien is mélyen meghatódott.

– Ez a két könnycsepp drágább nekem a világ valamennyi gyémántjánál, és elfelejteti velem minden bajomat - mondta egyszerűen.

A beállott csendet a fiatal lány törte meg, szokott tapintatával kémiai kísérletekre terelve vissza a szót.

Éjfél elmúlt, mikor Cyprien rászánta magát, hogy hazamenjen. Otthon Franciaországból érkezett levelek várták, amelyeket Miss Watkins rendezett el gondosan az íróasztalán.

Alig merte felbontani a hosszú távollét alatt érkezett leveleket. Vajon nem tartalmaznak-e rossz híreket?... Apja, anyja, kishúga, Jeanne!... Annyi minden történhetett három hónap alatt!...

A fiatal mérnök átfutotta postáját, s mikor meggyőződött róla, hogy csak vidám és jóleső híreket hozott, megkönnyebbülten sóhajtott fel. Övéi mindnyájan jól érezték magukat. A minisztérium a legmelegebb dicséretekkel halmozta el a gyémántok keletkezéséről alkotott kitűnő elméletéért. Griqualandi tartózkodását fél évvel meghosszabbítják, ha azt a tudomány szempontjából hasznosnak látja.

Minden a legnagyobb rendben volt tehát. És Cyprien már régóta nem aludt el oly könnyű szívvel, mint ezen az estén.

Másnap reggel baráti látogatásokat tett. Elsősorban Thomas Steelnél, aki valóban ragyogó eredménnyel bányászott a közös telken. A derék lancashire-i kitörő örömmel fogadta társát. Cyprien megbeszélte vele, hogy Bardik és Li ismét munkába állnak, éppúgy, mint azelőtt. Elhatározta, ha szerencséjük lesz a munkában, a leletek egy részét átadja nekik, hogy egy kis tőkét teremtsen számukra. Ő maga pedig elhatározta, hogy többé nem próbál szerencsét a bányában, ami úgyis mindig balsikerrel járt, hanem Alice tanácsát követve, ismét nekikezd vegyészeti kutatásainak.

A fiatal lánnyal folytatott beszélgetés csak megerősítette szándékaiban. Régóta rájött arra, hogy az ő igazi hivatása nem a kétkezi munka vagy a kalandos expedíciók. Sokkal becsületesebb és szavatartóbb volt, semhogy egy percig is gondolt volna arra, hogy visszaél Tonaia bizalmával és hasznot húz azokból a tapasztalatokból, amelyeket a kristályképződményekkel teli hatalmas barlangban szerzett. Ámde igen értékes kísérleti bizonyítékát látta ebben a drágakövek keletkezéséről alkotott elméletének és új erőt merített belőle további kutatásaihoz.

Cyprien tehát egészen természetesen újrakezdte laboratóriumi munkáját, de nem akart letérni arról az útról, amelyen egyszer sikerrel járt és elhatározta, hogy a régi nyomokon halad tovább.

Volt is erre oka, mégpedig - mint látni fogjuk - nagyon komoly oka. Amióta ugyanis a mesterséges gyémánt minden kétséget kizáróan elveszettnek volt tekinthető, Mr. Watkins, aki már-már beleegyezett Cyprien és Alice házasságába, többé nem beszélt a dologról. A fiatal mérnök abban bízott, ha sikerül egy másik, rendkívül becses, több milliót érő drágakövet előállítania, a farmer visszatér legutóbbi álláspontjára.

Cyprien ezért elhatározta, hogy késedelem nélkül munkához lát, és ezt nem titkolta - vagy legalábbis nem eléggé titkolta a Vandergaart-Kopje bányászai előtt.

Szerzett egy igen nagy ellenállóképes új csövet és megkezdte munkáját, a régi módszerek szerint.

– Egyvalami azonban hiányzik nekem a kristályosodott szén, azaz a gyémánt előállításához - mondta Alice-nak -, mégpedig megfelelő oldóanyag, amely elpárologtatással vagy fagyasztással kristályosítaná a szenet. Az alumínium számára megtaláltuk ezt az oldóanyagot a szénszulfátban. Arról van szó tehát, hogy az analógia alapján keressünk oldószert a szén vagy ahhoz hasonló anyagok, mint a bór vagy szilícium számára is.

Ezt az oldószert még nem találta meg, mindazonáltal serényen munkához látott. Matakit óvatosságból nem mutatkozott a telepen, ezért Bardik feladata volt, hogy éjjel-nappal táplálja a tüzet. Munkáját ugyanolyan lelkesen végezte, mint elődje.

Cyprien tudta, hogy griqualandi tartózkodásának jelenlegi meghosszabbítása után valószínűleg vissza kell térnie Európába, ezért közben el akart végezni egy olyan munkát, amely munkatervében szerepelt ugyan, de mindeddig nem végezhette el, nevezetesen, hogy meghatározza a síkságtól északkeletre fekvő talajmélyedésnek pontos helyét. Erről a mélyedésről azt gyanította, hogy a vizek lefolyómedencéje volt azokban a régmúlt időkben, amikor ezen a területen a gyémántképződés lezajlott.

Öt-hat nappal Transvaalból való visszaérkezése után már ezzel a helymeghatározással foglalkozott, azzal a pontossággal, amely minden munkáját jellemezte. Már vagy egy órája kitűzte a jelzőcölöpöket és egy Kimberley-ben vásárolt igen részletes térkép alapján megállapította a háromszögelési pontokat. Nagy meglepetésére mindenütt óriási hibát talált a számításokban, vagy legalábbis eltérést a térképtől. Végül is nem hunyhatott szemet a nyilvánvaló bizonyosság előtt: a térkép rosszul volt betájolva, a földrajzi hosszúságok és szélességek jelzése hibás volt. Pont délben elővett egy finom kronométert, amely a párizsi obszervatórium szerint volt beállítva, hogy meghatározza a hely földrajzi hosszúságát. Egészen nyugodt lévén iránytűjének és elhajlási szögmérőjének csalhatatlan pontossága felől, kétséget kizáróan megállapította, hogy a terepfelvétel ellenőrzéséhez használt térkép súlyos tájolási hiba következtében teljesen téves volt.

Valóban a térkép északi iránya, amelyet brit szokás szerint nyíl jelzett, a valóságban csaknem észak-északnyugatra esett. Ennek következtében a térkép minden jelzése szükségszerűen megfelelő irányban eltolódott.

– Látom már, mi a baj! - kiáltott fel hirtelen a fiatal mérnök. - Azok a szamarak, akik ezt a remek térképet készítették, egyszerűen figyelmen kívül hagyták az iránytű mágneses elhajlását, pedig itt ez legalább huszonkilenc fok nyugatra! Ebből következik, hogy ha pontosak akarunk lenni, valamennyi hosszúsági és szélességi bejelölést a térkép középpontja körül huszonkilenc fokos ívben kellene elfordítani nyugatról keletre! Ha nem csalódom, Anglia erre a térképfelvételre nem a legrátermettebb mérnökeit küldte ki.

És jót nevetett magában ezen a baklövésen.

– Jó! Errare humanum est, tévedni emberi dolog - folytatta. - Az vesse az első követ arra a derék földmérőre, aki maga soha életében nem tévedett, de egyetlenegyszer sem!

Cypriennek természetesen semmi oka nem volt, hogy titokban tartsa a helyesbítést, melyet a vidék gyémánttermő területeinek megállapításánál eszközölt. Még aznap a farmra visszatérőben találkozott Jacobus Vandergaarttal, és megemlítette neki a dolgot.

– Eléggé különös - fűzte hozzá Cyprien -, hogy ekkora földmérési hibát, amely a vidék összes térképeit érinti, mind ez ideig nem vettek észre. Emiatt lényegesen helyesbíteni kellene az ország valamennyi térképét.

Az öreg gyémántköszörűs különös tekintettel nézett Cyprienre.

– Komolyan beszél? - kérdezte élénken.

– Természetesen!

– És hajlandó lenne ezt bíróság előtt is tanúsítani?

– Akár tíz előtt is, ha kell!

– És az állításához nem fér kétség?

– Egyáltalán nem, hiszen a tévedés okát is ki tudom mutatni. Átkozottul kézzelfogható! A bemérési szög kiszámításánál nem vették tekintetbe a mágneses elhajlást!

Jacobus Vandergaart szó nélkül ment a dolgára és Cyprien csakhamar elfelejtette, hogy az öreg mily különös figyelemmel hallgatta azt a megállapítást, hogy földmérési tévedés folytán a vidék valamennyi térképe hibássá vált.

De két-három nappal később, mikor Cyprien meg akarta látogatni az öreg gyémántköszörűst, ajtaját zárva találta. A kilincsen palatábla függött, rajta krétával írott szavak:

Üzleti ügyben távol vagyok.